Post by Moony on Aug 14, 2005 15:23:48 GMT 1
Sziasztok! Megláttam ezt a topicot, és úgy gondoltam, felpakolok én is valamit 
Talán a többségetek már olvasta is, de ha nem, akkor íme! Remélem, tetszeni fog 
Ajánlás: Danilának, aki a környezetemben a legnagyobb musical-rajongó.
Ihlette: A Rómeó és Júlia c. musical magyar Lehetsz király! címû dala ihlettett meg egy álmatlan hajnalon. Az ötlet elég bizarr, de mindenképp le akartam írni.
Megjegyzés: Lehet, hogy néhol megváltoztattam a szerepeket, ez esetben elnézést kérek. Így láttam jónak.
A hatalmas, széles függöny közvetlenül az ideiglenesen felállított színpad mögött lógott. A sötét bársony függöny mögött eleinte nagy készülõdés folyt. A Roxfort Boszorkány- és Varázslóképzõ Szakiskola fennállása óta elõször rendeztek az akkorihoz hasonló versenyt. Bárki felléphetett, nem szabták meg: lehetett tanár, diák, szülõ, avagy bárki hozzátartozója valamely roxforti mágusnak.
Csupán egyetlen csapat várakozott már a fellépésre. Mind a heten némán és feszülten várakozva ültek, fellépõ ruhába beöltözve, és hallgatták az elõttük fellépõ, diáklányokból álló kórust.
- Ahogy hallom, ezek úgyis elviszik elõlünk a gyõzelmet… - dünnyögte egy hosszú, kócos fekete hajú varázsló.
- Ne aggódj már, Sirius – nyugtatta a mellette ülõ nõ. – Mi leszünk a legjobbak, majd meglátod!
- Muszáj volt ezt a mugli zenét válasszuk?
- Szerintem ez nagyon jó dal – jegyezte meg Eugene, kissé lámpalázasan.
- Lassan mi jövünk – sóhajtott Edward.
Õ volt a csapat legifjabb tagja, aki, szintén fellépõ nõvéréhez hasonlóan, még az iskola tanulója volt.
- Anya, szerintem ez a ruha ritka idétlen – fintorgott Marie, és meglibbentette Stella elõtt a szoknyáját.
- Pedig nagyon csinosan áll rajtad – mosolygott a nõ. – De igaza van Edwardnak, és jobb lesz, ha a felkelünk.
A kis csapat idegesen sóhajtott, majd mindenki erõt vett magán, és felkelt. Az elõttük fellépõ diáklány-kórus ekkor fejezte be mûsorszámát, és kitört a Nagyteremben az egyöntetû éljenzõ tapsvihar.
- Na, ilyet nem fogunk mi kapni – morogta Sirius.
- Nyugodj meg – lépett mellé Remus. – Minden rendben lesz, majd meglátod.
- Ha meg nem, maximum leégünk hatszáz diák elõtt – vont vállat tettetett nemtörõdömséggel sötét hajú barátja.
- Ne parázz már, apa – Dorado megigazította a szoknyáján a rojtokat.
- De neked szép hangod van – nézett rá Sirius.
- A próbákon te is egész jól énekeltél.
- Táncolni sem tudok jól… - folytatta Sirius.
- Dehogyis nem!
- Te nem is leszel elõtérben, nem úgy, mint mi…
- Most tényleg nincs idõ arra, hogy pánikba ess – vetette közbe Stella. – Az igazgató mindjárt felkonferál minket.
A nõnek igaza volt, az õsz szakállú Dumbledore professzor éppen ekkor lépett fel a színpadra.
- Köszönjük a hatodéves diáklányoknak ezt a pazar éneket. Valóban nagyon csodálatos volt, magam is meghatódtam… De most szeretném bejelenteni a mai verseny utolsó csapatát, akik egy ismert mugli musicalbõl készülnek elõadni egy dalt. Véleményem szerint érdemes lesz õket is meghallgatni, ezért kérlek titeket, fogadjátok nagyon sok szeretettel: Eugene Pitont…
- Menjél már… - bökte hátba finoman a fekete hajú fiút Dorado.
Eugene fellépkedett a porondra, mire a Nagyteremben néhány oldalról gyér tapsot lehetett hallani.
- Sirius Blacket – konferálta fel Dumbledore a következõ tagot. A férfi kissé feszült arccal sétált fel a nagyözönség elé.
- Remus és Stella Lupint!
- Mi jövünk – ragadta meg izgatottan Stella férje kezét, és együtt siettek fel a színpadra.
- Valamint Dorado Blacket, Marie és Edward Lupint! – fejezte be a csapattagok felsorolását az igazgató.
Miután mindenki felment a színpadra, az igazgató egy ünnepélyes fõhajlással adta át a terepet számukra. Stella, Dorado, Edward és Marie hátrasétáltak egészen a függöny elé, és a kezükbe fogtak egy-egy mágikusan felerõsített mikrofont.
Remus, Sirius és Eugene viszont a színpad elején álltak meg, és mosolyukkal leplezték izgatottságukat. Ez Siriusnak ment a legkevésbé.
Remus elõrelépett az egyik állványra szerelt mikrofonhoz.
- Szervusztok! Nos, nem akarok sokat hozzáfûzni az igazgató úr elõbbi szavaihoz… Talán csak annyit, hogy reméljük, elnyeri tetszéseteket az elõadásunk. Nos, akkor kezdjük is el…
A férfi hátrafordult, és biccentett egyet Stellának. A nõ viszonozta a rövid gesztust, majd – mivel a jelmeze miatt a varázspálcáját nem tudta magánál tartani – intett egyet kezével a színpad szélére állított mágikus lemezlejátszó felé.
Az néhány másodpercig nem adott ki hangot, majd ritmusos dobpergés és hegedülés hallatszódott az egész Nagyteremben. Többen ijedten kapták fülükhöz a kezüket, de a többség már az elsõ néma ritmusokra trappolni kezdett a lábával, és érdeklõdve figyelték a fellépõket.
Egy rövid ideig nem szólalt meg egyik fellépõ sem, csak illette magát a szoknyájában, vagy különleges, középkort idézõ bõ posztónadrágjában.
Remus hirtelen a mikrofonja elé ugrott, és kitárt karokkal énekelni kezdett.
- Lehetsz király, hiába vagy! A mosolyod úgyis az arcodra fagy! Királynak lenni az mámorító…
- De mi tudjuk azt, mi az igazi jó! – kapcsolódott bele az éneklésbe Sirius is, Remusszal tökéletes szinkronban. A férfi immáron minden félelem nélkül, boldog mosollyal arcán fürkészte egy fél másodpercig a diáktömeget.
- Szegény fiúk, ott legfelül, talpig aranyban, de tök egyedül. A hatalom nyûg, csak ostoba lánc, amíg itt lenn folyton szabad a tánc! – az utolsó sorát már telitorokból énekelte, majd kitárta karját a hátuk mögött táncoló Stellára, Marie-ra, Doradra és Edwardra.
Õk négyen alkották a kis csapat kórusát. Eddig még nem lehetett a szavukat hallani, de Sirius éneke után mindnyájan egy hirtelen és precíz fordulattal a mikrofonokhoz fordultak.
- Mámort hoz, és kéjjel kínál száz száj és bájos szempár! Csók, ha csattan, láb, ha röppen, nadrág csusszan, ágyú dörren… élj csak, ahogy jobban esik, az sem baj, ha meg is lesik… Tedd azt, ami kéjhez vezet, bizsergesd a tested-lelked!
Remusnak csupán egy röpke fél másodperce maradt, hogy ismét a mikrofon elé kerüljön.
- Uralkodók! Ostoba mind! Ablakból nézik, hogy mi van itt kint. A naptól is óvják maguk odabenn… Fogalmuk sincs róla, mi a szerelem!
A férfi mindent beleadva énekelt, kezével stílusosan gesztikulált, és közben fiatalos ritmusban rázta csípõjét. Tanítványai közül sokan megmosolyogták professzorukat, de majd’ mindenki kitörõ lelkesedéssel figyelte a csapatot.
Remus után ismét szünet nélkül lépett a mikrofonhoz a következõ fellépõ, mégpedig Eugene Piton.
- Ezek ott fenn nem tudnak mást – énekelte a fiatalember. Az utolsó szavakat Remus és Sirius kánonban ismételték meg saját mikrofonjukba énekelve, kissé magasabb hangon és elnyújtva.
- Tenyérnyi föld miatt ölik egymást – folytatódott a dal szövege Eugene éneklésében, a végsõ szavakat, akárcsak az elõbb, Remusék ismételték meg elhúzott formában. A fiatal Piton hatalmas beleéléssel énekelt, látszott rajta, hogy szívét-lelkét beleadja a dologba. – Mire való a harc, a viszály?
- Ha kimaradunk, nekünk az a király! – ezt a sort vidáman mosolyogva énekelték hármasban, szinkronban, miközben tenyerüket az égbe emelték.
A kánon ismét ekkor szólalt meg újra:
- Mámort hoz, és kéjjel kínál száz száj és bájos szempár! Csók, ha csattan, láb, ha röppen, nadrág csusszan, ágyú dörren…
Stella, Marie és Dorado itt folytatták elkezdett szövegüket, Edward viszont hirtelen egy lépést elõrement, és fiatal, magas hangján kezdett föléjük énekelni.
- Élj, ahogy jólesik! Nem baj, ha meglesik… Tedd, ami élvezeeeet! – a fiú az utolsó szót viszonylag hosszabban és minden eddigi hangnál magasabban énekelte. Majd mindenki más elhallgatott, és a fiú folytatta szereplését egy néha-néha elhúzott ’Óuóó’-val. Bár Edward elég magasan énekelt, hangja mégis tiszta maradt.
- Mámort hoz, és kéjjel kínál száz száj és bájos szempár! Csók, ha csattan, láb, ha röppen, nadrág csusszan, ágyú dörren… élj csak, ahogy jobban esik, az sem baj, ha meg is lesik… Tedd azt, ami kéjhez vezet, bizsergesd a tested-lelked! – zengett fel ismét a hölgyek kórusa, melybe ezúttal az elõtérben táncoló Remus, Sirius és Eugene is bekapcsolódott, picit mélyebb, s így elenyészõbb hangnemben.
A közönség körében az elõadásuk hatalmas sikert aratott, s ez csak lelkesítette a versenyre összejövõ csapatot.
Ekkor a kórus újfent nekikezdett a refrénnek, és Edward ismét elõrelépett, hogy külön énekbe kezdjen, párhuzamosan velük.
- Mámort és kéjt kínál minden bájos szempár! – ekkor viszont tekintete végig keresztapját fürkészte. Sirius rögtön utána zengett fel saját külön énekével, mely – megszokott módon – ismét szinkronban állt Stelle-ék énekével.
- Élj, ahogy jólesik! Nem baj, ha meglesik… Tedd, ami élvezeeet!
Az utolsó szólamban a kórus még egyszer belekezdett a ’Mámort hoz, és kéjjel kínál’ kezdetû refrénbe. Ekkor azonban az eddig csendben lévõ Remus és Eugene is bekapcsolódott egy végsõ, háromszólamú szinkronba.
- Mámort hoz, kéjjel kínál minden bájos szempár! Mámort hoz, kéjjel kínál…
Remus, Sirius és Eugene ezzel be is fejezte az éneklést. Megvárták, míg a kórus elnémul – s velük egy idõben a zene is leállt.
A diáksereg kitörõ tapssal és éljenzéssel adta a hét fellépõ tudtára: az általuk elõadott szám bizony igencsak elnyerte tetszésüket.
Stella, Marie, Edward és Dorado elõrelépett, míg a három férfi hátrébb – így egy sorba kerültek. Megfogták egymás kezét, és kipirultan, de boldogan mosolyogva köszönték meg egy mély elõrehajlással a figyelmet.
Az eredményhirdetés során, bár sok csapat lépett fel különleges és varázslatos elõadással, mégis õk vihették el a fõdíjat, ami egy egy hétre szóló nyaralást biztosított az egész csapat részére, mégpedig az Egyesült Államok déli partjaira.
- Azért tényleg nagyon jók voltunk! – jegyezte meg Sirius önelégült mosollyal arcán, amikor õk is elhagyták a Nagytermet, hogy átöltözzenek fellépõ ruháikból.
- Az nem kifejezés! – ujjongott Edward és Marie, akik Doradoval együtt, egymást túlharsogva beszélték ki saját számukat.
- Engem azért még egy valami érdekelne…
- És pedig? – nézett a kérdezõ Siriusra Stella.
- Tulajdonképpen mit is énekeltünk mi?
A nõ sejtelmesen elmosolyodott.
- Nos – kezdte. – Megtudod, ha angolra fordítod ezt a magyar szöveget…
Talán a többségetek már olvasta is, de ha nem, akkor íme! Remélem, tetszeni fog Ajánlás: Danilának, aki a környezetemben a legnagyobb musical-rajongó.
Ihlette: A Rómeó és Júlia c. musical magyar Lehetsz király! címû dala ihlettett meg egy álmatlan hajnalon. Az ötlet elég bizarr, de mindenképp le akartam írni.
Megjegyzés: Lehet, hogy néhol megváltoztattam a szerepeket, ez esetben elnézést kérek. Így láttam jónak.
Lehetsz király!
A hatalmas, széles függöny közvetlenül az ideiglenesen felállított színpad mögött lógott. A sötét bársony függöny mögött eleinte nagy készülõdés folyt. A Roxfort Boszorkány- és Varázslóképzõ Szakiskola fennállása óta elõször rendeztek az akkorihoz hasonló versenyt. Bárki felléphetett, nem szabták meg: lehetett tanár, diák, szülõ, avagy bárki hozzátartozója valamely roxforti mágusnak.
Csupán egyetlen csapat várakozott már a fellépésre. Mind a heten némán és feszülten várakozva ültek, fellépõ ruhába beöltözve, és hallgatták az elõttük fellépõ, diáklányokból álló kórust.
- Ahogy hallom, ezek úgyis elviszik elõlünk a gyõzelmet… - dünnyögte egy hosszú, kócos fekete hajú varázsló.
- Ne aggódj már, Sirius – nyugtatta a mellette ülõ nõ. – Mi leszünk a legjobbak, majd meglátod!
- Muszáj volt ezt a mugli zenét válasszuk?
- Szerintem ez nagyon jó dal – jegyezte meg Eugene, kissé lámpalázasan.
- Lassan mi jövünk – sóhajtott Edward.
Õ volt a csapat legifjabb tagja, aki, szintén fellépõ nõvéréhez hasonlóan, még az iskola tanulója volt.
- Anya, szerintem ez a ruha ritka idétlen – fintorgott Marie, és meglibbentette Stella elõtt a szoknyáját.
- Pedig nagyon csinosan áll rajtad – mosolygott a nõ. – De igaza van Edwardnak, és jobb lesz, ha a felkelünk.
A kis csapat idegesen sóhajtott, majd mindenki erõt vett magán, és felkelt. Az elõttük fellépõ diáklány-kórus ekkor fejezte be mûsorszámát, és kitört a Nagyteremben az egyöntetû éljenzõ tapsvihar.
- Na, ilyet nem fogunk mi kapni – morogta Sirius.
- Nyugodj meg – lépett mellé Remus. – Minden rendben lesz, majd meglátod.
- Ha meg nem, maximum leégünk hatszáz diák elõtt – vont vállat tettetett nemtörõdömséggel sötét hajú barátja.
- Ne parázz már, apa – Dorado megigazította a szoknyáján a rojtokat.
- De neked szép hangod van – nézett rá Sirius.
- A próbákon te is egész jól énekeltél.
- Táncolni sem tudok jól… - folytatta Sirius.
- Dehogyis nem!
- Te nem is leszel elõtérben, nem úgy, mint mi…
- Most tényleg nincs idõ arra, hogy pánikba ess – vetette közbe Stella. – Az igazgató mindjárt felkonferál minket.
A nõnek igaza volt, az õsz szakállú Dumbledore professzor éppen ekkor lépett fel a színpadra.
- Köszönjük a hatodéves diáklányoknak ezt a pazar éneket. Valóban nagyon csodálatos volt, magam is meghatódtam… De most szeretném bejelenteni a mai verseny utolsó csapatát, akik egy ismert mugli musicalbõl készülnek elõadni egy dalt. Véleményem szerint érdemes lesz õket is meghallgatni, ezért kérlek titeket, fogadjátok nagyon sok szeretettel: Eugene Pitont…
- Menjél már… - bökte hátba finoman a fekete hajú fiút Dorado.
Eugene fellépkedett a porondra, mire a Nagyteremben néhány oldalról gyér tapsot lehetett hallani.
- Sirius Blacket – konferálta fel Dumbledore a következõ tagot. A férfi kissé feszült arccal sétált fel a nagyözönség elé.
- Remus és Stella Lupint!
- Mi jövünk – ragadta meg izgatottan Stella férje kezét, és együtt siettek fel a színpadra.
- Valamint Dorado Blacket, Marie és Edward Lupint! – fejezte be a csapattagok felsorolását az igazgató.
Miután mindenki felment a színpadra, az igazgató egy ünnepélyes fõhajlással adta át a terepet számukra. Stella, Dorado, Edward és Marie hátrasétáltak egészen a függöny elé, és a kezükbe fogtak egy-egy mágikusan felerõsített mikrofont.
Remus, Sirius és Eugene viszont a színpad elején álltak meg, és mosolyukkal leplezték izgatottságukat. Ez Siriusnak ment a legkevésbé.
Remus elõrelépett az egyik állványra szerelt mikrofonhoz.
- Szervusztok! Nos, nem akarok sokat hozzáfûzni az igazgató úr elõbbi szavaihoz… Talán csak annyit, hogy reméljük, elnyeri tetszéseteket az elõadásunk. Nos, akkor kezdjük is el…
A férfi hátrafordult, és biccentett egyet Stellának. A nõ viszonozta a rövid gesztust, majd – mivel a jelmeze miatt a varázspálcáját nem tudta magánál tartani – intett egyet kezével a színpad szélére állított mágikus lemezlejátszó felé.
Az néhány másodpercig nem adott ki hangot, majd ritmusos dobpergés és hegedülés hallatszódott az egész Nagyteremben. Többen ijedten kapták fülükhöz a kezüket, de a többség már az elsõ néma ritmusokra trappolni kezdett a lábával, és érdeklõdve figyelték a fellépõket.
Egy rövid ideig nem szólalt meg egyik fellépõ sem, csak illette magát a szoknyájában, vagy különleges, középkort idézõ bõ posztónadrágjában.
Remus hirtelen a mikrofonja elé ugrott, és kitárt karokkal énekelni kezdett.
- Lehetsz király, hiába vagy! A mosolyod úgyis az arcodra fagy! Királynak lenni az mámorító…
- De mi tudjuk azt, mi az igazi jó! – kapcsolódott bele az éneklésbe Sirius is, Remusszal tökéletes szinkronban. A férfi immáron minden félelem nélkül, boldog mosollyal arcán fürkészte egy fél másodpercig a diáktömeget.
- Szegény fiúk, ott legfelül, talpig aranyban, de tök egyedül. A hatalom nyûg, csak ostoba lánc, amíg itt lenn folyton szabad a tánc! – az utolsó sorát már telitorokból énekelte, majd kitárta karját a hátuk mögött táncoló Stellára, Marie-ra, Doradra és Edwardra.
Õk négyen alkották a kis csapat kórusát. Eddig még nem lehetett a szavukat hallani, de Sirius éneke után mindnyájan egy hirtelen és precíz fordulattal a mikrofonokhoz fordultak.
- Mámort hoz, és kéjjel kínál száz száj és bájos szempár! Csók, ha csattan, láb, ha röppen, nadrág csusszan, ágyú dörren… élj csak, ahogy jobban esik, az sem baj, ha meg is lesik… Tedd azt, ami kéjhez vezet, bizsergesd a tested-lelked!
Remusnak csupán egy röpke fél másodperce maradt, hogy ismét a mikrofon elé kerüljön.
- Uralkodók! Ostoba mind! Ablakból nézik, hogy mi van itt kint. A naptól is óvják maguk odabenn… Fogalmuk sincs róla, mi a szerelem!
A férfi mindent beleadva énekelt, kezével stílusosan gesztikulált, és közben fiatalos ritmusban rázta csípõjét. Tanítványai közül sokan megmosolyogták professzorukat, de majd’ mindenki kitörõ lelkesedéssel figyelte a csapatot.
Remus után ismét szünet nélkül lépett a mikrofonhoz a következõ fellépõ, mégpedig Eugene Piton.
- Ezek ott fenn nem tudnak mást – énekelte a fiatalember. Az utolsó szavakat Remus és Sirius kánonban ismételték meg saját mikrofonjukba énekelve, kissé magasabb hangon és elnyújtva.
- Tenyérnyi föld miatt ölik egymást – folytatódott a dal szövege Eugene éneklésében, a végsõ szavakat, akárcsak az elõbb, Remusék ismételték meg elhúzott formában. A fiatal Piton hatalmas beleéléssel énekelt, látszott rajta, hogy szívét-lelkét beleadja a dologba. – Mire való a harc, a viszály?
- Ha kimaradunk, nekünk az a király! – ezt a sort vidáman mosolyogva énekelték hármasban, szinkronban, miközben tenyerüket az égbe emelték.
A kánon ismét ekkor szólalt meg újra:
- Mámort hoz, és kéjjel kínál száz száj és bájos szempár! Csók, ha csattan, láb, ha röppen, nadrág csusszan, ágyú dörren…
Stella, Marie és Dorado itt folytatták elkezdett szövegüket, Edward viszont hirtelen egy lépést elõrement, és fiatal, magas hangján kezdett föléjük énekelni.
- Élj, ahogy jólesik! Nem baj, ha meglesik… Tedd, ami élvezeeeet! – a fiú az utolsó szót viszonylag hosszabban és minden eddigi hangnál magasabban énekelte. Majd mindenki más elhallgatott, és a fiú folytatta szereplését egy néha-néha elhúzott ’Óuóó’-val. Bár Edward elég magasan énekelt, hangja mégis tiszta maradt.
- Mámort hoz, és kéjjel kínál száz száj és bájos szempár! Csók, ha csattan, láb, ha röppen, nadrág csusszan, ágyú dörren… élj csak, ahogy jobban esik, az sem baj, ha meg is lesik… Tedd azt, ami kéjhez vezet, bizsergesd a tested-lelked! – zengett fel ismét a hölgyek kórusa, melybe ezúttal az elõtérben táncoló Remus, Sirius és Eugene is bekapcsolódott, picit mélyebb, s így elenyészõbb hangnemben.
A közönség körében az elõadásuk hatalmas sikert aratott, s ez csak lelkesítette a versenyre összejövõ csapatot.
Ekkor a kórus újfent nekikezdett a refrénnek, és Edward ismét elõrelépett, hogy külön énekbe kezdjen, párhuzamosan velük.
- Mámort és kéjt kínál minden bájos szempár! – ekkor viszont tekintete végig keresztapját fürkészte. Sirius rögtön utána zengett fel saját külön énekével, mely – megszokott módon – ismét szinkronban állt Stelle-ék énekével.
- Élj, ahogy jólesik! Nem baj, ha meglesik… Tedd, ami élvezeeet!
Az utolsó szólamban a kórus még egyszer belekezdett a ’Mámort hoz, és kéjjel kínál’ kezdetû refrénbe. Ekkor azonban az eddig csendben lévõ Remus és Eugene is bekapcsolódott egy végsõ, háromszólamú szinkronba.
- Mámort hoz, kéjjel kínál minden bájos szempár! Mámort hoz, kéjjel kínál…
Remus, Sirius és Eugene ezzel be is fejezte az éneklést. Megvárták, míg a kórus elnémul – s velük egy idõben a zene is leállt.
A diáksereg kitörõ tapssal és éljenzéssel adta a hét fellépõ tudtára: az általuk elõadott szám bizony igencsak elnyerte tetszésüket.
Stella, Marie, Edward és Dorado elõrelépett, míg a három férfi hátrébb – így egy sorba kerültek. Megfogták egymás kezét, és kipirultan, de boldogan mosolyogva köszönték meg egy mély elõrehajlással a figyelmet.
Az eredményhirdetés során, bár sok csapat lépett fel különleges és varázslatos elõadással, mégis õk vihették el a fõdíjat, ami egy egy hétre szóló nyaralást biztosított az egész csapat részére, mégpedig az Egyesült Államok déli partjaira.
- Azért tényleg nagyon jók voltunk! – jegyezte meg Sirius önelégült mosollyal arcán, amikor õk is elhagyták a Nagytermet, hogy átöltözzenek fellépõ ruháikból.
- Az nem kifejezés! – ujjongott Edward és Marie, akik Doradoval együtt, egymást túlharsogva beszélték ki saját számukat.
- Engem azért még egy valami érdekelne…
- És pedig? – nézett a kérdezõ Siriusra Stella.
- Tulajdonképpen mit is énekeltünk mi?
A nõ sejtelmesen elmosolyodott.
- Nos – kezdte. – Megtudod, ha angolra fordítod ezt a magyar szöveget…
*Vége*
