Örök Alkonyat (saját fandom)

[Emily]

kira said:

Szülők, testvérek, rokonok. Barátok, ismerősök. Tanárok. Ismerősök ismerőse, ex-ek. Ismeretlenek, akik értesülnek a hírről.
Soroljam tovább, kinek az életére van hatással egy-egy (ön)gyilkosság?

A szomorúság amit okoz... Szóval ez egy hatalmas önzőség, ha valaki elveti magától az életét. Persze, egyéni döntés, jogod is van hozzá, de hatással van másokra. (Vajon miért bűn mindenütt?)

Ezért mondtam, hogy 'ha már nincs senki, akinek az életét tönkrevághatnád'. Hidd el, vannak olyan emberek, akikért tényleg nem sírna senki.
Ezzel és az egész írással persze nem az öngyilkosokat szeretném támogatni, nekem sincsenek ilyen jellegű törekvéseim (ha valaki esetleg eddig így gondolta volna ^^. Csak azt mondom, hogy szerintem igenis bátorság kell ahhoz, hogy eldobd a saját életed és meg tudom érteni az olyan magányos embereket, akik ezt teszik. Őket nem tudom elítélni. Azok, akiknek vannak barátai és szerettei, már külön kategória.

[bolhas]

Nahh, totálisan offtopic, de nem bírom ki, hogy ne írjam ide... Szóval bocs

Namármost, tök igazatok van. (szvsz az egész )
Kírának azért, mert valóban önző egy ilyen brutális dolog. Szóval aki olyan helyzetben van, hogy mindenféle emberek veszik körül, akik számítanak rá, az ne legyen öngyilkos, mert tényleg tönkrevágja mások életét.
De ez nincs mindig így... Vannak, akiknek a család nem jelent mást, mint olyan emberek csoportját, akikkel valamiféle megfoghatatlan biológiai kapocs köti össze. És ebben a szép mai világban sajna elég sokszor előfordul, hogy az ember gyakorlatiag csak látásból ismeri a szüleit, vagy éppen csak semmiféle érzelmi kötés nincs köztük.
Van, hogy az embernek egyáltalán nincsenek barátai, az ismerősei is csak néha mosolyognak rá udvariasan, és akkor is nyilvánvalóan a pokolba kívánják.
Van, hogy az ember tanára négy év után se tudja, hogy miért köszön neki reggelente az a gyerek a villamoson, pedig heti két órában vehetné észre.
Egy rakás ember, akikre csak azért lenne hatással a hír, mert eszükbe jutna, hogy gakorlatilag tudják, kiről van szó, és ha nagyon érzékenyek, eszükbe jut az is, hogy valahol ők is benne votak hogy nem tettk színesebbé, szebbé az illető napjait.

És amikor ott állsz a híd szélén, és eszedbe jut, hogy szenvedést okoznál ezeknek az ismeretleneknek, ismerősöknek, akkor... Nem mondom, hogy nem számít, csak éppen nem pont úgy, ahogy az ember elképzelné.
Igazából akkor már ez is csak plusz stressz, hogy hiába menekülsz, ezzel is rosszat teszel a világnak, és akkor ott van mellette a kismillió egyéb probléma...
És fájdalom, hogy másokat is tönkreteszel, és annyira fáj, hogy sírva fakadsz, de ugrasz, hogy szabadulj tőle, és minden más kínzó dologtól.

Azt hiszem.
Bár még soha nem voltam öngyilkos, a depressziót, annak egy formáját viszont eléggé ismerem.


Nahh, egyébként a sztori állati, nagyon szeretem ;D

[Emily]

Igen, én is így gondolom. És egyébként nem off, végülis kapcsolódik a sztorihoz. Köszi Bolhás!

[Kíra]

Bolhás: Én is ismerem ezt a fajta depressziót. De mivel én személy szerint kilábaltam belőle, nem értem már meg azokat, akik inkább az önsajnálat mocsarában fetrengenek. Nekem volt elég erőm felállni, lerázni a többiek által okozott fájdalmat. Megváltoztattam magamat, és levetettem azokat az apróságokat, amik miatt fájt a többiek elutasítása.

És bocsánat az OFFért.

[Emily]

- El kell mennem.

Hangjában van valami végleges és szomorú és fájdalmas... Hogy érti azt, hogy 'el kell mennie'? Hová, meddig, miért? Észre sem veszem, s a szavak máris kicsusszannak a számon, egymáson átbukdácsolva hirtelen felindultságomban.

- Nem tudom - feleli halkan. - Nem tudom...

- De azért még visszajössz? - a 'hozzám' már a nyelvem hegyén van, mégsem mondom ki. Így is épp elég fájdalmas figyelnem, ahogy az érzelmeivel küszködik.

- Igen, vissza - feleli, s végre elmosolyodik. Ez az apró mosoly az, amire most a leginkább szükségem van, s a tekintetéből sugárzó magabiztosság bátorságot önt belém.

- És velem mi lesz? - kérdem hirtelen. Hisz Rose nélkül én itt elveszett vagyok.

- Addig tied a lakás. Nyugodj meg, nem lesz semmi baj. Ha valaki engem keresne, mutasd meg neki ezt - ezzel leoldja a nyaka körül bőrszíjon függő medált és a kezembe nyomja.

- Bízom benned, kérlek te is bízz bennem. Sietek, ahogy csak tudok.

- Legalább azt mondd meg, hová mész - próbálkozom elszántan. Szomorúan rázza a fejét.

- Nem lehet. Nem szabad tudnod.

A kilincsért nyúl, majd tétován megtorpan. Szívem hevesen dobog, ahogy végigpásztáz tekintetével. Én is akarom és tudom, hogy ő is arra gondol, amire én...

De nem. Kinyitja az ajtót és kisétál. Nem csak a lakásból, hanem a jelek szerint átmenetileg az életemből is.

Így veszi hát kezdetét önálló pokolbéli létem, s visszatérek arra a pontra, ahol földi életemet félbeszakítottam. Nincs senkim és semmim.

A különbség talán csak annyi, hogy most érzem; nagy dolgok várnak még itt rám.

*I. kötet vége*