Post by anneke on Aug 11, 2005 18:38:29 GMT 1
A Stafétabot folytatása....
Az elsõ mérföldkõ
Rohant. Rohant, mint egy eszelõs. Ûzte a fájdalom, a félelem, a szenvedés; a szenvedély. A kétségek. A kétségbeesés. Homlokán a sebhely, lüktetett, mint egy szív…
És õ csak rohant, rohant, mintha maga mögött tudná hagyni a történteket. Nem akarta elhinni. Ilyen nincs. Nem lehet. Hogy õ…
"Fejezd be te, amit én elkezdtem… "
Most már e szavakat is mindig hallani fogja. Rohanás közben döntötte el, hogy nem megy haza. S csak egyvalakit tudott, akihez fordulhatott eme õrület kellõs közepén…
Lefékezett a jól ismert ház elõtt. Lihegve állt meg; két kezét a térdére támasztva, fejét lehajtva várta, hogy szívverése lelassuljon. Izzadt tincseit félresimította homlokából… Ujjai ismét hozzáértek a heghez. Úgy kapta el õket, mintha parázsba nyúlt volna. Még mindig kétségek izzottak benne, ahogy megragadta a súlyos, sárgaréz kopogtatót; s kétszer meglendítette. Hallotta, ahogy a fém élesen, bántóan nekiütõdik az ajtó fájához.
Most fájt minden hang…
Az ajtó kinyílt, s megjelent benne egy magas, szikár, fekete hajú; feketébe öltözött férfi. Fekete, mély tüzû szemei csodálkozva mustrálták az elõtte álló; zilált alakot.
- Mit keres itt, Mr. Malfoy, ilyen késõi órán? Lehetek valamiben a szolgálatára?
Draco összerezzent a halk, bársonyosan mély hang hallatán, mely csapott, mint az ostor. Felvetette fejét, s belenézett egykori tanára szemébe.
- Segítenie kell, Piton professzor… - mormolta. Még mindig így szólította. Hiába. Piton, mindig is Piton marad.
Az idõsebb férfi nem kérdezett többet; félreállt az ajtóból, s beengedte a fiatalabbat. Majd maga is utána lépett, s bezárta az ajtót. A ház - az éjszakába olvadt.
- Nos? - fordult Piton Draco-hoz, miután elfoglalták helyeiket a nappaliban, a kandalló elõtti két kényelmes fotelben. Piton fürkészve nézte valaha volt tanítványa arcát. Természetesen, rögtön észrevette a heget a homlokán, de nem kérdezett rá. Hagyta, hogy Draco magától mondjon el mindent. Az iskolában igen bensõséges és õszinte kapcsolatban álltak egymással… Piton még maga elõtt is titkolta csalódottságát, mikor a fiú beállt halálfalónak. Pedig hogy reménykedett benne, hogy nem foglal állást… Ha már nem tudta"jó" oldalra állítani, legalább azt akarta elérni, hogy semleges maradjon. És saját kudarcának érezte, hogy végül Draco - rosszul döntött.
S most… Most itt ülnek és hallgatja a képtelen történetet. Draco mindent elmondott. A temetõben történtekrõl, arról, hogy viszonyult Harry-hez, a kétségeirõl, a vívódásairól… És arról, hogy miért is döntött úgy, ahogy döntött.
- Értem - mondta lassan Piton, miután a fiatal varázsló befejezte monológját - és most mit szándékozik tenni?
- Tudom… Hogy.. Folytatnom kell - mondta halkan Draco, s kezébe temette arcát - nekem… Nekem kell legyõznöm a Nagyurat…
- Ne képzelegjen - mondta ridegen Piton. A sebhely ellenére, nem hitte el a történetet. Méghogy Potter rátestálta! Nyilván valami más magyarázatot is lehet találni a hegre…
Draco felvetette a fejét.
- Tudom, hogy maga… Benne van abban a… Rendben - suttogta rekedten - vigyen el Dumbledore-hoz. Tudom, hol van a Nagyúr…
Piton gúnyosan mosolygott. Õ is sokat kémkedett a halálfalók között. Sejtése is volt róla, hogy Voldemort hol rejtõzhet. Egy pillanatig nem hitte el, hogy Draco pontosan tudná, hol van a rejtek…
- Nem - jelentette ki kategorikusan - Nem viszlek el a Rendbe - tért át a tegezésre - ébredj már fel! Nem látod, hogy teljes képtelenség, amit mondasz? Honnan tudnál te; a Nagyúr hollétérõl?
- Elfelejti, hogy apám, Voldemort jobbkeze? - villant meg hidegen a szõke férfi ezüstkék szeme - és apám mindenbe beavat. A bizalmasa vagyok. Azt hiszi, hogy a nyomdokaiba léptem…
Piton hitetlenkedve ingatta a fejét.
- Még ha igaz lenne is, amit mondasz… - summázta - nyilván mondott apádra, és rád is valami átkot, hogy ne árulhassátok el…
- Engem az se érdekel! - ugrott fel Draco - itt van ez a heg a homlokomon…! És akár elhiszi; hogy úgy került oda, hogy elmondtam, akár nem; én tudom, hogy úgy volt! Átéltem! Nem volt képzelgés! És most szintén érzem, a bensõmet, szaggató fájdalmat! Valami ûz és hajt, hogy elpusztítsam a halálfalók vezérét; és vele minden rosszat! Hát nem érti?! Azt hiszi, kértem ezt?! Akartam?! Nem! Legszívesebben letépném a bõrömet, hogy megszabaduljak tõle!!!
Draco nekirohant a falnak; s csak Piton hirtelen mozdulata, amellyel megragadta a karját; akadályozta meg, hogy újra és újra a falba verje a fejét.
- Csillapodj! - tette a kezét a felzaklatott férfi vállára - jó, jó elhiszem - mondta minden meggyõzõdés nélkül - de értsd meg: Dumbledore-hoz akkor sem vihetlek. Túl veszélyes lenne mindkettõtök számára. Inkább szólok apádnak, hogy jöjjön érted…
- Nem - rázta a fejét Draco s elhúzta a vállát Piton keze alól - nekem a Malfoy-kúria többé nem az otthonom. És ha maga, professzor nem hajlandó segíteni; majd megoldom magam, hogy eleget tehessek ennek a kínzó kötelességnek… - mondta, s búcsú nélkül kilépett az ajtón és elnyelte az éjszaka sötétje.
Perselus Piton elgondolkozva meredt a tûzbe; miután hallotta a kinti ajtó csapódását… Hirtelen kétségei támadtak abban, hogy vajón helyesen cselekedett-e.
A második mérföldkõ
A vágta nem segített… Most lassan, ráérõsen sétált. Köpönyege csuklyáját a szemébe húzta; s a házak árnyékában surrant tova; mint aki önmaga elõl is rejtõzni akar. Gondolkodott. Haza nem mehet. Piton nem hajlandó segíteni neki. Márpedig valahol meg kéne állapodnia… Legalább holnap reggelig.
Észre se vette, mikor került London muglilakta részére. A kirakatokat és az éjszakai fényeket bámulva, sétált tovább. Hirtelen megállt egy nagy fényreklám elõtt… "MOTEL" hirdették a neonbetûk. Egyszer, régen hallotta valahol, valakitõl, hogy a muglik ilyen házakban szállnak meg; ha nincs hol aludniuk. A Foltozott Üstbe nem, mert bemenni. Félt, hogy valaki felismeri, és elárulja az apjának. De ez a micsoda, sem lehet rosszabb, mint az a lerobbant fogadó…
Belépett az ajtón.
Ha azt hitte, a portás majd elcsodálkozik nem mindennapi külsején; csalódnia kellett. Az öregnek, aki egész életét éjszakai motelek recepciósaként élte le; szeme sem rebbent, mikor meglátta a magas, fekete csuklyás alakot a pulthoz lépni. Látott õ már ennél furcsább fazonokat is, a londoni éjszakában… Odaadta a kulcsot, besöpörte a pénzt - azon sem csodálkozott, hogy arany - s a továbbiakban visszatért a sportújságjához.
Draco egy darabig tûnõdve állt… Aztán megkereste a kulcshoz tartozó szobát.. Leereszkedett a kopott ágyra, s állát tenyerébe támasztotta. Felidézte magában, az összes címet, amit még a kémkedés óta a fejében tárolt. Tudta, hol laknak Harry barátai; játszi könnyedséggel fog eljutni hozzájuk. Gondolkodott, ki lenne a megfelelõ alany…
Aztán diadalittas mosoly ragyogott fel az arcán… Hát persze… Hermione. Hermione Granger. És eme gondolattal… El is nyomta az álom.
Másnap reggel, mikor felébredt; elsõ gondolata a rejtõzködés volt. Hamar híre megy majd az eltûnésének, s nemsokára halálfalók seregei fogják keresni. Álcáznia kell magát valamiképpen… Elmosolyodott és elzárta a csapot. Törülközõt csavart a dereka köré, s odalépett a tükörhöz. Álcázás… Hát, ha valamiben, abban igazán mester. Kézbevette a tükör alatti polcon heverõ pálcáját; s néhány mozdulattal drasztikus változást hozott létre önmagán.
Szõke haja feketébe váltott, s jelentõsen megrövidült, ám dúsabb is lett. Sápadt arcára némi szín lopakodott… S mikor néhány pillanat múlva belenézett a tükörbe… Majdnem kiejtette a kezébõl a pálcát. Nem is gondolkozott azon, hogy milyen legyen!
Csak kimondta, a szokott varázsigéket; és lám… Dobogó szívvel nézte tükörképét. Nem, nem lehetett azt mondani, hogy Harry és õ a megszólalásig hasonlítottak volna egymásra; de mégis… Most, hogy Harry színeit viseli magán, és még homlokán is ott a sebhely… Megborzongott. S befejezte a munkát egy utolsó mozdulattal. Mikor ezüstkék szemei, csillogó, smaragdzölddé váltak; teljesen összezavarodott. Kicsoda is õ valójában? "Még jó, hogy nem vagyok szemüveges…" - dünnyögte magában, s kisétált a fürdõszobából és felöltözött. Csuklyáját újra a fejére borította, s kilépett a szobából, majd gondosan bezárta maga után. A recepción már nem az éjszakai portás üldögélt, de reggeli váltótársa se méltatta sok figyelemre a vendéget. Csak elvette kulcsot, és visszaakasztotta a helyére.
Draco kilépett az utcára, s hirtelen hunyorogni kezdett; a benti félhomály után, túl éles volt kint a fény, bántotta a szemét. Még jobban szemébe húzta csuklyáját; és sietõs léptekkel elindult a Foltozott Üst felé…
A harmadik mérföldkõ
Az Unikornis utca 15-ben; nem messze az Abszol úttól, egy négyemeletes ház egyszerûen berendezett lakásában; Hermione Granger kinyitotta a szemét és nyújtózott. Kipillantott az ablakon… S egybõl lelombozódott a szürkeséget látván. De csak egy pillanatig engedélyezte magának ezt a letargiát. Utána kiugrott az ágyból. Zuhany, öltözés. Aztán kiballagott a konyhába, hogy reggelizzen. Csinált magának teát, pirított kenyeret, felbontott egy üveg áfonya lekvárt.
Mindezt tálcára téve, már éppen megindult a nappali felé, mikor… Csöngettek.
Csodálkozva tette le terhét; s indult ajtót nyitni. Aztán azt hitte… Megõrült.
- Ha-Harry…? - suttogta erõtlenül, s megkapaszkodott az ajtóban, mert úgy érezte: menten összeesik.
- Nem egészen - mosolyodott el a küszöbön álló, fekete hajú, zöld szemû férfi. Fejével a lakás belseje felé intett - beengedsz?
Hangja lágyan zengett, és kellemesen mély volt; de… Korántsem olyan mély, mint Harry-é.
Hermione megrázta a fejét. Nem csak a hang… Az elsõ sokkból magához térve; megállapította, hogy a vele szemben álló férfi - nem visel szemüveget. És különben sem lehet Harry, hiszen õ… Öt borzasztó nappal ezelõtt meghalt. Látta a halálát. Ott volt a temetésén… Következésképp, a küszöbön álló pasas, NEM lehet Harry; de akkor meg ki a csuda? És miért viseli Harry sebhelyét? Miféle átverés ez?
- Kicsoda maga? - kérdezte barátságtalanul, s odacövekelte magát az ajtóba, egyik kezével az elõszobai asztalon heverõ pálcája után tapogatózva - mit akar tõlem?
- Hermione - szólalt meg könyörgõ hangon az ismeretlen látogató - nem mennénk be? Esküszöm, mindent elmondok; de ne itt az ajtóban ácsorogjunk…
A lánynak egyre ismerõsebbnek tûnt ez a hang. De nem tudta, hol hallotta már… Közben egyre-másra nyíltak ki a szemközti ajtók, s kíváncsi szomszédok dugták ki a fejüket rajta, hogy megtudják, mi folyik itt… Hermione sóhajtott, s beljebb invitálta vendégét, majd bezárta az ajtót, hogy a kandi szomszédok elõl rejtve legyenek.
- Igen? - fordult aztán ridegen a jövevényhez, az elõszobában. Nem volt szándéka beljebb vezetni az ismeretlent, amíg mindent ki nem derített róla.
- Hermione… Nem ismersz meg? - faggatta az ismerõs, lágy hang - nézz meg jobban…
Hermione meresztette a szemét, s bár nagyon nehéz volt elvonatkoztatni; hirtelen… Látni kezdett. Tekintete végigsiklott a markáns arcon, a sima homlokon, melyen, ha nem lenne ott a heg… S formálni kezdte; fekete haj helyett - ki tudja miért - szõkét képzelt, zöld szem helyett acélkéket… És… Igen, a megvetés és gúny hiányzott abból a hangból… S ahogy belevágott a felismerés, úgy kezdett hátrálni.
- Malfoy… - mormolta közben - Draco Malfoy…
- Igen - biccentett a jövevény - látom, még mindig vág az eszed, Granger. Az vagyok - hangjában mintha egy pillanatra megvillant volna a régi, gunyoros felhang…
Hermione még egy pillantást vetett a fiatal férfira… Aztán elsötétedett elõtte a világ.
Arra ocsúdott, hogy a nappali kanapéján fekszik; és egy világító, smaragdzöld szempár néz vele szembe aggódó csillogással. Az ájulás ködébe veszve; elöntötték az eddig elfojtott érzelmek, s ismét kicsúszott a száján…
- Harry…
A zöld szemek megvillantak.
- Draco - hangzott fel a bársonyos hang, mely ugyan hasonlított elveszett barátja hangjára, mégsem volt ugyanaz. Hermione szemei felpattantak, s feltápászkodott.
"Hát persze. Hogy' is felejthette el?! Ez itt Malfoy; az ifjú halálfaló. Talán szökésben van? De akkor is: miféle bizarr meggondolásból álcázta magát Harry-nek? Vagy ez, az egész egy nagy átverés, és holnap õ már a halálfalók bázisán találja magát; fogolyként?"
Érdeklõdve nézegette egykori évfolyamtársát. Roppant módon szerette volna, ha kérdéseire választ kap. De nem volt ereje feltenni õket. Csak - egyet.
- Miért?
- Mit, miért? - kérdezett vissza Draco, s segített Hermionének ülõ helyzetbe tornázni magát. A fiatal nõ meglepõdött nem várt vendége figyelmességén.
- Nos, hogy… Miért éppen Harry-nek álcáztad magad? Ha azt akartad volna, hogy ne ismerjenek fel, elég lett volna a hajadat és a szemedet megváltoztatni. Az a sebhely, már túlontúl…
- Várj, Hermione - vágta el a szóáradatot Draco - a heg, nem az én varázslatom…
- Hát, kié? - csodálkozott Hermione.
Draco nyelt egyet. A Pitonnál történtek után már egyáltalán nem bízott benne, hogy Hermione hinni fog neki; hisz, a professzor sem hitt. De… Akkor is el kell mondania. A lány magyarázatot vár, õ, pedig már elszokott attól, hogy kapásból hazudjon. Meg valahogy… Nem is akaródzott neki, hogy valótlant mondjon Hermionének.
Így, elmesélte, mi történt tegnap a temetõben…
Hermione némán hallgatta az elbeszélést, és… Mi tagadás, kissé hitetlenkedett. Bár õt igazából, nem is a sebhely története lepte meg nagyon, hanem az, hogy Draco… Szerette Harry-t. A barátja akart lenni. És hogy csak azért kémkedett volna utána, mert… Olyan hihetetlennek tûnt az egész… Ha kedvelte Harry-t, miért nem mutatta ki soha? Hermione úgy érezte; talán nem is ebben a dimenzióban van már, ebben az életében… Képtelenségnek tartotta a dolgot, hogy Harry… És éppen Draco-nak… Miért õ? Csak nézte a kanapéján ülõ, tétova pillantású Harry-utánzatot; és nem értette az egészet. Megrázta a fejét.
- Szóval, nem hiszel nekem - állapította meg szomorúan Draco, látva Hermione reagálását a történetre.
Hermione meghökkent a szomorú hang hallatán. Semmi dühkitörés; vagy eszelõs bizonygatás? Nem kapja elõ a pálcáját és szegezi rá, valami ilyes szavakkal: "meghalsz, sárvérû, ha nem hiszel nekem!" Mi történt Draco Malfoy-jal? Ez az ember, már nem ugyanaz, akit õ eddig ismert… Elgondolkodva fürkészte a fiatal férfi arcát. Nem látott rajta gúnyt vagy megvetést, sem undort. Csak mérhetetlen lemondást és bánatot. Felsóhajtott.
- De - mondta határozottan - nem tudom, miért, de hiszek neked.
Draco szemei felragyogtak; s Hermionéba, mintha villám csapott volna… Az "õ" szemei is így csillogtak… S szomorúan nézte a fájdalmasan ismerõs szemvillanást. Aztán felállt. Rájött, zavarja, hogy ilyen közel vannak egymáshoz. Miután Draco segített neki felülni, nem húzódott el tõle… Ez is olyan furcsa volt. Fel-alá járkált az ablak elõtt és töprengett. Aztán megállt; s tekintetét vendégére függesztette.
- És most, mihez kezdesz? - kérdezte.
Draco vállat vont. Azon tûnõdött, elmondja-e a lánynak, hogy eredetileg Dumbledore-hoz akart menni… Aztán…
- Elõször arra gondoltam, megkérlek, vigyél el Dumbledore-hoz - mondta ki, ami az eszébe ötlött.
Hermione megrezzent.
- Ezt… Sajnos nem tehetem… Már csak a te érdekedben sem. Azonnal elfognának.
- Lehet. Viszont… - nézett egyenesen a fiatal nõ szemébe - én tudom, hol bujkál Voldemort.
A nõ - ha lehet - még jobban megborzongott, mint az elõbb. Nem tehetett róla - a hideg rázta ki a feketemágus nevétõl.
- Jó - mondta tétován - akkor mondd el nekem… Én, pedig majd továbbítom a vezérkarnak.
Draco fejében hirtelen felhangzottak Piton szavai: "Csak nem gondolja, hogy a Sötét Nagyúr bárkivel is megosztaná rejtekének titkát? De ha úgy lenne is, biztos lehet benne, hogy átkot mondott magukra, hogy soha ne árulhassák el."
De ez… Most valahogy nem számított. Akár így volt, akár nem. Aztán… Draco megtapasztalta, hogy hajdani professzorának most is igaza volt… Mint mindig.
Hermione várakozva nézett rá; õ pedig tûnõdve igyekezett agyából elõhívni a képet a rejtekhelyrõl; s amikor tisztán látta maga elõtt, szóra nyitotta száját, hogy lefesse… Ám, amint az elsõ - még oly ártatlan mondatot is kimondta…
Iszonyú fájdalom hasított a tüdejébe. A fájdalom hirtelen volt; és nagyon intenzív. Mintha a Cruciatus-szal átkozták volna meg… Összeesett.
Valamennyi idõ múlva kinyitotta a szemét… S elsõként egy mustársárga falrészlet úszott be a képbe. Hirtelen kezdte el érzékelni újra a külvilágot. Oldalra fordította a fejét, s meglátta maga mellett Hermionét térdelni; és aggodalmasan figyelni õt. Rájött, hogy most õ fekszik a kanapén, valószínûleg elájulhatott… Pislogott egyet-kettõt, aztán tiszta tekintettel nézett a fiatal nõre.
- Elmondanád, hogy mi volt ez? - érdeklõdött Hermione.
Draco vállat vont.
- Én se nagyon tudom… Csak sejtem. Voldemort átkot mondott rám, hogy ne árulhassam el. Valószínûleg meghalok, ha elmondom, hol van, a bujkál.
Hermione elborzadt e kegyetlenség hallatán.
- Mindazonáltal - folytatta Draco - a fájdalom mellékes. Csak hirtelen jött. De most már fel vagyok rá készülve. Hozz ide pennát és pergament! Lediktálom, hogy juttok oda… Aztán majd gyorsan írsz…
Hermione szörnyülködve rázta a fejét.
- Szörnyetegnek nézel, te engem?! - csattant fel - azt hiszed, végig tudnám nézni a haláltusádat? Úgyis utálom ezt a háborút… Annyian meghaltak már… Fölösleges áldozatokra nincs szükség.
- Jó - mondta Draco nyugodtan - akkor most mi legyen?
- Próbáld meg leírni - sóhajtott Hermione - talán…
A férfi, beleegyezõ fejbólintással felállt, s odalépett a szoba sarkában álló íróasztalhoz, melyen rendetlen halomban hevertek a pergamentekercsek, és különbözõ színû tinták üvegeiben pennák álldogáltak peckesen. Kézbe vett egyet, Hermione tiszta pergament keresett… Aztán lélegzetvisszafojtva figyelte, mi történik.
Draco ismét lehunyt szemmel; ismételten próbálta elõhívni a képet… Most kicsit nehezebben ment, mint elõször. De megvolt most is. Tintába mártotta az íróeszközt, s leírta az elsõ szót: "liget". Már éppen folytatta volna, de Hermione sikolya megállította.
- Ne! Draco, ne folytasd…! Nézd… Vérzel… - azzal a pergamenen vöröslõ vérfoltra mutatott.
Draco tûnõdve tette le a pennát, s meredt a kezére… Azon a kézfején, melyben a penna volt, hatalmas, nyílt; állandóan vérzõ seb tátongott. Mélynek tûnt… Azon csodálkozott, hogy most nem érzett fájdalmat. Ennyire érzéketlen lenne már? Csak nézte a sebbõl ömlõ vért, és nem gondolt semmire. Talán folytatni kéne az írást… De Hermione keze megállította a mozdulatot, mellyel újra kézbe akarta venni a pennát.
- Merlinre, hiszen elvérzel… - motyogta, s pálcájáért nyúlva, elmondta a seb fölött a vérzést, megállító ráolvasást. Az auror-képzõ mellett - melyet most fog majd elvégezni - egy-két szemesztert hallgatott a gyógyító-javasasszony fõiskolán is. A vér ömlése megszûnt, de a seb - ott maradt.
- Szóval nem is írhatod le - állapította meg a nõ tárgyilagosan - nincs más hátra, mint…
- Odavezetlek benneteket - bólintott Draco.
- Igen, ez jó megoldásnak tûnik - mondta Hermione, de szemeiben aggodalom csillant - azonnal szólok Dumbledore-nak - folytatta - hova menjünk, és mikor?
- Találkozzunk, Merlin Ligeténél… Onnan nem messze rejtõzik… - Draco már nem is csodálkozott, a hirtelen fellépõ fájdalmon. Úgy látszik, ennyi is elég… Kicsit várt, míg enyhül, majd folytatta - Estefelé. Mondjuk…
- Kilenc? - vetette fel Hermione.
- Rendben. Kilenc.
- Jó. Akkor most értesítem a vezérkart - bólintott Hermione, és eltûnt.
Az elsõ mérföldkõ
Rohant. Rohant, mint egy eszelõs. Ûzte a fájdalom, a félelem, a szenvedés; a szenvedély. A kétségek. A kétségbeesés. Homlokán a sebhely, lüktetett, mint egy szív…
És õ csak rohant, rohant, mintha maga mögött tudná hagyni a történteket. Nem akarta elhinni. Ilyen nincs. Nem lehet. Hogy õ…
"Fejezd be te, amit én elkezdtem… "
Most már e szavakat is mindig hallani fogja. Rohanás közben döntötte el, hogy nem megy haza. S csak egyvalakit tudott, akihez fordulhatott eme õrület kellõs közepén…
Lefékezett a jól ismert ház elõtt. Lihegve állt meg; két kezét a térdére támasztva, fejét lehajtva várta, hogy szívverése lelassuljon. Izzadt tincseit félresimította homlokából… Ujjai ismét hozzáértek a heghez. Úgy kapta el õket, mintha parázsba nyúlt volna. Még mindig kétségek izzottak benne, ahogy megragadta a súlyos, sárgaréz kopogtatót; s kétszer meglendítette. Hallotta, ahogy a fém élesen, bántóan nekiütõdik az ajtó fájához.
Most fájt minden hang…
Az ajtó kinyílt, s megjelent benne egy magas, szikár, fekete hajú; feketébe öltözött férfi. Fekete, mély tüzû szemei csodálkozva mustrálták az elõtte álló; zilált alakot.
- Mit keres itt, Mr. Malfoy, ilyen késõi órán? Lehetek valamiben a szolgálatára?
Draco összerezzent a halk, bársonyosan mély hang hallatán, mely csapott, mint az ostor. Felvetette fejét, s belenézett egykori tanára szemébe.
- Segítenie kell, Piton professzor… - mormolta. Még mindig így szólította. Hiába. Piton, mindig is Piton marad.
Az idõsebb férfi nem kérdezett többet; félreállt az ajtóból, s beengedte a fiatalabbat. Majd maga is utána lépett, s bezárta az ajtót. A ház - az éjszakába olvadt.
- Nos? - fordult Piton Draco-hoz, miután elfoglalták helyeiket a nappaliban, a kandalló elõtti két kényelmes fotelben. Piton fürkészve nézte valaha volt tanítványa arcát. Természetesen, rögtön észrevette a heget a homlokán, de nem kérdezett rá. Hagyta, hogy Draco magától mondjon el mindent. Az iskolában igen bensõséges és õszinte kapcsolatban álltak egymással… Piton még maga elõtt is titkolta csalódottságát, mikor a fiú beállt halálfalónak. Pedig hogy reménykedett benne, hogy nem foglal állást… Ha már nem tudta"jó" oldalra állítani, legalább azt akarta elérni, hogy semleges maradjon. És saját kudarcának érezte, hogy végül Draco - rosszul döntött.
S most… Most itt ülnek és hallgatja a képtelen történetet. Draco mindent elmondott. A temetõben történtekrõl, arról, hogy viszonyult Harry-hez, a kétségeirõl, a vívódásairól… És arról, hogy miért is döntött úgy, ahogy döntött.
- Értem - mondta lassan Piton, miután a fiatal varázsló befejezte monológját - és most mit szándékozik tenni?
- Tudom… Hogy.. Folytatnom kell - mondta halkan Draco, s kezébe temette arcát - nekem… Nekem kell legyõznöm a Nagyurat…
- Ne képzelegjen - mondta ridegen Piton. A sebhely ellenére, nem hitte el a történetet. Méghogy Potter rátestálta! Nyilván valami más magyarázatot is lehet találni a hegre…
Draco felvetette a fejét.
- Tudom, hogy maga… Benne van abban a… Rendben - suttogta rekedten - vigyen el Dumbledore-hoz. Tudom, hol van a Nagyúr…
Piton gúnyosan mosolygott. Õ is sokat kémkedett a halálfalók között. Sejtése is volt róla, hogy Voldemort hol rejtõzhet. Egy pillanatig nem hitte el, hogy Draco pontosan tudná, hol van a rejtek…
- Nem - jelentette ki kategorikusan - Nem viszlek el a Rendbe - tért át a tegezésre - ébredj már fel! Nem látod, hogy teljes képtelenség, amit mondasz? Honnan tudnál te; a Nagyúr hollétérõl?
- Elfelejti, hogy apám, Voldemort jobbkeze? - villant meg hidegen a szõke férfi ezüstkék szeme - és apám mindenbe beavat. A bizalmasa vagyok. Azt hiszi, hogy a nyomdokaiba léptem…
Piton hitetlenkedve ingatta a fejét.
- Még ha igaz lenne is, amit mondasz… - summázta - nyilván mondott apádra, és rád is valami átkot, hogy ne árulhassátok el…
- Engem az se érdekel! - ugrott fel Draco - itt van ez a heg a homlokomon…! És akár elhiszi; hogy úgy került oda, hogy elmondtam, akár nem; én tudom, hogy úgy volt! Átéltem! Nem volt képzelgés! És most szintén érzem, a bensõmet, szaggató fájdalmat! Valami ûz és hajt, hogy elpusztítsam a halálfalók vezérét; és vele minden rosszat! Hát nem érti?! Azt hiszi, kértem ezt?! Akartam?! Nem! Legszívesebben letépném a bõrömet, hogy megszabaduljak tõle!!!
Draco nekirohant a falnak; s csak Piton hirtelen mozdulata, amellyel megragadta a karját; akadályozta meg, hogy újra és újra a falba verje a fejét.
- Csillapodj! - tette a kezét a felzaklatott férfi vállára - jó, jó elhiszem - mondta minden meggyõzõdés nélkül - de értsd meg: Dumbledore-hoz akkor sem vihetlek. Túl veszélyes lenne mindkettõtök számára. Inkább szólok apádnak, hogy jöjjön érted…
- Nem - rázta a fejét Draco s elhúzta a vállát Piton keze alól - nekem a Malfoy-kúria többé nem az otthonom. És ha maga, professzor nem hajlandó segíteni; majd megoldom magam, hogy eleget tehessek ennek a kínzó kötelességnek… - mondta, s búcsú nélkül kilépett az ajtón és elnyelte az éjszaka sötétje.
Perselus Piton elgondolkozva meredt a tûzbe; miután hallotta a kinti ajtó csapódását… Hirtelen kétségei támadtak abban, hogy vajón helyesen cselekedett-e.
A második mérföldkõ
A vágta nem segített… Most lassan, ráérõsen sétált. Köpönyege csuklyáját a szemébe húzta; s a házak árnyékában surrant tova; mint aki önmaga elõl is rejtõzni akar. Gondolkodott. Haza nem mehet. Piton nem hajlandó segíteni neki. Márpedig valahol meg kéne állapodnia… Legalább holnap reggelig.
Észre se vette, mikor került London muglilakta részére. A kirakatokat és az éjszakai fényeket bámulva, sétált tovább. Hirtelen megállt egy nagy fényreklám elõtt… "MOTEL" hirdették a neonbetûk. Egyszer, régen hallotta valahol, valakitõl, hogy a muglik ilyen házakban szállnak meg; ha nincs hol aludniuk. A Foltozott Üstbe nem, mert bemenni. Félt, hogy valaki felismeri, és elárulja az apjának. De ez a micsoda, sem lehet rosszabb, mint az a lerobbant fogadó…
Belépett az ajtón.
Ha azt hitte, a portás majd elcsodálkozik nem mindennapi külsején; csalódnia kellett. Az öregnek, aki egész életét éjszakai motelek recepciósaként élte le; szeme sem rebbent, mikor meglátta a magas, fekete csuklyás alakot a pulthoz lépni. Látott õ már ennél furcsább fazonokat is, a londoni éjszakában… Odaadta a kulcsot, besöpörte a pénzt - azon sem csodálkozott, hogy arany - s a továbbiakban visszatért a sportújságjához.
Draco egy darabig tûnõdve állt… Aztán megkereste a kulcshoz tartozó szobát.. Leereszkedett a kopott ágyra, s állát tenyerébe támasztotta. Felidézte magában, az összes címet, amit még a kémkedés óta a fejében tárolt. Tudta, hol laknak Harry barátai; játszi könnyedséggel fog eljutni hozzájuk. Gondolkodott, ki lenne a megfelelõ alany…
Aztán diadalittas mosoly ragyogott fel az arcán… Hát persze… Hermione. Hermione Granger. És eme gondolattal… El is nyomta az álom.
Másnap reggel, mikor felébredt; elsõ gondolata a rejtõzködés volt. Hamar híre megy majd az eltûnésének, s nemsokára halálfalók seregei fogják keresni. Álcáznia kell magát valamiképpen… Elmosolyodott és elzárta a csapot. Törülközõt csavart a dereka köré, s odalépett a tükörhöz. Álcázás… Hát, ha valamiben, abban igazán mester. Kézbevette a tükör alatti polcon heverõ pálcáját; s néhány mozdulattal drasztikus változást hozott létre önmagán.
Szõke haja feketébe váltott, s jelentõsen megrövidült, ám dúsabb is lett. Sápadt arcára némi szín lopakodott… S mikor néhány pillanat múlva belenézett a tükörbe… Majdnem kiejtette a kezébõl a pálcát. Nem is gondolkozott azon, hogy milyen legyen!
Csak kimondta, a szokott varázsigéket; és lám… Dobogó szívvel nézte tükörképét. Nem, nem lehetett azt mondani, hogy Harry és õ a megszólalásig hasonlítottak volna egymásra; de mégis… Most, hogy Harry színeit viseli magán, és még homlokán is ott a sebhely… Megborzongott. S befejezte a munkát egy utolsó mozdulattal. Mikor ezüstkék szemei, csillogó, smaragdzölddé váltak; teljesen összezavarodott. Kicsoda is õ valójában? "Még jó, hogy nem vagyok szemüveges…" - dünnyögte magában, s kisétált a fürdõszobából és felöltözött. Csuklyáját újra a fejére borította, s kilépett a szobából, majd gondosan bezárta maga után. A recepción már nem az éjszakai portás üldögélt, de reggeli váltótársa se méltatta sok figyelemre a vendéget. Csak elvette kulcsot, és visszaakasztotta a helyére.
Draco kilépett az utcára, s hirtelen hunyorogni kezdett; a benti félhomály után, túl éles volt kint a fény, bántotta a szemét. Még jobban szemébe húzta csuklyáját; és sietõs léptekkel elindult a Foltozott Üst felé…
A harmadik mérföldkõ
Az Unikornis utca 15-ben; nem messze az Abszol úttól, egy négyemeletes ház egyszerûen berendezett lakásában; Hermione Granger kinyitotta a szemét és nyújtózott. Kipillantott az ablakon… S egybõl lelombozódott a szürkeséget látván. De csak egy pillanatig engedélyezte magának ezt a letargiát. Utána kiugrott az ágyból. Zuhany, öltözés. Aztán kiballagott a konyhába, hogy reggelizzen. Csinált magának teát, pirított kenyeret, felbontott egy üveg áfonya lekvárt.
Mindezt tálcára téve, már éppen megindult a nappali felé, mikor… Csöngettek.
Csodálkozva tette le terhét; s indult ajtót nyitni. Aztán azt hitte… Megõrült.
- Ha-Harry…? - suttogta erõtlenül, s megkapaszkodott az ajtóban, mert úgy érezte: menten összeesik.
- Nem egészen - mosolyodott el a küszöbön álló, fekete hajú, zöld szemû férfi. Fejével a lakás belseje felé intett - beengedsz?
Hangja lágyan zengett, és kellemesen mély volt; de… Korántsem olyan mély, mint Harry-é.
Hermione megrázta a fejét. Nem csak a hang… Az elsõ sokkból magához térve; megállapította, hogy a vele szemben álló férfi - nem visel szemüveget. És különben sem lehet Harry, hiszen õ… Öt borzasztó nappal ezelõtt meghalt. Látta a halálát. Ott volt a temetésén… Következésképp, a küszöbön álló pasas, NEM lehet Harry; de akkor meg ki a csuda? És miért viseli Harry sebhelyét? Miféle átverés ez?
- Kicsoda maga? - kérdezte barátságtalanul, s odacövekelte magát az ajtóba, egyik kezével az elõszobai asztalon heverõ pálcája után tapogatózva - mit akar tõlem?
- Hermione - szólalt meg könyörgõ hangon az ismeretlen látogató - nem mennénk be? Esküszöm, mindent elmondok; de ne itt az ajtóban ácsorogjunk…
A lánynak egyre ismerõsebbnek tûnt ez a hang. De nem tudta, hol hallotta már… Közben egyre-másra nyíltak ki a szemközti ajtók, s kíváncsi szomszédok dugták ki a fejüket rajta, hogy megtudják, mi folyik itt… Hermione sóhajtott, s beljebb invitálta vendégét, majd bezárta az ajtót, hogy a kandi szomszédok elõl rejtve legyenek.
- Igen? - fordult aztán ridegen a jövevényhez, az elõszobában. Nem volt szándéka beljebb vezetni az ismeretlent, amíg mindent ki nem derített róla.
- Hermione… Nem ismersz meg? - faggatta az ismerõs, lágy hang - nézz meg jobban…
Hermione meresztette a szemét, s bár nagyon nehéz volt elvonatkoztatni; hirtelen… Látni kezdett. Tekintete végigsiklott a markáns arcon, a sima homlokon, melyen, ha nem lenne ott a heg… S formálni kezdte; fekete haj helyett - ki tudja miért - szõkét képzelt, zöld szem helyett acélkéket… És… Igen, a megvetés és gúny hiányzott abból a hangból… S ahogy belevágott a felismerés, úgy kezdett hátrálni.
- Malfoy… - mormolta közben - Draco Malfoy…
- Igen - biccentett a jövevény - látom, még mindig vág az eszed, Granger. Az vagyok - hangjában mintha egy pillanatra megvillant volna a régi, gunyoros felhang…
Hermione még egy pillantást vetett a fiatal férfira… Aztán elsötétedett elõtte a világ.
Arra ocsúdott, hogy a nappali kanapéján fekszik; és egy világító, smaragdzöld szempár néz vele szembe aggódó csillogással. Az ájulás ködébe veszve; elöntötték az eddig elfojtott érzelmek, s ismét kicsúszott a száján…
- Harry…
A zöld szemek megvillantak.
- Draco - hangzott fel a bársonyos hang, mely ugyan hasonlított elveszett barátja hangjára, mégsem volt ugyanaz. Hermione szemei felpattantak, s feltápászkodott.
"Hát persze. Hogy' is felejthette el?! Ez itt Malfoy; az ifjú halálfaló. Talán szökésben van? De akkor is: miféle bizarr meggondolásból álcázta magát Harry-nek? Vagy ez, az egész egy nagy átverés, és holnap õ már a halálfalók bázisán találja magát; fogolyként?"
Érdeklõdve nézegette egykori évfolyamtársát. Roppant módon szerette volna, ha kérdéseire választ kap. De nem volt ereje feltenni õket. Csak - egyet.
- Miért?
- Mit, miért? - kérdezett vissza Draco, s segített Hermionének ülõ helyzetbe tornázni magát. A fiatal nõ meglepõdött nem várt vendége figyelmességén.
- Nos, hogy… Miért éppen Harry-nek álcáztad magad? Ha azt akartad volna, hogy ne ismerjenek fel, elég lett volna a hajadat és a szemedet megváltoztatni. Az a sebhely, már túlontúl…
- Várj, Hermione - vágta el a szóáradatot Draco - a heg, nem az én varázslatom…
- Hát, kié? - csodálkozott Hermione.
Draco nyelt egyet. A Pitonnál történtek után már egyáltalán nem bízott benne, hogy Hermione hinni fog neki; hisz, a professzor sem hitt. De… Akkor is el kell mondania. A lány magyarázatot vár, õ, pedig már elszokott attól, hogy kapásból hazudjon. Meg valahogy… Nem is akaródzott neki, hogy valótlant mondjon Hermionének.
Így, elmesélte, mi történt tegnap a temetõben…
Hermione némán hallgatta az elbeszélést, és… Mi tagadás, kissé hitetlenkedett. Bár õt igazából, nem is a sebhely története lepte meg nagyon, hanem az, hogy Draco… Szerette Harry-t. A barátja akart lenni. És hogy csak azért kémkedett volna utána, mert… Olyan hihetetlennek tûnt az egész… Ha kedvelte Harry-t, miért nem mutatta ki soha? Hermione úgy érezte; talán nem is ebben a dimenzióban van már, ebben az életében… Képtelenségnek tartotta a dolgot, hogy Harry… És éppen Draco-nak… Miért õ? Csak nézte a kanapéján ülõ, tétova pillantású Harry-utánzatot; és nem értette az egészet. Megrázta a fejét.
- Szóval, nem hiszel nekem - állapította meg szomorúan Draco, látva Hermione reagálását a történetre.
Hermione meghökkent a szomorú hang hallatán. Semmi dühkitörés; vagy eszelõs bizonygatás? Nem kapja elõ a pálcáját és szegezi rá, valami ilyes szavakkal: "meghalsz, sárvérû, ha nem hiszel nekem!" Mi történt Draco Malfoy-jal? Ez az ember, már nem ugyanaz, akit õ eddig ismert… Elgondolkodva fürkészte a fiatal férfi arcát. Nem látott rajta gúnyt vagy megvetést, sem undort. Csak mérhetetlen lemondást és bánatot. Felsóhajtott.
- De - mondta határozottan - nem tudom, miért, de hiszek neked.
Draco szemei felragyogtak; s Hermionéba, mintha villám csapott volna… Az "õ" szemei is így csillogtak… S szomorúan nézte a fájdalmasan ismerõs szemvillanást. Aztán felállt. Rájött, zavarja, hogy ilyen közel vannak egymáshoz. Miután Draco segített neki felülni, nem húzódott el tõle… Ez is olyan furcsa volt. Fel-alá járkált az ablak elõtt és töprengett. Aztán megállt; s tekintetét vendégére függesztette.
- És most, mihez kezdesz? - kérdezte.
Draco vállat vont. Azon tûnõdött, elmondja-e a lánynak, hogy eredetileg Dumbledore-hoz akart menni… Aztán…
- Elõször arra gondoltam, megkérlek, vigyél el Dumbledore-hoz - mondta ki, ami az eszébe ötlött.
Hermione megrezzent.
- Ezt… Sajnos nem tehetem… Már csak a te érdekedben sem. Azonnal elfognának.
- Lehet. Viszont… - nézett egyenesen a fiatal nõ szemébe - én tudom, hol bujkál Voldemort.
A nõ - ha lehet - még jobban megborzongott, mint az elõbb. Nem tehetett róla - a hideg rázta ki a feketemágus nevétõl.
- Jó - mondta tétován - akkor mondd el nekem… Én, pedig majd továbbítom a vezérkarnak.
Draco fejében hirtelen felhangzottak Piton szavai: "Csak nem gondolja, hogy a Sötét Nagyúr bárkivel is megosztaná rejtekének titkát? De ha úgy lenne is, biztos lehet benne, hogy átkot mondott magukra, hogy soha ne árulhassák el."
De ez… Most valahogy nem számított. Akár így volt, akár nem. Aztán… Draco megtapasztalta, hogy hajdani professzorának most is igaza volt… Mint mindig.
Hermione várakozva nézett rá; õ pedig tûnõdve igyekezett agyából elõhívni a képet a rejtekhelyrõl; s amikor tisztán látta maga elõtt, szóra nyitotta száját, hogy lefesse… Ám, amint az elsõ - még oly ártatlan mondatot is kimondta…
Iszonyú fájdalom hasított a tüdejébe. A fájdalom hirtelen volt; és nagyon intenzív. Mintha a Cruciatus-szal átkozták volna meg… Összeesett.
Valamennyi idõ múlva kinyitotta a szemét… S elsõként egy mustársárga falrészlet úszott be a képbe. Hirtelen kezdte el érzékelni újra a külvilágot. Oldalra fordította a fejét, s meglátta maga mellett Hermionét térdelni; és aggodalmasan figyelni õt. Rájött, hogy most õ fekszik a kanapén, valószínûleg elájulhatott… Pislogott egyet-kettõt, aztán tiszta tekintettel nézett a fiatal nõre.
- Elmondanád, hogy mi volt ez? - érdeklõdött Hermione.
Draco vállat vont.
- Én se nagyon tudom… Csak sejtem. Voldemort átkot mondott rám, hogy ne árulhassam el. Valószínûleg meghalok, ha elmondom, hol van, a bujkál.
Hermione elborzadt e kegyetlenség hallatán.
- Mindazonáltal - folytatta Draco - a fájdalom mellékes. Csak hirtelen jött. De most már fel vagyok rá készülve. Hozz ide pennát és pergament! Lediktálom, hogy juttok oda… Aztán majd gyorsan írsz…
Hermione szörnyülködve rázta a fejét.
- Szörnyetegnek nézel, te engem?! - csattant fel - azt hiszed, végig tudnám nézni a haláltusádat? Úgyis utálom ezt a háborút… Annyian meghaltak már… Fölösleges áldozatokra nincs szükség.
- Jó - mondta Draco nyugodtan - akkor most mi legyen?
- Próbáld meg leírni - sóhajtott Hermione - talán…
A férfi, beleegyezõ fejbólintással felállt, s odalépett a szoba sarkában álló íróasztalhoz, melyen rendetlen halomban hevertek a pergamentekercsek, és különbözõ színû tinták üvegeiben pennák álldogáltak peckesen. Kézbe vett egyet, Hermione tiszta pergament keresett… Aztán lélegzetvisszafojtva figyelte, mi történik.
Draco ismét lehunyt szemmel; ismételten próbálta elõhívni a képet… Most kicsit nehezebben ment, mint elõször. De megvolt most is. Tintába mártotta az íróeszközt, s leírta az elsõ szót: "liget". Már éppen folytatta volna, de Hermione sikolya megállította.
- Ne! Draco, ne folytasd…! Nézd… Vérzel… - azzal a pergamenen vöröslõ vérfoltra mutatott.
Draco tûnõdve tette le a pennát, s meredt a kezére… Azon a kézfején, melyben a penna volt, hatalmas, nyílt; állandóan vérzõ seb tátongott. Mélynek tûnt… Azon csodálkozott, hogy most nem érzett fájdalmat. Ennyire érzéketlen lenne már? Csak nézte a sebbõl ömlõ vért, és nem gondolt semmire. Talán folytatni kéne az írást… De Hermione keze megállította a mozdulatot, mellyel újra kézbe akarta venni a pennát.
- Merlinre, hiszen elvérzel… - motyogta, s pálcájáért nyúlva, elmondta a seb fölött a vérzést, megállító ráolvasást. Az auror-képzõ mellett - melyet most fog majd elvégezni - egy-két szemesztert hallgatott a gyógyító-javasasszony fõiskolán is. A vér ömlése megszûnt, de a seb - ott maradt.
- Szóval nem is írhatod le - állapította meg a nõ tárgyilagosan - nincs más hátra, mint…
- Odavezetlek benneteket - bólintott Draco.
- Igen, ez jó megoldásnak tûnik - mondta Hermione, de szemeiben aggodalom csillant - azonnal szólok Dumbledore-nak - folytatta - hova menjünk, és mikor?
- Találkozzunk, Merlin Ligeténél… Onnan nem messze rejtõzik… - Draco már nem is csodálkozott, a hirtelen fellépõ fájdalmon. Úgy látszik, ennyi is elég… Kicsit várt, míg enyhül, majd folytatta - Estefelé. Mondjuk…
- Kilenc? - vetette fel Hermione.
- Rendben. Kilenc.
- Jó. Akkor most értesítem a vezérkart - bólintott Hermione, és eltûnt.
Végülis rossznak szerintem egyáltalán nem rossz, de nem az én ízlésem. Egyáltalán nem. A következõkben a véleményemet írom le, úgy olvasd, h szubjektív teljesen.
(de valószínûleg ha találkoznék ilyen hapsival, sikítva menekülnék tõle... 
)
Oké volt nagyon, Pitonostul. Egyáltalán nem érzõdik rajtod, h nem szereted a bõregeret. 