Ikrek

[anneke]

Univerzum: alter
Fõszereplõk: Hermione és az ikrek: Gred és Forge…  na jó… Fred és George
Történet: elõször idegesítik egymást, mint testvérek… Aztán csak el akarják fogadtatni a másikkal a saját értékrendjüket… És végül már nem számít semmi, csak a szenvedély…
Ám az ikrek, azok ikrek… 
Stílus: romance… Kicsi szépséghibával…
Ajánlás: Brigichan-nak, mert szereti az ikreket...


1.

Hermione furcsán volt az ikrekkel. Sose tudta tisztázni magában, hányadán is áll velük. Eddig, ha az ikrekre gondolt, mindig csak a bosszúság jutott eszébe. Fred és George, két igazi ördögfiókához hasonlóan, állandóan valami csintalanságon törték a fejüket; az õrületbe kergetve ezzel édesanyjukat, Molly Weasley-t. Molly-t teljesen elkeserítette az a tény, hogy képtelen ráncbaszedni elkanászodott csemetéit. És Hermione szerette a Weasley-testvérek mamáját… És szomorú volt, hogy mindig az ikrek miatt kell mérgelõdnie. De ez - Fredet és George-ot zavarta a legkevésbé…
Leginkább azzal tudták bosszantani anyjukat, hogy semmiféle hajlandóságot nem mutattak, valami tisztességes szakma kitanulására. Mintha semmi sem érdekelné õket… Illetve, egyvalami igen: hogy vicces, és olykor veszélyes tárgyakat és édességeket fejlesszenek ki, amit aztán árusíthatnának olyan varázslóknak és boszorkányoknak, akiket ez érdekel. Ám Molly ezektõl a tervektõl nem volt elragadtatva…
Hermione felhúzta a lábát, s jobban összehúzta magát az ablakban, ahol ült.
Merengve tûnõdött azon a nyolc éven, amióta ismeri az ikreket. Ötödévben aztán, neki is meggyûlt a baja velük, amikor prefektus lett… Abban a tanévben az ikrek fõképp az édességre specializálták magukat, s szerencsétlen alsósok lettek a kísérleti nyulak… Hermione, prefektusi minõségében próbált rájuk hatni, hogy hagyják abba a veszélyes tevékenységet; de be kellett látnia, hogy ahol az anyai szigor sem volt elég… Ott õ vajmi keveset tud tenni. A két vörös fiú bólogatott az õ dörgedelmeire, és folytatták, ahol abbahagyták. Csak most már magukon kísérleteztek… És ebbe Hermionének már nem lehetett beleszólása… A lány dühöngött, és bosszankodott rajtuk, de mást - nem tehetett.
Aztán, az egyik ikernek szokásává vált, hogy elmesélje a lánynak, mivel kísérleteznek éppen. Hermione ugyanis, bár ezt gondosan titkolta, nem nagyon tudta megkülönböztetni egymástól a Weasley ikreket. Akkor volt teljesen biztos a dolgában, ha mind a kettejük ott állt elõtte. Megfigyelte ugyanis, hogy George mindig a baloldalon áll… Ha éppen szemben van velük. Igen, ebben biztos volt; George a bal, Fred pedig a jobb oldalon… De egyébként… Fogalma sem volt. Nem látott különbséget köztük. És irigyelte Harry-t és Ront, hogy õk mindig pontosan tudják, melyikük, melyik. De mindegy.
Amikor Fred (vagy George) elõször kereste meg a találmányaikkal, elhajtotta a fiút a fenébe. Nem érdekelte õt, hogy az ikrek mivel mérgezik a környezetüket… De Fred (vagy George) újra és újra megjelent, és beszámolt a kísérletek állásáról…
"Mintha perverz örömet okozna neki, hogy engem szörnyülködni lát" - bosszankodott magában Hermione. De már nem is volt kedve leszidni a vöröshajút. Megadóan hallgatta estérõl-estére… Aztán egyszercsak azt vette észre, hogy…
De ennek is volt elõzménye…
Nagyjából ötödév végén történt, az után a sok tragédia után, ami a Mágiaügyi Minisztériumban átéltek, Ron, Harry, Neville, Luna, Ginny és õ, Hermione. Sokáig, nagyon sokáig nem tudott napirendre térni ezek felett a dolgok felett. Megváltoztatták az átélt borzalmak. Csendes lett. Visszahúzódó. Hallgatag. És sokszor volt, hogy azon kapta magát, hogy csak ül a társalgóban, és bámul a tûzbe…
Egy különlegesen szép, és derûs nyári estén, ismét ott üldögélt szokott helyén, a kandalló elõtt; teljesen magába roskadva, elkeseredve. Már-már a sírás határán… S egyszercsak lépteket hallott. Felnézett, aztán gyorsan el is fordította a fejét. Nem volt most kedve a marhaságokhoz. Ám Fred (vagy George), ugyanúgy odalépett hozzá, mint eddig, s leült a mellette lévõ fotelbe.
- Min búsulsz Hermione? - kérdezte könnyednek szánt hangon.
A lány döbbenten nézett rá:
- Szerinted nincs rá okom? Annyi szörnyûség történt…
- Valóban - bólintott a fiú - sok szörnyûség… De éppen ezért nem kéne elhagyni magunkat. Hoztam neked valamit… Ma lettünk kész vele - azzal lekoppantott Hermione elé valamit, ami úgy nézett ki, mint a pukkantós bonbonok. A lány bizalmatlanul nézegette, s nem nyúlt hozzá.
- Nagyon érdekes - mondta szenvtelen hangon - és mi ez?
- Próbáld ki - mosolygott rá huncutul a fiú.
Hermione megcsóválta a fejét.
- Robban? - érdeklõdött, továbbra is barátságtalan hangon, de kézbe vette a bonbont, s forgatni kezdte.
Fred (vagy George) megrázta a fejét, s bátorítóan rámosolygott a lányra.
- Rajta, Hermione. Kíváncsi vagyok, mit szólsz hozzá.
A lány megvonta a vállát, s óvatosan meghúzta a bonbon csúcsából kifityegõ madzagot. Az pukkant egyet, s következõ pillanatban, színes szikrák robbantak elõ belõle, melyek egy virággá formálódtak, aztán valami, fõnixhez hasonló madárrá, s végül, csupa szikrázó csillagként elenyésztek a levegõben. Hermione ámulva nézte a csodálatos fényjátékot.
- Nahát! - kiáltott fel önkéntelenül - ez gyönyörû!
- Örülünk, hogy tetszik - vigyorgott a fiú - ez az új darabunk… Eddig kettõ készült el belõle… Gondoltuk, fel kéne dobni valamivel a karácsonyi bonbonokat…
- Ezzel biztos több sikeretek lesz, mint a többi marhasággal - jegyezte meg Hermione. Fred (vagy George) sértõdött képet vágott.
- Hé - méltatlankodott - te az életünk fõmûveirõl beszélsz!
- Jó, jó - legyintett Hermione - tényleg van abban valami, amit csináltok elismerem. Az a telefül, például egész hasznos dolog… Annak ellenére, hogy elítélem a hallgatózást - tette hozzá.
- Nahát, Hermione - csodálkozott Fred (vagy George) - ez az elsõ eset, hogy megdicsérsz minket…
Hermione elpirult. Most elõször nézett úgy igazán rá, a fiúra. És meglepõdött, mikor tekintete találkozott Fred(?) pillantásával. Úgy bámulták egymást, mintha még sose látták volna a másikat. Hermionét megdöbbentette, az övéhez oly hasonló, mogyorószínû szempár. Csak míg az övé inkább a topáz árnyalat felé hajlott, addig Fred (vagy George) szeme olyan színû volt, mint a kávé, amit jó sok tejjel öntöttek fel…
"Tejeskávé" - motyogta, csak úgy magának…
- Mit mondtál? - hajolt hozzá közelebb a vöröshajú iker.
S mielõtt a lány még meggondolhatta volna, kicsúszott a száján:
- Azt mondtam, hogy olyan a szemed, mint a tejeskávé - nyögte ki, és hatalmasan elpirult.
De Fred (vagy George) is. Szeplõi, szinte izzottak.
- Ezt se mondta még nekem senki.. - suttogta.
Már egészen közel voltak egymáshoz… Hermione szíve a torkában dobogott, s nem egészen értette a viselkedését. S aztán feltett egy olyan kérdést, amit legszívesebben lenyelt volna…
- Ne haragudj - susogta - de te melyik iker vagy? Fred vagy George?
A fiú sértõdötten és meglepõdve méregette a lányt.
- Nem mondod, Hermione, hogy nem tudsz minket megkülönböztetni - mondta, s egy pillanatra félrefordult.
Hermione átkozta magát, amiért a kérdés kibukott belõle. Sóhajtott.
- Ne haragudj - mondta még egyszer - de tényleg nem tudom…
Fred(?) visszafordította a fejét, s fürkészve nézte a lányt. Nem akarta elhinni, hogy Hermione nem tréfálkozik vele… Aztán felsóhajtott.
- Azt hiszem, te ugratni akarsz engem, Hermione - mondta aztán lassan.
- Dehogy - rázta a fejét a lány - komolyan nem tudom.
- Na jó - adta meg magát a fiú, s komolyan pillantott Hermione topáz szemeibe…
- Fred vagyok…
Hermione elbizonytalanodott. Bár õ is sejtette, hogy a fiatalabbik iker a beszélgetõpartnere, most meglepte, hogy ez beigazolódott.
- Nem vágsz át? - kérdezte tétova hangon.
- Nem - hangzott a kategorikus válasz, majd Fred sokkal lágyabban hozzátette:
- Most - nem.
Aztán sokáig, nagyon sokáig csak néztek egymás szemébe. Hermione szíve szinte dörömbölt a mellkasában. Nem értette, azt a hirtelen izgatottságot, ami most elfogta. Fred egyre közelebb és közelebb hajolt hozzá.. És Hermione nem húzta el a fejét, s maga sem értette, miért. A fiú pillantása fogvatartotta az övét, õ, pedig csak nézte a tejeskávé-színû szemeket, s most elõször értette meg azt a banális kifejezést, hogy: "melegbarna szempár". Fred tekintete melegséget sugárzott ugyanis, és még valamit, amit a lány nem tudott hová tenni magában. Már majdnem összeért a szájuk…
Ám ebben a pillanatban tompa puffanás hallatszott valahonnan felülrõl. Hermione, a zajtól megriadva, felugrott és felrohant a hálóterembe.
Ruhástul rávetette magát az ágyára, s csak hallgatta szívének õrült dobolását. Nem akarta felidézni azt a forróságot, mely Fred majdnem-csókjától fellobbant benne. Nem hasonlított az általa eddig ismert érzésekre. Idegen volt, felkavaró és titokzatos. És vonzotta õt, mint éjjeli lepkét a lámpa fénye.

2.

Fred Weasley szerette Hermionét. Szerette úgy, mint a húgát, és csak cinkosan összekacsintott testvérével, George-dzsal, mikor a lány elõvette szigorúbbik énjét; mert mind a ketten jól tudták, hogy Hermione nem olyan kemény, mint amilyennek mutatja magát… Sok mindent elnézett az ikreknek…
Csak ötödéves korában került sor köztük nagyobb és komolyabb vitákra, mikor Hermione - prefektusi minõségében - megfeddte õket, amiért az alsósokat használják kísérleti nyúlnak a találmányaikhoz. Akkor valóban azzal fenyegetõzött, hogy ír Weasley-mamának, de aztán… Fred és George áthidalták a problémát, s onnantól kezdve a lánynak egy rossz szava sem lehetett.
Ám Fredet bántotta, hogy Hermione ugyanúgy megveti az õ munkásságukat, mint a mamájuk. Mintha az nem lenne tisztességes foglalkozás! És elhatározta, hogy mindenképpen megnyeri a lányt, a Weasley Varázsvicc Vállalatnak.
Onnantól kezdve, hogy ezt eltökélte magában, valahányszor találkozott a lánnyal, vagy meglátta valahol, mindig odacsapódott hozzá, s mesélni kezdte neki, hogy éppen most min dolgoznak George-dzsal… Hermione elõször nem fogadta kitörõ lelkesedéssel az aprólékos és mindenre kiterjedõ beszámolót, elsõ alkalommal végig se hallgatta Fredet; csak elsietett a dolgára. De a vörös hajú iker nem adta fel, s újra és újra próbálkozott… Másodszorra már legalább végighallgatta, harmadszorra pedig már vitatkozott vele…
S lassan-lassan megbarátkozott Fred elõadásaival… Na, ez így haladt.
Aztán Fred egyszercsak azt vette észre magán, hogy várja ezeket az alkalmakat, s hogy direkt keresi azokat a pillanatokat, mikor Hermione egyedül van, s közel s távol nincs senki, csak õk ketten.
Ez általában este volt; Hermionének szokása volt ugyanis, késõ estig ülni a társalgóban, a tanulmányaiba mélyedve…
És Frednek csöppet sem volt lelkifurdalása amiatt, hogy éppen ebben zavarja meg…
Aztán hovatovább már nemcsak a viccbolt termékeirõl csevegtek, és volt, hogy nem is vitatkoztak… És Fred elalvás elõtt, sokszor azon tûnõdött, hogy Hermione tudja-e magáról, hogy milyen észbontóan szép… De ezt a gondolatot mindig igyekezett kihajtani a fejébõl.
Aztán jött az évvége nagy nehezen, s történt rengeteg rossz dolog - az õ családjukban is - ami szerencsére, nem végzõdött tragikusan, hiszen apjuk felépült… Ellenben Sirius-szal…
Hermionének szavát vette a sok szörnyûség, amit át kellett élnie. Zárkózott lett, elgondolkodó, és szomorú a végtelenségig. És Fred rádöbbent, hogy nem bírja így látni a lányt. Azóta, hogy visszajöttek a Minisztériumból, és Hermione felépült, nem is látogatta meg…
Pedig volt egy új dolog, amirõl úgy gondolta, ez biztos tetszene a lánynak. Aztán egy este… Hermione még a szokottnál is jobban magába süppedve üldögélt a kandallónál, s Fred elhatározta: ha törik, ha szakad, de felvidítja…
Felszaladt a szobájukba, zsebrevágott egyet az éppen elkészült csillagszórós bonbonokból, s visszatért a lányhoz. Jól számított. Hermionénak tetszett a tüzijáték-féleség; sõt odáig ragadtatta magát, hogy elismerte a munkájukat! Fredet egy pillanatra vad diadalérzés árasztotta el… De aztán belenézett Hermione topáz-színû szemeibe, s meglátva benne azt a mély szomorúságot, elszégyellte magát. Szegény lány, miket át nem kellett élnie, õ meg azzal foglalkozik, hogy elfogadtassa vele, a baromságaikat… Megrezzent, mert ebben a pillanatban a lány is felnézett, s hosszú-hosszú percekig néztek egymás szemébe… Aztán Hermione valami roppant kedveset mondott… S Fred érezte, hogy elpirul. Na de, hogy utána azt kellett hallania, hogy a lánynak fogalma sincs, hogy melyikükkel beszélget… Ez roppant módon meglepte. De látta Hermione szemén, hogy nem tréfál… Aztán… Egészen forró lett a hangulat… S egyszerre csak azt vette észre, hogy egészen közel hajolt a lányhoz… De mielõtt még bármi is történhetett volna, valami ledõlt odafenn, s Hermione egy perc alatt elszaladt, Fred pedig még sokáig ült ott a fotelben, gondolkozva és nem értve a történteket.
Aztán - nem jutva dûlõre - felballagott a szobájába õ is. Elalvás elõtt Hermionére gondolt… Lehunyta a szemét, s elképzelte, ahogy megcsókolja a lányt… S testébe élesen csapott bele a forróság. Fel is ült.
"Hermione?" - gondolta csodálkozva, s már végképp nem tudott eligazodni magán.

3.

- Hermione…
- Igen, Fred?
- Beszélni szeretnék veled.
- Hallgatom…
A kastélyparkban álltak; az egyik boltív alatt. A tömör szürke fal, jótékonyan eltakarta õket a kíváncsi szemek elõl. Fred nagyon zavarban érezte magát, de úgy gondolta, hogy minél elõbb tisztázza a dolgokat a lánnyal, annál jobb.
- Szóval… Ami tegnap este történt… Szóval… Ne haragudj érte… Nem is tudom, mi ütött belém…
Hermione elmosolyodott, s huncut tekintettel nézett fel a fiúra.
- Végülis, nem történt semmi, nem? Nem haragszom…
- Akkor jó - könnyebbült meg Fred - akkor… Barátok vagyunk, ugye?
- Hát persze - ragyogott fel Hermione mosolya, s ez a mosoly szíven ütötte Fredet. Nézte a sarkon forduló, s lassan tovalépkedõ lányt, s egy mondat járt a fejében:
"Barátok vagyunk újra… De vajon meddig leszünk csak barátok?"

[anneke]

4.

A hatodik év is olyan sejthetõ borzalmakkal és megélt szörnyûségekkel teli volt; mint az ötödik. S úgy repült el felettük, mintha a másik végén húzták volna.
Hermione megpróbált csak a tanulásra koncentrálni, s nem akarta tisztázni még maga elõtt sem, hogy mit érez Fred iránt, és hogy jó lenne rendezni ezt a felemás kapcsolatot. Barátságnak; túl heves volt. Teli elfojtott szenvedéllyel. Szerelemnek, pedig… Nos, lehet, hogy ebbe még egyikük sem akart belegondolni.
Közben a kinti világból egyre aggasztóbb hírek érkeztek Voldemort elõrenyomulásáról és kegyetlenkedéseirõl. Gyilkosságokról… Eltûnésekrõl…
Aztán - év végén; a szokásos záróünnepségen, Dumbledore mondott ugyan néhány bíztató és lelkesítõ szót, de neki sem tapsolt. Annak sem tudtak örülni, hogy megint a Griffendél nyerte a házkupát. Csak ültek csöndben, maguk elé meredve, és azon járt az eszük: mi várja õket otthon?
A nyár sem volt szokványos. Hermione sok töprengés után úgy döntött: közli szüleivel a fenyegetõ veszélyt, s megkérte õket; utazzanak el az Ír-szigetek legtávolabbi csücskébe, apja nénikéjéhez. Talán ott biztonságban lesznek… Egy ideig. Velük ment õ is, kimondta a házra a Fidelius-bûbájt. Õ maga lett a titokgazda.
Aztán jelentkezett a Rendnél. McGalagony meglepõdött felbukkanásán, de megértette õt. S elszállásolta - az Odúban.
Weasley-ék háza, afféle pót-bázissá alakult a Rend számára. Megerõsítették a ház védelmi varázslatait, s Dumbledore hasonló óvó energiával vette körbe, mint a Roxfortot és Roxmorts-falut. Majdnem olyan biztonságos volt itt, mint az iskolában…
Hermione igyekezett hasznossá tenni magát: segített Molly-nak rendben tartani a házat, esténként, pedig különféle erõs átkokat és ártásokat tanulmányozott, és stratégiákat dolgozott ki. Ginny-vel ismét közelebb kerültek egymáshoz. A lány még szerelmi életébe is beavatta: megtudta, hogy szakított Dean-nel… Azért, mert rájött: mégis Harry-t szereti.
Hermione mosolygott ezen az ábrándosságon. Harry-t egyébként alig látták, pedig õ is itt lakott, régi szobájában Ronnal, mégis; talán csak a közös étkezésekre került elõ. Akkor se beszélt sokat. Mintha, nem is itt lenne. Hermione szánakozva nézte a sötét karikákat a szeme alatt, s a szokásosnál is sápadtabb arcát. Tudta, hogy mi emészti a fiút, s annyira fájt neki, hogy nem tud neki segíteni…
Ginny-vel néha-néha szóbaállt, s a vörös lány hûségesen beszámolt ezekrõl a beszélgetésekrõl barátnõjének. De Hermionét Harry szenvtelen nyugalma jobban rémisztette, mintha a fiú tört-zúzott volna haragjában és fájdalmában. Jól tudta, hogy - jó szokása szerint - senkivel nem osztja meg; amin rágódik…
Az ikrekkel is össze-összefutottak néha; nem sokszor, mert Fred és George - immár teljes jogú Rendtagként - különbözõ küldetésekkel, állandóan úton voltak. Hermione halálra aggódta magát értük, s nem akarta bevallani magának, hogy egyikükért különösen nagyon izgul…
És közben - folyt a háború. Voldemort sorra igázta le a kis falvakat, betört a nagyvárosokba, tönkretette a muglik építményeit… S egyre közeledett London felé, s Hermione folyton azt kérdezgette magától, de miért nem állítják meg?
Persze, a lelke mélyén tudta a választ.
Aztán egyszer Tonks nagyon aggasztó hírrel érkezett: Voldemort bevonult Londonba. De nem is ez volt a legszörnyûbb…
Sipor elárulta a Grimmauld teret… S a halálfalók rögvest be is vették… Még szerencse, hogy éppen senki nem tartózkodott akkor ott. Ám az értékes feljegyzések, haditervek, térképek, jelentések, és egyéb titkos iratok, ottmaradtak. Egyelõre még nem találták meg, de idõ kérdése…
S Dumbledore döntõ lépésre szánta el magát.
Azon a napon, melyen Tonks ezt a hírt hozta, sokan jöttek el a Rendbõl az Odúba, hogy megbeszéljék, hogyan tovább.
A Grimmauld teret vissza kell foglalni. Ha ez a terv nem sikerülne… A fontos iratokat és felhalmozott varázskönyveket, akkor is ki kell menekíteni onnan.
Nos, sok, mint mondottam, majdnem az összes rendtag részt vett, ezen a, vacsorával egybekötött tanácskozáson. Eljött Fred és George is. Hermione pedig arra gondolt, hogy miért is, kell még ezzel is foglalkoznia?!


5.

- Hermione, beszélnünk kell!
- Igen… ?
- Ez… Nem mehet így tovább köztünk.
- Mi nem mehet tovább? - Hermione felvonta a szemöldökét.
Fred hallgatott. Hosszan nézte a lányt, s izgatottan beletúrt a saját hajába. Aztán… Hirtelen ötlettel magához vonta a lányt, s lágyan megcsókolta a száját.
- Most mennem kell - súgta aztán - de kérlek, gondolkodj el azon, hogy mit is akarsz tõlem… - azzal elsietett, Hermione pedig csak állt; tûnõdve és értetlenül.
Soha olyan szépnek nem látta még a csillagos nyári éjszakát…
Aztán kitört a tényleges háború és õ - azon a nyáron többet nem látta egyik ikert sem. És szívébe féltõ aggodalom költözött.

[anneke]

6.

És ismét szeptember lett; és elkezdõdött az utolsó év az iskolában, legalábbis Hermione számára. Elhatározta, hogy háttérbe szorítva magánéleti gondjait, csak a tanulásra fog összpontosítani, most már tényleg… Nagyon fontos volt neki, hogy megszerezze a diplomát… Hiszen az auror-képzõbe nem is jelentkezhet anélkül, hogy elvégezte volna a Roxfortot.
Sok, baljós jel mutatta, hogy idén az iskola sem lesz olyan biztonságos, mint eddig. De Hermione úgy gondolta: a tanulás a legfõbb feladata. Azért persze, készenlétben tartotta a pálcáját…
Ám, nem egészen úgy történt minden, ahogy elképzelte. Azt már a vonaton hallotta, hogy a Grimmauld tér elveszett; és a bázis a Roxfortba költözött, csak akkor még nem gondolt bele, hogy mivel is jár ez… Ám, amint egy étkezésen feltûnt George és Fred, már rögtön tudta: ezt az évet sem csak a tanulással fogja tölteni. Fred megjelenése ugyanis ismét elõhozta a lelkében eltemetett dolgokat, amelyek szinte követelték, hogy foglalkozzon velük. Nem segített ezek elhessegetése; mert Freddel és testvérével újra és újra találkozott. És meg kellett hogy állapítsa magában, hogy már nem tud úgy nézni Fredre, mint a testvérére. A fiú túlontúl jóképû volt ahhoz… És azt a csillagos, nyári estét nem tudta többé elfelejteni…
Aztán megtámadták az iskolát. És felbolydult mindenki. Hermione és Harry, meg Ron, na meg azok, amik be voltak avatva a Rend létezésébe; sejtették, hogy a Grimmauld térrõl kimenekített iratok és könyvek megszerzésére irányult a manõver. A DS újra csatába küldhette magát… Hermione és Fred egymás küzdöttek, és egymást segítették… Aztán valahogy sikerült kiszorítani a halálfalókat az iskola parkján kívülre, s számba vehették veszteségeiket. Szerencsére halott nem volt… Viszont a sebesültek mindegyike, valamilyen erõs átok által eltalálva szenvedett. Fred riadtan kutatta testvérét… Hermione talált rá George-ra, aki a nagyterem egyik sarkában feküdt; s nagyon súlyos sérülései voltak. A lány rögtön szólt Madam Pomfrey-nak, aki azonnal kezelésbe vette az ájult fiatalembert… Aztán Hermione elindult, hogy Fredet is értesítse fivére állapotáról.
Kint, a parkban talált rá. A tó partján ült; s csendesen nézett maga elé. Hermione meglepõdött. Ez a letargikusság nem volt jellemzõ Fredre. Még ha nagyon nagy baj volt is, akkor is tudott tréfálkozni. Azt tartotta; ha elhagyja magát az ember, ha valami rossz éri; százszor kínzóbb. Igen, de akkor általában vele volt George is.. Hermione odalépett hozzá, és a vállára tette a kezét. A fiú megrezzent, és felnézett. Aztán halványan elmosolyodott, mikor meglátta, hogy ki áll mellette. Intett Hermionénak, hogy üljön le. A lány tétovázva letelepedett, s hosszas hallgatás után megszólalt.
- Ezek szerint, tudod mi történt George-dzsal…
Fred bólintott.
- Idefelé jövet találkoztam Poppy-val - mondta - de megnyugtatott, hogy nem annyira súlyosak a sebei, mint amennyire látszanak. Hamar felépül majd. De mégis… Nem tudok mit kezdeni azzal, hogy most nincs mellettem..
- Nagyon szeretitek egymást, ugye? - kérdezte halkan a lány.
- Igen. Az nem kifejezés… Õ a másik felem. Ha meghalna… Én sem tudnék tovább élni. Mindig megérzem, ha valami történik vele. Most is éreztem, hogy nincs rendben a dolog; s csak abban tudtam reménykedni, hogy nem a legrosszabb következett be…
- Nincs kedved, meglátogatni? - vetette fel Hermione - hátha jót tenne, és meg tudnál nyugodni…
- Mondasz valamit - bólintott a vörös iker, s feltápászkodott; aztán kezét nyújtotta Hermionénak is, s felsegítette.
- Velem jössz? - kérdezte.
A lány biccentett.
- Ha akarod… - mondta.
Fred erre nem szólt semmit, csak elindult befelé. Hermione meg követte. A gyengélkedõ csendes volt. Mostanra már a jajgató sebesültek is elaludtak; s Madam Pomfrey is behúzódott szobájába, elvégezvén minden teendõjét. Hermione és Fred halkan surrantak beljebb, minden ágyat végignézve az ezüstszínû fényben, ugyanis az egyetlen világosságot, a kintrõl besütõ Hold adta. Végül ráleltek George-ra. A leghátulsó ágyon feküdt, sápadtan, perzselt sebeit elfedte valamilyen szürkészöld kenõcs. Látszólag aludt, de amint fölé hajoltak; kinyitotta a szemét.
- Hát, ti? - suttogott.
Amazok rámosolyogtak.
- Hogy vagy bátyus? - érdeklõdött Fred - azér' jöttünk, hogy lássunk egyben vagy-e.
- Rá se ránts, tesó - viccelõdött George - még nem vagyok a halálomon. Poppy nénénk annyi kencét kent rám, hogy szerintem második bõröm fog nõni…
- Hála Merlinnek, hogy jól vagy! - szólt közbe Hermione is - aggódtunk ám…
George rákacsintott.
- Na mi van Hermione, hiányzik a napi bosszúság-adag? Az öcsém egyedül már nem tudja szállítani?
Hermione nevetve rázta meg a fejét. George megemelte a fejét, s körülnézett…
- Pszt! - nézett rájuk - tudom, hogy hihetetlen, de nem akarok balhét. Pomfrey minden percben jöhet, a szokásos esti körútjára. Úgyhogy addig húzzatok el innen, amíg észre nem vesz! Gondolom, tudjátok, mit kaptok tõle…
Hermione és Fred összenézett, bólogattak.
- Jól van, elmegyünk, ne izgasd magad - állt fel Fred, s kézen fogta Hermionét.
George még utánuk szólt:
- Aztán vigyázzatok egymásra!
Hermione elpirult. Mint aki most vette észre, hogy fogja Fred kezét, hirtelen kirántotta ujjait, és elrohant a Griffendél torony felé. De Fred ezúttal nem hagyta annyiban. Miután megnyugodott abban, hogy testvére jól van, és már a humorát is megtalálta, úgy vélte; itt az ideje, hogy tisztázzon bizonyos dolgokat a lánnyal.
Utánasietett hát… És jól számított. Hermione nem ment fel a hálóba, a tûz elõtt ült, úgy, ahogy akkor, amikor elõször látta így; s most is ugyanúgy a szívébe szúrt a magába roskadt Hermione látványa, mint akkor. Odalépett mellé, s leült a kandalló elé terített szõnyegre, közel a lány székéhez. Egy ideig hallgattak, aztán Fred törte meg a csendet.
- Hermione…
- Igen…?
- Te sose gondolkoztál rajta, hogy mi legyen kettõnkkel?
- Ezt hogy érted? - kérdezte a lány, bár a szíve mélyén is, nagyon is tudta a választ…
- Nekem fontos lenne, hogy tisztázzuk - mondta Fred komolyan, s mélyen a lány szemébe nézett. Bézs színû szemei, csak úgy izzottak - Te… Te nagyon régóta tetszel nekem, Hermione. És… Már nem tudlak, csak a húgomként szeretni. Valami megváltozott. Te, nem érzed?
- De… Igen - mondta tétován Hermione, s egészen közel hajolt a fiúhoz.
Fred pedig nem gondolkodott sokat, lehúzta maga mellé. Most ott ültek szorosan egymás mellett…
- Emlékszel még, mikor most a nyáron megcsókoltalak?
Hermione csak bólintani tudott. Érezte, ahogy egyre hevesebben ver a szíve…
- És szeretnéd, ha újra megtenném…?
A lány arca tûzvörösben játszott. Alig tudott megszólalni. Tulajdonképpen nem is tudta, mit mondhatna erre. Hogy igen? Odasimult a fiúhoz, és hagyta, hogy az események elsodorják…

Ahogy Hermione megérezte a száján Fred ajkait, már nem volt megállás. Átkarolta a nyakát; s a testében növekvõ forróságtól hajtva visszacsókolta… S lehunyta szemét, mikor megérezte a fiú gyengéd ölelését, s boldogan simult a karjaiba. Fredet megdöbbentette egy pillanatra Hermione készségessége, de utána már õ is hagyta, hogy elragadja a szenvedély heve… Csókjuk áttüzesedett, s hamarosan már a szõrmén feküdtek, szorosan összefonódva.
Hermione nem értette, mi történik vele… Szédült, és forgott vele a világ… Fred csókjai és simogatása olyan érzéseket gerjesztettek benne, amelyeknek létezésérõl eddig fogalma sem volt. Nem akart ellenkezni, pedig a fiú olyan helyeken érintette meg, amit azelõtt felháborodva elutasított volna. De most… Fred olyan gyengéd volt… És olyan lágyan simogatta… Hogy nem volt ereje ellökni a kezét. Csak a fiú nevét ismételgette egyre-egyre; s aztán azt vette észre, hogy már az õ kezei sem tétlenek, õ is simogatni kezdte Fredet; s lassan-lassan megszabadította, a számára most oly zavaró ruháitól… Miközben Fred is megcselekedte vele ugyanezt. Lázasan simultak össze, immár ruha nélkül; s Hermione úgy érezte, szinte sistereg a bõre, ahol Fred hozzáér…
Lehunyta a szemét, s már végleg elbúcsúzott önkontrolljától. S mikor testük egyesült szenvedélyes összefonódásban; hát úgy gondolta: ez már több mint amit el tud viselni.
Nem érzett fájdalmat, pedig valahol azt olvasta, hogy a lányoknak fájdalmas az elsõ… Akkor úgy tûnik, õ szerencsés kivétel.
Ó, nem bírja már ezt a forróságot… Annyira édes érzés… Csak szorította magához Fredet, miközben csípõjük egy ritmusra mozdult, sóhajaik összevegyültek, testük egymásba olvadt. Az utolsó, mozdulat után pedig, mind a ketten egyszerre, ugyanabban a pillanatban élték át a világ egyik legcsodálatosabb élményét: az érzéki gyönyört.

- Hát… Most már nem nagyon neveznélek a húgomnak…
Hermione elpirult.
- Jaj, Fred… Én bele sem merek gondolni, hogy mit tettünk…
- Akkor ne gondolj bele… - vont vállat a vörös iker - csak élvezd… - susogta, lágyan s elsimogatta Hermione arcából, a kósza tincseket.
A tûz elõtt ültek, a kopott szõrmén; már felöltözve, valami édes sajgással a testükben. Hermione szorosan simult Fredhez, fejét a fiú vállára hajtotta. Hallgattak. A tûz csendesen pattogott, s õk nem érezték szükségét a beszédnek. Aztán Hermione megmoccant.
- Fel kéne menni…
- Hermione…?
- Hmm…?
- Lehetne, hogy ma este, kivételesen, nem a saját ágyadban aludnál?
-
- Tudod… Most, hogy George a gyengélkedõn fekszik, megüresedett egy ágy a szobánkban…
- Na és a többiek, mit szólnak hozzá? - vetette ellen a lány.
- Csak Lee lakik velünk - Fred mosolyra húzta a száját - nosztalgia szobát kaptunk - tette hozzá.
Erre Hermione is mosolygott. Aztán mégis megrázta a fejét.
- Nem, Fred ezt nem lehet… Nem akarok pont az utolsó évemben egy botrányt.
Fred nem szólt semmit erre, csak kérõn nézett a lányra. Tejeskávé-színû szemei, most sötétebbek voltak, s most éppen a nyers kávéra emlékeztették a lányt. Erõtlenül rázta a fejét.
- Ne, Fred kérlek, ne nézz így rám! Tudod, hogy ennek a tekintetnek nem tudok ellenállni…
És valóban nem tudott. Fred elérte, amit akart, nem volt egyedül azon az éjszakán… És az utána következõkön sem.

7.

- Hé, Fred…
- Hm?
- Ti most jártok?
- Mio-val? Persze - Fred elmerengett - már lassan, több mint egy fél éve… Miért kérdezed, George?
- Csak úgy…
- Ühüm…
Közös lakásuk nappali szobájában ültek. Épp most fejezték be az utolsó darab csalipálca csomagolását. Az utóbbi idõben fellendült a bolt. Sok megrendelésük érkezett. Hangtalanul pakolásztak egymás mellett; aztán George egyenként kivitte az elõszobába a dobozokat, hogy holnap reggel ne felejtsék el feladni õket. Miután visszajött, furcsa mosollyal nézett testvérére.
- Figyu… Akkor most nekem el kéne költözni, nem?
Fred értetlenül nézett ikrére.
- Miért kéne elköltöznöd?
- Hát, ha Hermione ideköltözik, meg minden…
- De George! - ellenkezett Fred továbbra is csodálkozva, hogy ez az idea egyáltalán megfordult fivére fejében - Van itt elég hely… Jól megleszünk hárman, majd meglátod.
George leroskadt a kanapéra, Fred mellé s elgondolkozva meredt maga elé. Aztán testvére szemébe nézett komolyan.
- Nem hiszem - mondta egyszerûen.
- Mert…??
- Nekem is tetszik - vallotta be az idõsebbik iker az igazságot, mely már tavaly óta kikristályosodott elõtte; azóta, hogy Hermione a sebesülése után, mindennap meglátogatta, hol egyedül, hol Freddel együtt, s ez alatt az idõ alatt nagyon közel érezte magához a lányt… Ez, azóta sem múlt el…
Fred egy pillanatig hallgatott. Merõn nézett testvérére, aztán elnevette magát.
- Miért nem lepõdöm meg ezen?! - kérdezte, s rákacsintott George-ra, mire õ is elnevette magát.
- Talán ikrek vagyunk - jegyezte meg. Erre még hangosabban nevettek. Aztán Fred elkomorult.
- De, Hermione nem iker…
- Hát, õ nem… Mit gondolsz, mit szólna hozzá…?
- Nem tudom…
- Na és te? - George lélegzetvisszafojtva várta a választ. Igaz, hogy ikrek voltak, s jobban kötõdtek egymáshoz, mint az átlagos testvérek; de mégis a szerelem… Az más dolog.
Fred vett egy mély levegõt. A pillanat törtrésze alatt döntött.
- Ami az enyém, az a tied is, ha úgy akarod - mondta határozottan.
George szemei felragyogtak, s megölelte Fredet.
- De… Hogy mondjuk el - neki?
Fred elgondolkodott.
- Az érettségi banketten - derült fel - Hermione, meg Harry úgyis meghívott…
- Igaz is - jutott eszébe George-nak - Ron is most végez. Képviseljük a családot, igaz?
- Na-ná - vigyorgott Fred és hátba vágta bátyját. Aztán visszatértek a további megrendelt tételek csomagolásához…

[anneke]

8.

A Roxfort nagyterme, az érettségi bankett vacsoráján, díszítésében nem nagyon különbözött az eddigiektõl: a falakat mindenütt a mélykék és az ezüst díszítette, mert abban az évben a Hollóhát nyerte a házkupát; a tanári asztal felett, ugyanúgy ott lógott a nagy Roxfortos zászló; és az asztalok ugyanúgy voltak elhelyezve, mint minden eddigi évben. Mindössze egyvalami árulkodott arról, hogy ez az évzáró lakoma; nem olyan, mint az eddigiek: a tanári katedra mellett álló, kisebb asztal, melyen pergamentekercsek hevertek rendetlen halomban; egyik végükön a házak színeiben pompázó zsinóron függõ, a Roxfort címerével ellátott pecséttel.
- Aha! - gondolta Hermione, mikor tekintete e tekercskupacra tévedt - ma fogjuk megkapni a diplománkat, Lavender jól tudta…

A lány, Fred és George közt ült, szokott helyén, s gyomrában enyhe izgalommal nézett az este elébe. Szinte bizonyos volt abban, hogy minden vizsgája sikerült; de mégis… Hátha, tévedett valahol? Az izgatottságtól eltekintve, azonban boldognak érezte magát, hogy szerelme itt lehet vele, életének eme fontos eseményén…
Dumbledore most a szokottnál hosszabban beszélt. Megköszönte a tanároknak és diákoknak a hét évi munkát; méltatta a végzõs évfolyam szorgalmát és kitartását; amiért ilyen derekasan helyt tudtak állni, még ezekben a viharos idõkben is. Újra kifejtette, hogy mennyire fontos az összetartás; majd további jó munkát és tanulást kívánva, leült.

A teremben felhangzott a dörgõ taps. Ezek után McGalagony emelkedett szólásra. Õ is hasonló szép szavakkal dicsérte meg a hetedévesek egész iskolai mûködését; majd széttekerte a kezében tartott pergament, s így szólt:
- Elérkezett az ideje, hogy munkájuk gyümölcsét leszüreteljék. Akinek a nevét olvasom, az álljon fel; és jöjjön ki az iskola elvégzését bizonyító oklevélért. Elsõnek azok következnek, akik - kivétel nélkül - minden vizsgájukat Kiválóra teljesítettek, vagyis az iskolaelsõk. Ezek, pedig a következõ diákok; a Griffendélbõl… - McGalagony megigazította szemüvegét, s szokott szigorú hangján olvasni kezdett.
- Granger, Hermione!

Felzúgott a taps. Persze, leglelkesebben a griffendélesek tapsoltak… Fred és George, még hujjogattak is. A lány hálás pillantást vetett rájuk, s remegõ lábakkal kibotorkált a tanári asztalhoz. McGalagony átadta neki a piros-arany zsinórral díszített diplomát; majd - néhány dicsérõ szó keretében - kezet fogott vele. Aztán utasította Hermionét, hogy lépjen sorban oda a tanárokhoz. Minden professzor és professzorasszony kezet fogott vele… Mindenki mondott neki valami biztatót, dicsérõt, méltatót. Hermione a meghatottságtól gombócot érzett a torkában és sírhatnékja támadt. Lassan lépdelt el a tanárok elõtt, az elismerés meleg szellõjében fürödve. Mígnem oda nem ért a bájitalok mestere asztalrészéhez. Piton vetett rá egy kifürkészhetetlen pillantást; s csodák-csodája - hideg, fekete szemeiben, most nem a szokott megvetés ült… Hanem valami… Csodálkozás-féle. Kinyújtotta a kezét a lány felé, s így szólt:
- Gratulálok, Granger kisasszony. Megérdemelte.

Hermione meglepõdött. Ha valakitõl, hát Pitontól nem várt dicséretet. Tétován megfogta a professzor kezét, s halkan suttogta, miközben - feltámadt bátorsággal - megszorította azt:
- Köszönöm, tanár úr…
Piton biccentett, s Hermione, mire felocsúdott, már Hagrid bogárfekete szemeibe nézett, s az óriás dörmögõ szavait hallgatta. Keze szinte elveszett a vadõrbõl lett tanár, hatalmas markában.
Aztán, magához szorítva az oklevelet, s egy fõhajtással elbúcsúzott a tanároktól, s visszabotladozott a helyére.
- Gratulálunk, Hermione - hajolt hozzá George, és melegen megszorította a lány kezét.
- Szép volt, Mio - mosolygott rá Fred is.
Hermione letette maga elé a pergamentekercset, s nagyot nyelve nekidõlt kedvesének. Az, pedig átkarolta a derekát, s egy lágy csókot nyomott az arcára. Kettõvel arrébb, pedig Ron és Ginny mutatták felé feltartott hüvelykujjukat… És Harry is mosolygott rá… Hermione úgy érezte: tényleg ez a legszebb nap az életében. Ennyi elismerés…

Aztán próbált odafigyelni a további történtekre. Mert McGalagony már folytatta is a ceremóniát. S következõnek Harry nevét olvasta. A fiú felállt, s elindult a tanárok felé… Hermione csodálta azt, a nyugodt magabiztosságot, amivel Harry átvágott a termen. Hogy belülrõl õ is izgul; s a gyomra újra és újra bukfencet vet, abból kívülrõl - nem látszott semmi. Még a keze sem remegett meg, mikor átvette McGalagonytól a diplomáját. Aztán õ is sorban kezet fogott valamennyi tanárral… S õ is annyi elismerést kapott, mint a lány. Aztán… Pitonnál megismétlõdött ugyanaz a közjáték. Egy hosszú pillanatig meredtek egymás szemébe… Aztán Harry kinyújtotta a kezét… Hermione akaratlanul is felszisszent. De Pitonnak a szeme sem rebbent; elfogadta a felé nyújtott jobbot, s miközben megszorította azt, Hermione ugyanazokat a szavakat vélte leolvasni a tanár szájáról, mint amit neki is mondott.

Aztán Harry visszatért a helyére, letette maga elé a pergamentekercset, s szótlanul a tányérjába bámult. Neki, nem, mert senki gratulálni… És Hermione elgondolkodott azon, hogy miért is nem tud már olyan fesztelenül hozzászólni Harry-hez. Merõen nézte a fiút… Mire az, megérezte, hogy vizslatják, s felpillantott; egyenesen a lány szemébe. Hermione bizonytalanul rámosolygott. "Gratulálok" - formálta a szájával; mire Harry is elmosolyodott. De a szemében olyan emberfeletti szomorúság ült, hogy Hermione elborzadt tõle.
A Griffendélbõl csak õk ketten kaptak Kiváló minõsítést minden vizsgájukra. Most, a Hollóhát következett. Elsõnek egy fiú…
- Corner, Michael!
Corner dölyfösen vonult ki, olyan arckifejezéssel, hogy Hermione önkéntelenül is elnevette magát. Mintha teljesen természetesnek venné a történteket. Önelégült mosollyal hallgatta a tanárok szavait, s keményen rázott kezet mindegyikükkel.
- Chang Hu, Cho!
Cho kilibbent, bûbájosan mosolyogva, s végig mosolygott, mint egy eszelõs… Legalábbis Hermione így látta. S utálkozva gondolt arra, hogy ezzel a libával fog együtt szerepelni az iskolai tablón, az iskolaelsõk között…
- Lovegood, Luna!
Luna szokott holdkóros lépteivel járult McGalagonyhoz. Mint aki itt nincs. Szórakozott arckifejezéssel vette át az oklevelet; s hallgatta a tanárok szózatát. Kézfogások. Majd Luna váratlanul kecsesen kivágott egy pukedlit, s csengõ hangon kiáltotta:
- Köszönöm, mindenkinek!

Aztán - a diplomát a füle mögé tûzve - visszalépkedett a helyére.
A Hugrabug kiválóságai Justin Fintch-Fletchley, Hannah Abbott és Susan Bones lettek; s õk - a "szerény ház" szelídségével és kedves mosollyal vették át oklevelüket. Következett a Mardekár… Hermione kíváncsian várta, hogy itt mennyien lettek kitûnõk… S meg sem lepõdött talán, mikor Malfoy nevét hallotta… A szõke fiú úgy vonult ki, mint egy király, a koronázási ceremónia során; s szenvtelen arccal hallgatta a méltató szavakat. Pansy Parkinson, és Sally-Anne Perks voltak a kígyós ház kiválóságai, a fiatal arisztokrata mellett. Aztán McGalagony egy pillanatra megállt a nevek sorolásában… S ekkor felzúgott a taps. Sokáig, és hosszan tapsoltak; tanárok, diákok, mindenki. Hermione megint érezte, hogy rögvest elsírja magát. Hiszen ez az ünneplés neki is szól… Aztán jött sorban a többi név, s hamarosan az egész hetedik évfolyam azzal volt elfoglalva, hogy nézegette, forgatta és vizsgálgatta a pergamentekercset, amit kapott.

Majd Dumbledore ismét felállt; s jó étvágyat kívánt a társaságnak, s kezdetét vette az érettségi lakoma. Utána McGalagony kihirdette, hogy az évzáró bál pontban éjfélkor veszi kezdetét; addig a diákok vonuljanak vissza hálókörletükbe.
Zajos széktologatások után, mindenki zsibongva elindult a saját háza helyiségei felé… A leghangosabbak a Mardekár-ház és a Griffendél tagjai voltak. Hermione igyekezett a megbolondult társaságtól kissé messzebb lépkedni, s kaján mosollyal figyelte, hogy próbálja Ron - mint prefektus - ráncba szedni az elkanászodott háztársakat. Semmi kedve nem volt most ezzel foglalkozni. S amikor felértek a klubhelyiségbe, azonnal leroskadt egy fotelba, nézegette a sárgás színû diplomát; a piros-arany zsinórral és gondolataiba mélyedt. Azt se vette észre, hogy Fred és George mellé telepednek, s merõen nézik õt…


9.

- Te, George…
- Hm?
- Szerinted, mikor mondjuk meg neki?
- Hmmmm… - George elmerülten figyelte a lányt, aki éppen Ronnal és Ginny-vel beszélgetett kacagva; korábbi búskomorságának nyoma sem volt. Ismét a nagyteremben voltak, mely hasonló berendezéssel büszkélkedett, mint a Trimágus Tusa tiszteletére rendezett bálon: a terem egyik végében kis, kerek asztalok és székek sorakoztak, össze-vissza elrendezve; a többi rész pedig üres volt; ott lett volna a táncparkett, ami most üresen tátongott… Ahol a tanári asztal szokott lenni, most színpad magasodott, s a világot jelentõ deszkákon a Walpurgis Leányai játszottak éppen egy lágy, finom, olyan igazi romantikus andalgásra való zenét… De nem andalgott, és nem táncolt senki. Mindenki a szomszédjával beszélgetett inkább. Mint tette Hermione is. George egy ideig még mustrálta a lányt… Aztán testvérére pillantott.

- Most.
Fred elvigyorodott.
- Gondolod, hogy eleget ivott hozzá?
George viszonozta a vigyort.
- Majd teszünk róla… - mondta, s odalépett az italos pulthoz. Fred követte. George némi tûnõdés után kiválasztott egy jó nagy poharat, ami színültig volt, valami sötétlila folyadékkal… Fred bólintott, hogy beleegyezik a választásba, s magáévá tett két Lángnyelv whiskey-s poharat is, aztán ígyen felszerelkezve odaballagtak a lányhoz. Hermione mosolyogva, s kissé csodálkozva nézett rájuk.
- Sziasztok! Kinek hoztátok azt a bájitalt? - célzott a George kezében lévõ, lila pohárra.
- Hát… Ezt éppen, neked - nyomta Hermione kezébe a poharat a fiú.
Hermione bizalmatlanul forgatta kezében a kapott italt. Beleszagolt, aztán belekortyolt kicsit… Az íze után áfonyalikõrre tippelt. Az édes-fanyar íz, szétfutott Hermione szájában; s az alkohol melegsége átjárta a testét. A vajsörön kívül nem nagyon ivott alkoholt eddig. Még otthon sem. S most úgy érezte; ez a likõr kissé fejbevágta. De kellemes volt a szédülés. Ismét beleivott a likõrbe, s huncutul mosolygott az ikrekre.
- Finom…

Fred és George egymásra vigyorogtak. Úgy tûnt, beválik a haditerv… Fred átkarolta a lány derekát, s elhúzta Ronéktól.
- Gyere Mio - mondta - beszélni szeretnénk veled…
Hermione meghökkent ugyan, hogy mind a ketten társalogni akarnak vele, de egy újabb korty áfonyalikõr elaltatta a gyanakvását…

Az ikrek, pedig felterelték a kiürült klubhelyiségbe.
- Mit akartok tõlem? - nézett kíváncsian a két vörös hajú fiúra Hermione, s letette a kezében tartott likõrös poharat az asztalra - nagyon titokzatosak vagytok…
- Szerintünk, ülj le - mondta kórusban a két fiú, s lenyomták egy fotelbe Hermionét; majd ketten, kétfelõl mellé telepedtek. Hermione csodálkozva forgatta a fejét jobbra-balra, és nem értette az egészet. Újfent kezébe vette hát a poharat és jót húzott a likõrbõl. Behunyta a szemét, mikor a tüzes ital lecsurgott a torkán. Jó érzés volt.
- Szóval… - köszörülte meg a torkát Fred, de mielõtt folytatta volna, George közbevágott.
- Arra gondoltunk…
- Hogy megpróbálhatnánk… - ezt már Fred mondta, némi rosszallással tekintve fivérére, hogy nem hagyta szóhoz jutni; de George nem zavartatta magát és mesmeg õ, fûzte a szót tovább:
- Mindannyian együtt. Persze csak…
- Ha te is beleegyezel - most Fred vágott testvére szavába, belemenve a játékba.
Hermione kapkodta a fejét, és értetlenül nézett rájuk.
- Mibe kéne belegyeznem? - kérdezte.
- Hát abba… - kezdte George.
- Hogy én, meg te, és… - folytatta Fred.
- Meg én is… - fejezte be George.
- Márminthogy mind a hárman… - pontosított Fred.
Hermione újra beleivott a likõrbe, s sajnálattal tapasztalta, hogy az elfogyott. Fred felajánlotta, hogy hoz neki egy másikat…

- Ha akarod, az egész üveggel idehozom - mondta hamiskásan mosolyogva, mire Hermione csak legyintett.
Azzal Fred kimászott a portrélyukon és eltûnt. Hermione és George magukra maradtak.
- Elmagyaráznád, mi ez az egész õrület? - tette fel a kérdést s lány. Kicsit zavarban volt. Nem az ikrek szokatlan kérdésétõl, hanem attól, ahogy õ maga reagált rá. Szinte meg sem lepõdött.
- Nos… - kezdett bele George - nem tudom, hogy neked feltûnt-e, de ikrek vagyunk…
Hermione mosolygott. És várta a folytatást.

- …és az ikrek, elég furcsa lények… - fûzte tovább az idõsebbik iker az elbeszélést - azt is mondják, hogy egy lélek két testben. Különös kapcsolat fûz minket össze, s ennélfogva sok mindenrõl egyformán gondolkodunk, ugyanazokat a dolgokat szeretjük, ugyanazzal lehet minket felidegesíteni, és… Ugyanazok a lányok tetszenek.
Hermione elõrehajolt. Így, most alig 2 cm választotta el arcaikat egymástól. A lány topáz szeme kíváncsian pásztázta George-ot. Nézte az ismerõs, és mégis ismeretlen arcot, a szeplõket az orra körül, a homlokra bukó vörös tincseket; érzéki szájat… Mintha Fredet látná… Aztán feljebb emelte tekintetét és belenézett George szemeibe. S ekkor vette észre az elsõ különbséget az ikrek között. George szeme is barna volt ugyan, de sokkal-sokkal sötétebb; mint Fredé.

Fred szeme a tejeskávéra emlékeztette õt - mint tudjuk - George szemszíne viszont… Ha már a kávéhasonlatnál marad; olyan volt, mint a pörkölt kávészemek színe… S ahogy belenézett a sötétbarna szemekbe, mintha egy feneketlen szakadékba zuhant volna… Észre se vette, hogy George is közelebb hajol hozzá… Már alig pár mm volt csak köztük… Hermione lehunyta a szemét, mikor George megcsókolta. Nem ellenkezett… Azonnal viszonozta, s közben egyfolytában csodálkozott magán, hogy miért nem húzza el a fejét, miért nem tesz semmit… De mikor olyan jól esett… George olyan gyengéd volt, mint Fred… Ismerõs volt az érzés…. És mégis, ismeretlen. Mert másképp fogta a derekát. Más volt az illata… És… A gyengédség mellett minden mozdulatán átsütött a szenvedély. Sokáig nem váltak el. Aztán, mikor kibontakoztak egymásból; vágytól csillogó szemmel nézték a másikat.

- Hermione… - suttogta, George szenvedélyesen s megcirógatta a lány arcát - szeretném, ha tudnád, hogy… Nagyon tetszel nekem. Szeretlek…
Hermione ellágyult. Tétován megérintette a fiút.
- Ó, Fred… Illetve George… - pirult el, hogy összekeverte az ikrek nevét - ne haragudj… Kicsit össze vagyok zavarodva…
- Megbocsátok… Most az egyszer - mosolygott George és újra megcsókolta Hermionét. A lány most már nem is gondolkodott; csak hagyta, hogy magával sodorják az érzékei… Pont, mint Freddel….
Ebben a pillanatban hideg levegõ áramlott be, a - mostanra - kissé felforrósodott helyiségbe. Fred tért vissza az italokkal. Egy hosszú pillanatig mosolyogva nézte az egymásba merült párost… Aztán lekoppantotta a poharakat az asztalra. Hermione és George felnéztek. Fred nevetve huppant le melléjük.
- Látom, jól összemelegedtetek…

Hermione elpirult.
- Hát… - kezdte, de aztán nem tudta folytatni. Fred nyakába borult; s egyre csak ismételgette: "ne haragudj, szeretlek…"
Fred lágyan simogatta barátnõje haját, hátát…
- Jól van - súgta - kicsit hirtelen jött ez az egész… Próbáljunk meg valamennyire megnyugodni.
Hermione szipogott, mert idõközben a könnyei is kicsordultak, s visszaült a helyére. Hosszú-hosszú pillanatokig csak nézték egymást hárman.
- Nos, Hermione? - kérdezte egyszerre csak George.
- Hogy döntöttél, Mio? - faggatta a lányt, Fred is.

Hermione sokáig nem válaszolt, csak nézte õket. Oly egyformák… És mégis oly különbözõek. Most már tudja. És mind a ketten szeretik õt. És… És õ is… Mindkettejüket. Biztosan érzi. S most, ahogy így együtt látja õket… Már nem is emlékszik arra, hogy valaha is, külön-külön szerette volna valamelyiküket is. Nagyot sóhajtott.
- Aaaazt hiszem… Meg-megpróbálhatjuk - mondta végül remegõ hangon.
A két fiú szeme felcsillant. Megragadták Hermione kezét.
- Komolyan mondod, Mio? - kérdezte lágyan Fred; s odahajolt hozzá és megcsókolta. Hermione mosolygott.
- Igen - bólintott határozottan - Komolyan.
Csend lett. Súlyos, feszült; érzelmekkel és vágyakkal terhes csend. A három fiatal nézte egymást. Aztán George törte meg a rájuk telepedett csendburkot.
- Nem megyünk fel a szobánkba…?
Fred bólintott, s már fel is állt, de Hermione habozott.
- Biztos, hogy nincs ott senki? - kérdezte szemlesütve. Fred elmosolyodott.
- Holtbiztos. A jó öreg Lee, éppen lent ropja három csinos boszorkánnyal… Egyhamar biztos nem lesz kedve aludni…

És Hermione nem ellenkezett tovább. Hagyta; hogy a két fiú magával húzza, álmatagon lépkedett fel a lépcsõkön, s lépett be a jól ismert szobába. Visszaemlékezett, hogy hatodéves korában sokat járt itt… S pirulásra késztették ezek az emlékek. Aztán arra ocsúdott, hogy ott térdel az ágyon, két oldalán egy-egy ikerrel, s már csak mutatóba akad rajtuk ruhanemû…
Fred gyengéden becézgette szájával a vállát és nyakát, s eközben George a hasát és hátát cirógatta… És észbontóan csókolta õt. Hermione elvesztette a fejét. Érezte, ahogy minden porcikáját elárasztja a heves kívánság; már nem is akarta visszafogni magát. Szenvedélyesen visszacsókolt, s kezei vándorútra indultak a fiú testén, lesimogatva róla az utolsó ruhadarabokat is; aztán… Hagyta, hogy a két fiú puhán hátradöntse õt, s lassan róla is lekerült már minden… Behunyta a szemét, s élvezte a kényeztetést. Beleborzongott a kettõs érzésbe; ahogy az egyforma, de mégis különbözõ ujjak és ajkak becézgették õt.

A gyengéd… És a szenvedélyes. Felsóhajtott. Két kezével simogatta õket, mert mind a kettõjüket meg akarta érinteni; mind a kettõjüknek viszonozni akarta, amit kapott tõle. S hirtelen érezte; ahogy kétszer olyan erõs vágy lobbant fel benne, mintha teste reagált volna a kettõs helyzethez… Elmosolyodott; beletúrt egyszerre, mindkét szerelme hajába… Érezte, ahogy minden érzékébe bekúszik a kétszeres gyönyör…
- Ikrek… - gondolta sóhajtva, s tudata elúszott. Elveszett Fred és George szenvedélyes-szerelmes ölelésében…

Vége

[brigichan]

Imádtam! Imádom! TÉGED IS IMÁDLAK!!
Annyira jó volt újraolvasni!!!! Olyan, de olyan édes!

[anneke]

brigichan said:

Imádtam! Imádom! TÉGED IS IMÁDLAK!!
Annyira jó volt újraolvasni!!!! Olyan, de olyan édes!

Szia Brigichan!

Én is imádlak, amiért ennyire tetszik... Ahhoz mit szólsz, hogy neked ajánlottam?

[brigichan]

Ó, nagyon megtisztelve éreztem magam! Köszönöm!!

[anneke]

brigichan said:

Ó, nagyon megtisztelve éreztem magam! Köszönöm!!

Nincs mit... Ezt a sztorit tulajdonképpen valahol neked írtam... Mármint, a te történeteid ihletésére.

[achris]

Máóóóóóóóóóóóó........... /me elégedett macskaként dorombol

Igazi felüdülés volt ez a történet. Édes, kedves, bódító, szerelmes... olyan, mint egy pohár pezsgõ (amit jelneleg épp kortyolgatok ) Csípem az ilyesmit. Épp elég, ha az életem van tele szemétséggel és csalódással, minek arról még olvasni is, nem igaz? Na jó. Kissé komolyabban nézve: nekem nagyon nagyon tetszett ;D (És én is imádlak... mert mért ne? ) Az ikrek a szivem sokadik csücskei És Hermmionét is szeretem, de ezt már mondtam. Olvastam már ezt az ötletet, de így kifejtve még sose, szóval újszerû, és mégis nagyon ok Meg vagyok elégedve, sok ilyet kérünk még!

[anneke]

achris said:

Máóóóóóóóóóóóó........... /me elégedett macskaként dorombol

Igazi felüdülés volt ez a történet. Édes, kedves, bódító, szerelmes... olyan, mint egy pohár pezsgõ (amit jelneleg épp kortyolgatok ) Csípem az ilyesmit. Épp elég, ha az életem van tele szemétséggel és csalódással, minek arról még olvasni is, nem igaz? Na jó. Kissé komolyabban nézve: nekem nagyon nagyon tetszett ;D (És én is imádlak... mert mért ne? ) Az ikrek a szivem sokadik csücskei És Hermmionét is szeretem, de ezt már mondtam. Olvastam már ezt az ötletet, de így kifejtve még sose, szóval újszerû, és mégis nagyon ok Meg vagyok elégedve, sok ilyet kérünk még!

ÓÓÓÓÓ! Köszönöm szépen ezt a kedves kritikát! Nagyon jól esett. Örülök, hogy tetszett, ha lesz még ilyen ötletem, feltétlen megírom.

[Neji]

Tényleg kedves írás, és jó olvasni^^*talán túlságosan is belemerülös és egyszercsak hopp itt a vége ... Igennnnnnnn a Weasley család Neji szívecsücske és az ikrek meg haláliak! *Hermionétmondjuk rühellem de még ez sem tántorított el attól h. élvezzem a szorit^^* Azért meg külön gratu h. így eltaláltad a karaktereket^^.

[anneke]

admin said:

Tényleg kedves írás, és jó olvasni^^*talán túlságosan is belemerülös és egyszercsak hopp itt a vége ... Igennnnnnnn a Weasley család Neji szívecsücske és az ikrek meg haláliak! *Hermionétmondjuk rühellem de még ez sem tántorított el attól h. élvezzem a szorit^^* Azért meg külön gratu h. így eltaláltad a karaktereket^^.

Köszönöm szépen! Örülök, hogy tetszett. Az ikrek nekem is kedvenceim. Talán azért is volt olyan könnyû megírni eme szöszt....

[Silandra]

Szívmelengetõ, aranyos, édes sztori, némi fanyar "szépséghibával" mint az áfonyalikõr!

Nagyon tetszett! ;D

[anneke]

sil said:

Szívmelengetõ, aranyos, édes sztori, némi fanyar "szépséghibával" mint az áfonyalikõr!

Nagyon tetszett! ;D

Köszönöm, hogy mindössze az áfonyalikõrt kifogásoltad benne... ;D
Örülök, hogy tetszett.