Post by bes on Aug 17, 2005 12:28:07 GMT 1
Cím: Szieszta (Saját)
Szerzõ: BessideBacard
Korhatár: szerintem semmi…
Ha már tényleg bármit fel lehet ide rakni... Ha nagyon rossz, vagy nagyon nem ide való (egyébként az, nem ide való) azt is nyugodtan megmondhatjátok, túl régi ahhoz, hogy megsértõdjek...
Jegyzet: Annyira nem slash, hogy még csak nem is románc. Múltkor éppen nálam volt, úgy gondoltam, felpakolom, de rossz volt a lemez. Így mániákus postolhatnékomat képekben éltem ki. Most viszont elhoztam, hogy csakazértis, bár talán nem kellett volna. Ez volt az elsõ olyan írásom, úgy öt vagy hat éve, aminek vége is lett, és nem házifeladat volt. Irodalmi pályázatra készült, helyet nyertem vele egy középsulis irodalmi táborba, de úgy beijedtem, hogy lebetegedtem, így végül otthon maradtam. Azóta pofoztam rajta egy sort, belerúgtam vagy kettõt, de igazából nem nagyon nyúltam hozzá… Ez egy emlék. Így írok (írtam) én, amikor nem bújok el egy fandom, vagy egy mûfaj (slash) mögé… Ez jön (jött) belõlem, amikor nem volt semmilyen témabeli megkötés. Azt nem mondom, hogy „Szóval így viszonyuljatok…” Mert ne viszonyuljatok így… ez egy régi cucc…
Tudom-tudom… akkoriban túl sok szappanoperát néztem… Azt hiszem, bár pontosan nem emlékszem, de biztos így volt…
Ja! És ezt annakidején bétázták! A magyarttanárom... ill. akkor még "lektorálásnak" hívtuk...
A zöld lombon áttörõ napsugarak már rég feloldották az erdõ hûvösét, és fényfoltokkal tarkították a fák árnyékait. A meg nem szûnõ madárcsiripelés elzsongatta az életet: a fák ágait gyenge szellõ lengette; meg-megemelkedtek, mint ahogy a mélyen alvó ember mellkasa emelkedik és süllyed. Bóbiskoltak a fák, és körülöttük szinte minden.
A madárdal valósággal körbefolyta a kis erdei nyaralót: a fák lombjai közül a tetõre áramlott, onnan a teraszra, beszivárgott a házba, odabent pedig szétterjedt a szobákban. A nappaliból nyíló teraszajtótól indulva suhant át a nappalin, onnan ki a folyosóra. A konyhán át jutott el az ebédlõbe; a zárt elõszoba elõtt megtorpant egy pillanatra, majd keringett egy keveset. Váratlan fordulatot véve eliramlott a fürdõszobaajtó elõtt, majd a lépcsõ tövében összekeveredett a padlásról leáramló madárszóval, ami egy nyitott tetõablakon szökött be, és már körbetáncolta a fönti hálószobákat.
Ez az édes, egyszerre nyugalmas és rendkívül nyüzsgõ déli zsongás álomba ringatta a teraszon ülõ öregembert. Nyugodtan bóbiskolt a hintaszékében, fölvéve az õt körülölelõ világ ritmusát. Légzése igazodott a fák ágainak mozgásához, és enyhe ringásra késztette a hintaszéket: az ág megemelkedett, az öregember beszívta a levegõt (halkan horkolt), a hintaszék kicsit hátrabillent; a faág leereszkedett, az öregember kifújt, a szék elõredõlt. A természet és az ember tökéletes egységben rezgett, azonos ritmusban, öntudatlanul, valahol az álmok ködében –bolyongva.
Az öregember álmai tényleg ködösek voltak. Félrecsuklott fejét egy kispárna tartotta, arca nyugodt volt, rezzenetlen. Az alvás mély szakaszából közeledett az álmok szakasza felé. Lehunyt szemhéja mögött rég elfeledett képek kezdtek elõtûnni a tudatalattija ködébõl. A köd gomolygott, az öregember szeme meg-megrezzent a szemhéja alatt, a halvány képeket kutatva. Ahogy az apró, finom szemmozgások sûrûsödtek, úgy tisztult a kép az öregember álmában. A lassan leülepedõ köd takarásában emberi árnyak jöttek-mentek. Némelyik megállt, intett az öregembernek, de mielõtt az ráismerhetett volna az árnykép arcvonásaira, eltûnt.
De voltak csak magukkal foglalkozó árnyak is. Ügyet sem vetettek az öregemberre: veszekedtek, beszélgettek, sírtak-nevettek. Az öregember csak az arcélüket látta: öregek, gyerekek és fiatalok, nyugodtak, élénkek és izgatottak egyaránt voltak köztük.
Ekkor az öregembernek feltûnt egy mozdulat. Egy ismerõs, ezerszer látott mozdulat, ahogyan egy fiatal nõ a haját igazította. Azt hitte, már rég elfelejtette. De az árnyalak ezen egyetlenegy mozdulatára váratlan élességgel bukkantak fel az emlékek, mintha csak elõzõ nap történtek volna. A még mindig gomolygó ködöt ezüst nyílvesszõkként szakították fel az öregember mellett elsuhanó emlékek, fájó sebeket ejtve rajta, és fölszakítva régi sebeit. Belsõ énje összegörnyedt a fantomfájdalom súlya alatt, rémülten zárta még szorosabbra szemét.
Amikor kinyitotta, egy régi emlékkép tárult elé. Egy étteremben ült. A szomszéd asztalnál fiatal férfi szorongatta agy lány kezét. Az öregember egy pillanatra elcsodálkozott azon, hogy harminc év mennyit változtat az ember arcvonásain. Alig ismerte fel magát a fiatal férfiban. Ekkor a lány gyengésen kiszabadította a kezét, és megigazította a haját azzal a felejthetetlen, bájos és megkapó mozdulattal, ami rá, és csakis rá volt jellemzõ az egész világon: balkezes mozdulat, melynek íve kitörölhetetlenül megragadt az öregember emlékei között. Az ujjak lazán simították hátra a hajtömeget, de a fényes tincsek csak töredékmásodpercekig maradtak ott, aztán selyemként folytak át az ujjak között, és elõreáramlottak lágy keretet vonva az arc köré. Egyszerû mozdulat volt, mégis egyedi, megismételhetetlen és utánozhatatlan, mert valami kiemelte a Föld több milliárd emberének több milliárd hasonló mozdulata közül. Ez a valami pedig a férfi szemében tükrözõdött: a szeretet.
Az öregember nem tudta tovább nézni a lány sugárzó mosolyát. Összeszorult a szíve. Elfordította a fejét, hogy takarja könnyeit, bár tudta, hogy az árnyalakok nem láthatják õt. Lehajtotta a fejét, vállát rázta a zokogás. Mikor lecsendesedett benne a kétségbeesett szomorúság, felnézett. Könnyáztatta arcát fehér neonfény világította meg. Egy kórház üresen kongó, sápadt-fehér folyosóján ült, egy másik emlékképben. A lány a mellette levõ széken kuporgott. Az elérhetõ közelség kísértést ébresztett az öregemberben, hogy megérintse, még ha nem is érzi, de végül nem tette. Visszariasztotta a lány halálsápadt arca, üres tekintete. A férfi távolabb állt. Ugyanolyan riadt borzadállyal nézte a lányt, mint az öregember. Mindketten a régi mosolyt keresték az arcán, a régi fényt a szemében, de nem találták. Nem is találhatták, hiszen a két emlékkép között eltelt két, szenvedéssel teli év letörölte a lány arcáról a boldogság utolsó rezdülését is.
Az öregember a férfira nézett. Tudta, most õ fog megszólalni. A kétségbeesett felkiáltás élesen hasított bele a kórtermekbõl kiszûrõdõ, szinte csöndnek ható, halk mormolásba és visszaverõdött a csupasz falakról.
- „Hogy tehetted?!… Hogy tehetted ezt?!”
- „Tudod jól, hogy nem volt más választásom.” - A lány erõtlen, színtelen hangja megijesztette a férfit.
- „Mindig van választás.” - Suttogta megrendülten.
- „De nekem nem. Tudod jól: ha megszülöm, az életemet kockáztattam volna.”
- „Megbeszélhettük volna. Biztosan találtunk volna más megoldást, mint az… abortusz.” - A férfi annyi megvetéssel mondta ki a szót: „abortusz”, hogy a lány összerándult, mintha arculcsapták volna.
- „Most már késõ.” - A lánynak sikerült valahogy közömbösséget erõltetni magára. – „Ma fogom elhagyni a kórházat.”
- „Rendben.” - A férfi hangja megkeményedett. - „Akkor még indulás elõtt döntsd el, hol fogsz lakni, mert nálam nem, az biztos. Ma késõn érek haza… A csomagjaidat nem szeretném ott találni.” - A férfi megfordult, elindult a lift felé, de még visszaszólt a válla fölött, megforgatva a tõrt a lány szívében. - „És soha többé ne kerülj a szemem elé.”
A lányból görcsös sírás tört elõ, de a férfi ügyet se vetett rá. Megnyomta a lift hívógombját, majd cigarettára gyújtott, bár ott tilos volt a dohányzás. Az öregember eddig úgy emlékezett, hogy elnyomta a cigarettát (nem ízlett), megérkezett a lift, és õ beszállt. A lányt soha többé nem látta.
De a tudatalattija most más képeket tárt elé. Azokat a képeket, amelyeket csak a tudatalatti képes érzékelni, miközben a szem a gyufa lángjába réved, a fülben zakatol a düh, és az orr telítõdik a cigaretta illatával. Az öregember dermedten állt a férfi mögött, a liftajtó üvegén tükrözõdõ fény-árnyék játékot figyelve. Olyan emlékeke élt át, amiket látott akkor, de föl nem fogott.
A lány alakja tisztán tükrözõdött az üveglapon. Haja eltakarta az arcát, könnyeitõl nem láthatta a férfit. Kezét a hasára tette. A kórházi köntös bõ redõi alatt ekkor kirajzolódott a has enyhén gömbölyû, telt formája, a lány hazugságának bizonyítéka.
- „Jól van picim.” - Suttogta a lány. - „Ezt kellet tennünk. Apu, tudod, nem rossz ember, de nekünk kell vigyáznunk rá. HA nem sikerül, így csak nekünk fájhat. De ha sikerül, talán mindent rendbehozhatunk majd. Bízzunk kicsikém! Valahogy majd átvészeljük a hátralévõ pár hónapot.” – A lány könnyei lassan elapadtak. Egy nõvér állt meg elõtte:
- „Jöjjön velem, kismama.” - Mondta kedvesen. - „Pihennie kell, ma még hátravan egy ultrahang is. Maga nagyon bátor. Különösen nehéz ez, ha az ember mellett nincs senki…”
- „Nekem soha nem volt senkim. Aki volt, annak fájdalmat okoztam, hogy ne kelljen elviselnie egy még nagyobb fájdalom lehetõségét.” - Megérintette a hasát. - „Ketten maradtunk.” – A nõvér karjára támaszkodva állt föl, és egy utolsó, szomorú búcsúpillantást küldött a férfi felé, aki épp akkor lépett be a liftbe.
Az öregember fülében zakatolt a vér. Újra ott volt az álom-ködben. „Huszonnyolc év, huszonnyolc elvesztegetett év.” A vér zakatolásából ezt vélte hallani. Ekkor az álomképek közül lassan kivált egy alak. A lány volt. Ott állt fiatalon, üdén. Az öregember felé nyújtotta a kezét.
- „Gyere velem!” - A szellemalak szája nem mozgott, az öregember mégis hallotta a hangját. - „Én megbocsátok. Ahol én élek, ott örök tavasz van. Együtt lehetnénk. Kislányunk született, de õ nincs velem. Az életemet adtam azért, hogy õ megszülessen, te mégis elhagytál. Ne hagyj megint egyedül! Mindannyian egyedül maradtunk: a lányunk is, te is, én is. Legalább mi ketten legyünk együtt… odaát.” - Az öregember bólintott, megfogta a lány kezét, és követte õt a túlvilágra.
Két nap múlva az egyik szomszéd messzirõl észrevette a hintaszékbõl elõrebukott testet. Azonnal hívta a mentõket; azok persze nem tudtak segíteni. A szomszéd szóáradatából csak annyit tudtak meg, hogy az öregember soha nem beszélt senkivel, soha nem találkozott senkivel, soha nem szeretett senkit, és soha nem is kereste a kapcsolatot másokkal.
A menõorvosnõ fölhúzta a villámzárat a zsákon, amibe a testet tették.
- „Bárcsak elõbb érkezhettünk volna!” - sóhajtotta szomorúan. Társa érzelemmentesen nézte a zsákot.
- „Legalább két nappal kellett volna elõbb érkeznünk, de remény akkor se lett volna. Már nagyon öreg volt. Te soha nem fogod tudni leplezni az érzéseidet. Eddig minden halottat megsirattál, amióta együtt dolgozunk. Ez az érzékenység az árvaházban ragadt rád?”
- „Nem tudhatom.” - válaszolta a lány. – „Huszonnyolc éves leszek, de még mindig sírok, ha a „Lassie hazatér”-t olvasom. Egyszerûen nem bírom mások fájdalmát.” - A társa fejcsóválva fordított hátat a lánynak, hogy hívhassa a hullaszállítókat a rádión. A lány közben kivette a hajgumit kibomlani készülõ lófarkából, az elõreáramló fényes tincseket egy finom ívû, balkezes mozdulattal simította hátra; de töredékmásodpercek múlva a tincsek selyemként elõreáramlottak lazán tartott ujjai között, és lágy keretet vontak az arca köré.
A lány mozdulata, minden egyes porcikája annyira ismerõs lehetett volna az öregembernek, de az ezt már nem láthatta. A lány újra összegumizta a haját, kitörölt egy könnycseppet a szeme sarkából, majd elindult a mentõautó felé. De nem állta meg, hogy a zsák mellett megtorpanva ki ne mondja, mit érez:
- „Szegény ember!”
A természet lassan újra felvette a nyári-déli órákra jellemzõ ritmusát. A madárdal szállt, a fák ágai lengedeztek, a teraszon könnyû szellõ ringatta az üres hintaszéket… Minden ment tovább a maga útján; az öregember nem hiányzott senkinek.
VÉGE
Szerzõ: BessideBacard
Korhatár: szerintem semmi…
Ha már tényleg bármit fel lehet ide rakni... Ha nagyon rossz, vagy nagyon nem ide való (egyébként az, nem ide való) azt is nyugodtan megmondhatjátok, túl régi ahhoz, hogy megsértõdjek...
Jegyzet: Annyira nem slash, hogy még csak nem is románc. Múltkor éppen nálam volt, úgy gondoltam, felpakolom, de rossz volt a lemez. Így mániákus postolhatnékomat képekben éltem ki. Most viszont elhoztam, hogy csakazértis, bár talán nem kellett volna. Ez volt az elsõ olyan írásom, úgy öt vagy hat éve, aminek vége is lett, és nem házifeladat volt. Irodalmi pályázatra készült, helyet nyertem vele egy középsulis irodalmi táborba, de úgy beijedtem, hogy lebetegedtem, így végül otthon maradtam. Azóta pofoztam rajta egy sort, belerúgtam vagy kettõt, de igazából nem nagyon nyúltam hozzá… Ez egy emlék. Így írok (írtam) én, amikor nem bújok el egy fandom, vagy egy mûfaj (slash) mögé… Ez jön (jött) belõlem, amikor nem volt semmilyen témabeli megkötés. Azt nem mondom, hogy „Szóval így viszonyuljatok…” Mert ne viszonyuljatok így… ez egy régi cucc…
Tudom-tudom… akkoriban túl sok szappanoperát néztem… Azt hiszem, bár pontosan nem emlékszem, de biztos így volt…
Ja! És ezt annakidején bétázták! A magyarttanárom... ill. akkor még "lektorálásnak" hívtuk...
Szieszta
A zöld lombon áttörõ napsugarak már rég feloldották az erdõ hûvösét, és fényfoltokkal tarkították a fák árnyékait. A meg nem szûnõ madárcsiripelés elzsongatta az életet: a fák ágait gyenge szellõ lengette; meg-megemelkedtek, mint ahogy a mélyen alvó ember mellkasa emelkedik és süllyed. Bóbiskoltak a fák, és körülöttük szinte minden.
A madárdal valósággal körbefolyta a kis erdei nyaralót: a fák lombjai közül a tetõre áramlott, onnan a teraszra, beszivárgott a házba, odabent pedig szétterjedt a szobákban. A nappaliból nyíló teraszajtótól indulva suhant át a nappalin, onnan ki a folyosóra. A konyhán át jutott el az ebédlõbe; a zárt elõszoba elõtt megtorpant egy pillanatra, majd keringett egy keveset. Váratlan fordulatot véve eliramlott a fürdõszobaajtó elõtt, majd a lépcsõ tövében összekeveredett a padlásról leáramló madárszóval, ami egy nyitott tetõablakon szökött be, és már körbetáncolta a fönti hálószobákat.
Ez az édes, egyszerre nyugalmas és rendkívül nyüzsgõ déli zsongás álomba ringatta a teraszon ülõ öregembert. Nyugodtan bóbiskolt a hintaszékében, fölvéve az õt körülölelõ világ ritmusát. Légzése igazodott a fák ágainak mozgásához, és enyhe ringásra késztette a hintaszéket: az ág megemelkedett, az öregember beszívta a levegõt (halkan horkolt), a hintaszék kicsit hátrabillent; a faág leereszkedett, az öregember kifújt, a szék elõredõlt. A természet és az ember tökéletes egységben rezgett, azonos ritmusban, öntudatlanul, valahol az álmok ködében –bolyongva.
Az öregember álmai tényleg ködösek voltak. Félrecsuklott fejét egy kispárna tartotta, arca nyugodt volt, rezzenetlen. Az alvás mély szakaszából közeledett az álmok szakasza felé. Lehunyt szemhéja mögött rég elfeledett képek kezdtek elõtûnni a tudatalattija ködébõl. A köd gomolygott, az öregember szeme meg-megrezzent a szemhéja alatt, a halvány képeket kutatva. Ahogy az apró, finom szemmozgások sûrûsödtek, úgy tisztult a kép az öregember álmában. A lassan leülepedõ köd takarásában emberi árnyak jöttek-mentek. Némelyik megállt, intett az öregembernek, de mielõtt az ráismerhetett volna az árnykép arcvonásaira, eltûnt.
De voltak csak magukkal foglalkozó árnyak is. Ügyet sem vetettek az öregemberre: veszekedtek, beszélgettek, sírtak-nevettek. Az öregember csak az arcélüket látta: öregek, gyerekek és fiatalok, nyugodtak, élénkek és izgatottak egyaránt voltak köztük.
Ekkor az öregembernek feltûnt egy mozdulat. Egy ismerõs, ezerszer látott mozdulat, ahogyan egy fiatal nõ a haját igazította. Azt hitte, már rég elfelejtette. De az árnyalak ezen egyetlenegy mozdulatára váratlan élességgel bukkantak fel az emlékek, mintha csak elõzõ nap történtek volna. A még mindig gomolygó ködöt ezüst nyílvesszõkként szakították fel az öregember mellett elsuhanó emlékek, fájó sebeket ejtve rajta, és fölszakítva régi sebeit. Belsõ énje összegörnyedt a fantomfájdalom súlya alatt, rémülten zárta még szorosabbra szemét.
Amikor kinyitotta, egy régi emlékkép tárult elé. Egy étteremben ült. A szomszéd asztalnál fiatal férfi szorongatta agy lány kezét. Az öregember egy pillanatra elcsodálkozott azon, hogy harminc év mennyit változtat az ember arcvonásain. Alig ismerte fel magát a fiatal férfiban. Ekkor a lány gyengésen kiszabadította a kezét, és megigazította a haját azzal a felejthetetlen, bájos és megkapó mozdulattal, ami rá, és csakis rá volt jellemzõ az egész világon: balkezes mozdulat, melynek íve kitörölhetetlenül megragadt az öregember emlékei között. Az ujjak lazán simították hátra a hajtömeget, de a fényes tincsek csak töredékmásodpercekig maradtak ott, aztán selyemként folytak át az ujjak között, és elõreáramlottak lágy keretet vonva az arc köré. Egyszerû mozdulat volt, mégis egyedi, megismételhetetlen és utánozhatatlan, mert valami kiemelte a Föld több milliárd emberének több milliárd hasonló mozdulata közül. Ez a valami pedig a férfi szemében tükrözõdött: a szeretet.
Az öregember nem tudta tovább nézni a lány sugárzó mosolyát. Összeszorult a szíve. Elfordította a fejét, hogy takarja könnyeit, bár tudta, hogy az árnyalakok nem láthatják õt. Lehajtotta a fejét, vállát rázta a zokogás. Mikor lecsendesedett benne a kétségbeesett szomorúság, felnézett. Könnyáztatta arcát fehér neonfény világította meg. Egy kórház üresen kongó, sápadt-fehér folyosóján ült, egy másik emlékképben. A lány a mellette levõ széken kuporgott. Az elérhetõ közelség kísértést ébresztett az öregemberben, hogy megérintse, még ha nem is érzi, de végül nem tette. Visszariasztotta a lány halálsápadt arca, üres tekintete. A férfi távolabb állt. Ugyanolyan riadt borzadállyal nézte a lányt, mint az öregember. Mindketten a régi mosolyt keresték az arcán, a régi fényt a szemében, de nem találták. Nem is találhatták, hiszen a két emlékkép között eltelt két, szenvedéssel teli év letörölte a lány arcáról a boldogság utolsó rezdülését is.
Az öregember a férfira nézett. Tudta, most õ fog megszólalni. A kétségbeesett felkiáltás élesen hasított bele a kórtermekbõl kiszûrõdõ, szinte csöndnek ható, halk mormolásba és visszaverõdött a csupasz falakról.
- „Hogy tehetted?!… Hogy tehetted ezt?!”
- „Tudod jól, hogy nem volt más választásom.” - A lány erõtlen, színtelen hangja megijesztette a férfit.
- „Mindig van választás.” - Suttogta megrendülten.
- „De nekem nem. Tudod jól: ha megszülöm, az életemet kockáztattam volna.”
- „Megbeszélhettük volna. Biztosan találtunk volna más megoldást, mint az… abortusz.” - A férfi annyi megvetéssel mondta ki a szót: „abortusz”, hogy a lány összerándult, mintha arculcsapták volna.
- „Most már késõ.” - A lánynak sikerült valahogy közömbösséget erõltetni magára. – „Ma fogom elhagyni a kórházat.”
- „Rendben.” - A férfi hangja megkeményedett. - „Akkor még indulás elõtt döntsd el, hol fogsz lakni, mert nálam nem, az biztos. Ma késõn érek haza… A csomagjaidat nem szeretném ott találni.” - A férfi megfordult, elindult a lift felé, de még visszaszólt a válla fölött, megforgatva a tõrt a lány szívében. - „És soha többé ne kerülj a szemem elé.”
A lányból görcsös sírás tört elõ, de a férfi ügyet se vetett rá. Megnyomta a lift hívógombját, majd cigarettára gyújtott, bár ott tilos volt a dohányzás. Az öregember eddig úgy emlékezett, hogy elnyomta a cigarettát (nem ízlett), megérkezett a lift, és õ beszállt. A lányt soha többé nem látta.
De a tudatalattija most más képeket tárt elé. Azokat a képeket, amelyeket csak a tudatalatti képes érzékelni, miközben a szem a gyufa lángjába réved, a fülben zakatol a düh, és az orr telítõdik a cigaretta illatával. Az öregember dermedten állt a férfi mögött, a liftajtó üvegén tükrözõdõ fény-árnyék játékot figyelve. Olyan emlékeke élt át, amiket látott akkor, de föl nem fogott.
A lány alakja tisztán tükrözõdött az üveglapon. Haja eltakarta az arcát, könnyeitõl nem láthatta a férfit. Kezét a hasára tette. A kórházi köntös bõ redõi alatt ekkor kirajzolódott a has enyhén gömbölyû, telt formája, a lány hazugságának bizonyítéka.
- „Jól van picim.” - Suttogta a lány. - „Ezt kellet tennünk. Apu, tudod, nem rossz ember, de nekünk kell vigyáznunk rá. HA nem sikerül, így csak nekünk fájhat. De ha sikerül, talán mindent rendbehozhatunk majd. Bízzunk kicsikém! Valahogy majd átvészeljük a hátralévõ pár hónapot.” – A lány könnyei lassan elapadtak. Egy nõvér állt meg elõtte:
- „Jöjjön velem, kismama.” - Mondta kedvesen. - „Pihennie kell, ma még hátravan egy ultrahang is. Maga nagyon bátor. Különösen nehéz ez, ha az ember mellett nincs senki…”
- „Nekem soha nem volt senkim. Aki volt, annak fájdalmat okoztam, hogy ne kelljen elviselnie egy még nagyobb fájdalom lehetõségét.” - Megérintette a hasát. - „Ketten maradtunk.” – A nõvér karjára támaszkodva állt föl, és egy utolsó, szomorú búcsúpillantást küldött a férfi felé, aki épp akkor lépett be a liftbe.
Az öregember fülében zakatolt a vér. Újra ott volt az álom-ködben. „Huszonnyolc év, huszonnyolc elvesztegetett év.” A vér zakatolásából ezt vélte hallani. Ekkor az álomképek közül lassan kivált egy alak. A lány volt. Ott állt fiatalon, üdén. Az öregember felé nyújtotta a kezét.
- „Gyere velem!” - A szellemalak szája nem mozgott, az öregember mégis hallotta a hangját. - „Én megbocsátok. Ahol én élek, ott örök tavasz van. Együtt lehetnénk. Kislányunk született, de õ nincs velem. Az életemet adtam azért, hogy õ megszülessen, te mégis elhagytál. Ne hagyj megint egyedül! Mindannyian egyedül maradtunk: a lányunk is, te is, én is. Legalább mi ketten legyünk együtt… odaát.” - Az öregember bólintott, megfogta a lány kezét, és követte õt a túlvilágra.
Két nap múlva az egyik szomszéd messzirõl észrevette a hintaszékbõl elõrebukott testet. Azonnal hívta a mentõket; azok persze nem tudtak segíteni. A szomszéd szóáradatából csak annyit tudtak meg, hogy az öregember soha nem beszélt senkivel, soha nem találkozott senkivel, soha nem szeretett senkit, és soha nem is kereste a kapcsolatot másokkal.
A menõorvosnõ fölhúzta a villámzárat a zsákon, amibe a testet tették.
- „Bárcsak elõbb érkezhettünk volna!” - sóhajtotta szomorúan. Társa érzelemmentesen nézte a zsákot.
- „Legalább két nappal kellett volna elõbb érkeznünk, de remény akkor se lett volna. Már nagyon öreg volt. Te soha nem fogod tudni leplezni az érzéseidet. Eddig minden halottat megsirattál, amióta együtt dolgozunk. Ez az érzékenység az árvaházban ragadt rád?”
- „Nem tudhatom.” - válaszolta a lány. – „Huszonnyolc éves leszek, de még mindig sírok, ha a „Lassie hazatér”-t olvasom. Egyszerûen nem bírom mások fájdalmát.” - A társa fejcsóválva fordított hátat a lánynak, hogy hívhassa a hullaszállítókat a rádión. A lány közben kivette a hajgumit kibomlani készülõ lófarkából, az elõreáramló fényes tincseket egy finom ívû, balkezes mozdulattal simította hátra; de töredékmásodpercek múlva a tincsek selyemként elõreáramlottak lazán tartott ujjai között, és lágy keretet vontak az arca köré.
A lány mozdulata, minden egyes porcikája annyira ismerõs lehetett volna az öregembernek, de az ezt már nem láthatta. A lány újra összegumizta a haját, kitörölt egy könnycseppet a szeme sarkából, majd elindult a mentõautó felé. De nem állta meg, hogy a zsák mellett megtorpanva ki ne mondja, mit érez:
- „Szegény ember!”
A természet lassan újra felvette a nyári-déli órákra jellemzõ ritmusát. A madárdal szállt, a fák ágai lengedeztek, a teraszon könnyû szellõ ringatta az üres hintaszéket… Minden ment tovább a maga útján; az öregember nem hiányzott senkinek.
VÉGE
Bocs, h csak most... De zûrös volt az augusztus. És a szeptember még zûrösebb lesz 
Szóval...
Akkor jó.