Rózsaszirmok

[belldandy]

8/1. fejezet (ketté van osztva)
Finom kis kínok, puha börtön

Ragyogóan sütött a Nap a roxmorts melletti kis falucskában. Mindenki, még
a helység leggazdagabb lakói is többnyire kint tartózkodtak, vagy a kertben hû -
söltek, vagy a közeli tóban áztatták magukat. A nyár egyik legmelegebb napja
érkezett el, és, bár a lakók már hellyel - közzel felkészültek rá, mégis megdöb -
bentek a nagy hõséget érezvén.

Az ég tiszta kék színben pompázott, s csak nagyon ritkán kúszott át rajta egy -
egy kósza felhõ; az is olyan gyorsan eltûnt, hogy észrevenni se volt idõ. Az egy -
kor smaragdzölden csillogó fûszálak most száradtan kókadoztak a kertekben; hi -
szen senkinek se volt kedve öntözni õket, sõt még ahhoz se éreztek magukban e -
lég erõt, hogy szolgáikat utasítsák erre. A közeli erdõben azonban továbbra is u -
gyanolyan dicsõségesen emelkedtek a hatalmas, zöld fák, sötét - és világoszöld le -
veleikkel, és vastag, barna vagy éppen fekete törzsükkel, melyeken itt - ott szalad -
gált egy élelemért kutató mókus vagy szépen éneklõ kismadár. Minden idillinek ha -
tott, azt pedig senki sem sejtette, hogy pár méterrel a föld alatt megfeszített munka
folyik, hogy egy régi lovagból új herceget varázsoljanak.

- Azt hiszem, nagyjából készen állunk - jelentette ki mosolyogva Silverus, miköz -
ben tetszelegve forgatta kezében az imént elkészült parókát. Fogalma sem volt, hogy
Lord Robin honnan szerezte az emberi hajat, melyet felhasználtak hozzá, de nem volt
biztos abban se, hogy tudni szeretné.

- Remek - bólintott mosolyogva az egykori lovag. - Tehát a ruha és a paróka elké -
szült. Akkor már csak annyi a teendõnk, hogy szert tegyünk a különbözõ kiegészí -
tõkre, mint nyakláncok, gyûrûk és szénpor.

- Szénpor? - nyögte váratlanul az eddig háttérben ácsorgó Lord Slayer, a Dark Lord
egyik tagbaszakadt testõre. - Az meg mit jelent, és mit kell vele csinálni?

Silverus megmosolyogta a férfi tudatlanságát. Õ ugyan nem tudott róla, de az a fölé -
nyes, mûvelt apró kis mozdulat nagy hatással volt Lord Robinra. A fekete hajú lord ön -
kéntelenül végigsimított ruháján, szemeit pedig a földre szegezte; tudat alatt is vi -
szonozta az 4unuch mosolyát. Tudta, hogy az nem neki szól, de képtelen volt magá -
ba folytani az érzéseit - bár azután a bizonyos csók után õ is és Melius egykori szol -
gája is igyekeztek úgy tenni, mintha mi sem történt volna.

- Szénport már az ókorban is használtak. A szem belsõ zugától a széléig kell vékony
szõrû ecsettel felkenni. Rendkívül mutatós, bár még sosem láttam senkin, csakis Malazár
hercegen. Rajta viszont kétség kívül remekül mutatott - fejezete be monológját Silverus,
Lord Robin pedig olyan hangot hallatott, mintha a torkának repült volna egy szúnyog.

- Tehát szénpor - motyogta Lord Robin. - Rendben... szenet a melegítésre szoktunk hasz -
nálni, nem? Mivel most erre nyilvánvalóan semmi szükség, nyugodtan felhasználhatjátok a
raktárban lévõ szenet - adta ki az utasítást, mire két izompacsirta testõre felpattant, s már
rohantak is, hogy könnyû porrá alakítsák

- Öhm - fordult Lord Robin Silverus felé -, most szeretnék megfürdeni. Majd késõbb
még beszélünk... Silverus. - a herélt fiúnak is feltûnt, hogy a Dark Lord szándékosan kerü -
li a 'Szépség' megszólítást. Nyilvánvalóan megsértõdött valamiért, az egykori szolga pedig
azt is sejtette, hogy miért: nemcsak hogy nem viszonozta az exlovag csókját, hanem azt kö -
vetõen el is húzódott tõle, ami érthetõen sértette a férfi büszkeségét.

- Igenis, uram - bólintott engedelmesen Silverus, majd hátat fordított Lord Robinnak. Még
hallotta, ahogy az csattogó léptekkel elhagyja a helyiséget, majd becsapni való ajtó
híján hangos köhögéssel jelzi távozását.

Melius egykori szolgája nagyot sóhajtott. Fogalma sem volt, mi megy végbe benne;
csak abban volt biztos, hogy nem szeretett bele Lord Robinba. Hogy is tehette volna,
mikor egyrészt továbbra is a nõi nemet találta vonzóbbnak, másrészt pedig még az egy -
kori lovag szimpatikus se volt számára? Mindezek ellenére azonban megmagyarázhatat -
lanul szívesen tartózkodott a közelében - s bár õ nem tudta, ez azért történt, mert reme -
kül kiegészítették egymást.

Silverus lassan megfordult, s szembetalálta magát a földtõl a plafonig tartó, hatalmas,
aranyszegéllyel díszített tükörrel. A látványtól egy pillanatra még õ maga is megriadt.
Egy megtört, fáradt, kimerült és reményét vesztett fiút látott ott, aki jóval idõsebbnek tûnt
a koránál. Hiába kerített többé - kevésbé megfelelõ herceg - pótlékot, mégis árulónak hit -
te magát, hiszen Lord Robin terve nyilvánvaló volt: eltakarítani az útból a Hollóháti - klánt
és Melius királyt.

Egy pár pillanatig tanulmányozta saját arcát, s minden önteltség nélkül megállapította,
hogy fáradtsága ellenére is remekül fest. Selymes, mogyorószínû, szögegyenes haja lá -
gyan omlott nem túl széles vállaira, hatalmas szemei világoskéken csillogtak. Bõre fehér
volt, akár a frissen esett, szûz hó, szépen ívelt, telt ajkai pedig szebbek voltak, mint bár -
ki másnak Melius szolgái közül. Kagyló formájú, apró fülében kicsiny, aranyból készült ka -
rikafülbevaló csillogott.

Hiába ragyogtak a fények az egész barlangban, hiába világított minden, Silverus mégis úgy
érezte, szeme elõtt csak a sötétség táncol láthatatlan lábain, s fekete fátyolt von szeme kö -
ré, melytõl nem látja többé a jót, csak a rosszat, s egész további életét úgy tölti majd, mint
régen a valódi rabszolgák...

Persze azzal tisztában volt, hogyha Lord Robin jutna uralomra, menten felszabadítaná õt,
és nem kellene palotai személyzetként tengetnie napjait - de valóban ezt szeretné? Ezt a -
laposan végig kellett gondolnia. Hiszen tudta, hogy hiába emlegeti annyit az exlovag a sza -
badságot, a saját hibájából a rabszolgájává kell válnia... a sors útjai megállíthatatlanok, ki -
fürkészhetetlenek. Silverus nem sejtette, hogy sorsa egész másképp alakul majd.

- Mr. Silverus - lépett be a helyiségbe Lord Eater -, Lord Robin hivatja önt.

A barna hajú fiú némán bólintott, majd követte a tagbaszakadt testõrt a tekergõs folyosó -
kon keresztül. Nem tudta, mit szeretne tõle a Dark Lord, de rettegés nélkül várta a találko -
zást. " Semmi sem számít " - gondolta. " Semmi... "

Mikor megérkeztek, Lord Slayer és Lord Eater hátat fordítottak neki, majd nagy csoszogás
és morgolódás kíséretében magára hagyták az egykori szolgát. Silverus pár percig némi fe -
szültséggel és vágyakozzással egyaránt teljes borzalommal meredt a bent lévõ exlovagra.

A barlangban kialakított kis szoba nem állt másból, csak a közebén díszelgõ aranykádból.
Lord Robin láthatóan nem vette észre, hogy Silverus megjelent az ajtóban; hagyta, hogy
a fölötte ácsorgó férfi egy vödörnyi, forró vizet öntsön a nyakába.

Az egykori lovag óvatosan kitörölte a szemébõl a vizet, majd hátracsapta szénfekete, csil -
logó haját. Gyönyörû volt, ehhez kétség sem fért: halovány, sápadt bõre és sötét haja éles
kontrasztban álltak egymással, de ez semmiképp sem jelentett negatívumot, sõt: õ maga
volt a jó és a rossz, a szelíd és az akaratos, az erõs és a gyenge egy személyben... a kívá -
natos és a borzasztó...

Silverus még mindig ledöbbenve ácsorgott az úgynevezett szoba ajtajában. Tekintete ide -
oda cikázott, érezte, hogy elönti a forróság. Óvatosan kihátrált, majd mikor kiért a folyosó -
ra, zihálva nekitámaszkodott a falnak.

*****

Faluk, kisebb városok, folyók, mezõk és erdõk tucatjai haladtak el Hedvig mellett, míg õ
hajtójával, Morellel Roxmorts környéke felé igyekezett. Konkrét célja persze nem volt az
úticélt illetõen, de úgy gondolta, majd leszáll egy szimpatikus helyen, és onnan gyalog vagy
akármilyen lehetséges módon igyekszik tovább. A lényeg az, hogy otthagyja Surreyt, az
emlékeit és nem utolsó sorban az apját - na meg az, hogy nyomára bukkanjon Godriknak.

A fõparancsnokot persze már a hadsereg is nagyon kereste, hiszen Griffendél az egyik
legtehetségesebb vezére volt az angol hadtestnek már hosszú évszázadok óta. Stratégi -
ái mindig a kívánt eredményt hozták, s olyan lelkesedéssel kormányozta a különbözõ had -
testeket, mint senki más elõtte. Buzdító szavai hallatára mindenkinek kedve volt felkapni a
pálcáját, hogy pusztító dühvel rohanjon az ellenségre.

Már sötétkék színben játszott az égbolt, mire megérkeztek. Morell már az orráig sem lá -
tott, s feltûnõen nagyokat ásított, így Hedvig az egyik, kisebb faluban szólt neki, hogy áll -
jon meg, elérték az úticélt.

Morrell döbbenten pillantott a grófkisasszonyra.

- Hedvig kisasszony! - méltatlankodott. - Ide szeretett volna jönni? Hát mi van itt, ami any -
nyira fontos lenne, hogy képes volt ott hagyni Surreyt?

Hedvig magabiztosan elmosolyodott.

- Bizonyára el se tudja képzelni, Morell... szabadság, szerelem! Kötöttségek nélkül keres -
hetem a múltamat és a jövõmet, s ez számomra mindennél többet ér! - nevetett rá a hajtó -
ra Hedvig, mire az hirtelen felbõdült:

- Tehát, ha jól veszem ki a szavaiból, Hedvig kisasszony... itt akar maradni? - nyögte a fér -
fi, majd a kantárt elengedve leugrott a szekérrõl. A lovak addigra már abbahagyták a ga -
loppozást, s kimerülten ácsorogtak egy helyben.

- Dehogy akarok itt maradni - hazudta könnyedén Hedvig. - Csupán körülnézek itt pár ó -
rára, majd indulunk is vissza a kastélyba - indítványozta a lány. - Elsõként, Morell, megten -
ne nekem egy szívességet? Bemenne ebbe a kocsmába, és venne valami számomra valami
innivalót? Majd' szomjan halok.

- Persze - bólintott kissé kábultan Morell, majd erszényét zsebébe vágva már indult is a kö -
zeli kocsmába, hogy teljesítse úrnõje kívánságát.

Hedvignek se kellett több; amint a hajtó látótávolságon kívülre került, odaugrott szeretett lo -
vához, a fehér szõrû, Barackvirág nevû állathoz, majd könnyedén kiszabadította a fejét köz -
refogó szíjakból, hogy felpattanhasson rá. Miután ez megtörtént, még megeresztett egy pil -
lantást az italozó felé - Morellnek nyoma sem volt -, majd lovát egy hangos 'Gyia!' kiáltással
vágtázára ösztökélte. " Igaz, hogy Morellnek csak egy lova maradt " - gondolta magában a
lány, - " de Barackvirágra mindeképp szükségem van. Találékony férfi, majdcsak hazajut va -
lahogy " - vélte, majd hagyta, hogy elnyelje õt az éjszakai sötétség.

*****

[belldandy]

8/2

- Egyszerûen képtelen vagyok elhinni, hogy ezt tetted! - kiáltotta dühösen Godrik, akár egy
sebzett oroszlán. - Hogy... Hogy voltál képes ilyesmire? Azt hittem, tényleg szereted Helgát!
El sem hiszem, hogy ezt megtehetted vele!

A varázslóvilág trónörököse és minden idõk legjobb fõparancsnoka édes kettesben sétáltak
a macskaköves utcán. Éjfél felé járt az idõ, s már fekete színbe öltözött az ég; irányt csakis
az itt - ott elhelyezett fáklyák mutattak. Már mindenki nyugovóra tért a kicsiny városban, így
a helyiektõl sem remélhettek segítséget az útbaigazítást illetõen.

A lebukástól mindeddig nem kellett félniük. Arcukat csuklya mögé rejtették, így aligha volt, a -
ki fényt deríthetett volna valódi kilétükre - pedig mindketten népszerûek voltak az egész biro -
dalomban. Most azonban, egy elejtett szó ugyanúgy idõ elõtti távozásra kényszerítette õket,
mint egy lány szökése.

Szerencsére senki se járt már az utcán, így a két fiatal fiúnak alkalma nyílt beszélgetni és ki -
fejteni véleményüket az elõállt problémáról.

- Ezt meg hogy érted?! - fakadt ki Malazár, és dühösen hátravetette gyönyörû, hosszú, fe -
kete haját. Szemébe lógó tincsei közül kitûnt szikrázó, sötét szeme. - Csak azért, mert nem
vetettem magam utána, még nem kéne úgy tenned, mintha én lennék a világ leghûtlenebb
embere!

Malazár halvány félmosollyal figyelte Griffendélt. " Pont õ beszél itt nekem hûtlenségrõl " -
gondolta cinikusan. " Mikor olyan magától érthetõdõen hódolt annak a Rumának... persze,
szép lány volt, de soha, soha nem jelentene annyit számomra, mint Helga... "

- Egy szóval se mondtam ilyet! - vágott vissza mérgesen Godrik. - Én csak azt mondtam, ta -
lán egy kicsit siethettél volna...

Malazárból ezek hallatán kitört a nevetés.

- Nem tudom, ki állt le ott dalolászni a végén!

Godrik elvörösödött, és nem válaszolt. A földre szegezte pillantását, s közben a megfele -
lõ válaszon gondolkodott, ám semmi se jutott eszébe.

- A lényeg az - közölte végül -, hogy az egy elterelõ hadmûvelet volt. Másképp nem szökhet -
tünk volna meg, nem? Te is jól jártál vele, ne is tagadd. Most pedig az a legfontosabb, hogy
megtaláljuk Helgát, valamint hogy végetvessünk ennek a kis kiruccanásnak.

- Tessék?! - kérdezett vissza értetlenkedve Malazár. - Én soha nem térek vissza a palotába!
Épp azért jöttem el, mert elegem volt abból, hogy az apám akarja megszabni az életem!

- Igen - bólintott beleegyezõen Godrik -, akkor nyilvánvalóan táncolva fogod tapsolni, mikor
Hadrianus átveszi a hatalmat! Légy észnél! Nem folytathatjuk sokáig ezt az életmódot. Na
meg engem vár...

- Ki vár? - kapott a szón azonnal az ifjú herceg. - Tudtam, hogy erre megy ki a játék! Ki vár
téged?

A fõparancsnok nyelt egyet a válaszadás elõtt.

- Hedvig - bökte ki végül. - Hollóháti Hedvig.

Most Malazár nem tudott mit mondani, így fejét oldalra kapva bámulni kezdte a házakat.
" Nemsokára kiérünk a faluból " - jutott eszébe, s már várta, hogy megjelenjenek a ked -
ves hangvételû táblák, melyek sok szeretettel elbocsátják õket.

Godrik azonban hirtelen megtorpant, s fülelni kezdett.

- Malazár - szólalt meg idegesen -, Malazár, te is hallod ezt a hangot?

Melius fia egy pillanatra megállt, s megpróbálta õ is hallani az esetleges neszeket.

- Én nem hallok semmit - jelentette ki végül lemondóan. - Gyerünk, Godrik, Helgának vala -
hol itt kell lennie a közelben...

- Malazár! - kiáltotta akkor Godrik ijedten. - A hátad mögött!

Az ifjú herceg megpördült a tengelye körül, s igyekezett kivenni a sötétben, hogy mi is van
a háta mögött. Nem kellett sokáig nézelõdnie; a sötétbõl két, hatalmas alak bontakozott ki.
Valószínûleg rablók voltak, zsiványok, akik az éj leple alatt indultak útnak, hogy kifosszák a vá -
rost. Malazár ijedten hátrálni kezdett, miközben zsebében a pálcáját igyekezett kitapogatni.

- Mit csinálnak itt, fiatal urak? - kérdezte az egyik bandita mély, rekedtes hangon. - Nincs jobb
dolguk? Veszélyes ilyen fiatal fiúcskáknak késõn róni a mérföldeket...

- Kikérem magamnak - sziszegte halkan Godrik. - Még hogy én, fiatal fiúcska!

A két zsivány szemmel láthatóan illuminált állapotban volt; ám Malazár még így is alaposan
megrettent, mikor látta megcsillanni az egyik férfi kezében hatalmas kését. Ráadásul még a
varázspálcáját is hiába kutatta, azt már valamiért a késsel nem rendelkezõ rabló tartotta ke -
zében.

- Ezt keresed, ifjú herceg?... Erre nem lesz ám szükséged! - nevetett, majd egy mozdulattal
kettétörte a pálcát. Malazár azonnal elfehéredett. Nem volt már nála semmilyen eszköz, ami -
vel védekezni tudhatott volna; kivétel persze a család címerével díszített, régi kardot, amit ta -
lárja alatt hordott. " Jobb, mint a semmi, most pedig vészhelyzet van... pedig nem tudok kar -
dozni " - gondolta kedvetlenül, miközben igyekezett szóval tartani a két zsiványt, míg elõke -
reste a kard nyelét.

- Hagyjanak minket békén! - javasolta kissé arrogáns hangon, ám támadóik elengedték a fü -
lük mellett a kérést. Godrik közben szomorú felfedezést tett:

- Az én pálcám sincs itt! - közölte kétségbeesve. - Ott hagytam az Arany Seprûben...

- Hoppá, hoppá, hoppá - mosolygott a kést szorongató férfi -, akkor valószínûleg most fog le -
gördülni a függöny, fõparancsnok úr... nos, mi történt? Pálca nélkül már ön se olyan nagy le -
gény, nemde? Úgy néz ki, most mindketten csúfos halálotokat lelitek, s az összes kincsetek
a miénk lesz... várod már, Kreon?

- Persze, hogy várom - villantotta ki aranyfogát a Kreonnak nevezett férfi.

- Azt te csak hiszed, te aljas bûnözõ! - rikkantotta harciasan Malazár, miközben elõkapta
hüvelyébõl a kardját, s a késsel rendelkezõ zsivány felé suhintott vele, míg Godrik a másik -
nak rohant neki.

A fõparancsnok pillanatok alatt fölénybe került a küzdelemben. A szakavatottak biztonságá -
val alkalmazta a különbözõ fogásokat a rablón; hátrafeszítette annak karjait, fejét a földbe
verte, ráült, falhoz vágta és úgy dobta el magától, mint a rongyot. Vérfagyasztó reccsenés
hallatszott; valószínûleg eltört a bandita egyik csontja. Godrik óvatosan ráhelyezte lábát,
majd így szólt:

- Megvárom, míg a barátom is befejezi a munkát, majd elkérem tõle a kardot egy pillanatra -
magyarázta készségesen a zsiványnak. - Aztán majd átszúrom vele a szívedet. Persze a
fejedet levághatom elõtte, ha úgy szeretnéd.

Kreon riadtan felsikoltott, miközben igyekezett kigurulni Godrik lába alól. Teljesíthetetlen fel -
adatnak tûnt. A dolognak azonban az volt az egyetlen hátránya a fõparancsnok szempontjá -
ból, hogy nem segíthetett Malazárnak, aki szemmel láthatóan nem boldogult olyan könnye -
dén a banditával, mint ahogy társa tette.

A fõherceg hamar kifáradt, s látszott, hogy nem forgatja túl könnyen a kardot. Össze - visz -
sza csapkodott vele, s csupán azért nem érte még sérülés, mert ellenfele nem volt teljesen
magánál, s mert az csak egy késsel küzdött.

Más helyzetben Malazár ámulva figyelte volna, milyen könnyen teperte le Godrik ellenfelét.
Mivel az katona volt, így jócskán kerülhetett már olyan helyzetbe, ami a pálca nélküli küz -
delmet kívánta, ám õ még sosem volt ilyen szituációban, és õszintén szólva soha nem is vá -
gyott rá.

Pár perc múlva már alig bírta tartani a kardot, s azon gondolkodott, feladja a küzdelmet. O -
daadja az összes nála lévõ pénzt, és akkor hátha meghagyják az életét. " Csak tudnám, mi -
ért nem segít Godrik! Csak áll ott, mint f... " - gondolatmenetét nem tudta folytatni, mert pár
másodpercen belül ellenfele olyannyira hozzászorította õt az egyik kerítéshez, hogy mozdul -
ni se tudott. Kését a koronaherceg hasára szegezte...

- Mondj búcsút az életednek, Malazár - morogta a férfi, majd böfögött egyet. - Itt a vége...

Godrik egy hirtelen ötlettõl vezérelve gyorsan hasra fektette Kreont, hogy az meg se tudjon
szólalni, s a legnagyobb csöndben a kést szorongató bandita mögé lopódzott. Olyan volt, a -
kár egy zsákmányra vadászó leopárd: halk, kecses és tökéletes gyilkos. Míg a férfi a búcsú -
beszédjét adta elõ - amely pont kapóra jött támadójának - Godrik egyetlen, gyors mozdulat -
tal kikapta a kezébõl a kést.

Jól tudta, hova kell szúrnia. Minden katona nagyjából tisztában volt az emberi test anatómi -
ájával, így Godrik egy másodpercig se habozott. Az ember hátsó részének legérzékenyebb és
legkönnyebben sebezhetõ pontja a vese, õ pedig pontosan beletalált. Szinte markolatig nyom -
ta a kést a férfi oldalába, aki ordított fájdalmában.

Malazárt kiverte a veríték ezek láttán. Még sosem látta Godrikot embert ölni, ám abban a
pillanatban rájött, hogy semmibõl se maradt ki. A rabló úgy dõlt el, akár egy fatörzs, dereka
kiegyenesedett, majd nagyot puffant a kövön. Még egy ideig vergõdött, majd végleg kilehel -
te a lelkét.

Kreont azonban már nem tudták elkapni. A bandita már rég elbotorkált az egyik közeli utca -
fordulóba, hogy elhíresztelje, mi történt - ez pedig nem minden esetben tûnt a legszerencsé -
sebb megoldásnak.

*****

Helga tanácstalanul álldogált a ház elõtt. Nem tûnt túl nagynak, de volt tetõtér, ami jelentõs
elõnynek bizonyult a többivel szemben. " Jól el lehet ott rejtõzni " - gondolta a lány, miközben
az építményt vizslatta. " Ráadásul csak három személy lakik itt, hátha nem fogok feltûnni ne -
kik, ha néhány napot itt töltök... majd élelmet éjjel csenek az asztalról... " - keservesen elmo -
solyodott.

Semmi sem volt már a régi. Munkája után már újdonsült szerelmét is elvesztette - kell ennél
több? Helga nem is tudta, miért küzd az életért, de sosem volt olyan típus, aki könnyen fel -
adja. Most pedig ez tûnt a legmegfelelõbb megoldásnak, és ha nem is hosszú távra, de tetõt
tudott szerezni a feje fölé.

Igaz, bûntudatot is érzett, amiért egy egyszerû betörõhöz hasonlatosan engedély nélkül
behatolni készült egy idegen házába. Hiszen törvénnyel szembeforduló dolgot készült vég -
hezvinni, ehhez kétség sem férhetett. Ám azt is tudta, hogy másképp pár napon belül é -
hen halna...

Óvatosan átmászott tehát a kerítésen, és viszonylag könnyedén behatolt a kertbe. Az ott
lakó családnak viszonylag nagy terület jutott, ahol virágaikat, zöldségeiket és gyümölcsfái -
kat gondozhatták, Helga szerencséjére pedig egy létra is oda volt támasztva a ház falához.

" Ez az " - gondolta a lány boldogan. " Nincs más teendõ, mint felmászni a létrán, majd be -
hatolni a tetõtéri szobába. "

Elgondolásait hamarosan tett is követte. Hangtalanul elvonszolta a mászóalkalmatosságot
eredeti helyérõl, majd az általa elérni kívánt helyre rakta. Kutyája, vagy bármilyen más ház -
õrzõ állata nem volt a benn lakó családnak, így viszonylag könnyû dolga volt. Õ maga is úgy
gondolta, míg fel nem mászott a létra tetejére, és rá nem döbbent, hogy az ablak bizony zár -
va van.

Láthatóan csupán kulccsal lehetett volna kinyitni, s bár kilincs mindkét oldalon volt, mégis el -
sõ pillantásra áthidalhatatlan nehézséget jelentett. Végül Helga úgy döntött, ez nem aka -
dályozhatja meg õt célja elérésében, ezért megragadta a két részre osztott ablak két kilin -
csét, s teljes erõbõl rángatni kezdte.

Ez azonban sajnos nem bizonyult túl jó ötletnek. Ugyan egy rendkívül erõs húzásnál az ab -
lak kitárult, de a nagy lendülettõl Helga hátraesett, és éppen csak maradt ideje a megka -
paszkodásra. A létra vészesen meginogott alatta, s a lány már hiába próbálta lábaival visz -
szatartani, az nemes egyszerûséggel hátradõlt, Helga pedig csak lógott ott ügyetlenül.

Kezeivel a lehetõ legjobban szorította a két kilincset, teste többi része azonban tehetet -
lenül lengedezett a ház fala mellett.

- Istenem, segíts! - motyogta kétségbeesetten, s érezte, hogy egyre kevésbé tudja már
tartani magát. Félõ volt, hogy a kilincs nemsokára leszakad, ráadásul keze izzadni is kez -
dett, s annak is fennállt a veszélye, hogy megcsúszik, és véletlenül elengedi a két kis fém -
rudacskát.

Abban a pillanatban a létra eldõlt, s nagy puffanással földet ért. Helga biztosra vette, hogy
a hang felkeltette a ház lakóit - ami az õ szempontjából felért a legnagyobb tragédiával.

Megerõltette magát, s kissé elõrelendült, így lábait megtámaszthatta a fal egyik kiemelke -
désében. Innentõl már viszonylag könnyen mentek a dolgok; még egy utolsó, nagy erõfe -
szítést megeszközölve felhúzta magát, s fáradtan beesett az ablakon.

Elõzetes elgondolásainak megfelelõen a tetõtéri szobában kötött ki, amelyet a lakók rak -
tárnak használtak. Lényegében csodás festményeket halmoztak fel, s Helga, aki szerette az
ilyeneket nézegetni, nem állta meg, hogy ne vessen néhány pillantást a mûvekre.

Az egyik különösképpen felkeltette a figyelmét. A míves aranyszegély arról árulkodott, hogy
az, aki egykoron a képet rendelte, nagyon is vagyonos személy lehetett... ám mégsem ez
volt az, ami megfogta a lányt. Hanem a kép négy alakja közül kettõ.

Óvatosan leporolta a festményt, majd bámulni kezdte a portréalakokat. Fiatal pár, két gyer -
mekkel... a férfi... olyan, mint...

- Hollóháti Hadrianus! - nyögte kissé hangosan a lány. - A fiatalabb kislány pedig... szakasz -
tott Hedvig!

Monológja azonban elárulta õt. Az alatta lévõ emeletrõl mocorgás hallatszott, majd egy asz -
szony számonkérõ hangja:

- Hanga, drágám, te vagy a padlásszobában?

*****

Hollóháti Hadrianus dühösen meredt az elõtte álló ládára. Úgy tûnt, mintha minden eddigi
igyekezete hiábavaló lett volna, s tulajdonképpen saját maga halmozta volna a bajt... Göd -
röt ásott, amibe saját maga esett bele. Az pedig, hogy a lánya eltûnt, csupán a szomorú
történet betetõzése volt... A levél, melyet pont aznap talált, nem egyszer ríkatta meg õt -
csak akkor fedezte fel, mennyire hiányzik neki felesége. Az pedig különösen bosszantotta,
hogy nem tudja kideríteni, mi az a titok, amit Donna említett a levelében.

Hadrianus ismét elõvette a pergamenlapot, hátha okosabb lesz tõle. Próbálta más szemmel
átfutni a szöveget, ám semmi újat nem fedezett fel benne...

Kedves Hadrianus!
Remélem, ezt a levelet majd csak akkor találod meg, ha már nem leszek veled. Ahhoz a pol -
codhoz, ahova ezt a levelet rejtettem, csak akkor szoktál nyúlni, hogyha tényleg minden re -
ményed elveszett, így, gondolom, van okom azt hinni, hogy most bajban vagy. Nem tudha -
tom pontosan, mi kísért, mi okozza rossz érzésedet, ám tény, hogy megpróbálok segítséged -
re lenni, drágám. Tudod, hogy téged szeretlek a világon a legjobban, s még ezzel az utolsó
probálkozásommal próbállak téged megmenteni. Hiszen ha ezt a levelet olvasod, az jobbik
esetben azt jelenti, hogy nem vagyok már veled, rosszabbik esetben pedig azt, hogy nem
tudtam neked segíteni szóban. A legfontosabb nekem a te jóléted, és képtelen vagyok elvi -
selni, ha szomorú vagy. Az ok, amiért ezt a levelet megírtam, a cédrusfa ládádban rejtõzik.
Az, amit a láda rejt, mindig segíteni fog neked átvészelni a bonyodalmakkal és fájdalmakkal
terhes idõszakokat, ezért remélem, hogy nem félsz majd járni egy kicsit a kulcs után. Eláru -
lom, hogy Meliusnak adtam át, mikor õ volt bajban. Tõle kell elkérned ahhoz, hogy lelked vég -
re megnyugodjon, egyetlenem. Kérlek, próbálj meg kilábalni a bajból, és soha, soha ne akarj
rosszat másoknak. Remélem, tudod, hogy téged szeretlek a legjobban a világon, még így is,
hogy már nem lehetünk együtt. Remélem, segíteni fogok, drágám, még ha így is.

Sok szeretettel:
Donna

Hadrianus kitörölt egy könnycseppet a szeme sarkából - de fájdalma nem abból eredt, hogy
a kulcs minden bizonnyal Meliusnál, vagy rosszabbik esetben fiánál van. Tudta, hogy szület -
het akárhány gyermeke, halott feleségénél jobban senkit sem fog szeretni.

folytatása következik!

[belldandy]

9. fejezet
Az apai szeretet I.

- Már csak hét nap napom van... - Melius nagyot sóhajtva nézett ki az ablakon. -
Már esélyem sincs arra, hogy valaha az életben újra lássam a fiamat... Vajon mi
történt Malazárral? Lehet, hogy szörnyû betegséget kapott... az is lehet, hogy
meg is halt... - a király kelletlenül megborzongott.

"Nem, az lehetetlen" - vélte a férfi. "Hiszen Malazár talpraesett fiatal fiú, ráadásul
ott van vele Griffendél Godrik... csakhogy a hadseregnek is szüksége van Godrikra,
és valószínû, hogy az is hamarosan visszatér... hátha nem akar kettesben maradni
a fiam azzal a Helgával, vagy kivel... " - reménykedett, ám hamar rá kellett jönnie,
hogy felvetése alighanem téves. "Már hogyne akarna egyedül maradni vele? Hiszen
akárhogy is nézzük, szerelmesek egymásba!..."

Melius ismét sóhajtott, miközben göndör, fekete szakállát ujjára csavarta. Mindig
ezt is csinálta, ha valami miatt aggódott - most pedig tényleg volt miért nyugtalan -
kodnia. Hét múlva ugyanis nem másnak, mint Hollóháti Hadrianus grófnak várta az
érkezését, aki minden bizonnyal megöli majd õt, hogy a trónra juthasson... nem
voltak szép kilátások.

Ráadásul ami a legjobban zavarta Meliust, az az volt, hogy régi barátja árulta el.
Hiszen kisgyermek koruk óta a legjobb barátokként ismerte õket az egész birodalom.
Melius, az ifjú herceg és Surrey grófjának a csemetéje - szinte szétválaszthatatlanok
voltak. Fogócskáztak a smaragdzöld gyepen, együtt fürödtek a csillogó, kék vizû
tóban, bújocskáztak a hatalmas tróntermekben és délutáni uzsonnákat rendeztek
hol a királyi palotában, hol pedig a Surrey-beli kastélyban.

Most pedig... Melius sosem sejtette, hogy pont Hadrianus fogja majd elárulni õt.
Nem tudta, miért kerekedett felül a hatalomvágy a gróf régi szeretetén, de bármit
megtett volna, hogy megfejthesse a titkot, és ismét magáénak tudhassa régi pajtását.

- Menjetek innen - intett hirtelen a király az ajtó mellett ácsorgó testõröknek. - Egyedül
akarok maradni!

Az izmos, páncélos férfiak, akik fegyverrel felszerelkezve unatkoztak, engedelmesen
bólintottak, majd kiléptek a folyosóra, ezzel magára hagyva a királyt.

Melius visszasétált zöld - ezüst színben pompázó karosszékéhez, majd összekuporodott
benne. Nem akarta, hogy az õrök is lássák, hogy szemeiben könnyek gyûltek. Hadrianus
mindig is sokat jelentett számára, fõleg, miután felesége, Marina otthagyta õt fiával,
Malazárral... most pedig se családja, se barátja, senkije sem volt... ráadásul még
hadserege is ki volt téve az ellenségnek, így, hogy tehetséges fõparancsnokuk otthagyta
õket...

- Melius uram! - kopogtattak az ajtón. A király dühösen felmordult.

- Hagyjatok békén! - kiáltotta felháborodottan. - Nem megmondtam, hogy szeretnék
egyedül maradni?!

- De uram! - ellenkezett a hang. - Silverus van itt! És... Malazár herceg!

- Kicsoda? - döbbent meg a férfi. - Hát... Silverus megtalálta õt? - s már repült az ajtó
felé. Egyetlen mozdulattal feltépte, majd az elõtte ácsorgó három férfira meredt - elõször
az õrre, majd Silverusra, végül pedig... Lord Robinra.

Persze õt felismerhetetlenné maszkírozták. Fején derekáig érõ, ébenfekete színû paróka
lengedezett, szemét szénporral emelték ki, fülében ezüstékszerek sorakoztak, valamint
a Malazáréhoz hasonlatos, fekete talárt hordott. Még ujjain a körmöt is befestették. Pont
úgy festett, mint a fõherceg. Melius egy pillanatig tanácstalanul figyelte - valami nem stim -
melt vele. Ezen azonban nem tanakodott sokáig; pár pillanat múlva elõrelendült, s meg -
ölelte 'fiát', majd forrón összecsókolta annak hófehér arcát.

Azt viszont nem látta, hogy válla felett Lord Robin és Silverus nyugodt pillantást váltanak.
Már-már extázisban szívta be az ismerõs illatot - hiszen rabszolgája erre is ügyelt.

Mikor elengedte Lord Robint, pillantása Silverusra esett. Az eunuch arca szokatlanul ki -
pirult, mogyorószín haja pedig egészen összeborzolódott feje tetején, de szemei vadul
csillogtak.

- Silverus! - kiáltotta boldogan a férfi. - Hát megérkeztél! Remek! - örvendezett, miközben
férfiasan kezet fogott rabszolgájával.

- Örülök, hogy ismét látom önt, királyom - hajolt meg engedelmesen Silverus. Lord Robin
megkockáztatott felé egy meleg pillantást, de aztán gyorsan elkapta a tekintetét.

- Uraim - örömködött a király -, azt hiszem, itt az ideje, hogy egy vacsorával ünnepeljük
meg szerencsés hazatérésüket! Kérem, kövessenek - ön is, bizony, kedves õröm! Hatal -
mas ünnepséget tartunk, amire meghívjuk az összes szolgánkat, barátunkat és... - itt el -
hallgatott egy pillanatra. - ... Hadrianust is. Meg persze a lányát, Hedviget. Jut eszembe,
Malazár, remélem, elfelejtetted már azt az ostoba fruskát.

Lord Robin mindeddig tátott szájjal bámulta a terem csodás berendezését; még sosem
látott ennyi ragyogó ékszert, könyvet és zöldet egymás hegyén - hátán. Mikor Silverus ó -
vatosan megbökte, ijedten kapta fel a fejét.

- Hogy... mi? Öö, hogyne, apám. Természetesen.

- Hát ez remek - bólintott barátságosan Melius, majd Silverus felé fordult. - Na, és mi van
Helgával és Godrikkal? Velük mi történt?

Silverus válaszul megvonta a vállát. Már kész válasza volt a feltett kérdésre.

- Nem tudom, uram. Malazár herceg egyedül éhezett, mikor rátaláltam. Godrik és Helga
magára hagyták - valószínû, hogy egymásba szerettek, és megszabadultak tõle.

Melius király dühödten felhördült.

- Az aljasok! Igaz ez, fiam? Tényleg ezt tették? - fordult Lord Robin felé, aki nem késleke -
dett a válasszal:

- Bizony, ez történt - bólintott, miközben igyekezett szomorú arcot vágni. Silverus alig bírta
visszafojtani kitörõ kuncogását.

- Ez borzalmas! Amint ráakadunk Godrikra, menten kivégeztetem... ezt itt és most megfo -
gadom... Helgával pedig ugyanezt teszem! - érzelmesen átölelte fia vállát. - Senki sem te -
heti ezt a fiammal!

Silverus elkerekedett szemekkel nézett hol a királyra, hol Lord Robinra.
Ez nem volt benne a pakliban.

*****

Hadrianus nem késlekedett. "Nem húzhatom az idõt, minden percért kár! Meg kell tudnom,
mi van abban a ládában, itt, most, azonnal! Nem élhetem le az életem ilyen szomorúság -
ban!" - gondolta, miközben kirontott a palotából, kezében lóbálva a levelet. Léptei hango -
san kopogtak a folyosón; vöröseszõke hajába bele - belekapott a szél, ahogy haladt. Arca
idegesen rángatózott, nem is csoda, hiszen rengeteg érzelem árasztotta el egyszerre.
Kezében remegett a papír.

- Hol van Morell? - fordult oda az egyik rabszolgához Hadrianus, ám az képtelen volt meg -
válaszolni a feltett kérdést. Úgy tûnt, mintha a férfi alaposan megfontolná, mit válaszoljon,
a várakozás pedig rendkívül dühítette Hadrianust.

- Fogalmam sincs, uram - ismerte be az. - Már napok óta várjuk, de még nem érkezett meg...
Egészen azóta marad el, mióta...

- Mióta? - kérdezett vissza arrogánsan Hadrianus.

- Hát... - a szolga elnémult, s lábával óvatosan szántani kezdte a füvet. - Mióta Hedvig kis -
asszony megszökött - nyögte ki végül.

- Ez nem lehet igaz! - mordult fel dühösen Hadrianus, akár egy sebzett oroszlán. - Nem le -
het igaz! - azzal hátat fordított, s elviharzott a kapu felé, ahol a hajtók sorakoztak.

- Uram - ugrott elé az egyikõjük. - Hova kíván menni?

- A királyi palotába, méghozzá azonnal! - ordította a férfi, mire a szolga kissé riadtan, ám
engedelmesen biccentett, majd intett a grófnak, hogy kövesse. Pár perc múlva már mind -
ketten a csodás szekéren ültek, elöl a hajtó, hátul pedig Hadrianus.

- Igyekezzen - figyelmeztette Hadrianus a szolgát -, fontos dologról van szó!

- Igenis, uram! - szólt a hajtó, majd meglendítette a kantárt. Nemsokára már úton voltak a
Mardekár - palota felé, Roxmortsba.

[belldandy]

10. fejezet
Az apai szeretet II.

- Uram, elnézést, de... - Silverus hangja elhalóan, kissé bizonytalanul csengett. Intett a királynak, hogy beszélni szeretne vele, mire Melius engedelmesen követte a terem egyik, távolabbi sarkába igyekvõ rabszolgát. Silverus kifejezetten gondterheltnek tûnt, ami nem is csoda, hiszen nem várt események tették tönkre a tökéletesnek tûnõ tervet. Úgy látszott, mintha Melius megfeledkezett volna arról a tényrõl, hogy valójában nem a fiával, hanem csak egy hasonmással van dolga - ez pedig érthetõen aggasztotta Silverust.

- Mit szeretnél? - kérdezte bizalmatlanul a király. - Hiszen a feladatodat teljesítetted... megtaláltad a herceget. Hatalmas pénzjutalomban lesz részed, ettõl se kell már félned. Nagy ünnepséget rendezünk ma éjjel, sültekkel, borral, tortával; meghívjuk az összes grófot és bárót: minden, minden remek lesz! Könyörgöm, Silverus, ne vágj ilyen aggodalmas képet, mert feláll a szõr a hátamon!

A rabszolga esetlenül figyelte urát. Fogalma se volt, mi tört rá az uralkodóra, ám valószínûleg kiment a fejébõl, hogy Lord Robin van ott, nem Malazár... "Arról pedig még fogalma sincs, hogy Lord Robin meg akarja õt ölni!" - jutott a szolga eszébe. "De kinek az oldalára álljak? Vajon tényleg megéri -e figyelmeztetni Meliust? Mert ha mindezek ellenére is meghal, Lord Robint is magamra haragítom"...

- Én... csak azt szerettem volna mondani, hogy... nem Malazárt hoztam el, uram! - nyögte ki végül a rabszolga. Melius király döbbenetében hátralépett egyet. Nagy, hideg szemei elkerekedtek, s száját is nyitva felejtette; láthatóan váratlanul érte az információ.

- Azt mondod... nem Malazárt hoztad el? - kérdezte végül kétkedve a király. - Hát akkor kit? Ki az, akit királyi ölelésemmel illettem - a fõherceg helyett?

- A neve Lord Robin, a környéken találkoztam vele... - sorolta kimerülten Silverus. - Hasonlít is Malazárra, na meg... - itt elhallgatott egy pillanatra. - A hercegség is vonzza... Királyom, õ nem fõherceg! Azzal pedig, hogy az õröket Godrik és Helga felkutatására, illetve megölésére küldte...

A király elborzadt. "Ilyen nincs!" gondolta magában. "Hogy mehetett ki a fejembõl egy ilyen fontos információ? Azt hiszem, teljesen ostobának tûnhettem annak a fiúnak a szemében... ráadásul... Merlinre, mi lesz Godrikkal? Én... elküldtem a katonákat, hogy öljék meg, miközben nem is csinált semmit! A hadsereg összeomlik nélküle, az ország pedig egykettõre odaveszik! Hogy lehettem ennyire buta?" - kérdezte magától a király.

- Ez lehetetlen - rázta a fejét a király, majd óvatosan nekidõlt a közeli komódnak. Neki kellett támaszkodnia valaminek, mert úgy érezte, menten rosszul lesz. - Nem ölhetik meg Godrikot! Annyira... hihetetlenül buta voltam, és... Merlinre, én egy...

- Uram, talán még utánuk szólhatunk! - vetette közbe Silverus. - Még nincs minden veszve! Mondja azt, hogy csak... viccelt.

Melius király gúnyosan felnevetett. Az ötlet minden ízében abszurdnak tûnt.

- Vicceltem? Szerintem õk egyáltalán nem találnák viccesnek - morgolódott a király. - Sõt!

- De nem hagyhatjuk, hogy ártatlanok leljék halálukat az ön büszkesége miatt! - szólt közbe szenvedélyesen Silverus, ám Melius abban a pillanatban megragadta a gallérját, s egész közel húzta magához a fiút. A rabszolga ijedten meredt az õt fogva tartó királyra, akinek láthatóan már nem volt kedve mosolyogni.

- Azt hiszem, kissé elengedted magad! Emlékezz rá, hogy te csak egy szolga vagy, míg én a varázslóbirodalom királya! - jelentette ki mogorván. - És egyáltalán nem tûröm, hogy így beszélj velem, megértetted? Menj, takarodj innen! Most dolgom van! - Melius elengedte Silverust, mire az nagy koppanással földet ért. Az éppen máshol tartózkodó Lord Robin felkapta a fejét, s dühösen méregetni kezdte Meliust...

- A karom!... - nyögött fel hirtelen Silverus. - Eltört a karom!...

- Micsoda?! - hördült fel azonnal Lord Robin, s gyors iramban futni kezdett Melius felé. - Ezt nem teheted Silverusszal!

Melius sikoltott egyet (rendkívül lányosan, úgy, hogy még Silverus is megirigyelhette volna), ám már nem volt mit tennie: Lord Robin dühösen leteperte õt, s elsõként alaposan szájbavágta... a következményekre nem gondolva.

*****

Hanga remegve nyitott be a tetõtéri szobába. Szabályosan rettegett attól, mit talál majd ott; lehetnek rablók, betörõk, akármilyen zsiványok, akik megpróbálhatják kifosztani a családot... érthetõen rettegett tehát attól, mit fog ott találni. Dandelion úr pedig még nem ért haza, nincs, aki megvédje õt... Mikor megérkezett az ajtóhoz, megállt egy pillanatra, s hátravetette rengeteg, sötétbarna, göndör haját. Sóhajtott egy nagyot, a következõt gondolva: "Lesz, ami lesz. Jövõnk meg van írva a csillagokban... be kell hát teljesednie." - azzal benyitott.

Azonnal megakadt a szeme a szoba sarkában kuporgó, piszkos lányon. Körülbelül két-három évvel lehetett nála fiatalabb, telt, hófehér, sártól piszkos arcába egyenként tapadtak rézszínû, csillogó tincsei; nagy, sötétzöld szemei pedig félelemmel telve ragyogtak. "Hol van már az anyám? Ki ez az alak?"

- Kérlek, ne bánts! - szólalt meg akkor a lány. - Csak menedéket kerestem, nem akartalak zavarni benneteket... kérlek, ne adj fel a rendõrségen! - motyogta zavartan.

Hanga közelebb lépett hozzá.

- Ki vagy te? - tette fel a kérdést.

Helga jobbnak látta elmondani az igazat.

- A nevem Hugrabug Helga... a palotából érkeztem, Malazár herceggel és Griffendél Godrik úrral, a hadsereg fõparancsnokával együtt. Azonban otthagytam õket, mert... egy szóval jó okom van rá, hogy itt vagyok.

- Azt mondod... te a palotából jössz? - Hanga hangja megremegett az izgatottságtól. Hiszen ez a lány akkor kapcsolatban állhat az apjával, Hollóháti Hadrianusszal és a húgával, Hedviggel! Megmondhatja, hogy... mi legyen a következõ lépés addig, hogy végre újra egyesüljön a család, s lerázhassák a rajtuk élõsködõ Dandeliont!... - Akkor te minden bizonnyal hallottál már a Hollóháti családról.

- Persze, hogy hallottam! - legyintett Helga. - Godrik halálosan szerelmes Hedvigbe...

Hanga úgy döntött, nem szól bele.

- ... Hadrianus pedig nemrég fenyegette meg halálosan a királyt... amúgy miért érdekel ez téged? - Helga elkezdett gyanakodni. A lány rendkívül hasonlított Hedvigre... mondhatni kiköpött mása volt.

- A nevem Hollóháti Hanga... Hedvig testvére vagyok.

Helga szólni sem tudott. Fogalma sem volt arról, hogy Hedvignek testvére van - hát még arról, hogy az az illetõ nem messze Roxmortstól, egy kis faluban él! Elkerekedett szemekkel nézte az elõtte ücsörgõ Hangát.

- Ki van itt? - lépett be a szobába egy asszony. - Ki vagy te?

- Anya, az õ neve Helga... a palotából érkezett. Ismeri Hedviget és apát...

*****

Helgának elejétõl végéig elõ kellett adnia történetét, onnantól, hogy megismerkedett Malazárral, egészen addig, hogy lelökte Rumát a lépcsõn. Mikor ehhez a részhez ért, anya és lánya egyaránt felszisszent.

- Hogyhogy lelökted? - kérdezett vissza Hanga. - Ennyire dühös voltál rá Malazár miatt?

- Igen... - Helga kissé elveszetten bólintott. - Nagyon szeretem õt.

Hanga és Donna finoman összemosolyogtak. Elég rég látták a fiatal Malazárt, aki körülbelül egyidõs lehetett Hangával. A gyermek Malazár mindig is magába zárkózó, csöndes, újdonságokra legkevésbé sem nyitott fiúcska volt, aki nehezen talált barátokat.

- Miért nem alusztok már? - dörrent akkor egy mély, erõszakos hang.

- Ez Dandelion! - ugrott fel Hanga, anyja pedig követte. Egyedül Helga maradt a padlón.

- Helga, menekülj! - suttogta Donna. - Itt van õ! Õ, aki miatt ide jutottunk!

- Várjanak! - kiáltotta Helga. - Hogy jutottak ide?

Ám választ már nem kapott. Donna és Hanga nemes egyszerûséggel meglebbentették talárjukat, s köddé váltak.

- Hanga! - sikoltotta kétségbeesetten Helga, ám a lány nem válaszolt. Ugyanúgy eltûnt, mint az anyja; szó nélkül magára hagyta egy ismeretlen, hangjából ítélve erõszakos férfival...

Az ajtó abban a pillanatban kicsapódott, s láthatóvá vált a hang tulajdonosa: egy magas, csuklyát viselõ férfi, akinek csak hófehér arca és villódzó, jégkék szemei látszottak... "Õ lehet Dandelion!" gondolta Helga.

- Ki vagy te? - sziszegte Dandelion, miközben egyre csak megközelítette a szakadt ruhájú, piszkos, félelemtõl remegõ lányt.

- A... a nevem Helga...

Dandelion lassan letérdepelt mellé, mintha esti mesét készülne mondani; ám amint arcaik egy vonalba kerültek egymással, a férfi megragadta Helga vállát, s olyan erõvel rántotta magához, hogy a lánynak szinte megfájdult a feje.

- Hogy képzeled... hogy ide merészelsz jönni? Az én házamba? - érdeklõdött nem túl finoman a férfi, ám Helga képtelen volt válaszolni. Arca kipirosodott, ruháiból egyre több olyan testrésze bukkant elõ, amelynek nem kellett volna... Ez pedig láthatóan a férfinak is feltûnt.

- Most megtanulod, hova pofátlankodj be, és hova nem! - kiáltotta a férfi harciasan, majd teljes erejébõl felpofozta a lányt. Helga egész testében megrándult. A váratlan, durva érintésbe beleremegett, Dandelion ujjainak helye pedig csak úgy égett az arcán... érezte, hogy orrvére kiserken.

- Ebben a házban én vagyok az úr. - jelentette ki Dandelion, majd leemelte csuklyáját, hogy láthatóvá váljék hófehér, derékig érõ haja. - Most megtanulod a leckét, kislány. - közölte, azzal forró ajkait a Helgáéra tapasztotta.

[belldandy]

11. fejezet
Répa és arany

- Most megtanulod, hogy ne gyere be olyan házba, ami nem a tied... nicsak... talán félsz? - Dandelion lekicsinylõen pillantott az alatta reszketõ Helgára. A lányból már rég elszállt egykori bátorsága, úgy érezte magát, mint az egér, amit karmai között tart a macska, s most játékosan forgatja ujjai között, játszik vele, mielõtt megenné. Szeme már csak villanásokat észlelt, s érezte, hogy torkát fojtogatni kezdi a kitörni kívánó könnyzuhatag.

Dandelion hátravetette hosszú, ezüstszínû haját. A csillogó zuhatag, melyet más helyzetben Helga oly gyönyörûnek és vonzónak talált volna, most nem volt más, mint egy hatalmas, szürke, vészjóslóan tekergõ kígyó... A lány kétségbeesetten kapkodta a levegõt, de mintha a fölé magasodó férfi elszívta volna minden erejét. Dandelion hevesen magához szorította az egykori rabszolga testét, s ismét közel húzta magához. Jegesen hideg ujjai ráfonódtak Helga meztelen derekára, az érzékek oly gyorsan lobbantak fel benne, akár a száraz, melegen táncoló tûz...

A lány hiába sikoltozott, Donnának és Hangának már nyoma sem volt. Csak akkor eszmélt rá, hogy nem bízhat meg mindenkiben, akiknek a házába éppen betéved, még akkor sem, ha azok Hollóháti Hedvig rokonai... akkor pedig pláne nem, ha történetesen egy szadista férfival élnek, akinek se múltja, se jövõje nem ismert, csak a jelen, a jelen, a jelen, ami egyenesen borzalmas...

Dandelion érzékien simogatta Helga haját, ám közben hegyes körmeit olyannyira belemélyesztette a lány fejbõrébe, hogy annak a vére is kicsordult, s végigcsurogva hófehér, hamvas bõrén egyenesen a padlóra hullott. Helga sikoltani próbált, de a férfi egy csókkal ismét letapasztotta a száját, így a levegõ bennmaradt a torkában. Helgát már a hányinger kerülgette, hiába kapálózott, nem szabadulhatott: Dandelion lassan, de biztosan bontotta le róla a ruhákat, s közben halkan suttogott neki:

- Félj, félj... érzem, hogy remegsz. De nincs menekülés. Most itt, azonnal az enyém leszel, mint ahogy Donnáék is az enyémek lettek azon az éjen. Szerencsétlen Hadrianus semmit se tudott nekik nyújtani... se férji, se apai szeretetet, csak azt a hûvösséget, ami belõle áradt... az meg ugye, nem kell senkinek... tõlem mást kaptak. Megismerték az érzékiséget, a kiszolgáltatottságot, a vért... ugye, mennyivel jobb ez? Most te is megismered. Bár bevallom, egy kissé undorodom attól, hogy egy ilyen jöttmenttel szeretkezzek, de sebaj. Majd becsukom a szemem, rendben? Nem kell odanéznem. Ezt csak a te érdekedben teszem, érted? Felfogtad? Biztos nem, hiszen olyan kis ostoba vagy... sõt, csúnya is. Ez végképp elkeserítõ, de nincs más lehetõség. Szeretkeznünk kell. Neked is meg kell tanulnod a jó modort... de minek is beszélek hozzád? Figyelsz rám? Figyelsz?...

Helga figyelt - ha akaratán kívül is, de mégis meghallotta a férfi szavait. Szíve a nyakában dobogott, s érezte, hogy nem bírja tovább látni a föléje magasodó alakot. Fejét félrekapta, szemeit összeszorította, s igyekezett kizárni érzelmeit... Éles fájdalom hasított belé, de nem merte kinyitni a szemét... "Gondolj másra.... Malazárra... Malazár!"

A gondolatra megdermedt. Egész teste megmerevedett, ahogy agyába tódult a rengeteg kép, az emlékek, melyeket átéltek együtt... Szeme elõtt megannyi szomorú, bánatos, sötét szemû, hosszú, fekete hajú, sápadt Malazár táncolt, Helga pedig szinte belehalt a kínba... Mit szólna most Malazár, ha látná? Mit mondana, ha megtudná? Jéghideg és forró könnyek hirtelen váltották egymást, úgy érezte, Dandelion nem csak a bõrét, hanem a szívét marta...

- Malazár! Én Malazárt szeretem! - üvöltött fel Helga fájdalmasan, mire a férfi egy kissé meglepetten hõkölt hátra. A lány kitörése csak egy pillanatig tartóztatta fel, a kezdeti döbbenet után már vissza is lépett hozzá, hogy folytassa, amit elkezdett...

... de akkor hatalmas csörrenés hallatszott. Dandelion ijedten pördült meg tengelye körül, Helga pedig felkapta a fejét...

A szobába egy magas, ezüstös fényben játszó alak úszott be. A lány azonnal felismerte - hosszúkás arc, sötét haj, sápadt bõr... ez csakis Malazár lehet! Mégis volt benne valami egész különös, meghatározhatatlan... egész testét ezüstös fény vonta be, tagjai csillogtak, akár a gyémántok... "Malazár szellem lett?" - ijedt meg Helga. "De ez azt jelenti, hogy... meghalt?! Mikor?... és... hogyan??"

Dandelion rémülten ugrott fel, majd gyorsan felcibálta magára ruházatát, s a lépcsõ felé vette az irányt. Még egy utolsó, dühös pillantást vetett Helgára, s odavetette neki:
- Ezért még számolunk! -, majd eltûnt a sötétségben.

Az egykori rabszolgalány azonban már rég nem õt figyelte. Az ezüstszínben játszó alakot próbálta megközelíteni, ám amikor tett egy lépést elõre, a látomás az ellenkezõ irányban tette meg ugyanezt.

- Kérlek, várj! Malazár! - kérlelte Helga, s lendületesen elindult az alak felé. Karjait kitárta, mintha meg akarná õt ölelni, ám mikor odaért hozzá, az nemes egyszerûséggel semmivé foszlott. Csupán néhány apró gyémántcsillag jelezte egykori ottlétét.

- Malazár, ne hagyj itt! - kiáltotta a lány, de kérése süket fülekre lelt.

*****

Gyönyörû, napsugaras reggelre ébredtek a kis falu lakosai. Még csak hét óra körül járt az idõ, de a legszorgosabb falusiak már réges-rég talpon voltak, s olyanok is akadtak köztük, akik már munkahelyükre is ellátogattak. Egyesek békésen gyomlálták kicsiny kertüket, mások szekerüket tologatták a macskaköves úton, megint mások pedig a szomszédaikkal trécseltek a kapuban. Mindannyian kifejezetten nyugodtnak és békésnek tûntek, vidámsággal köszöntötték a napot. Csupán Mr. Slywheel, a rendõrfõnök csavargatta gondterhelten zsebkendõjét a rendõrkapitányságon, mely a falu szélén helyezkedett el.

Vele szemben az egyik leghíresebb bûnözõ ült, aki gyakran megkeserítette a többiek életét. Kreon, aki hatalmaskodása miatt kapta ezt a 'becenevet' most kifejezetten komolynak és megfontoltnak tûnt. Mr. Slywheel tudta, hogy a legtöbb rendõr ebben a helyzetben inkább fogná magát, és azonnal letartóztatná a férfit, ahelyett, hogy izgatott figyelemmmel hallgatná a mondókáját. Ám hiába; kicsi faluban minden számít, amit pedig Kreon emlegetett, igen nagy hatással lett volna a porkoláb további életére.

Mr. Slywheel-on látszott, hogy semmi problémája sincs az életben. Rendszeresen adózott a úrnak, aki a dombi kis kastélyban lakott, szolgáival gyomláltatta kicsiny, néhány hektáros földjét, s jó falusi emberként élte életét.

- Tehát ez az ajánlatom - szögezte le Kreon egy halvány mosoly kíséretében. - Ennyi, és nem több. Az önök dolga, hogy döntsenek affelõl, melyik az értékesebb önök számára: egy ócska senki, vagy a király fia és birodalmunk fõparancsnoka - rács mögött!

Mr. Slywheel, a rendõrfõnök elgondolkodva csavarta harcsabajszát tömzsi ujjaira. "Tény" - gondolta, "hogy jóval több galleonra tehetnénk szert, ha nem Kreont, hanem Griffendél Godrikot juttatnánk rács mögé - nem is beszélve Mardekár Malazárról, a fõhercegrõl! Melius egyszerûen megbolondulna, és kénytelen lenne annyit fizetni, amibõl megvehetnénk az egész palotát! Kreonért viszont senki sem jelentkezne, csak nyûg lenne itt a nyakunkon... azonban mi van, ha ez csak egy ügyes csel, amivel megpróbálja megúszni a büntetést?... viszont, ha valóban ez a szándéka, miért jött volna el önként a kapitányságra? Nehéz ügy..."

- Mi a biztosíték, Kreon -, hajolt át az asztalon Mr. Slywheel -, hogy nem csapsz be minket?

A bûnözõ boldogan elmosolyodott. Már várta ezt a kérdést. Némi kutakodás után egy kicsiny zacskót halászott elõ nagy bõrbatyujából.

- Ez elég biztosíték? - kérdezte egy krokodilvigyor kíséretében, mire Mr. Slywheel nagyot nyelve bólintott. "Mindenképp csakis nyerünk az ügyön" - gondolta -, "hiszen még akkor is, ha Kreon ideadja azt a halom pénzt, a miénk lesz, Malazárt is letartóztathatjuk... de ha csak Kreon pénze marad nálunk, még akkor is nagyot nyerünk a dolgon...

- Rendben, elfogadom a pénzt - nyúlt érte Mr. Slywheel. - Csak egyet mondj meg, Kreon. Miért olyan fontos neked, hogy kézre kerítsük Malazárt és Godrikot? Tudhatnád, hogy Melius mindent megpróbál majd, hogy megakadályozza...

Kreon szomorú pillantást küldött felé.

- Ugyan, Mr. Slywheel, ezt nem kérdezheti komolyan. Az áldozat a legjobb barátom volt, és õk ugyanúgy megérdemlik a büntetést, mint bárki más. Itt az ideje, hogy leszámoljunk az elõítéleteinkkel - a jókkal, és a rosszakkal is.

*****

Eközben a királyi palotában nagy volt a sürgés-forgás. Lord Robin, az egykori lovag dühösen meredt Melius királyra, akit az imént intézett el egy hatalmas ütéssel. Az uralkodó szinte rögtön elterült, a nagyot csattant a földön. A körülöttük lévõk rémülten felsikoltottak, de Lord Robin nem foglalkozott velük. Továbbra is csak a királyra fordította tekintetét - látszott rajta, hogy dolgát még nem fejezte be, itt véres bosszúra fog sor kerülni.

- Ne! Lord Robin, kérlek, ne tegye meg! Lord Robin! - kiáltotta Silverus, ám szavai hatástalanok maradtak. Lord Robin mélylila szemei szinte szikrákat szórtak, ahogy a hátra esõ királyt figyelte.

- Nem bánhat így Silverusszal, mikor mindig maga mellett állt! Megmentette az életét! És ez a hála? Hát most majd megtanulja, hogy tisztelje az alacsonyabb rangú barátait is, Melius! Hogy képzeli, hogy ilyen könnyedén fittyet hány arra, aki mindeddig a legnagyobb barátja volt? Persze, az igazi barátait semmibe veszi, míg az olyan álszent embereket, mint Hollóháti Hadrianus, isteníti...

- Honnan tud Hadrianusról? - motyogta mogorván Melius.

- Silverus mindenrõl beszámolt nekem... - küldött egy mosolyt szerelme felé Lord Robin. - De eljött az ideje, hogy megbosszuljam, amit tettél. Hadrianus halálosan megfenyegetett, de te mégis õt becsülöd jobban, mint a legjobb barátodat! Silverus egy hihetetlenül jó szívû, kedves férfi, és te, te alávaló, aljas féreg, mégse hálálod meg ezt!

- Na de kérem! - kiáltottak fel az õrök, ám nem merték megközelíteni Lord Robint. A férfi szinte szikrázott a dühtõl, szemei égtek, kezei ökölbe szorultak... Elõrántotta a kardját. Az éles hang hallatán mindenki összerezzent, aki a szobában tartózkodott, Silverus pedig hangos zokogásban tört ki.

- Robin, mit mûvelsz?! Könyörgöm, ne!

- Igen, igen, hagyj békén! - lihegte Melius, miközben lomhán a másik oldalára fordult. Lord Robin azonban nem úgy nézett ki, mintha szándékában állt volna megkegyelmezni Meliusnak. Lábát a férfi hátára helyezte, kardját magasra emelte...

- Robin, ne!

- Felségsértés! - üvöltötte kétségbeesetten kapálózva Melius.

- Nem - sziszegte Lord Robin -, ez volt az igazi sértés! - azzal beledöfte a kardot a király hátába.

Az õrök abban a pillanatban lendültek meg felé, s pillanatok alatt bekerítették. Melius azonban már hiába vergõdött, száján nagy mennyiségû vér kezdett ömleni: a kés valószínûleg átszakította a tüdejét. Az uralkodó betegesen hörgött, ujjaival a szõnyeget markolászta, ám már nem tudott mit tenni.... kiverte a veríték... a levegõt már nem tudta kifújni, csak szívta magába megállás nélkül...

Az utolsó hang, amit hallott, Lord Robin diadalittas nevetése volt.

- Király vagyok! Király vagyok! - üvöltözte az egykori lovag, miközben az õrök meglincselték, s már vonszolták is a várbörtön felé.

*****

- Jól van, Barackvirág - paskolta meg a ló pofazacskóit Hedvig, mikor már kellõ távolságra jutottak a kocsmától, ahol Morellt hagyták. - Most megpihenünk egy kicsit. Mindkettõnkre ráfér már, nem igaz? - fordult a ló felé, majd kissé hátrarántotta a kantárt. A Barackvirág nevû ló egy nagy 'nyihaha!' felkiáltás közepette lefékezett, játékosan két lábra állt, majd nagy zökkenéssel mozdulatlanná dermedt.

Hedvig boldog nevetéssel nyugtázta az állat bolondozását. Mikor az végleg letelepedett, a lány könnyedén ugrott ki a nyergébõl, s leült a ló mellé. Barackvirág láthatóan szomjazott, így a grófkisasszony úgy döntött, a közeli tóból merít egy kis vizet, hogy inni adjon szeretett állatának.

Lassan, kimérten lépkedett a smaragdzöld fûben, mely a közeli erdõbe vezetett. A fák lombjai tisztán csillogtak a harmattól, a közeli tavacska felszíne pedig frissítõen hidegnek tûnt. Fenn, a fák tetején madarak énekeltek, s a Nap szinte már fejfájdítóan sütött.

Hedvig pedig úgy érezte, hogy a töménytelen giccs, ami körbeveszi, szinte már gyomorforgató! "Hihetetlen, hogy mennyire undorító ez a hely... minden olyan... ideális... de jó lenne, ha sötét lenne, esne az esõ, kicsit villámlana az ég... a fa tövénél magamhoz szorítanám Barackvirágot, miközben denevérek repkednének a fejünk fölött, és...

- Elnézést.

- Igen? - fordult meg Hedvig. A lány egy magas, körülbelül negyven éves férfival találta szemben magát. Arcát ugyan már keresztülszelte egy-két ránc, de még mindig látszott, hogy a valóságban rendkívül jóképû - bájából pedig nem vont le az idõ múlása. Az ismeretlen aranyos-vöröses színben játszó, derékig érõ, lazán hullámos hajat viselt, szemei pedig a zöld legsötétebb árnyalataiban játszottak. Fülében aranykarikák sorakoztak, ujjait pedig ellepték az ilyen gyûrûk, lábán a szandált is arany díszítette. Egyedül egy bokáig érõ, lenvászon ruhát viselt, ami alól kikandikált a hosszú, lompos, vörösesarany farka, melynek dússágát és szépségét minden farkas vagy róka megirigyelhette volna. Ráadásul a férfi vörös tincsei közül egy-egy fül kandikált ki. Hedvig értetlenül meredt az ismeretlen különös testrészeire.

- Ezek... - motyogta bizonytalanul a lány, ám a férfi csak legyintett.

- Ne aggódj, én csak egy rókadémon vagyok.

Hedvig értetlenül bámult rá.

- Rókadémon?... az meg mit jelent?...

- Nem ez a lényeg - rázta meg a fejét lemondóan az ismeretlen, majd kezet nyújtott. A bal kezét adta oda a lánynak, mivel jobb kezében egy igen nagy és kifejlett répát szorongatott. - Elnézést, még be se mutatkoztam. A nevem Kuroda. Azért jöttem, hogy beszámoljak pár dologról, ami érdekelhet, Hedvig.

Folytatása következik!