Post by Emily on Sept 17, 2005 19:33:01 GMT 1
Cím: Örök Alkonyat
Írta: Emily
Fandom: saját
Korhatár: egyenlőre nincs
Kategória: huh... kicsit filozófikus, kicsit romantikus, kicsit humoros, kicsit sötét... igazából nem tudnám besorolni sehova, majd Ti eldöntitek
Jegyzetek: A történet során a vallásokra, államformákra, valamint politikai nézetekre tett utalások nem a saját nézeteimet tükrözik. Ez egy kitalált történet, sem a szereplők, sem az események nem valósak.
Prológus
A híd teljesen kihalt. Nem csoda, hajnali négykor a normális emberek alszanak. Hogy mit keresek mégis itt? Nos, büszkén állíthatom, hogy sosem tartottam magam az imént említett réteg tagjának. A normális dolgok mindig társadalmilag elfogadottak, ebből következik, hogy mindennaposak és unalmasak. Hál' Istennek ez rólam nem mondható el. Mert mióta mindennapos az, amire most készülök? Bár, ha jobban belegondolok, mostanában már öngyilkosnak lenni sem olyan sokkoló...
Fenébe. A világ tele van klisékkel. Azért biztos lesz majd, aki megbotránkozik félig rothadó, felpuffadt hullám láttán. Bárcsak láthatnám az arcát annak, aki majd kihalász a vízből. Vagy lehet, hogy meg sem találnak és a halak fognak elcsipegetni? Remélem legalább ők örülni fognak egy kis ingyen kajának.
Negyed öt. Lassan egy órája állok itt, az alattam kavargó fekete mélységet bámulva. Cselekedni kéne.
Átvetem egyik lábam a korláton, majd két kézzel megtámaszkodom és magam után húzom a másik lábamat is. A hely elég szűk, de arra éppen elég, hogy biztonságosan meg tudjak állni. Nem mintha számítana a biztonság, de azért mégis szebb lenne, ha ugranék és nem zuhannék, mint egy kő.
Azt hiszem most jön az a rész, hogy lepereg előttem életem filmje. Várok egy kicsit, de semmi. Úgy látszik, ma elmarad az előadás. Sebaj, még egy perc és már úgyis minden mindegy lesz.
- Na, ugrassz vagy nem?
Ijedtemben elvesztem az egyensúlyom, s épp csak sikerül elkapnom a hátam mögött lévő korlátot. Vadul kapom a fejem a hang irányába. Magas, vékony srác, kékesfeketére festett vállig érő hajjal és egy rakás piercinggel. Különösebben nem jóképű, de mégis vonzó. 'Van benne valami', ahogy mondani szokták. Várakozva néz rám.
- Öh... - nyögöm okosan. Flörtölésben sosem voltam jó, ráadásul a körülmények sem éppen hétköznapiak.
- Mondom; ugrassz vagy nem? Nem érek rá egész nap.
Na jó, kezdek ideges lenni. Ez most arra vár, hogy vízbe fojtsam magam? Mi ez, valami fura perverzió? Tudom, sok embert lenyűgöz az ilyesmi, halál a szemük láttára és egyebek. De ez tényleg mindennek a teteje! Nem próbál meg kidumálni belőle?
- Most megpróbálsz majd rávenni, hogy ne tegyem, ugye? - kérdem felvont szemöldökkel. Minden normális ember ezt tenné.
- Nézd, nekem tök mindegy, csak igyekezz - feleli sóhajtva, majd jelentőségteljesen felemeli a bal csuklóját. A hatáson az sem ront, hogy nincs órája.
- Ne haragudj, lehet hogy semmi közöm hozzá, de mit számít neked, hogy mit csinálok? És ki kényszerít, hogy végignézd?
- Kényszerít... nos, ezt azért nem mondanám, de biztos ideges lenne, ha nem húznám le a nyolc órámat.
- Szóval most dolgozol? - kérdem pislogva.
- Dolgoznék, ha egyesek nem akadályoznának benne - feleli felvont szemöldökkel.
- Nos, nem tudom, miféle munka az, amiben éppen akadályozlak, mindenesetre nyugodtan elmehetsz, ezt szeretném egyedül elintézni.
Egy pillanatig meredten néz rám, majd harsányan felnevet.
- Rendben kislány, úgy látom ideje bemutatkoznom, mert így nem jutunk sehova. A nevem Rose és a lelkedért jöttem. Ha nem csinálod ki magad, akkor a lelkedet sem tudom elvinni. Ilyen egyszerű.
- Aha. Szóval a lelkemért jöttél. Mi vagy te, valami angyal vagy ilyesmi? - kérdem szkeptikusan.
- Igazság szerint ördög, ahogy ti emberek mondanátok. Vagy kaszás. Halálisten. Személy szerint nekem a démon tetszik a legjobban. Na, ugrassz vagy nem?
Bár természetesen egy szavát sem hiszem, nem állhatom meg, hogy meg ne kérdezzem:
- És mi lesz, ha ugrom?
- A Pokolra kerülsz - feleli egyszerűen.
- Miért? Ennyire rossz kislány voltam?
Sosem voltam egy szent, de a Pokolra? Ez azért enyhe túlzás.
Rosszallóan csóválja a fejét.
- Ezek a mai fiatalok... Ha olvastad volna a Bibliát, tudnád, hogy minden öngyilkos a Pokolra kerül. A kereszténység hülye vallás, de ezt kivételesen eltalálták.
- A kereszténység hülye vallás? Ezt hogy érted?
Az egész családom katolikus, elméletileg én is az vagyok, de valahogy sosem fogott meg igazán a dolog.
- Ha ugrassz, majd megérted - feleli, s türelmetlenül legyint a kezével.
Nem tudom, miért töltöm utolsó perceimet egy idegbeteg - bár tagadhatatlanul sármos - fiú társaságában, mindenesetre jelenléte kissé megnyugtat. Mintha azt sugallná, hogy nem fogom megbánni a döntésemet. Végre rászánom magam az utolsó lépésre, s már csupán csak egy kérdésem van.
- Mi vár rám?
Sejtelmesen elmosolyodik. Sötétkék tekintete az enyémbe fúródik, s hirtelen minden kételyem elszáll.
Kitárom a karom és ugrom.
1. fejezet - Az első halál
- Hahó! Ébresztő!
Bágyadtam nyitom ki a szemem. Egy kicsi ágyon fekszem egy idegen szobában. Az ablakon keresztül halovány, szürkésvörös fény árad be, mintha alkonyat lenne. Rose az ágy végén ücsörög törökülésben és engem néz.
- Mi történt? - kérdem zavartan.
- Meghaltál - feleli egyszerűen.
- Meghaltam - ismétlem, s bólintok, mint aki mindent ért. Valójában ezernyi kérdés kavarog a fejemben. Hol a francban vagyok? Mit keres it Rose? És egyébként is, hogy hívhatnak egy pasast 'Rose'-nak?
- Hol vagyunk? - teszem fel végül az egyik legegyszerűbb, s mindenek előtt legfontosabb kérdésem.
- A lakásomon. Nem valami nagy, de amíg nem találsz magadnak saját helyet, addig ellehetsz itt. És ezt vedd megtiszteltetésnek, soha nem fogadtam még be klienst.
- Saját lakást? És...kliens?
Nagyot sóhajt, majd feláll és az ablakhoz lép. A szakadt farmert és elnyűtt fekete pólót időközben fekete bőrgatyára és fehér, szinte teljesen áttetsző ingre cserélte. Az anyagon keresztül kivehetőek a hátát borító fekete tetoválások. Tekintetem feljebb vándorol, s döbbentem kapom a szám elé a kezem, ahogy észreveszem a füleit - a csúcsos füleit. Tisztára olyan, mint a tündéké a mesékben.
- Gondolom zavaros neked ez az egész. Nem is tudom garantálni, hogy mindent el tudok magyarázni a mai nap folyamán. Először is; tényleg halott vagy és tényleg a Pokolban vagyunk. Mint már említettem, a nevem Rose és démon vagyok. A feladatom az, hogy begyűjtsem a bűnösök lelkeit, s ide vezessem őket. A legtöbb ember azt hiszi, a Pokol egy hatalmas lángoló barlang a föld mélyén, s hogy minden lakója az örök időkig senyved itt, kiláncolva vagy keresztre feszítve. Nos, nemsokára a saját szemeddel is láthatod majd, hogy ez az elképzelés mekkora baromság. A Pokol nem sokban különbözik egy földi gettótól. Itt farkastörvények uralkodnak - teljes anarchia. Lucifer már évszázadok óta nem törődik ezzel a hellyel, túlságosan lefoglalja a földiek kínzása. Tulajdonképpen a démonok tartják fenn a rendet, már amennyire ezt rendnek lehet nevezni.
- Anarchia, az állam nélküli államforma.... De mi szükség erre, ha mindenki halott? - valahogy nem tűnik logikusnak ez az egész.
- Ó, van ennél rosszabb is. Az első halál után még csak ide jutsz, a második után nincs semmi.
- Hogy érted azt, hogy 'nincs semmi'? Valaminek csak kell lennie!
Rose szárazon elmosolyodik.
- Hidd el, ezután már csak a nagy semmi jön. Ez olyasmi, amit még én sem tudok felfogni, nemhogy egy olyan fiatal halandó, mint te. Valószínűleg egyszer majd mindketten megtudjuk, mi is az a 'semmi'.
- Szóval meghaltam, és mégis élek - gondolkodom hangosan. A démon elvigyorodik, hosszú, vámpírokéhoz hasonlatos fehér szemfogai megcsillannak az alkonyati fényben.
- Mennyi az idő? -kérdem.
- Hmm, egy újabb újdonság számodra: itt nincs idő. Vagyis van, csak nem számítjuk, nem lenne sok értelme. Ó, és az ég mindig olyan, amilyennek most látod. Állandóan alkonyat van.
Kicsit sok ez nekem mára. Érzem, hogy szemhéjaim kezdenek nehezülni. Rose az ágyhoz lép, s fejcsóválva néz le rám.
- Halandók... - motyogja.
Még hallom, ahogy halkan kinyílik, majd becsukódik az ajtó, mielőtt újra elnyel a jótékony sötétség.
Írta: Emily
Fandom: saját
Korhatár: egyenlőre nincs
Kategória: huh... kicsit filozófikus, kicsit romantikus, kicsit humoros, kicsit sötét... igazából nem tudnám besorolni sehova, majd Ti eldöntitek
Jegyzetek: A történet során a vallásokra, államformákra, valamint politikai nézetekre tett utalások nem a saját nézeteimet tükrözik. Ez egy kitalált történet, sem a szereplők, sem az események nem valósak.
Prológus
A híd teljesen kihalt. Nem csoda, hajnali négykor a normális emberek alszanak. Hogy mit keresek mégis itt? Nos, büszkén állíthatom, hogy sosem tartottam magam az imént említett réteg tagjának. A normális dolgok mindig társadalmilag elfogadottak, ebből következik, hogy mindennaposak és unalmasak. Hál' Istennek ez rólam nem mondható el. Mert mióta mindennapos az, amire most készülök? Bár, ha jobban belegondolok, mostanában már öngyilkosnak lenni sem olyan sokkoló...
Fenébe. A világ tele van klisékkel. Azért biztos lesz majd, aki megbotránkozik félig rothadó, felpuffadt hullám láttán. Bárcsak láthatnám az arcát annak, aki majd kihalász a vízből. Vagy lehet, hogy meg sem találnak és a halak fognak elcsipegetni? Remélem legalább ők örülni fognak egy kis ingyen kajának.
Negyed öt. Lassan egy órája állok itt, az alattam kavargó fekete mélységet bámulva. Cselekedni kéne.
Átvetem egyik lábam a korláton, majd két kézzel megtámaszkodom és magam után húzom a másik lábamat is. A hely elég szűk, de arra éppen elég, hogy biztonságosan meg tudjak állni. Nem mintha számítana a biztonság, de azért mégis szebb lenne, ha ugranék és nem zuhannék, mint egy kő.
Azt hiszem most jön az a rész, hogy lepereg előttem életem filmje. Várok egy kicsit, de semmi. Úgy látszik, ma elmarad az előadás. Sebaj, még egy perc és már úgyis minden mindegy lesz.
- Na, ugrassz vagy nem?
Ijedtemben elvesztem az egyensúlyom, s épp csak sikerül elkapnom a hátam mögött lévő korlátot. Vadul kapom a fejem a hang irányába. Magas, vékony srác, kékesfeketére festett vállig érő hajjal és egy rakás piercinggel. Különösebben nem jóképű, de mégis vonzó. 'Van benne valami', ahogy mondani szokták. Várakozva néz rám.
- Öh... - nyögöm okosan. Flörtölésben sosem voltam jó, ráadásul a körülmények sem éppen hétköznapiak.
- Mondom; ugrassz vagy nem? Nem érek rá egész nap.
Na jó, kezdek ideges lenni. Ez most arra vár, hogy vízbe fojtsam magam? Mi ez, valami fura perverzió? Tudom, sok embert lenyűgöz az ilyesmi, halál a szemük láttára és egyebek. De ez tényleg mindennek a teteje! Nem próbál meg kidumálni belőle?
- Most megpróbálsz majd rávenni, hogy ne tegyem, ugye? - kérdem felvont szemöldökkel. Minden normális ember ezt tenné.
- Nézd, nekem tök mindegy, csak igyekezz - feleli sóhajtva, majd jelentőségteljesen felemeli a bal csuklóját. A hatáson az sem ront, hogy nincs órája.
- Ne haragudj, lehet hogy semmi közöm hozzá, de mit számít neked, hogy mit csinálok? És ki kényszerít, hogy végignézd?
- Kényszerít... nos, ezt azért nem mondanám, de biztos ideges lenne, ha nem húznám le a nyolc órámat.
- Szóval most dolgozol? - kérdem pislogva.
- Dolgoznék, ha egyesek nem akadályoznának benne - feleli felvont szemöldökkel.
- Nos, nem tudom, miféle munka az, amiben éppen akadályozlak, mindenesetre nyugodtan elmehetsz, ezt szeretném egyedül elintézni.
Egy pillanatig meredten néz rám, majd harsányan felnevet.
- Rendben kislány, úgy látom ideje bemutatkoznom, mert így nem jutunk sehova. A nevem Rose és a lelkedért jöttem. Ha nem csinálod ki magad, akkor a lelkedet sem tudom elvinni. Ilyen egyszerű.
- Aha. Szóval a lelkemért jöttél. Mi vagy te, valami angyal vagy ilyesmi? - kérdem szkeptikusan.
- Igazság szerint ördög, ahogy ti emberek mondanátok. Vagy kaszás. Halálisten. Személy szerint nekem a démon tetszik a legjobban. Na, ugrassz vagy nem?
Bár természetesen egy szavát sem hiszem, nem állhatom meg, hogy meg ne kérdezzem:
- És mi lesz, ha ugrom?
- A Pokolra kerülsz - feleli egyszerűen.
- Miért? Ennyire rossz kislány voltam?
Sosem voltam egy szent, de a Pokolra? Ez azért enyhe túlzás.
Rosszallóan csóválja a fejét.
- Ezek a mai fiatalok... Ha olvastad volna a Bibliát, tudnád, hogy minden öngyilkos a Pokolra kerül. A kereszténység hülye vallás, de ezt kivételesen eltalálták.
- A kereszténység hülye vallás? Ezt hogy érted?
Az egész családom katolikus, elméletileg én is az vagyok, de valahogy sosem fogott meg igazán a dolog.
- Ha ugrassz, majd megérted - feleli, s türelmetlenül legyint a kezével.
Nem tudom, miért töltöm utolsó perceimet egy idegbeteg - bár tagadhatatlanul sármos - fiú társaságában, mindenesetre jelenléte kissé megnyugtat. Mintha azt sugallná, hogy nem fogom megbánni a döntésemet. Végre rászánom magam az utolsó lépésre, s már csupán csak egy kérdésem van.
- Mi vár rám?
Sejtelmesen elmosolyodik. Sötétkék tekintete az enyémbe fúródik, s hirtelen minden kételyem elszáll.
Kitárom a karom és ugrom.
1. fejezet - Az első halál
- Hahó! Ébresztő!
Bágyadtam nyitom ki a szemem. Egy kicsi ágyon fekszem egy idegen szobában. Az ablakon keresztül halovány, szürkésvörös fény árad be, mintha alkonyat lenne. Rose az ágy végén ücsörög törökülésben és engem néz.
- Mi történt? - kérdem zavartan.
- Meghaltál - feleli egyszerűen.
- Meghaltam - ismétlem, s bólintok, mint aki mindent ért. Valójában ezernyi kérdés kavarog a fejemben. Hol a francban vagyok? Mit keres it Rose? És egyébként is, hogy hívhatnak egy pasast 'Rose'-nak?
- Hol vagyunk? - teszem fel végül az egyik legegyszerűbb, s mindenek előtt legfontosabb kérdésem.
- A lakásomon. Nem valami nagy, de amíg nem találsz magadnak saját helyet, addig ellehetsz itt. És ezt vedd megtiszteltetésnek, soha nem fogadtam még be klienst.
- Saját lakást? És...kliens?
Nagyot sóhajt, majd feláll és az ablakhoz lép. A szakadt farmert és elnyűtt fekete pólót időközben fekete bőrgatyára és fehér, szinte teljesen áttetsző ingre cserélte. Az anyagon keresztül kivehetőek a hátát borító fekete tetoválások. Tekintetem feljebb vándorol, s döbbentem kapom a szám elé a kezem, ahogy észreveszem a füleit - a csúcsos füleit. Tisztára olyan, mint a tündéké a mesékben.
- Gondolom zavaros neked ez az egész. Nem is tudom garantálni, hogy mindent el tudok magyarázni a mai nap folyamán. Először is; tényleg halott vagy és tényleg a Pokolban vagyunk. Mint már említettem, a nevem Rose és démon vagyok. A feladatom az, hogy begyűjtsem a bűnösök lelkeit, s ide vezessem őket. A legtöbb ember azt hiszi, a Pokol egy hatalmas lángoló barlang a föld mélyén, s hogy minden lakója az örök időkig senyved itt, kiláncolva vagy keresztre feszítve. Nos, nemsokára a saját szemeddel is láthatod majd, hogy ez az elképzelés mekkora baromság. A Pokol nem sokban különbözik egy földi gettótól. Itt farkastörvények uralkodnak - teljes anarchia. Lucifer már évszázadok óta nem törődik ezzel a hellyel, túlságosan lefoglalja a földiek kínzása. Tulajdonképpen a démonok tartják fenn a rendet, már amennyire ezt rendnek lehet nevezni.
- Anarchia, az állam nélküli államforma.... De mi szükség erre, ha mindenki halott? - valahogy nem tűnik logikusnak ez az egész.
- Ó, van ennél rosszabb is. Az első halál után még csak ide jutsz, a második után nincs semmi.
- Hogy érted azt, hogy 'nincs semmi'? Valaminek csak kell lennie!
Rose szárazon elmosolyodik.
- Hidd el, ezután már csak a nagy semmi jön. Ez olyasmi, amit még én sem tudok felfogni, nemhogy egy olyan fiatal halandó, mint te. Valószínűleg egyszer majd mindketten megtudjuk, mi is az a 'semmi'.
- Szóval meghaltam, és mégis élek - gondolkodom hangosan. A démon elvigyorodik, hosszú, vámpírokéhoz hasonlatos fehér szemfogai megcsillannak az alkonyati fényben.
- Mennyi az idő? -kérdem.
- Hmm, egy újabb újdonság számodra: itt nincs idő. Vagyis van, csak nem számítjuk, nem lenne sok értelme. Ó, és az ég mindig olyan, amilyennek most látod. Állandóan alkonyat van.
Kicsit sok ez nekem mára. Érzem, hogy szemhéjaim kezdenek nehezülni. Rose az ágyhoz lép, s fejcsóválva néz le rám.
- Halandók... - motyogja.
Még hallom, ahogy halkan kinyílik, majd becsukódik az ajtó, mielőtt újra elnyel a jótékony sötétség.
Köszi! 
