Post by xwoman on Aug 11, 2005 18:25:57 GMT 1
A Félreértés folytatása...
Korhatár nincs, de depressziósabb, mint az elődjei...
Dorian születése
Fáj… Mindenem. De leginkább a lelkem. Itt fekszem most a szülőszobában, most erőltettek belém még egy adag nyugtatót.
Nem volt nehéz szülés, de hogy is lett volna az? A kisfiam hét hónapra született, most olyan kicsi, mint egy kismacska. Nem tudok ránézni… Miattam beteg, miattam halt meg ő is kevés híján, amikor meg akartam ölni magam. De akkor még nem tudtam, hogy nem csak a saját életemnek vetek véget majdnem. A gyógyítók szerint nem fogja megérni az egy hónapot sem.
Amikor megszületett, már majdnem meghalt, a nyakára csavarodott a köldökzsinór. Talán tudta… érezte, hogy nem szeretném, hogy megszülessen. Mindent megadtam volna, hogy ne is létezzen, hogy ne lássam őt.
Más, rendes anya, ha megtudja hogy gyermeket vár, álmokat szövöget, eltervezi gyermeke jövőjét… Én még nevet sem adtam neki. Most itt fekszik egy csöpp kis teremtmény mellettem egy inkubátorban, és még neve sincs.
Erre a rövid időre miért született meg? Hogy megmutassa milyen hitvány vagyok? Hogy rámutasson nevetséges önzésemre?
Fáj! Hogy tudnék egy ilyen bűnért vezekelni? Én okozom ennek az ártatlan kis életnek a halálát. Hogy tudtam rá haragudni? Hiszen ő nem tehet az egészről… Nem tudom megállni. Rá kell hogy nézzek. Azok a kicsike kezek… Jó lenne most ölbe venni, simogatni. Milyen sápadt szegény… Olyan tehetetlennek érzem magam. Ezt soha nem bocsátom meg magamnak.
Kicsi fiam… Mit tettem veled? Bármit megadnék, ha vissza tudnám csinálni az egészet. Mindent megtennék, hogy boldog legyél.
Újabb levél, újabb látogatók. Mindenki sajnál engem. Engem, aki minden bajnak az okozója. Nem sajnálatot érdemlek. Nekem kellene meghalnom… Merlinre megtenném, ha ezzel kiválthatnám a Te életed, kisfiam!
Tudtam, hogy baj lesz… Tudtam, amikor a gyógyítók körbeálltak. Nem adták oda nekem, nem hallottam a sírását… Amikor sikerült magához téríteni, csak nyöszörgött. Annyira fájt látni, hogy ilyen beteg, és miattam beteg… Hiszen az én gyerekem!
Az enyém! Hogy lehettem ilyen kegyetlen, hogy gondolkodás nélkül el akartam magamtól dobni? Ez a büntetésem… És Merlinre mondom, megérdemlem!
Azzal vigasztalnak, hogy fiatal vagyok, lehet még gyerekem… De ez nem ilyen egyszerű! Egy ember… még, ha csak kicsi ember is, csak egyszer van… nincs másik ugyan olyan, nem lehet pótolni. Olyan, mintha a lelkemből veszítenék most el egy darabot.
Megkérdeztem a gyógyítókat, hátha tudnak tenni valamit… Hátha van egy kis remény, hogy a kisfiam életben marad.
Nincs. De ennek nem szabad így végződnie! Ha van Isten… Ha van valaki, aki vigyáz ránk, aki figyeli lépteinket… Nem hagyja, hogy ilyen igazságtalanul végződjön…
Vége
Korhatár nincs, de depressziósabb, mint az elődjei...
Dorian születése
Fáj… Mindenem. De leginkább a lelkem. Itt fekszem most a szülőszobában, most erőltettek belém még egy adag nyugtatót.
Nem volt nehéz szülés, de hogy is lett volna az? A kisfiam hét hónapra született, most olyan kicsi, mint egy kismacska. Nem tudok ránézni… Miattam beteg, miattam halt meg ő is kevés híján, amikor meg akartam ölni magam. De akkor még nem tudtam, hogy nem csak a saját életemnek vetek véget majdnem. A gyógyítók szerint nem fogja megérni az egy hónapot sem.
Amikor megszületett, már majdnem meghalt, a nyakára csavarodott a köldökzsinór. Talán tudta… érezte, hogy nem szeretném, hogy megszülessen. Mindent megadtam volna, hogy ne is létezzen, hogy ne lássam őt.
Más, rendes anya, ha megtudja hogy gyermeket vár, álmokat szövöget, eltervezi gyermeke jövőjét… Én még nevet sem adtam neki. Most itt fekszik egy csöpp kis teremtmény mellettem egy inkubátorban, és még neve sincs.
Erre a rövid időre miért született meg? Hogy megmutassa milyen hitvány vagyok? Hogy rámutasson nevetséges önzésemre?
Fáj! Hogy tudnék egy ilyen bűnért vezekelni? Én okozom ennek az ártatlan kis életnek a halálát. Hogy tudtam rá haragudni? Hiszen ő nem tehet az egészről… Nem tudom megállni. Rá kell hogy nézzek. Azok a kicsike kezek… Jó lenne most ölbe venni, simogatni. Milyen sápadt szegény… Olyan tehetetlennek érzem magam. Ezt soha nem bocsátom meg magamnak.
Kicsi fiam… Mit tettem veled? Bármit megadnék, ha vissza tudnám csinálni az egészet. Mindent megtennék, hogy boldog legyél.
Újabb levél, újabb látogatók. Mindenki sajnál engem. Engem, aki minden bajnak az okozója. Nem sajnálatot érdemlek. Nekem kellene meghalnom… Merlinre megtenném, ha ezzel kiválthatnám a Te életed, kisfiam!
Tudtam, hogy baj lesz… Tudtam, amikor a gyógyítók körbeálltak. Nem adták oda nekem, nem hallottam a sírását… Amikor sikerült magához téríteni, csak nyöszörgött. Annyira fájt látni, hogy ilyen beteg, és miattam beteg… Hiszen az én gyerekem!
Az enyém! Hogy lehettem ilyen kegyetlen, hogy gondolkodás nélkül el akartam magamtól dobni? Ez a büntetésem… És Merlinre mondom, megérdemlem!
Azzal vigasztalnak, hogy fiatal vagyok, lehet még gyerekem… De ez nem ilyen egyszerű! Egy ember… még, ha csak kicsi ember is, csak egyszer van… nincs másik ugyan olyan, nem lehet pótolni. Olyan, mintha a lelkemből veszítenék most el egy darabot.
Megkérdeztem a gyógyítókat, hátha tudnak tenni valamit… Hátha van egy kis remény, hogy a kisfiam életben marad.
Nincs. De ennek nem szabad így végződnie! Ha van Isten… Ha van valaki, aki vigyáz ránk, aki figyeli lépteinket… Nem hagyja, hogy ilyen igazságtalanul végződjön…
Vége
