E. Piton

[xwoman]

Nos, elég sokat gondolkoztam, hogy kitegyem-e a regényem ide is... Egyelőre csak az első fejezetet mutatom meg, ha kíváncsiak vagytok a többire is, akkor majd kirakosgatom azokat is.

Fandom: HP
Korhatár: egyelőre nincs


Elkezdődött a tanév. Az elsősöket már beosztották a házakba, az igazgatói köszöntőn is túl voltak. A diákok az asztaluknál vidáman lakmároztak, közben az elsősök ismerkedtek a társaikkal, a régi osztálytársak pedig a nyári élményeiket osztották meg egymással. A tanárok is beszélgettek, kivéve egyet.

Perselus Piton. Ő a tanári asztal bal oldalán ült, tányérján egy adag sült hússal és krumplival. Lassan, megfontoltan evett. Nem beszélgetett senkivel, miuvel senki nem szólt hozzá.

Nem igazán szerette ezeket az ünnepségeket. A Sötét Varázslatok Kivédése tantárgyat ismét nem ő kapta, hanem Remus Lupin. Az a nyomorult vérfarkas. Dumbledore ismét felvette. Piton dühösen ránézett a tanárra. Lupin Flitwickkel és Bimbával beszélgetett. Az apró termetű tanár éppen valami vicceset mondhatott, mert mind a hárman elkezdtek nevetni.

Piton inkább a diákjai felé fordult. Nem titkolt büszkeséggel nézett végig rajtuk. Idén biztos ők nyerik a házkupát, nem a Griffendél. A vörös-arany sálas diákok között ültek Potterék. Mikor a professzor ránézett a szemüveges, sebhelyes fiúra az mintha megérezte volna visszanézett rá, de rögtön el is kapta a tekintetét.

A tanár ismét a Mardekár asztala felé fordult. Gondolatban felmérte az újak "tehetségét", majd tovább siklott a tekintete a többi osztályra is, míg meg nem állapodott a hatodikosaknál. Ott ült a "kedvence". Draco Malfoy középen méltóságteljesen trónolt mint valami kiskirály és rideg szürke szemével lenéző pillantást küldött mindenki felé, és roppant fölényesen beszélt.

Piton szíve elszorult egy pillanatra, mint mindig az évnyitó lakomán. A fiára gondolt.

-Vajon ha ő itt lenne, Draco vele is ilyen lekezelő lenne? Nem. Biztosan nem. De azok a nyavalyás Potterék úgy bánnának vele, mint az apja és a bandája velem. Bár már csak az a nyomorult vérfakas él, meg az a gyáva patkány, aki a Sötét Nagyúrhoz menekült.

Piton megigazította sötét talárját, és elkezdte apró darabokra vágni a húst. Nem volt éhes, de le kellett foglalnia a kezét, hogy ne doboljon hosszú ujjaival idegesen az asztalon.

-Ha itt lenne a fiam... De nincs itt! Nem lehet itt!

Dühében ökölbeszorult a villát tartó keze, de az arcán nem látszott semmi érzelem.

-Nincs itt, mert egy nyomorult kvibli! Még annyit sem tud varázsolni, mint Longbottom. Megpróbált másra figyelni, de gondolatai visszatértek a fiához, akinek még a nevét sem tudta, még az arcát sem látta soha. Talán nem is fogja.

-Talán a feleségem bosszúja. Miután a gyerek megszületett otthagyta egy mugli kórház előtt. Onnan egy nevelőotthonba került. Három éves korában örökbe fogadta egy mugli házaspár. Ennyit sikerült... Nem, ennyit akartam kideríteni. A feleségem is halálfaló volt, de ő nem akart az lenni. A szülei kényszeríttették, mint ahogy arra is, hogy a feleségem legyen. Gyűlölt engem. Meg is mondta az esküvő után. De engem nem érdekelt. Én szerettem. Egy nap azt mondta, nem érzi jól magát, lefekszik egy kicsit. Abban a pillanatban szólított a Nagyúr. Mielőtt hoppanáltam volna, mondtam neki, ne jöjjön. Mire visszamentem megszökött. Kiderült, hogy átpártolt a másik oldalhoz, ahogy mindig is szeretett volna. Elárulta a Nagyurat, ezért pusztulnia kellett. Néhány hónap múlva meg is találták, megkínozták. Későn értem oda. Már haldokolt. Nem tudtam megmenteni. A karjaimban halt meg. Megígértem neki, hogy segítek a Főnix Rendjének, hogy bosszút állok a haláláért. Erre ő mondott valamit... Valamit, ami nem hagy nyugodni... Van egy fiad Perselus!... Persze megkereshettem volna. De nem tettem, és nem is fogom megtenni. Hiszen gyűlölne, ha megtudná, az apja miféle. Én is gyűlölöm. Hiszen kvibli. Pedig hogy vártam azt az évet! Hogy kerestem őt az elsősök között, de nem volt ott. Mert kvibli. Egy átkozott kvibli.

Jól vagy Perselus? -Kérdezte McGalagony, akinek feltűnt, hogy a férfi a szokásosnál is sápadtabb.

-Jól.

Ekkor egy bagoly repült be a Nagyterembe. Erre mindenki odafigyelt, hiszen ilyenkor senki nem szokott levelet kapni. A madár végigrepült a termen, és Piton ölébe ejtett egy borítékot. A levélben csak néhány szó állt, de a bájitaltantanárt azonnal kétségbe ejtette.

"Veszélyben a fiad! Gyere a londoni Knight street 6.hoz!"

- Igazgató úr! Beszélnünk kell! Mondta Dumbledore- nak, és kisietett a teremből...

[belldandy]

Szerintem rakd ki ide is, hogy minél többen megismerhessék Remekmûved ;D

[kinslayer]

belldandy said:

Szerintem rakd ki ide is, hogy minél többen megismerhessék Remekmûved ;D

(Hevesen bólogat)
Igenigenigen!!!!! Csatlakozom!!!

[xwoman]

Ok, majd szépen lassan kiteszem a többit is... A második fejezet majd holnap...

[Moony]

Helyes, helyes ;D

[xwoman]

Közkívánatra itt a második fejezet...


A találkozás



Piton a szobájában ült, idegesen dobálta ruháit egy kisebb utazótáskába. Nem tudta, mi az a veszély, ami a fiát fenyegeti, azt sem tudta, kitől kapta a levelet. Lehet, hogy csapda? Az ösztönei azt súgták, hogy nem az. De akkor ki tud még a fiáról? Hiszen nem mondta el senkinek. Talán mégis varázslóknál lakik?

Ekkor lépett a szobába Dumbledore.

- Mi történt Perselus? - kérdezte szelíden. Tudta, hogy a tanárt nem könnyű így kiborítani.

- Olvassa! - mondta Piton, és az igazgató kezébe adta a levelet.

Az ősz varázsló gyorsan átfutotta a pár sort, majd gondterhelten nézett maga elé.

- Mi a véleménye? - Kérdezte Piton, közben az igen kevés mugliruháját kotorta elő egy láda fenekéről.

- Oda kell mennie.

- Tudom. Még ma indulnék, ha lehet.

- Honnan tudja olyan biztosan, hogy ez nem csak egy csapda?

- Érzem. De Ön honnan tudja, hogy nem csapda?

- Nos, Perselus, valamit el kell mondanom önnek. Eddig azért nem tettem, mert a felesége a halála előtt megkért rá, hogy csak akkor mondjam el önnek, ha nincs más választásom. Eddig nem akartam, mivel úgy tűnt Önt sem igazán érdekli.

- De érdekelt! Hogyne érdekelt volna? Hiszen a fiam! Még ha csak egy kvibli is! - csattant föl Piton - Csak...

- Csak? Csak nem merte fölkeresni. Mert félt az elutasítástól. Félt a szégyentől.

A szégyentől... Ez a szó szíven ütötte a férfit. Mert igaz volt. Szégyellte volna, hogy a fia kvibli. A férfi abbahagyta a pakolást, és leült. Leszegte a fejét és megszólalt.

- Hallgatom, Dumbledore.- kimért hangján nem hallatszott a lelkében dúló vihar.

- A felesége, miután megszökött, a Rendhez menekült. Nem magát gyűlölte, nem maga üldözte el! A gyermekét féltette, nem akarta, hogy ő is halálfaló legyen. Ismert egy mugli házaspárt, akiknek nem lehetett gyermeke. Megkért engem, hogy tartsam titokban a terhességét és intézzem el, hogy a gyerek a születése után a Gray házaspárhoz kerüljön. Akkor még nem értettem, miért akarja örökbe adni. Szándékosan kereste fel a halálfalókat, hogy végezzenek vele. Így sikerült titokban tartani a kicsit.

- De nekem elmondta...

- Mert - tudom, nehéz elhinni - szerette magát!

- Gyűlölt engem. - monda Piton, de csak magának.

Dumbledore ezt eleresztette a füle mellett, és folytatta.

- Akkor még nem tudtuk, hogy kvibli lesz. A mugli szülők adoptálták, de én, mivel megígértem a feleségének, tovább vigyáztam a gyerekre. Egy varázslót megkértem, - aki úgy is Londonba akart költözni - hogy a Gray család mellett vegyen lakást. Megkértem a varázslót a mugli feleségével együtt, hogy költözzenek oda. Ő havonta küldi a híreket a fiatalemberről. Igen, Hiszen már tizenhat éves! De a legfontosabb: Meghagytam Mr Springnek, hogy ha tényleg baj van, önnek szóljon.

- A Kóbor Gimbusszal fogok utazni. Egy félórán belül indulok. - Mondta Piton tárgyilagos hangon.

- Rendben! - mondta az igazgató és elindult az ajtó felé, de még visszafordult. - Kérem, azonnal küldjön egy baglyot, ha megérkezett! Ha tehetem, én is ön után megyek. Sok szerencsét!

Piton gyorsan befejezte a pakolást. Óriási lelkiismeretfurdalása volt, mint mindig, amikor a feleségére gondolt. Dumbledore azt mondta szerette őt. Ez nem csökkentette a szívét mardosó érzést. Sőt!

A folyosón beszélgetés hangja ütötte meg a fülét.

- Harry, láttad Piton arcát, miközben megkapta azt a levelet?

- Nem semmi volt! Ilyennek még sohasem láttam! Vajon mit kaphatott?

- Fiúk, hagyjátok már! Mindenki erről beszél. Már unom!

De Ron folytatta, mintha meg sem hallotta volna Hermione hozzászólását.

- Lehet, hogy szerelmeslevelet kapott Umbridgetől. Milyen szép pár lennének!

De Harryék erre már nem tudtak reagálni, mivel Piton előlépett az árnyékból.

A három jó barát sápadtan húzódott összébb, de a tanár csak ennyit mondott:

- Harminc pont a Griffendéltől!

Miután elhalt a férfi távolodó lépteinek zaja, a három Giffendéles összenézett.

- Talán tényleg szerelmeslevelet kapott...

Pitont azonban most nem érdekelték ilyen apróságok. Máskor ezért büntetőfeladatot adott volna, de most fontosabb dolga volt. Majd a következő bájitaltan órán revánsot vesz.

Mikor kiért az épületből futott Roxmorts határáig, majd kinyújtotta a pálcáját. A Kóbor Grimbusz perceken belül megérkezett. Felszállt rá, kifizette a fuvardíjat, megmondta hová akar menni, majd leült a legsötétebb sarokba, nehogy faggatni kezdjék. Legszívesebben megkérte volna a sofőrt, hogy csak néhány óra múlva vigye őt a Knight streetre. Nem volt boldog a találkozástól, pedig életében először láthatja a fiát.

- Vajon hasonlít Evára? Tud már a származásáról? Mit fog érezni, amikor megtudja, hogy él az apja, csak tizenhat évig felé sem nézett? Mit tegyek, ha meglátom? Olyan furcsa... Mintha egy idegenhez mennék…

Fekete szemét lehunyta, és megpróbálta elképzelni a fiút.

Ekkor érkezett meg a busz a Knight street 6.-hoz.

Piton leszállt, megköszönte a fuvart, és letette a csomagját a lába elé. Felnézett az épületre. Régi típusú emeletes ház volt, kicsi kerttel az előtérben. Hat család lakott benne, látszott, hogy a lakók gondosan ügyelnek a ház tisztaságára. Kisgyerekek is lehettek, mivel a kert egy részét játszótérnek alakították ki. Minden csendes volt, senki nem járt az utcán ebben a koraesti órában.

- Szóval itt nőtt föl a fiam. A feleségen tényleg jó helyet választott.

Nagyot sóhajtott, majd odasétált a kapuhoz. Zárva találta. Hat nevet látott a kaputelefonon. Egy pár másodpercig az E. Gray feliratú gombon tartotta az ujját, majd mégis inkább R. Spring lakásába csengetett be.

- Ki az? - kérdezte egy kedves női hang.

- Perselus Piton

- Jöjjön be! A férjem már várja!

Ekkor jutott csak eszébe, hogy elfelejtett átöltözni. Még mindig a fekete iskolai talár volt rajta.

A kapu halk berregés után kinyílt. A Spring lakás mindjárt a földszinten volt. Be sem kopogott, az ajtón kilépett egy nálánál alig idősebb, testes, szőke férfi. Az amúgy jó kedélyű ember most igen csak komoly ábrázattal tessékelte be Perselust, majd az előszobában megállította.

- A fiú itt van bent. Már tud mindent. Jöjjön be, mindent elmesélünk.

A férfi idegesen követte a házigazdát a nappaliba.

-Azt a képet a fia festette. Ezt adta karácsonyra tizennégy éves korában. - Mutatott a falon lévő festményre Spring. A kép a házat ábrázolta, hóval borítva. - Tehetséges fiú.

A tanár erre nem tudott semmit mondani.

A nappali barátságos volt, vajszínű falakkal, szép barna bőrbútorokkal. Rengeteg szobanövény volt a polcokon, és még több képet akasztottak a falra akasztva.

De Pitont csak a heverőn ülő sápadt kamasz fiú érdekelte. Magas volt és sovány. A hatalmas szemei... Olyanok voltak, mint az anyjának. Csak nem szikrázóan kékek, hanem teljesen feketék. Az álla, az ajka, a keze is a szeretett feleségére emlékeztették. De az orra, a homloka, teljesen az apjáéhoz hasonlított. Haja szép fekete volt, ápolt, leért a derekáig.

Egy percig megilletődve nézett az apjára, majd felállt és odament hozzá.

- Szervusz... Fiam.

- Szia apa.

Egy pár másodpercig méregették egymást, várták, mit lép a másik. Megfordult Piton fejében, hogy megöleli a fiút, de inkább csak kezet fogtak. Ez a gesztus annyira személytelenre sikerült, hogy a többieket teljesen ledöbbentette. A fiú visszaült a helyére, helyet szorítva az apjának. Nem látszott az arcukon semmiféle érzelem, sem az egymásra találás öröme.

A bájitaltan tanárnak eszébe jutott, hogy megígérte Dumbledore-nak, ír mihelyst megérkezett, ezért kért Mr. Springtől pennát meg papírt, majd írni kezdett.

"Szerencsésen megérkeztem..."

Itt abbahagyta az írást és a mellette ülő fiúhoz fordult.

- Mi a neved?

- Eugene Gray.

- Nem! A neved Eugene Piton!- A hangja rideg volt, és parancsoló.

Eugene- t felháborította az, hogy az apja még a nevét sem tudta, de parancsolgat. Mi alapján akarja őt irányítani? Talán mert varázsló, minden úgy van amit ő mond?

- Nem! Nem fogom hagyni, hogy ez az ember parancsoljon nekem!

Befejezte a levelet, és Spring baglyával elküldte a Roxfortba.

Ez állt benne:

"Szerencsésen megérkeztem Eugene Pitonhoz. Várom a további utasításokat."

[xwoman]

Íme a harmadik fejezet:


Eugene


Piton, csak miután elküldte a baglyot, nézte meg jobban, kik is vannak még a szobában. Spring egy karosszékben foglalt helyet, a szék támláján ott ült mellette egy kicsi, barna hajú asszony. A szemközti másik heverőn egy magas, őszülő hajú férfi, és egy csinos, vörös, hosszú hajú nő ült. Mikor észrevették, hogy a tanár őket nézi, felálltak, és odamentek hozzá. Piton szintén felállt, és kezet fogott mind a kettővel.

- Eugene Gray vagyok, a feleségem Emily Gray. - A hangja barátságosan csengett, de a szemén látszott a gyanakvás.

- Perselus Piton.

Egy pár másodpercig még méregették egymást, majd visszaültek a helyükre.

A hallgatást a barnahajú asszony törte meg:

- Jaj, én még elfelejtettem bemutatkozni. Julia Spring. - Azzal kezet fogott ő is Pitonnal. - Kér egy kis kávét, vagy teát? Esetleg enne valamit? Csinálhatok néhány szendvicset.

- Nem vagyok éhes, köszönöm. De egy kis teát innék, ha lehet.

- Rendben. Ti kértek valamit? - Fordult a többiekhez.

- Nos, - kezdte Spring, miután felesége kiment a konyhába - fontos dolgot szeretnénk mondani. Szerintünk Eugene itt nincs biztonságban. - Az említett a plafonra emelte a szemét, és sóhajtott. Úgy látszott nincs ínyére a beszélgetés. - Néhány nappal ezelőtt varázslók keresték föl a Gray családot. Szerencse, hogy mi itthon voltunk. A fiát keresték. Láttam, hogy meg akarják támadni Emily-t. Azonnal odarohantam segíteni. Erre a támadók megijedtek, és elfutottak. Gondolom nem akarták, hogy felismerjék őket. Emily nem is emlékszik az arcukra. Gondolom, valami bűbáj miatt. Ma délelőtt viszont be is törtek hozzájuk. - A Gray házaspár sápadtan bólogatott. - De nem vittek el semmit, csak a fiú szobáját forgatták föl, mintha keresnének valamit.

- Biztos, hogy nem vittek el semmit? - Kérdezte Piton.

- Semmit. - Válaszolta a fia. - Viszont itt is hagytak valamit.

Az apja kezébe nyomott egy pergamendarabot, amin ez állt:

" Meghalsz kvibli, ahogy az áruló anyád is!"

Piton arca falfehérré változott. Valahogy megtudták a halálfalók! Patthelyzet. Ha itt hagyja a fiút, biztosan megölik, ha magához veszi, lebukik. Tanácstalanul meredt a mellette ülő fiúra, aki szemmel láthatóan nem fogta fel a helyzet súlyosságát.

A fiú nevelőapja kikapta a papírt a tanár kezéből.

- Fiam, ezt miért nem mondtad? - De a válasz csak egy vállrándítás volt.

Ekkor lépett be Julia egy tálcával, rajta egy teáskanna, és hat teáscsésze. Eugene egyből felugrott, hogy segítsen a törékeny asszonynak. Pár perccel később a szendvicseket is behozta. A fiatalember jóízűen nekilátott.

- Tehát akkor mi lesz a fiunkkal? - Kérdezte Emily. - Szeretnénk ha nálunk maradna. Féltjük őt.

- Az ő fiuk!? - Gondolta dühösen Perselus. A teáscsésze megremegett a kezében.

- Ha tényleg féltik, nem tartják itt. Maguk nem tudják megvédeni őt, és ő sem tudja magát megvédeni.

- Nyugi anya! Nem megyek el vele! - És olyan szemtelen pillantással nézett az apjára, hogy annak kedve lett volna pofon vágni. De e helyett nyugalmat erőltetett magára és visszakérdezett.

- Ha szabadna tudnom, miért nem?

- Nos, ennek több oka is van. Egy: Szeretek itt élni. Kettő: Ez az otthonom! Három: Meg tudom magam védeni. Négy: Be akarom fejezni az iskolát, sőt! Egyetemre is akarok járni. MUGLI egyetemre. - A fiú itt felállt, és az apja felé fordult. - Inkább hallgatok azokra, akik tizenhárom éve nevelnek, bár nem a vérszerinti szüleim, mint arra, aki az apámnak mondja magát, de tizenhat évig felém sem nézett, ráadásuk a nevem is csak egy szűk félórája tudja. Én nem igazán értem a varázsvilág szabályait, de egyet értek: Míg itt a mugli világban tehetséges és értékes vagyok, a varázsvilágban csak egy nyomorult kis SELEJT, akit még az apja is szégyell!

A mondandóját cinikusan vigyorogva, gúnyos hangsúllyal kezdte, a végét könnyes szemmel, kiabálta. Piton erre nem szólt semmit. Tudta jól, a fiúnak igaza van. De itt mégsem maradhat. Eugene még mindig ott állt fölötte, és nagy könnyes szemeivel vádlón nézett. Emily odament hozzá és átölelte.

- Nem engedlek elmenni! - Mondta remegő hangon. - Kérem, ne vigye el tőlünk!

Az utóbbi Pitonnak szólt.

- El kell vinnem. Az ő érdekében! - Ez a kis közjáték meggyőzte, mit is kell tennie. Be kell bizonyítania, hogy a fia még a varázsvilágban sem selejt! Ahogy nézte a fiú szomorú arcát legszívesebben ő is megölelte volna. De nem tette. Inkább a szokott érzelemmentes arccal nézte őket.

A kínossá váló csendet a kapucsengő hangja törte meg. Julia felpattant, és felvette a kaputelefont.

- Ki az? ... Kérem, jöjjön be!

Julia kiszaladt, hogy beengedje a vendéget. Egy magas, kékszínű taláros ősz hosszú hajú és szakállú varázsló lépett be. Félhold alakú szemüvege mögül vidáman csillogott a kék szeme.

A varázslók megkönnyebbülten néztek a jövevényre, a többiek viszont meglepődve nézték.

- Isten hozta Dumbledore! Üljön le! Kér teát? - Mr. Spring vidáman hellyel kínálta a professzort.

- Köszönöm szépen Robert! De előtte szeretném, ha elmondanák, mi történt.

Elismételték a történetet, és Eugene neki is odaadta a papírt. Dumbledore először csak gondterhelten hümmögött, majd Perselushoz fordult.

- Mit óhajt tenni? Magának kell dönteni.

- Magammal vinném a Roxfortba, ha lehet. Ott legalább szemmel tarthatom!

- Rendben van. Biztos találunk neki is valami munkát.

- Micsoda!? Már mondtam: maradok, és kész! Mr. Spring is meg tud védeni!

- Nem, Eugene! Sajnos nem mindig lehetek veled. Ezen kívül gondolnod kell a nevelőszüleidre! Ha te itt vagy megint megtámadhatják őket.

- Akkor is megtámadhatják őket, ha nem vagyok itt! - Ez elég gyenge érv volt, a szíve mélyén tudta, hogy a varázslóknak igaza van.

- Eugene! - Szólt Emily. - Mi lesz Suzyval? Te is tudod mennyire szeret téged!

Ez az érv hatott. A Gray házaspár azért fogadta örökbe a fiút, mert azt hitték nem lehet gyerekük. Ám hat évvel ezelőtt mégis született egy kislányuk. Eleinte féltek, hogy a fiú féltékeny lesz a húgára, hogy úgy fogja érezni a fogadott gyermeküket kevésbé szeretik. Tévedtek. A két gyerek között igazi testvéri szeretet alakult ki. Eugene szomorúan leszegte a fejét. Tanácstalan volt.

Piton a fia vállára tette a kezét.

- Ha igazán szeret, megérti, hogy el kell menned. Gondolj bele akár őt is bánthatják. - Nem tudta ki az a Susy, de érezte: fontos a fia számára.

Erre a konyhából előszaladt egy szép, barnahajú, kékszemű kislány. Odaszaladt Pitonhoz, és belekapaszkodott a talárjába.

- Ne vidd el a testvéremet! - A kicsi idáig a konyhában volt, mert megijedt a vendégtől, és onnan hallgatózott.

Piton ekkor olyat tett, amin még Dumbledore is meglepődött. Lehajolt a kislányhoz, megsimogatta a fejét, mélyen belenézett a szemébe és szépen halkan mondta neki: - A testvérednek el kell mennie. Az ő érdekében. Ugye nem akarod, hogy a bátyádnak baja legyen?

A kicsi tagadóan rázta buksiját.

- Rendben. Eugene, pakolj össze. Indulunk! - Mondta ellentmondást nem tűrő hangon.

- De az iskolával mi lesz?

- El lesz intézve. Ha ismét biztonságban leszel befejezheted. Indulj pakolni!

- Várj! Legalább még az éjszakát hagy töltsem itthon.

- Jól van.

- Addig ön aludjon nálunk! - Mondta Julia. Perselus beleegyezően bólintott, bár legszívesebben visszament volna a Roxfortba.

- Akkor látom, el van intézve a dolog. Holnapra keresünk helyet a fiatalembernek a Roxfortban. Viszont látásra! - Mondta Dumbledore, és búcsúzóul kezet fogott mindenkivel.

Egy óra múlva Eugene már pakolt. Szomorúan gondolt a holnapra, nem tudta mi vár rá. Nem akart menni. Eszébe jutott, mi lenne, ha megszökne, de elvetette az ötletet. Vajon tud-e majd üzenni húgocskájának? Ekkor valaki megkapargatta az ajtaját.

- Ki az? - Kérdezte, de tudta a választ.

- Én vagyok! - Mondta egy vékony kislányhang. Bebocsátást nem kért, már a fiú ágyán ült.

- Neked már aludnod kellene, Tökmag!

- Mondj esti mesét!

- Rendben! De csak egyet! - Azzal felkapta a kislányt és bevitte a szobájába. A mesét olyan hosszúra nyújtotta, amennyire csak lehetett. Tudta, hosszú ideig ez lesz az utolsó. Soha nem könyvből mesélt, saját történeteket írt Suzanne-nak, aki elaludt a hosszú mese alatt. Eugene óvatosan, hogy fel ne ébressze az alvó gyermeket, csókot adott az arcára, majd visszament a szobájába.

[xwoman]

Negyedik fejezet, ez kicsit hosszabb, mint az előzőek. Tartalmaz egy kis Piton kontra Piton balhét...


Úton



Az éjszaka nehezen telt mindenki számára. Éjfél rég elmúlt már, de Eugene az ágyában ébren feküdt és a plafont bámulta. Teljesen össze volt zavarodva. Arra gondolt, a következő hónapokat hol fogja tölteni, de elképzelése sem volt arról, hová fog kerülni. Az öreg varázsló azt is mondta, ad majd neki valamilyen munkát. De takarítani nem fog, az biztos! Gúnyosan elmosolyodott. Oldalára fordult és megnézte a csomagjait. Nem tudta mit kell vinnie. Délután Spring elmondta, hogy abban az iskolában nem működnek az elektromos felszerelések.

Mivel imádta a zenét, szomorúan gondolt bele, hogy így valószínűleg a magnója se működne, így elhatározta, hogy a gitárját is magával viszi.

Eszébe jutott, hogy az apja a szomszédban van, amit most sajnált, mert jó lett volna kicsit faggatni. Bár már valószínűleg úgyis alszik ilyenkor… Arra gondolt, hogy régen mennyire vágyott arra, hogy megismerje az igazi apját. Azt már egész kicsi kora óta tudta, hogy örökbe fogadták, és azt is, hogy meghalt az anyja. De mikor meglátta a fekete talárjában, szigorú tekintetével... Csak haragot érzett. Haragudott rá, mert nem érezte, hogy a férfi szeretné őt, haragudott az elmúlt tizenhat év miatt. Most viszont lelkiismeret furdalása volt, hiszen ő sem volt túl kedves. Nem tudott tovább feküdni, inkább felkelt és elkezdett járkálni.

Nem tudta, hogy a szomszédban az ember, akire gondol, szintén nem tud aludni. Piton az ablak előtt ült, és nézte a kihalt utcát. Még mindig hallotta a fia vádló szavait. Különösen érezte magát. Nem értette, hogy állhatta meg idáig, hogy ne keresse fel őt. Most egy képet nézett a falon. Úgy tippelt, ezt biztos Eugene festette.

- Nem csoda, hogy tehetséges, Eva is igazi művészlélek volt. Csak őt senki nem vette komolyan.

Reggel hétkor Spring ébresztette Pitont, a megbeszélt időben. Elbúcsúzott a házigazdától, majd fölment az első emeletre Grayékhez. A házaspár már felöltözve a konyhában ült, Emily épp a reggelit készítette.

- Jó reggelt!

- Jó reggelt, Mr. Piton! Kér reggelit?

- Nem! Szeretnék azonnal indulni. Hol a fiú? - kérdezte mérgesen, mivel nem látta sehol Eugene-t.

- Itt vagyok! - szólt egy álmos hang a folyosó végéről. - Tíz perc! Még összepakolok pár cuccot!

- Megnézhetem, miket viszel?

- Persze. Gyere be! - azzal beengedte a szobájába. A férfi döbbenten nézte a három hatalmas útitáskát.

- Jó ég! Minek neked ennyi holmi! Ha lány lennél, még érteném... Csak a legszükségesebbeket hozd! A többit megveszem neked.

- Mit értesz a legszükségesebbek alatt?

- Néhány ruhát. Mint mondtam, ami kell, azt megveszem. Tíz perc múlva legyél készen! Majd a városban reggelizünk! - Kiment, és becsukta az ajtót.

- Méghogy lány! Na várj csak! - Fogta a csomagjait, kipakolt belőlük. - Szóval csak a legfontosabbakat!

Egy gonosz vigyorral újra pakolni kezdett:

- Egy pár papucs, két póló, egy pulóver, egy nadrág, egy pizsama, néhány alsónemű... Hohó, sokba leszek én neked, édesapám! Ja, persze! Sampon! Ahogy apám elnézem, nála abból biztos nincs túl sok! Mit is akartam még vinni? Ja, a gitár! Fogta a már jóval könnyebb táskát, berakta a gitárt a tokjába, és elindult az ajtó felé. Elbúcsúzott a nevelőszüleitől, átadta üdvözletét húgának, aki még aludt, és kilépett a folyosóra.

Az apja a lépcsőházban várt rá a lépcső korlátjának támaszkodva.

- Mehetünk már végre? Az meg minek? - mutatott a hangszerre.

- Nem mindegy? Nem neked kell cipelni!

Piton már másodszorra érezte azt, hogy képen kellene törölni a pofátlan kis dögöt, de most is ellenállt a kísértésnek.

Elindultak a kapu felé a szikrázó kora őszi napsütésben. Eugene mindig is szerette a reggeleket. De most nem tudott örülni neki, mivel tudta, hogy az udvart, ahol gyermekként oly sokat játszott, a hintát, amit a kishúga kedvéért állítottak a nevelőapjával, a rózsabokrokat, melynek árnyékában rengeteget festett, amiket talán csak hónapok múlva fog viszontlátni. Mikor kiértek az utcára, a fiú nem nézett vissza, érezte túl fájdalmas lenne. Félt, ha megtenné, nem bírná visszatartani a könnyeit, pedig nem akart az apja előtt gyengének tűnni. Rossz volt belegondolnia, hogy egész eddigi életét elveszíti.

Piton megunván a kínos hallgatást, megkérdezte: - Mondd csak, milyen iskolába jársz?

- Gimnáziumba, művészet szakra. - látszott a fiún, hogy nem szívesen válaszol. Szerette az iskoláját, az osztálytársait. De Perselus tovább faggatta, mintha nem venné észre, hogy Eugene nem akarja a beszélgetést folytatni.- Hogy tanulsz?

- Hogy tanultam ott? Nos, kitűnő voltam majdnem mindenből. Nem egyszer ösztöndíjat kaptam, a képeimmel meg több országos pályázatot is megnyertem.

Hangjában nem volt dicsekvés, hiszen csak a tényeket közölte. A tanárai szerint komoly esélye volt arra, hogy akár a leghíresebb egyetemekre is felvegyék. Persze ez most már lehetetlennek látszott, hiszen így lehet, hogy a középiskolát sem tudja elvégezni.

Nem akart többet a témáról beszélni, úgyhogy inkább ő is kérdezősködött.

- Mondd csak... Apa! - nehezére esett a férfit az apjaként megszólítani, de ötlete sem volt, hogy nevezhetné másképp. - Te tanár vagy, igaz? Mit tanítasz?

- Bájitaltant. Ez az egyik legcsodálatosabb tárgy. Bár szívesen tanítanék mást is...

- Aha. Most merre megyünk?

- A városközpontba, az Abszol útra. Megreggelizünk, utána veszünk neked pár dolgot. Mugli busszal megyünk.

Eugene nem tudta, hol van az Abszol út, de azért sem kérdezte meg.

A busz öt perc múlva meg is érkezett. Piton a leghátsó székre ült, mivel nem szerette, ha bámulják, a fia meg vele szemben foglalt helyet. Egész úton nem szóltak egymáshoz, nem is néztek egymásra. Eugene maga mellé vette a gitárt, majd a táskájában kezdett el kutatni. Eszébe jutott, hogy sértődöttségében miket hajigált ki a táskából, és hogy egy csomó olyan dolgot hagyott otthon, amik talán könnyebbé tehették volna az előtte álló hosszú hónapokat. A családi fotóalbumot, a rajzeszközeit, néhány számára kedves könyvet, és még megszámlálhatatlanul sok tárgyat. Ha lehet, most még jobban haragudott apjára. A gitártok zsebébe nyúlva talált néhány kottát, kottafüzetet, egy majdnem üres füzetet és egy tolltartót.

- Még jó, hogy ezek kellettek a zeneiskolában...

Visszahúzta a zipzárt, és elgondolkodva nézett ki az ablakon. Akkor eszmélt csak fel, mikor az apja rászólt:

- Fiam, leszállunk! Vagy talán még utazgatni szeretnél egy darabig? Ábrándozni reggeli közben is tudsz! - hangja cinikusan csengett.

- Remélem abban a varázslósuliban nem leszek vele egy szobában! Egy héten belül késbe dőlnék! - gondolta Eugene.

A fiú meglepődve nézett körül. Hiszen ezt a környéket jól ismeri és az holtbiztos, hogy itt nincs olyan, hogy Abszol út.

- Most pontosan hová is megyünk? Biztos, hogy itt kell leszállni? Szerintem rosszul tudod az utat. Szóval a nagy varázsló is tévedhet? Talán kellene venned egy mugli térképet is. - mondta ezt olyan hangnemben, hogy az apjánál jóval szelídebb természetű embernek is kinyílt volna a zsebében a bicska.

Piton érezte, hogy lesápad a dühtől. Megragadta a fiút a pólója nyakánál fogva, nem törődve azzal, hogy mennyi járókelő nézi őket, és olyan közel húzta magához, hogy orruk szinte összeért.

- Idefigyelj, fiacskám! Nem tudom, hogy a muglik hogy neveltek téged, de ÉN nem tűröm, hogy így beszélj velem! Ha tetszik, ha nem én az apád vagyok, és megkövetelem, hogy viselkedj úgy, mintha tisztelnél! Ha még egyszer kioktatsz, nagyon megbánod! Megértetted? - sziszegte.

- Meg - a fiú tűrte apja pillantását, nem látszott rajta, hogy komolyan megijedt, de nem akarta tovább feszíteni a húrt. Piton hátralökte Eugenet.

- Gyere utánam! - azzal dühösen megfordult, és hatalmas léptekkel elindult.

Eugene kelletlenül követte, de meglepődött, mikor átnézett az út túloldalára. A könyvesbolt és a lemezbolt között ott volt egy kopott épület, amit eddig észre sem vett. Szóval ide kell menni. Mikor átmentek az úton, akkor látta, hogy ez valami fogadó féle, még a cégtáblát is el tudta olvasni. "Foltozott Üst" - állt egy táblán. Hogy létezik az, hogy eddig tudomást sem vett róla? Látta, hogy az apja bemegy oda, úgyhogy követte. Szeretett volna kérdezősködni, de az előbbi affér miatt inkább nem tette.

Amennyire az utcán a muglik között nem voltak feltűnőek, itt annál inkább a figyelem központjába kerültek. Itt mindenki talárt viselt - ami nem igazán nyerte el Eugene tetszését - és mindenki a jövevényeket bámulta. A fiú úgy látta, apja nem igazán lehet itt gyakori vendég a többi varázsló meglepődött arcát figyelve. A helyiség kicsi volt, és füstös. A berendezés ki tudja, mikor volt utoljára festve, újítva. Eugene nem igazán volt ilyen helyekhez szokva, és a benn tartózkodók sem voltak túl szimpatikusak neki.

- Jó reggelt, tanár úr! - köszöntötte Pitont a csapos. - Mivel szolgálhatok?

- Két adag szalonnás rántottát, két csésze teával. - nem igazán volt rá kíváncsi, hogy a fiú mit kérne enni. Örüljön annak, hogy egyáltalán vesz neki reggelit.

Nem egészen negyed óra múlva a rántotta már az asztalukon volt. Egymással szemben ültek, és szó nélkül falatoztak. Hirtelen egy fiatal női hang törte meg a csendet.

- Nahát, professzor! Ön itt!? A fiatalember a fia? Ideülhetek?

Eugene hátrafordult, hogy lássa a beszélőt, és meglepetésében kiejtette a kezéből a villát. A nőnek világító sárgászöld göndör haja volt, és zöld talárt viselt.

- Jó reggelt Tonks! Igen, mint látja, itt vagyok, igen, ő a fiam, igen, ideülhet. - mondta a professzor kimért hangon. Nem igazán örült a dolognak, de remélte, hogy a nő valami üzenetet hoz Dumbledortól.

A lány leült az Eugene melletti székre, de továbbra is bámulta a férfit.

- Tudja, tanár úr, én eddig nem igazán tudtam elképzelni mugli ruhában... Így olyan furcsa...

Eugene nem tartotta furcsának apja kék farmerját, világos ingjét, de a tegnapi fekete talár, amit viselt... Egy cseppet bizarr volt.

- Nem mindenki tud olyan visszafogottan kinézni, mint ön! - mondta gúnyosan Piton. - Ön mit csinál itt, ha szabad kérdeznem?

- Ó, csak vettem néhány új kristály fiolát! A régieket eltörtem.

- Nos, ezen nem csodálkozom! Honnan tud a fiamról?

- Hát eléggé hasonlít önhöz. Jaj tényleg! Nem is mutatkoztam be neked! Tonks vagyok! -fordult a fiú felé, és kezet nyújtott neki.

- Eugene Gray... Illetve Piton. Van neked keresztneved is? - a fiú sejtette, hogy a nő az előbb nem mondott egészen igazat, mikor azt mondta, hogy a hasonlóság miatt gondolta őt Piton fiának. Hiszen mikor ezt mondta még háttal volt neki!

- Van de nem igazán szeretem...

- A hölgy keresztneve Nymphadora. Amúgy a volt tanítványom.- vetette oda foghegyről Piton.

- De kérlek, hívj csak Tonksnak, jó? Te tudsz gitározni? - simított végig a hangszeren. Olyan csodálattal nézte, mintha valami különleges dolog lett volna.

- Tudok valamennyire. Tudod, a suliban kötelező volt mindenkinek egy hangszeren megtanulni játszani. Csak azért viszem, mert úgy hallottam, hogy a Roxfortba nem vihetem a magnóm.

- Az elektromos készülékek valóban nem működnek ott. Ezután hová mentek?

- Nem tudom. Apa, most hová megyünk?

- Én a Gringottsba, te meg maradsz itt, míg vissza nem értem. Utána veszek neked néhány talárt, meg könyveket. - válaszolt barátságtalanul.

- Miért nem mehetek oda? Egyáltalán, minek nekem talár?

- Mert veszélyes hely. - ez a válasz nem volt helytálló, igazából csak szeretett volna néhány percig a fiú nélkül maradni. - A talár meg azért kell, mert nem szeretném, hogy még jobban kilógj a diákok közül.

- Rendben, de akkor legalább hagy menjek ki az utcára! - a fiú már kezdte kellemetlenül érezni magát a sok varázsló között.

- Tényleg, tanár úr! Hagy jöjjön velem a fiú az Abszol útra! Ígérem, vigyázok rá! - nézett Tonks mosolyogva a volt tanárára.

- Hova akarja vinni? Nem sokáig leszek a Gringottsban, és szeretnélek egyből megtalálni titeket.

- Csak Florean Fortescue Fagylaltszalonjához. Nem csatangolunk el!

Piton megkönnyebbülten bólintott. Így lesz egy kevés ideje, hogy gondolkodjon és a fia sem keveredik bajba. Miután elfogyasztották a reggelit, elindultak a hátsó udvarba, majd a nő megérintette a balról a harmadik téglát. A fal leomlott, és akkora lyuk keletkezett, amin mind a hárman át tudtak férni. Eugene szája tátva maradt a döbbenettől! A kanyargós utca tele volt varázslókkal, boszorkányokkal, a boltokban meg mindenféle hihetetlen dolgot árultak. Szeretett volna körülnézni egy kicsit, de látta, hogy Tonks egy kedves, teraszos boltocska felé tart, inkább követte. A boszorkány mondta a fiúnak, hogy üljön le, ő maga meg bement a boltba. Két perc múlva megjelent két hatalmas fagylaltkehellyel a kezében.

- Gyümölcs kehely. Remélem szereted! - tette elé mosolyogva az édességet.

- Köszi, de nem kellett volna! Nincs nálam pénz. - ekkor jutott eszébe, hogy a pénztárcát sem viszi magával.

- Ugyan, semmiség! Mondd csak, a Roxfortban mit fogsz csinálni? Te nem tudsz varázsolni, igaz?

- Fogalmam sincs, hogy ott mit kell majd csinálni. Amúgy te honnan tudsz rólam? - nézett a nő szemébe azzal a sötét, mélyreható pillantással, amit Tonks eddig csak Perselusnál látott.

- Hát, az ilyen dolognak hamar híre megy. Az igazgató elmondta a többi tanárnak is hogy jössz, én meg megtudtam az egyiktől.

- Ez már hihetőbb, de még mindig nem ez az igazság. Igaz, Tonks? - hangja szinte derűs volt, és inkább kíváncsiság volt benne, mint gyanakvás, de az a tekintet...

- Figyelj, Eugene, majd elmondom. Itt nem lehet. Beszéljünk másról, jó?

- Rendben. Mesélj valamit arról az iskoláról!

Tonks beszélt a házakról, a Teszlek Süvegről, az igazgatóról... Eugene feszülten figyelt, próbálta feldolgozni a hallottakat - bár néha az arcán feltűnt a "hiszem, ha látom" kifejezés - majd feltette azt a kérdést, amitől Tonks tartott.

- Mondd csak, apám milyen ember?

- Nos, mint tanár elég szigorú, és igazságtalan. A mardekárosokkal nagyon kivételezik. Emberileg meg eléggé magának való... De úgy nem igazán ismerem. - nem tudta, hogy mit kellene válaszolnia, hiszen nem akarta megbántani a fiút, de hazudni sem akart neki.

- Értem. - Eugene látta, hogy a nőt feszélyezi a téma, nem kérdezte tovább. - A varázsvilágban ez az extrém frizura a divat? - viccelődött, hogy oldja egy kicsit a feszültséget, és ujja közé fogott egy sárgászöld tincset.

- Fiúhoz képest a te hajad sem semmi! Engedd csak ki! - mondta nevetve. Eugene kivette a hajából a fekete hajgumit, amit a csuklójára húzott, majd megrázta a fejét. Gyönyörű fekete haja szinte kéken csillogott. Néhány tincs az arcába hullott, az alól nézett Tonksra, majdnem úgy, mint ahogy az apja szokott, de hatalmas fekete szemei nem csillogtak hidegen.

Sőt! A fiú tekintete vidám volt és pajkos.

Tonks kisimította a hajat a fiú arcából, aki erre ösztönösen a nő tenyerébe hajtotta a fejét. A Tonks meglepődött ezen a bizalmas mozdulaton, de nem tudta miért, nem húzta el a kezét. Jólesett éreznie a fiú bőrét, selymes haját... Aztán észbe kapott.

- Hiszen ez csak egy tizenhat éves nagykamasz! Csak ne nézne olyan szép kiskutya pillantással... - elnevette magát, és játékos mozdulattal összetúrta a fiú haját, mire az hátrakapta a fejét, és ő is elkezdett nevetni.

- Tetszik? - kérdezte Eugene jókedvűen. - Megnéznélek téged is ilyen hajjal!

- Ahogy parancsolod! - mondta a boszorkány, majd behunyta a szemét, és fájdalmas arcot vágott. A haja megnőtt, kiegyenesedett és fekete lett.

- Ez igen! Minden varázsló tud ilyet?

- Nem. Tudod én metamorf mágus vagyok, erre születni kell! - büszkélkedett.

- Az mit jelent? Ugye nem csak a hajad tudod megváltoztatni?

- Nem, nézd csak! - azzal az orra megnőtt, olyan lett, mint a fiúnak.

- Most jó! Olyan mintha a nővérem lennél! Maradj így!

- Abbahagynátok a bohóckodást? Még ma szeretnék végezni! - a két fiatal észre sem vette, hogy Piton már megérkezett, akinek szemmel láthatóan nem tetszett Tonks új külseje. De nem szólhatott semmit, mert megjelent egy bagoly, csőrében egy csomaggal. Egyenesen a férfihoz repült. Perselus kibontotta a csomagot. Egy levél volt benne, meg egy dugóhúzó.

"Ez egy zsupszkulcs! 10. 45-kor Roxmortsba viszi önöket. Dumbledore."

A férfi ránézett az órájára: 10. 40!

- Fogd a csomagod, gyerünk! Indulunk vissza a Foltozott Üsthöz!

- Rendben. Viszlát Tonks, jó volt veled beszélgetni! Ugye még találkozunk?

- Remélem! Viszlát Professzor! Szia Eugene!

10.43-ra már ismét ott voltak a fogadó hátsó udvarán.

- Fogd meg! - mondta Piton parancsolóan.

Eugene vonakodva bár, de eleget tett a kérésnek. Rövid idő után rántást érzett a köldökénél. Mikor úja szilárd talajt érzett a lába alatt körülnézett. Egy erdőben voltak, és nem messze egy hegyen egy száztornyú kastély állt.

- Ez a Roxfort! Ha kilépünk, tíz perc alatt ott vagyunk!

- Minek úgy sietni? Jó az idő, az erdő szép... - Eugene szerette volna húzni az időt, míg beérnek az iskolába, mivel semmi jóra nem számított.

- Ne dühíts! Szedd a lábad vagy...

- Rendben! - látta, nem érdemes az apjával vitázni.

- Miről beszélgettetek Tonksszal? - kérdezte Perselus gyanakvóan.

- Mindenféléről. Főleg az iskoláról.

- Mit mondott?

- Sokmindent. Tényleg vannak ott szellemek?

- Vannak. Dumbledore megengedi nekik, hogy ott éljenek.

- A diákok nem félnek tőlük?

Piton elmosolyodott a gyerekes kérdésen. Hiszen ami neki, varázslónak természetes, neki teljesen új, félelmetes.

Az út további részében beszélgettek, míg el nem értek a Roxfort hatalmas tölgyfakapujáig.