Rózsaszirmok

[belldandy]

Rózsaszirmok

Na jó, igazából egy kicsi slash van benne, de nem rögtön az elején, majd késõbb. Akkor majd felhívom rá a figyelmeteket, de mivel alapjában véve hetero párosítások vannak többségében, ide raktam. Jó olvasást! ;-))))))) Ha van igény rá, folytatom.

1. fejezet
Vasárnap

Aznap vasárnap volt.
A herceg unottan ücsörgött trónján, s nem is figyelt apjára. Pedig az aztán megtett mindent,
hogy magára vonja a fiú figyelmét: megállás nélkül beszélt, hevesen gesztikulált, felállt, meglibbentette palástját, ahogy beszélt, s végig le se vette tekintetét szeretett fiáról, ám hiába:
úgy tûnt, annak gondolatai egész máshol járnak. Világoskék bársonyöltözete gyûrötten tornyosult lábánál, aranyékszerei díszes ruhája alá csúsztak, de a hercegnek esze ágában se volt
megigazítani. Hófehér, sápadt arcán mérhetetlen unalom tükrözõdött, s láthatóan nem vette
a fáradtságot, hogy figyelmét apjára fordítsa. A király végre észrevette, hogy fia nem törõdik
kiselõadásával.
- Malazár! Mégis, hol járnak a gondolataid? Kire figyelsz te egyáltalán? Hetek óta így megy
ez, fiam, s bár nem akartam felróni neked, egyre figyelmetlenebb vagy. A magad világában
élsz, és nem is akarsz kilépni annak kapuján. Mi az, mi ennyire eltereli a figyelmedet, mi az, mi
az én beszédemnél fontosabb lehet? - Melius Mardekár hangja sértetten, de mégis kíváncsian
csengett.
Malazár lassan felemelte szép fejét, és egyenesen a király szemébe nézett. Az uralkodó egészen megdöbbent, szinte érezte, hogy egyenes hátán végigfut a hideg. Nem tudta mire vélni
ezt a különös pillantást, kissé meg is rémült, ahogy az éjfekete szempár az arcába fúródott.
A herceg nem volt több tizenhat évesnél. Hosszú, ezüstösen csillogó, sötét hajat viselt, arca
sápadt, fehér színben tündökölt. Legszívesebben fekete ruhákat hordott, s nem egyszer elõfordult, hogy fekete festékkel összefestette szép metszésû arcát. Melius sokat gondolkodott
azon, hogy mi ellen emeli fel a hangját ilyen megdöbbentõ módon Malazár, de mindeddig nem
jött rá a megoldásra. Egyszerûen megdöbbentette a herceg összes furcsasága, mozdulata és
tette, nem tudott mit kezdeni a különös viselkedésével. Akár hogy is nézzük, Malazár minden
ízében meglepetéseket rejtegetett - és nem csak az apja számára.
Meglibbentette ujjait, feketére festett, nõiesen hosszú körmei megcsillantak az ablakon besütõ napfényben.
- Apám, zárattasd be az ajtót, kérlek - szólalt meg a fiú kissé vékony, bársonyos hangon. -
Zavar ez a sok fény, nem tudok tõle gondolkodni.
A király dühösen felfújta magát.
Õ maga sosem volt annyira különös jelenség, mint a herceg. Olyan volt, mint bármelyik másik elõdje, bölcs uralkodónak kikiáltott egyszerû kisember, ki nem tudott mást tenni, mint felmenõit utánozni mint cselekedeteiben, mint küllemében. Világosbarna, göndör, bozontos szakálla horpadt mellkasáig ért, de ez se hatott úgy, mint másnál. Nem volt elvarázsoló, nem terelte magára a figyelmet, egyszerû szakáll volt, mint bármelyik másik királyé. Õszbe vegyülõ
szálkás rengeteg, mely semmi újat nem rejt magában, csak a múltat ismétli töretlenül és hûségesen.
- Malazár, te nem foglalkozol semmi mással, csak magaddal. Tudod, mennyire idegesítõ,
hogy akármit mondok neked, te keresztülnézel rajtam? Mire gondolsz, mit teszel, ezek örök
rejtélyek maradnak számomra! Dühít, érted? - a király ökölbe szorította kezét. - Hihetetlen,
mennyire önzõ vagy! A trón fénye vakított el ennyire, fiam, vagy valami más? Mivel töltöd
napjaid, hogy nem tudhatom meg? Vagy már rég megtudtam, csak nem vettem észre, mi
folyik az orrom elõtt? Válaszolj, mert ha nem, istenbizony kitagadlak a családomból!
Malazár lassan végignézett a palota tróntermén. Tipikus középkori vár volt, egy szokványos
király kastélya. Sötétszürke, ügyetlenül kifaragott és rosszul illeszkedõ kõtömbök alkották, az
ablakok túl nagyok és ízléstelenek voltak, a függöny molyrágta, a szõnyeg ócska. A trón felé
öt lépcsõ vezetett, oldalukon a következõ felirattal: Rex Melius. ,,Gusztustalan propaganda" -
gondolta undorodva Malazár, ahogy végignézett a falakon, amelyet a család tagjainak életnagyságú portréi díszítették, giccses arany szegéllyel ellátva. Pont vele szembe állt apjának
míves képe, amint királyi pózban, de üres tekintettel néz vissza a vászonról.
- Lehet, hogy igazad van - válaszolta lassan Malazár -, de nekem legalább vannak gondolataim. Sokkal jobb ez, mintha élettelenül lézengnék itt.
- Nem tudom, mit nevezel te lézengésnek - hörögte dühösen Melius király -, mert remélem,
nem azt, amit az országod tesz. Õk mint érted dolgoznak, arcukon érted folyik a veríték, kérges tenyerükbõl érted csordul ki a vér. Szavuk téged éltet, minden napjukat érted élik, de te
nem törõdsz ezzel! Értelmetlen filozofálással töltöd az értékes napjaid, ahelyett, hogy arra
készülnél, hogy végre királlyá koronázhasson az ország.
- Miért hiszed magadról, hogy annyira nagy vagy? - pattant fel székérõl mérgesen Malazár.
- Fogalmam sincs, mit hiszel magadról, de amit mondasz, ostobaság. Feljebbvalónak érzed
magad csak azért, mert jó helyre születtél. Azok az emberek csak azért tisztelnek téged, mert
jó csecsbõl szoptál gyermekkorodban.
A király ezen szavak hallatán elvörösödött dühében.
- Ki vagy te, hogy kioktass engem? És hogy képzeled, hogy ilyen módon megalázol engem,
a varázslóvilág királyát, de kölyök?! Pont az vitt rá arra a beszédre, hogy tudod: nem vehetem fejedet érte, hiszen én vagyok az uralkodó.
- Akkor is megmondanám a véleményem, ha egy földeken kapáló paraszt lennék! - köpte
dühösen Malazár, ám mielõtt Melius visszavághatott volna, az ajtó hirtelen kitárult, s egy
szolga nyurga alakja jelent meg a küszöbön.
- Melius király, jelentem alássan, Griffendél Godrik fõparancsnok úr van itt, és beszélni kíván
önnel - mutatott be egy meghajlást, majd tekintetét a királyra függesztette. - Valami probléma adódott? Zaklatottnak tûnik, királyom.
- Nem érdekes, Silverus - legyintett a király -, csak egy gyerekes összetûzés volt, semmi más.
Igaz, fiam?
- Lehet - szólalt meg halkan Malazár -, hogy neked ez csak ennyit jelentett, de én úgy vélem,
ez több, mint egy összezördülés, atyám.
Melius küldött még egy utolsó, mérges pillantást a herceg irányába, majd a Silverus nevû szolgához fordult:
- Engedje be Griffendél urat, majd távozzon, ha kérhetném. Malazár, te pedig, ha tehetnéd,
fegyelmezd meg magad a fõparancsnok úr jelenlétében.
Az ifjú herceg eleresztette a füle mellett a megjegyzést.
- Uram - hallatszott ekkor egy karakteres, mély hang, melynek hallatán mindkét királyi sarj
felkapta a fejét. Melius szemében a rajongás szikrája csillant meg, s még Malazár is érdeklõdve méregette a jövevényt. Griffendél Godrik szinte minden ízében tökéletes személyiség
volt. Kiegyensúlyozott, bátor, udvarias és merész - ezen jelzõk mind õt jellemezték. Vöröses
fényû, hosszú, szõke haja a szerteágazó napsugarakra emlékeztetett, míg a világoskék
szempár a tiszta égre hajazott. Katona lévén Godrik aranybarna teste izmoktól duzzadt, bár
ezt nagy mértékben eltakarta a ruházata, melyet különbözõ kitüntetések és jelvények ékesítettek. Godrik harcos volt a javából, ügyesen bánt a karddal, a nyílvesszõvel - erejét és bátorságát szinte az egész varázslóvilág ismerte. Malazár összehúzott szemmel, de elismerõen
méregette a fõparancsnokot.
- Melius király - hajolt meg Godrik az uralkodó felé, majd a herceg felé fordult: - Malazár herceg... Híreket hoztam a gall frontról.
- Nocsak - pillantott fel érdeklõdve Melius.
- Nagyszerû híreim vannak. A mérleg a mi oldalunkra billent, a harc már majdnem eldõlt. A
gallok tucatjával hullanak el, a mi veszteségünk pedig nagyon is, hogy kis mértékû. Alig né -
hány száz ember vesztette életét. Azt hiszem, már csak pár nap, és a csata véget ér. Jegy -
zéket készítettem a nyereségekrõl és veszteségekrõl, és az eredmények igencsak kecseg -
tetõek. A küzdelem nemsokára lezárul, és nem csak területeket, hanem tetemes mennyiségû galleont is nyertünk.
- Remek! - tapsolt a király. - Tudtam, hogy mindig számíthatok az én megbízható, hûséges
Godrikomra! Sejtettem, hogy gyõzelemre vezeti csapatainkat, az eredményhez pedig csak
gratulálni tudok. Kérem, töltse az estét a családommal; eme apró ajándék által talán kipihen -
heti a háború fáradalmait.
Griffendél Godrik szélesen elmosolyodott a szavak hallatán, majd egyetértõen bólintott:
- Részemrõl a megtiszteltetés, királyom. Alig várom, hogy önnel idõzhessek.
- Ebben egyetértünk - kacsintott rá pajkosan Melius, majd dühösen Malazár felé fordult:
- Mondj már valamit! Ne nézz ilyen szerencsétlenül!
Utasítgatása azonban ismételten süket fülekre lelt. Malazárnak eszében se volt megszólítani
a bátor katonát; csak elgondolkodva, magányosan süppedt a bársonyülésbe, és szénfekete
haját pókszerû ujjaira csavargatta.
- Azt hiszem, itt az ideje, hogy távozzak - jelentette ki Godrik, majd ismét meghajolt elõször
a király felé, majd Malazár irányába, s a míves faajtó felé vette az irányt - ám az még azelõtt
kitárult, hogy Godrik kinyithatta volna. A fõparancsnok nem ijedten, csak kissé meglepetten
ugrott hátra.
A lány, aki besietett, a szolgálók egyszerû öltözetét viselte. Úgy tûnt, mintha valamilyen ta -
nyáról szakasztott parasztasszony lenne; ócska, durva szövetbõl készült szoknyáját egy
egyszerû vászonszalaggal erõsítette derekához, ráadásul cípõt se hordott - mezítláb surrant
végig a szõnyegen. A szolgalány égõvörös haját egyszerû kontyba tûzte feje tetején, kerek
arcát megannyi szeplõ borította. Tagjai tömörek voltak, õ maga pedig kifejezetten alacsony,
bár fiatal korát meghazudtolóan meglehetõsen nõies domborulatokkal rendelkezett.
Hugrabug Helga ugyanis akkor még csak tizennegyedik évében járt, s meglehetõsen tapasztalatlan volt minden téren. Tágra nyílt, nagy, zöld szemekkel csodálkozott rá a világra, mikor
pár hónapja a királyi palotába került, s egyszerûen nem tudott mit kezdeni magával. Senki se
törõdött vele, s egyik szolgálónak se jutott eszébe, hogy megmutassa neki, hogy mennek a
dolgok a kastélyban, hogyan kell illendõen viselkedni - vagy éppen mikor nem illik megzavarni
az uralkodót.
Úgy tûnt, Helga látogatása egyedül Malazárt nem botránkoztatta meg, sõt: a fiatal herceg
kissé elõredõlt székén, s széles, barátságos mosolyt villantott a jövevényre. A szolgálólány
ijedten elpirult, majd gyorsan abbahagyta Malazár csodálását, és a királyhoz fordult:
- Uram... a teája... kicsit elkéstem... sajnálom... jaj, még meghajolni is elfelejtettem... - hadarta kétségbeesetten, majd bemutatott egy rendkívül ügyetlen pukedlit - aminek szinte természetes velejárója az volt, hogy a kezében szorongatott, forró teával telt csésze a földre pottyant, s tartalma szétfolyt a szõnyegen.
- Mégis... hogy képzeli!... - adott hangot felháborodásának Melius király, ám Malazár addigra
már felpattant, s óvatosan a szolgálólányhoz lépett.
- Majd én segítek összeszedni a csésze darabkáit.
Melius elkerekedett szemekkel figyelte fiát, majd egy utolsó, tanácstalan pillantást váltott Godrikkal.

*

Aznap este különös hangulat uralkodott a palotában. Melius király kissé zaklatottan, de inkább félve figyelte Malazárt, akit láthatóan nem foglalkoztattak az elõkészületek. Ugyanúgy
sétálgatott a palota kertjében, mint bármelyik másik este, s ugyanúgy, árgus szemekkel figyelte az eget, melyet a legnyugvó nap sugara liláspirosra festettek. A dombok mögött a
csillag hatalmas, aranyban égõ gyûrûnek tûnt, melynek lángjai körülveszik a királyságot, s
úgy lobbannak fel majd hûlnek ki, mint a tûz lángja. Malazár herceg elmélázva figyelte ezt a
csodás természeti jelenséget, s közben óvatosan nekitámaszkodott az egyik nagyobb kiemelkedésnek a közeli dombon. Körültekintett, majd mikor megbizonyosodott afelõl, hogy
senki se figyeli, leült. Minden olyan különlegesen szépnek, mégis szomorúnak hatott, mintha
valami új kezdõdött volna, ám ugyanakkor vége lenne egy nagyon fontos, másik dolognak is.
Sok, furcsa érzés kavargott most benne, s hiába próbálta, nem tudta megemészteni a nap
eseményeit. Malazár úgy érezte, az élete hamarosan száznyolcvan fokos fordulatot fog venni, ám még nem is sejtette, hogy ennek mi - vagy éppen ki - lesz az elõidézõje.
Hamarosan beesteledett, ám Malazárnak semmi kedve nem volt visszatérni a kastélyba,
hogy részt vegyen a vacsorán. Legszívesebben ott maradt volna egész éjszaka, hogy bámulja az eget, és az élet értelmén merengjen - ám hamarosan kitárult a kapu, s feltûnt Hel -
ga, a szolgálólány tömör kis alakja. Malazár kissé felnézett, s lassan követte tekintetével
az útját. Ezt azonban nem tehette sokáig, mert hamarosan Helga melléért, és óvatosan
megtapogatta vékony vállát.
- Malazár úrfi! Melius király hivatja önt. Azt mondja, nemsokára megérkezik Griffendél Godrik fõparancsnok úr, és önnek semmi esetre se szabad távol maradnia.
- Tényleg? És mi lesz, ha nem megyek? - hunyorgott barátságosan Malazár Helgára, aki fülig elpirult.
- Hát... - válaszolta kissé félszegen -, azt mondta, akkor kitagadja önt.
Egy pillanatra a két fiatal tekintete keresztezte egymást, majd Malazárból, mint egy varázs -
ütésre, kipukkant a nevetés. Vidámságában még könnyei is folytak arca két oldalán - csakúgy, mint a szintén kacagó Helgának.
Abban a pillanatban nem herceg és szolgáló voltak, hanem két fiatal, akit egymás mellé sodort a véletlen, s akár akarták, akár nem, sorsuk szorosan összekapcsolódott.

[belldandy]

Ó, csak most látom, milyen pocsék lett a szerkesztés, de sajnos így van írva Wordben... :-( Tudom, hogy milyen kényelmetlen így olvasni - nekem is, - de nem tudok mit csinálni, és sajnos a többi is valószínûleg ilyen lesz...

[xwoman]

Szia! Merengőn is írtam, ide is illik valamit reagálni! Nagyon jó kis történet. Viszont sajna a többi fejezetnél leragadtam... /me szégyelli magát...
De ha szép lassan felteszegeted ide is a műved, el fogom olvasgatni!

[belldandy]

Semmi a baj... viszont szerintem valóban lassan fogom feltöltögetni... pláne, hogy a merengõ megint rossz, nincs is honnan bemásolni De majd igyekszem! És köszi, hogy írtál!

[belldandy]

Íme a folytatás! Remélem, ez is tetszeni fog! ;D

2. fejezet
Ismeretlen viselkedés

Malazár felállt, óvatosan leporolta a ruháját, melyre megannyi kósza fûszál tapadt, s már el is lepte a birtok fekete földje. Sötét szemeit lesütötte, s egy halvány, sejtelmes mosoly kíséretében átkarolta Helga derekát. A szolgálólány egy pillanatra azt se tudta mihez kapjon ijedtében ;az elmúlt percek azt bizonyították, hogy közte és a herceg közt jóval több van, mint ami egy úr -szolga viszonyhoz elengedhetetlen, így ha rajtakapta volna õket valaki, akár a fejét is vehették volna a lánynak. Gyorsan kibontakozott a fiú szorításából, majd tett néhány lépést az ellenkezõ irányba. Az arca égett a szégyentõl, és nem volt hajlandó Malazárra nézni.
- Mi a baj? - kérdezte meglepetten a herceg. - Valami rosszat mondtam?...
- Nem, dehogy, uram - motyogta alig érthetõen a lány. - Csak éppen... én kapok majd a királytól megrovást, ha ön nem igyekszik vissza a trónterembe. A konyhások lassan felszolgálják a vacsorát, és Hollóháti Hedvig kisasszony és Griffendél Godrik úr is hamarosan megérkeznek. Melius király nem szeretné megvárakoztatni õket, és nagyon kéri, siessen.
- Ugyan már, Helga - lépett hozzá közelebb Malazár.
Helgába akkor - talán akaratán kívül - belévágott, hogy az ifjú herceg milyen gyönyörû. Csodás, sötét hajával, hófehér bõrével és fekete ruháival olyan volt, akár a halál elegáns angyala, s bár a szolgálólány mindig is félt az ehhez hasonló jelenségektõl, most mégis megbûvölten figyelte Malazárt, s úgy érezte, szíve mindjárt kiugrik a helyérõl. Lábai hevesen remegtek, s fogalma se volt, miért, de hirtelen elképesztõ vágyat kezdett érezni arra, hogy egész testével a herceghez simuljon, úgy, hogy testüknek minden apró részlete szorosan érintkezzen egymással, s hogy aj -
kaik mindörökre összekapcsolódjanak, akár az ég és a föld vagy mint két rózsaszirom.
- Ne legyen ennyire görcsös - suttogta halkan Malazár, majd ismét átkarolta Helgát, s finoman magához szorította. - Ön nagyon fontos nekem - súgta mosolyogva a herceg.
A szolga nagy, zöld szemei nedvesen csillogtak. Már nem akarta kiengedni magát a fiú szorításából, minden porcikája már a teljes beteljesülésre: a megváltó csókra várt.
- Gyönyörû vagy - Helga hangja bátortalanul elcsuklott, ahogy figyelte a herceget. Malazár szebb volt bárkinél, akit életében valaha is látott. Különbözõ érzelmek kavarogtak a szívében, s testén ismét végigfutott a reszketés.
Malazár hozzásimította hófehér arcát a lányéhoz. Helga érezte, hogy a bõr, mely érintkezett az övével, selymesebb Melius király legdrágább, külföldi palástjánál, s forróbb, mint bármilyen júliusi nap.
- Csókolj meg - nyögte esetlenül, mire a király fia halványan elmosolyodott, ám nem késlekededett. Csodálatos, érzéki csókban forrtak össze, ott, a király kertjében, ahol bárki megláthattas mint késõbb kiderült, meg is látta - õket. Helgát akkor azonban már nem érdekelte semmilyen illetéktelen leselkedõ... még akkor is, ha az maga Hollóháti Hedvig volt.
Nem messze tõlük, az egyik fa mögött egy fiatal lány rejtõzött. Körülbelül tizenötödik évében járhatott, ám viselkedését tekintve sokszor korát meghazudtolóan komoly döntéseket hozott, s felnõttként kezelte a legmegoldhatatlanabbnak tûnõ problémákat is. Szívesen látogatta a könyvtárakat, ideje nagy részét ott töltötte, míg Surreyban élt a szüleivel. Most azonban, hogy ebbe az Isten háta mögötti kis faluba költöztek, ami kizárólag azért volt híres, mert Melius király szép kastélyt építtetett itt, kevés ideje volt szeretett könyvei társaságában idõzni. Gyakran kellett segítenei a berendezkedésben, s bár segítõkésznek mutatkozott, szívesen vonult volna el néha, hogy egyedül hódoljon igazi szerelmének, a csendnek.
Hedviget Surreyban gyönyörûnek tartották. Minden ifjú gróf, báró versengett a kegyeiért, s nem egy komoly házassági ajánlatot tudhatott magáénak. Mindenki rajongott érte, de õ hûvösen, örömtelenül fogadta a vallomásokat. Valamiért mindig elkedvetlenedett, akárhány módos úriember is próbált közeledni felé - õ ellentmondást nem tûrõen magába zárkózott, s nem foglalkozott velük.
Hosszú, göndör, barna hajat viselt, szemei pedig sötétbarna színben pompáztak. Vékony alkatú,filigrán lány volt, sápadt bõrrel és piros, telt ajkakkal. Mindig a legdrágább, legszebb ruhákat hordta, s ha régi otthonában, Surreyban sétálni indult, nem hiányozhatott kezébõl kis esernyõje, kézitáskája és egy - egy szeretett könyve sem. Sokak szeme akadt meg rajta, ám õ - apja, Hadrianus szerint - eddig mindig helyesen döntött.
Hadrianus, Surrey grófja és egyben Hedvig édesapja sosem tagadta, hogy lányát a király fiával, Mardekár Malazárral kívánja összeadni. Mivel Melius és Hadrianus nagy barátok voltak, ebben már a két fiatal születése elõtt meg is egyeztek. Errõl azonban természetesen még senki sem tudott természetesen a két nemesen kívül. Malazár még azt is csak a minap tudta meg, hogy estére a grófi család hivatalos a kastélyba - ennek láthatóan nem nagyon örült.
Hedvig meglepetten figyelte a kis párt a fa mögül, s meglepve érzékelte, hogy féltékeny.
" Nahát " - rótta meg magát - " Egy férfi nem értem bolondul, s máris felébred bennem ez a furcsa érzés. Hihetetlenül önzõ vagyok. " De hiába próbált megszabadulni kósza érzelmeitõl, nem sikerült. Két marka ököllé formálódott, ahogy Malazárt és Helgát nézte. " Hogy képzeli! Milyen felfoghatatlanul tapintatlan herceg! Így megalázni engem, Surrey grófkisasszonyát egy ilyen... egy ilyen szolgálóval! " - Hedvig dühösen felfújta magát, majd hátat fordított, és elviharzott.

*
- Igen... igen - Helga csak ennyit motyogott halkan, majd óvatosan felállt, s leporolta sáros, kissé összepiszkolódott ruháját. Egy pillanatig tanácstalanul meredt Malazárra, majd egy hirtelen ötlettõl vezérelve kezeit lábához kapva meghajolt, s így szólt:
- Öhm... uram... elnézést...
Malazár jókedvûen felnevetett. Az ifjú herceg lassan feltápászkodva igyekezett komoly pillantásokkal illetni a szolgálólányt.
- Hölgyem... megbocsátok - azzal õ maga is mosolyogva meghajolt Hugrabug Helga felé. A lány óvatosan felpillantott, majd egy ideig ajkát beharapva igyekezett elfojtani kitörni kívánó nevetését.
- Nos... - mosolyodott el Malazár.... - Versenyfutás az ebédlõig?
Helga felkapta a fejét.
- Még mit nem! - nevetett a hercegre.
- Ja igen... megértem, hogy félsz, hogy lemaradsz... - hunyorgott barátságosan a király fia.
A mondat kellõképpen megbotránkoztatta a szolgalányt.
- Hogy micsoda?! Fogadjunk, hogy kétszer is elérek az ebédlõig, míg te éppen csak elvánszorogsz oda! - közölte cinikusan, s melle elõtt keresztbe tette tömör, hófehér karjait.
- Azt te csak szeretnéd - fintorodott el Malazár, majd nekiiramodott: - tegyünk egy próbát! Aki utolsónak ér oda, az egy bûzös troll!
- Egy bûzös troll?! - rökönyödött meg Helga, majd végül Malazár után szegõdött, a következõt kiabálva:
- De ez nem volt tisztességes! Te hamarabb elindultál!
- Ah, milyen gyerekesek, igaz, apám?! - kérdezte Hedvig egy cseppnyi irigységgel a hangjában.
- Kergetõznek meg játszadoznak egymással... tökéletesen felelõtlen mindkettõ! Igazam van, apám?
Hollóháti Hadrianus - ha szabad ezzel a kifejezéssel élnem - egy borzasztó ronda férfi volt. A haja rézvörös színben pompázott, álla alatt tripla toka rengett, s orrát megannyi szeplõ díszítette. A grófok kényelmes életét élte, s még sosem volt szüksége bármit is megtenni a saját jóléte érdekében. Akkor még nem is sejtette, hogy pont a lánya fogja rádöbbenteni arra, hogyha nem akarja, hogy a dolgok kicsússzanak a kezei közül, használnia kell az eszét és tennie kell valamit azellen, hogy úgy történjenek az események, ahogy azt az õ úri kedve kívánja. Ám
sokszor még ez sem volt elég, leginkább az õ esetében...
- Azt hiszem, minden rendben - motyogta a gróf ördögi mosollyal.
- Hogy micsoda?! - háborodott fel Hedvig. - Hiszen semmi sincs rendben! Atyám, nem vagyok hajlandó összeházasodni egy olyan férfival, aki egy szolgát szeret!
- Biztos vagy benne, Hedvig? Melius király és fia nagyon gazdagok...
Hollóháti Hadrianus, bár kevesen tudtak róla, az utóbbi hónapokban alaposan eladósodott, s bár nem mutatta ki, csakis azért keresett férjet lányának, hogy legyen, aki eltartsa - s persze õt, magát is. S mivel Melius nem csak régi barátja, hanem Anglia királya is volt, nagyon is megfelelõ volt apósnak Hedvig számára.
- Mit számít! - morogta dühösen Hedvig. - Hogy menjek hozzá, ha nem engem szeret?!
- Majd megszeret, ezzel ne törõdj - legyintett Hadrianus. - Sokkal inkább...
- .... sokkal inkább mivel?
Hadrianus gonoszul felkacagott.
- A pénzzel, egyetlenem, hiszen csak az a fontos. Megzsaroljuk Meliust, a lényeg csupán az, még az ígértnél is több pénzt adjon.
- Micsoda?! - hábordott fel Hedvig. - De hiszen ez zsarolás! Nem vagyunk mi bûnözõk!
- Ugyan, ne nevettess, Hedvig - fordult lánya felé méltatlankodó arckifejezéssel Hadrianus. - Mi csak kihasználjuk az élet adta lehetõségeket.
- Úgy, hogy kiforgatjuk a királyt a vagyonából?!
- Mondd szebben... ez rosszul hangzik...
- Minek mondjam szebben, ha egyszer ez az igazság?! - kiáltott apjára dühösen a lány, mire a gróf lepisszegte.
- Halkabban, te bolond lány!
- Nem undorodsz magadtól? - sziszegte Hedvig.
- Miért tenném? - színlelt meglepetést Hadrianus.
- Király talán nem akarsz lenni?! - gúnyolódott a grófkisasszony. Nem gondolta komolyan, de Hadrianus komolyan vette.
- Nem is rossz ötlet....
- Hát te .... - kapkodott levegõért Hedvig.
- Én?
- Nem vagy semmivel se jobb, mint a rablók és gyilkosok!
Hadrianus erre egy lendületes pofonnal jutalmazta lányát. Hedvig megtántorodott, majd ügyetlenül a fûbe esett.
- Mégis mit képzelsz?!
- Azt képzelem, hogy tiszteletlen vagy, ami nem megengedett!
- Tényleg? És ki hozta ezt a szabályt?!
Hadrianusnak már kezdett elege lenni a csipõs nyelvû grófkisasszonyból.
- Még egy szó, és...
- Hát itt vannak önök is? - hallatszott akkor egy mély, karakteres hang. Hadrianus megfordult tengelye körül, Hedvig pedig kecsesen felállt, s porolgatni kezdte elegáns ruháját, közben mustráló pillantásokkal illette a jövevényt, aki nem volt más, mint Griffendél Godrik. A katona meghajolt, majd a párosra mosolygott:
- Önök is a király vacsorájára igyekeznek? - érdeklõdött.
- Igen, uram - válaszolta kimérten, de egy kedves mosollyal a szája sarkában Hedvig.
- Nos, ez esetben örömmel venném, ha elkísérhetném önöket, ugyanis én is oda tartok - válaszolta Godrik, s közben különleges, világoskék szemeit le se vette Hedvig arcáról.
A grófkisasszony bólintott egyet, mire a katona belékarolt, s így, ketten, Hadrianusról tudomást sem véve elindultak a királyi étkezde felé.
- Ezt nem hiszem el! - bámult utánuk Hadrianus. - Milyen nevetséges, és... ismeretlen viselkedés ez számomra!

[xwoman]

Mint igértem, itt már tényleg elolvasom! Nagyon tecc ez is, jók a karakerek!

[belldandy]

Köszi! És ki tetszik a legjobban a 4 közül? Bár Godrik még fejletlen állapotban van, és én személy szerint egy kedves tuskónak tartom, úgyhogy kár megítélni még most... ;D Ezt mindenkitõl kérdezem... (közvéleménykutatás... ;D) Ki a legszimpatikusabb a négybõl???

[xwoman]

Nekem Helga a kedvencem! /hogy miért, azt nem nagyon tudom megmagyarázni.../

[belldandy]

Átkozottak útja (Damned's way)

Hollótháti Hadrianus még egy pillanatig elgondolkozva nézett lánya után, s vörösesszõke szemöldökét aggodalmaskodva összevonta. " Mit akarhat Hedvig egy ilyen egyszerû kato -
nától? " - kérdezte magától kétkedve Surrey grófja. " Talán csak szórakozik vele? Vagy ép- pen velem szórakozik? Mindenesetre semmiképp se lesz ez így jó. Nem hagyhatom, hogy Melius tudomást szerezzen a lányom kósza ötleteirõl. Most és mindörökre véget kell vetni az ilyen és ehhez hasonló ostobaságoknak! Hedvig pedig alaposan meglakol majd emiatt! " - dühöngött a gróf, majd a fõbejárat mellett õrködõ férfihoz szólt:

- Nyissa ki nekem a kaput, szolga! Hollóháti Hadrianus vagyok, Surrey grófja, és õfelsége vendége vagyok a ma esti vacsorájára - jelentette ki méltóságteljesen, majd várakozóan tekintett az õrre, aki egy pillanatig bután meredt vissza a Hadrianusra, majd összekapta magát, s jobb kezét fejéhez érintve így szólt:

- Hódolatom ön elõtt, Hollóháti Hadrianus, Surrey grófja! Jelentem, a kapu már réges rég nyitva áll! - a gróf dühösen felfújta magát, s óvatosan oldalra pillantott. Valóban minden úgy volt, ahogy az õr mondta: a több méteres felvonóhíd le volt eresztve, s szemérmetle - nül áthidalta a kastély melletti, csillogó, átlátszó pataktól tündöklõ, mély vizesárkot. Had -
rianus egészen elvörösödött, ahogy a pimasz szolgálót figyelte, s úgy döntött, nem hagy - ja, hogy egy ilyen egyszerû ember kifogjon rajta.

- Természetesen én tisztában voltam ezzel - jegyezte meg, de magában keserûen meg - állapította, hogy a hazugság korántsem cseng olyan jól is hihetõen, mint ahogy azt õ el - tervezte magában. A híd õre szolidan meghajolt, s közben harsányan szónokolt:

- Nem vontam kétségbe, ó, grófok legnemesebbike! Roxmorts királyi fõváros nevében jó étvágyat kívánok önnek, kedves lányának és kísérõjének, Griffendél úrnak - jelentette, ám hamar rá kellett jönnie, hogy ismét olyan szavak csúsztak ki a száján, melyeket Hadrianus nem hallott örömmel. Mi több, a gróf hatalmas pofont kevert le neki, majd megeresz - tett egy ordítást:

- Griffendél Godrik nem a lányom kísérõje! Tudja meg, hogy Hollóháti Hedvig, az én legi - dõsebb lányom nemsokára a fõherceg úr, Mardekár Malazár felesége lesz, és ebben sem ostoba szolgálók, sem pedig nagyképû, félpucér fõparancsnokok nem állíthatják meg! - azzal elviharzott a kapu irányába. Az félig komoly, félig kedélyes pillantást küldött utána. " Azt te csak hiszed, te pöffeteg gomba! " - gondolta, majd elvigyorodott, és követte a gróf útját, mígnem azt el nem nyelte a Mardekár - palota sötétsége.

Hollóháti Hadrianus idegesen lépkedett végig a hatalmas Mardekár - kastély folyosóján. Volt miért aggódnia, hiszen semmi se úgy alakult, ahogy õ azt eltervezte. Nagyon is úgy tûnt, hogy lánya - akirõl mindeddig azt hitte, hogy fondorlatosságában, cselességében és ötletességében nem marad el mögötte - egészen véletlenül találkozott egy olyan ember -rel, aki kiszakíthatja õt a hétköznapokból, aki színt lophat a szürke, lompha órákba és aki megadhatja neki mindazt a szeretetet és gondoskodást, amirõl eddig még csak nem is ál - modhatott szülei oldalán. " Ez nem is lenne baj " - gondolta keservesen Hadrianus -, " ha az az illetõ, aki mindezt nyújtja neki, nem egy katona lenne, hanem a fõherceg! Melius ne- mes egyszerûséggel meg fog ölni, ha erre rájön! Most mit tegyek? Valahogy meg kell aka - dályoznom ezt! " aztán végül sikerült megnyugtatnia magát. " Hát, mi lenne? Hiszen ed -
dig még semmi se történt - és nagyon valószínû, hogy nem is fog! Akkor meg mit izgatom magam ilyenek miatt? " - Hadrianus úgy döntött, nem foglalkozik többé a Hedvig és God -
rik között kialakulóban lévõ vonzalommal, s míg a királyi ebédlõhelyiség felé tartott, szem- ügyre vette a falakon sorakozó festményeket.

A Mardekár - palotában az uralkodó színek egyértelmûen a zöld és az ezüst voltak: az ezüstösen csillogó, sötétszürke köveket néhol elborította a kintrõl beburjánzó, sötétzöld moha, s a gótikus stílusban készült, nyújtott tetejû ablakokat ugyanilyen színû bársony - függöny díszítette. Minden egyes szobához és teremhez, mely a kastély bármely folyosó - ján elhelyezkedett, zöld selyem szõnyeg vezetett, melyeknek szegélye természetesen vi - lágosszürke színben pompázott. Melius király, aki még az ilyenekre is adott, rabszolgáit és a palotában dolgozó személyzetet egyaránt ezekbe a színekbe öltöztette, s az csak ezzel harmonizáló festményeket rakott ki a falra. " Ez kissé beteges " - jegyezte meg magában Hadrianus, mikor megpillantott egy házimanót, aminek mindkét hegyes fülére egy - egy sötétzöld, apró sipkát biggyesztettek, kicsi, ezüst csörgõkkel.

- Hol találom a királyi étkezdét, szolga? - förmedt rá a kicsiny manóra Hadrianus olyan hangnemben, amitõl még egy troll is jócskán megrettent volna - nemhogy egy házimanó -hoz hasonló, félõs kis lény. A szerencsétlen teremtmény egy pillanatig azt se tudta, mit tegyen vagy mondjon rémületében, majd végül bemutatott egy mély meghajlást, és így szólt:

- Uram, a királyt a folyosó legutolsó termében keresd, nemsokára felszolgáljuk a vacso - rát. Az uralkodó mellett már jelen van a fõherceg úr, Malazár úrfi, a lányod, Hedvig kisasz- szony és kísérõje, Griffendél úr is.

- Nem az a nyomorék a lányom kísérõje! - fakadt ki dühösen Hadrianus, mire a manó i - gyekezett olyan kicsire összehúzni magát, amennyire sikerült. Teniszlabda nagyságú sze - meivel bocsánatkérõ pillantásokat küldött Surrey grófja felé.

- Elnézést, uram - motyogta meghunyászkodva, majd óvatosan elsomfordált az össze - tûzés helyszínérõl. Hadrianust már megint elöntötte a düh. " Mennyi mérhetetlenül os -
toba és idegesítõ teremtmény van itt! Ez annyira kibírhatatlan! Ha megvolt a házassági
ceremónia, megyek is vissza Surreyba - Roxmorts fõváros, mi? Gyenge kis hely ez, buta emberekkel " - hozta meg a végsõ döntést, ám mikor óvatosan benyitott az étkezdébe, sikerült egy erõltetett mosolyt varázsolnia arcára.

- Hadrianus! Drága barátom! - kurjantotta Melius király, mikor megpillantotta cimboráját.

- Melius! - kiáltotta vidáman a gróf is, és szorosan magához ölelte a királyt. - Mióta is nem láttalak? Tíz éve? Vagy talán húsz?

- Haj, elrepül felettünk az idõ - helyeselt a király, majd egy széles mozdulattal beljebb in - vitálta a vendéget. - Kerülj beljebb, Hadrianus! Mint látod, lányod, Hedvig már meg is ér - kezett... mondd csak, Griffendél úr a kísérõje? - érdeklõdött a király, mire Surrey grófjá - nak a feje érdekes, lilás színt öltött, amely természetellenes módon elütött stílusos zöld - ezüst öltözékétõl. Szerencsére Godrik megelõzte a vitát.

- Ugyan, királyom, dehogy! Egyszerûen csak megpillantottam a kisasszonyt, s mivel Ma - lazár úrfi nem járult elé, gondoltam, bekísérem - hajtott fejet elõször az uralkodó, majd a fia, végül pedig Hadrianus felé Godrik. Ám egyedül Hedvigtõl kapott együttérzõ, meleg pillantást - Malazár forgatni kezdte a szemét e szavak hallatán, Hadrianus dühösen ösz - szevonta a szemöldökét, Melius király pedig fia felé fordult:

- Malazár! Már megint olyan udvariatlan vagy a vendégeimmel! Parancsolom, hogy hiva - talosan is kérj bocsánatot Hadrianus úrtól - adta ki az utasítást Melius, majd elégedetten figyelte Malazár reakcióját. Az ifjú fõherceg felállt, lassan, vontatottan kilépett az asztal mellé, és meghajolt, mondván:

- Elnézést, uraságod, Hollóháti Hadrianus, Surrey grófja. Nem állt szándékomban meg - sérteni se téged, se a lányodat.

- Ó, ugyanmár, semmi se történt - vélte Hadrianus, s megeresztett egy atyáskodó mo - solyt.

- Bloah, ettõl hányingerem van - jegyezte meg Malazár halkan, s unalma elûzéseként vil - láival csörögni kezdett. Hedvig megvetõ pillantást küldött felé. " Fegyelmezetlen, gyere - kes, egyfolytában ellentmond mindenkinek, lázad a környezete ellen és úri származása el - lenére egy szolgával enyeleg. Még egy ilyen szánalmas alakot nem hordott a föld a hátán!
Na nem mintha ez a Godrik jobb lenne... elég tenyérbemászó alak, arra persze megfelel, hogy eltereljem apám figyelmét a másik idiótáról.... Istenem... én már sose találom meg a hozzám illõ férjet. Mintha itt mindenki megbolondult volna!... legjobb lenne csak... elmenni innen, elhagyni ezt a szörnyû világot, hogy végre valahol szabad lehessek...Olyannyira hi -ányzik már a kötöttségek nélküli élet, a protokoll elhagyása... bárcsak megszökhetnék... csak ebbõl az egy szempontból értem meg Malazárt, semmi másban nem osztom a véle - ményét... elegem van a királyokból, hercegekbõl, nemesekbõl, elegem, elegem, elegem..."

- No, elég a torzsalkodásból - jegyezte meg Melius atyainak szánt hangon, s egy ostoba mosolyt eresztett meg vendégei irányába. - Hiszen nem azért vagyunk itt, hogy veszeked- jünk, hanem hogy elköltsünk egy igazán ízletesnek ígérkezõ vacsorát, és hogy döntsünk pompás, fényes jövõtök felõl, gyermekeim - trillázta a király egy krokodilvigyor kíséreté - ben. - Üljön le, kérem, Hadrianus!

Az undok gróf kelletlenül helyet foglalt a vacsora többi meghívottja mellett, majd várako -
zóan tekintett Meliusra. A király kissé zavarba jött a pillantás láttán, hiszen rögtön kiol -
vasta a férfi tekintetébõl, hogy az már nagyon várja, hogy tálalják a vacsorát.

- Helga! - sürgette ideges hangon a király a szolgálólányt. - Mikor szolgálod fel végre a
vacsorát? Nem látod, hogy a vendégeim éheznek? - hangja gõgösen csengett, de feke -
te szemeivel rákacsintott Hadrianusra. Hedvig lopva ásított egyet.

- Igenis, uram! - hallatszott egy vékonyka kis hang, s hamarosan feltûnt az ajtóban Hug -
rabug Helga alacsony, kerek kis alakja. A lány égõvörös haját most egyszerû kontyba fog -
ta feje tetején, s tisztán látszott, hogy a vacsorát tartalmazó tálat tartó kezeinek körme
alatt nem kis mennyiségû piszok leledzik. Melius undorodva felhorkantott, mikor Helga az
asztalra helyezte a tálat - a szolgálólány pedig azonnal elpirult.

- Hogy képzeli, hölgyem, hogy ilyen kézzel helyezi az ételt egy király asztalára? - kényes -
kedett Melius. - Hát nincs magában semmi tisztelet uralkodója irányába? Zavarba hoz en -
gem a vendégek elõtt!

Helga arca most már szabályosan lángolt - s nem õ volt az egyetlen, aki így volt ezzel. Malazár alig bírta visszafojtani kitörõ dühét, ám láthatóan õ legalább megpróbálta. Grif - fendél Godrik dühösen felpattant (Hedvig szerepét jól alakítva azonnal áhítatosan bámul - ni kezdte), elõkapta pálcáját, és Helgára szegezte.

- Hogy merészeled megsérteni királyunkat? - ordította, akár egy felbõszült vadállat. - Te,
tiszteletlen, ócska paraszt, hogy képzeled? - üdvöltötte magából kikelve. A pálcát tartó
keze már remegett, minden izma megfeszült. Helga döbbenten, halálra váltan meredt rá,
s felváltva küldött kétségbeesett pillantásokat hol a fõparancsnok, hol Malazár felé - aki
nem késlekedett, hogy megmentse szíve választottját.

Az ifjú herceg is felállt, s lassan, vészjóslóan megszólította Griffendél Godrikot:

- Tegye le azt a pálcát. Most.

A katona nagy nehezen levette pillantását a szolgálóról, s értetlenül Malazárra bámult - aki viszonozta a pillantást. Egy percig ki nem mondott szavak cikáztak közöttük, a feszült - ség pedig egyre nõtt - Godrik érezte úgy, hogy elõször kell megszólalnia.

- Malazár úr!... Ez a mocskos szolga megsértette az etikett szabályait! Egyszerûen nem találok szavakat e szégyenletes esemény jellemzésére - magyarázta, majd energikusan hátradobta aranyszõke hajtincseit. Hedvig egy pillanatig rajta felejtette vágyakozó pillan - tását - s bár ez csak pár másodpercig tartott, nem kerülte el Hadrianus figyelmét. Surrey grófja kimeredt, vizenyõs harcsaszemeivel egyfolytában lányát ellenõrizte.

- Én pedig az ön viselkedésére nem találok szavakat, fõparancsnok úr - suttogta halk, vészjósló hangon a herceg. A teremben hamar csend lett, a szolgák abbahagyták fecse - gésüket, az ablakban zümmögõ légy is elhalkult. Még Melius király is elfeledte azt a jó szo- kását, hogy beleszóljon fia életébe és megnyilvánulásaiba - most õ maga, a varázsvilág u -ralkodója is némán figyelte a herceget.

- Sose tartottam sokra a katonákat, de most végképp leírta magát elõttem. Önt az indula-tai és a túlzásba vitt, beteges hûsége vezérli. Hányingerem van magától, sõt mindenkitõl is, aki itt ül, ennél az asztalnál. Pipogya alakok, díszelegtek, forogtok, nem veszitek észre a díszletek mögött rejlõ valóságot. Ha egyszer kilépnétek az erkélyre, és megnéznétek, mit kíván a nép... Ha igazán kinéznétek az ablakon...

- Már megbocsáss - vágott vissza harsányan Godrik -, de én igenis teszek a nép jólétéért. Csatáimban rengeteg aranyat szerzek számukra, biztosítom nekik ezzel a jó otthont, pénzt és területet.

- Sajnálatosnak tartom, ha ön erre büszke, Griffendél fõparancsnok úr - morogta lenézõen Malazár. - Nevetséges, ahogy próbálja dicsõségként beállítani az ostoba és értelmetlen mészárlást. Semmi java sincs belõle a népnek, csak költik a rengeteg pénzt a gyilkos pál -cákra, amik egy suhintásra ölnek... Ölnek, érti? Emberéleteket oltanak ki! - emelte fel a hangját a herceg. Helga ámulattal figyelte szerelmét. - Tudja ön, mit jelent ez? Egy család, ami hazavár egy embert - aki lehetne éppen maga is! Könnyû gyõztes csatákat indítani egy jól védett sátorból! Instrukciókat adni a kényelmes ágyból!

- Mintha te talán annyit tettél volna a hazádért! - förmedt rá a hercegre Godrik, mire Me - lius megbotránkozva felpattant helyérõl.

- Ne beszéljen így a fiammal! Õ mégiscsak egy királyi sarj! - közölte vicsorogva a férfi, mire a fõparancsnok azonnal behúzta a nyakát.

- Királyom... - motyogta esetlenül.

- Milyen nevetséges! A hatalmas fõparancsnok... királyom... - utánozta gonoszul a fõher - ceg Godrik hangját. - Elegem van belõletek! Elmegyek! - azzal hátat fordított, s azonnal célba vette az ajtót.

- Hova mész? Malazár! - szólt utána Melius, mire Godrik a fiú után eredt.

- Majd én visszahozom õt, uram! - ajánlkozott a katona, ám mire elindult volna, Malazár már rég a végtelen folyosókat rótta.

- Mit álldogál itt? Kapja már el! - parancsolta hisztérikusan Melius, mire Griffendél Godrik nekiiramodott; csakúgy, mint Helga.

- Maga meg hova megy? - szólt a szolga után a király. - Nem engedtem, hogy távozzon!

- Valóban nem! - közölte futás közben a szolgálólány. - Csakhogy felmondtam!

- Micsoda? - nyögte Melius. - Nem mondhat fel... - ám mire ezt kimondta, a lány már messze járt, csakúgy, mint a herceg és a fõparancsnok.

- Micsoda majomparádé - jegyezte meg gúnyosan Hadrianus, s maga is felállt. - Érdekes vacsora volt, Melius barátom. Mindenképp elgondolkoztató. - Óvatosan elõhúzta zsebé - bõl a pálcáját, majd egy hirtelen mozdulattal a királyra szegezte. Melius kimeredt szemek - kel meredt hol a pálcára, hol Hollóháti Hadrianusra.

- Mit mûvelsz, Hadrianus? - kérdezte a gróftól. - Ez valami vicc?!

- Nem vagyok vicces kedvemben, Melius - válaszolta sajnálkozva Hadrianus. Hedvig is fel- emelkedett helyérõl, és döbbenten meredt apjára. Hadrianus láthatóan nagyon dühös volt, s esze ágában sem volt elrejteni ennek okát Melius király elõl, sõt: magától érthetõdõen õt hibáztatta.

- Idefigyelj, Melius. A megállapodásunk továbbra is érvényes, és nem hagyom, hogy a fiad egy szökéssel elintézze a frigyet. Ha törik, ha szakad, össze fog házasodni a lányommal, érted?! Nem tudom, ki rendezte meg ezt az egészet, talán nem is akarom tudni. A lényeg az, hogy két hetet adok, hogy elõkerítsd Malazárt, mert ha nem - a férfi megbökte Meliust a pálcájával -, nos, akkor nem várt következményei lehetnek... mondjuk... egy új király... - arcát egész közel tolta a Meliuséhoz. - ... és egy új dinasztia. Úgy vigyázz.

- Igenis - bólintott Melius, miközben úgy remegett, akár a kocsonya. Óvatosan a folyosó felé sandított; onnan már egy hang se hallatszott. Nyilvánvaló volt, hogy Malazár és Helga megszöktek, de Griffendél Godrik? Hova mehetett a fõparancsnok?

*

- Erre, siess - kiáltotta a lánynak Malazár, miközben õrült tempóban végigvágtáztak az e -bédlõbõl kifelé vezetõ folyosón. - Gyorsan, mert már utánunk küldte azokat az õrmajmo -
kat! - ám hiába kiabált, Helga nagyon nehézkesen futott. Már az elsõ háromszáz méter megtétele után is kimerült, pedig még egy igen hosszú lépcsõsor választotta el õket a fõ - bejárattól.

- Álljatok meg! - hangzott fel Godrik üvöltése a folyosón. - Nincs értelme elfutni!

- Igen! Már látom a kijáratot! - rikkantotta Malazár, s még jobban megszaporázta lépte - it, ám akkorra már feltûnt a fordulóban a fõparancsnok alakja is. Látszott, hogy Godrik na-gyon kimerült, homlokán végig izzadságcseppek folytak, s egyre gyakrabban dobta hátra szõke tincseit. Szemeiben a düh és kimerültség tükrözõdött - ám, bármenyire is fáradtnak érezte magát, egyre közelebb került Helgához.

A lány, mikor észrevette a közeledõ fõparancsnokot, igyekezett gyorsítani léptein, ám lát - szott, hogy minden próbálkozása hiábavaló. Hamarosan már csak pár méter választotta el a férfit és a lányt; aztán már annyi se.

- Malazár! - sikkantotta kétségbeesetten Helga, mire a fõherceg azonnal megpördült a tengelye körül; ám akkor már késõ volt. Griffendél egy mozdulattal elkapta Helga vállát, s egyetlen mozdulattal hátrarántotta. A szolgáló hátraesett, és nagyot csattant a földön - Malazár herceg pedig összerezzent. Mi van, ha komolyabb sérülése lesz Helgának?

- Maga vadállat! - kiáltotta dühösen, és elindult visszafelé - Godrik már jobb kezével a lány lábait, bal kezével pedig a karjait kulcsolta össze, hogy az meg se mozdulhasson. Igaz, hogy Melius fõleg a herceg elfogására adott utasítást, de a fõparancsnok abban is biztos volt, hogy Malazár nem menne el Helga nélkül.

- A játéknak vége, hercegem - hajtott fejet egy gonosz vigyor kíséretében Godrik. - Most pedig visszamegyünk szépen a királyhoz.

- Azt te csak szeretnéd, aljas disznó! - kapta elõ pálcáját Malazár, majd azonnal Godrikra szegezte. A fõherceg sosem vitte túlzásba a tanulást, többnyire csak azt olvasta el, ami érdekelte - s ebbe a kissé szûk fogalomba beletartoztak a támadó -, illetve védekezõ va -
rázslatok is. Vészjóslóan összeszûkítette ragyogó szemeit, s meglendítette a pálcát...

Griffendél Godrik összerezzent, s agyában egyre csak aggodalmas gondolatok születtek. Ha elengedi a lányt, és õ is elõkutatja a pálcáját, egyértelmû, hogy mindketten meglép - nek... de ha így marad, Malazár megátkozza, majd elfutnak... a helyzete mindenképpen reménytelennek tûnt, ráadásul még Helga is dobálta magát karjaiban, hiszen szabadulni próbált.

- Maradj már veszteg! - förmedt rá mérgesen a fõparancsnok, s hogy szavai hatásosab - ban hangozzanak, taszított is egyet a fiatal lányon. Malazárnak azonban azon a ponton lett elege az egészbõl. Megmarkolta a pálcáját, meglendítette, s a következõ varázsigét ejtette ki a száján:

- Inamovibilis!

A varázsigét, melyet Malazár használt, tulajdonképpen a manapság használatos Petrificus totalus elõdjeként tartják számon - hatására a személy, akire kimondták az átkot, hosszú percekre megdermedt, mozdulatlanná vált. Godrikkal is ugyenez történt: egy pillanat múl-va szoborrá vált.

- Siess, Helga! Várj, segítek! - hadarta a fiú, ám hiába próbálta kiszabadítani a lány vég - tagjait a férfi szorításából, nem sikerült.

- Igyekezz, az õrök mindjárt ideérnek! - suttogta kétségbeesetten a lány, s valóban: a személyzet léptei máris felverték a közeli folyosót. Az õrök ugyan jóval lassabban halad - tak, mint Godrik, ám mégis könnyedén elkaphatták a fiatalokat, ha ott találják õket a lép - csõn ücsörögve.

- Elég ebbõl - jelentette ki dühösen Malazár. - Merlinre! Ezt a drabális szörnyeteget is ma-gunkkal kell vinnünk!

- Hogy micsoda? - döbbent meg a szolgálólány. Elkerekedett, szemeivel értetlenül meredt
szerelmére. - Ezt meg hogy érted?

- Nézd, sietnünk kell, és téged nem tudunk kiszabadítani a szorításából - akkor jön ve - lünk. Õ akarta.

- Merlin! Mibe keveredtünk - jajgatott Helga, ám amint kimondta a szavakat, a folyosó vé-gén megjelentek az õrök.

- Nincs mit tenni! - ordította Malazár, majd a dermedt Godrikra szegezte a pálcáját. - Vingardium leviosa! - majd amint kimondta a szavakat, gyorsan belekapaszkodott a fõ - parancsnok jobb lábába. Nemes egyszerûséggel leröppentek a lépcsõn, az õrök pedig dü -hösen üvöltözve futottak utánuk.

- Groteszk látvány lehetünk - sóhajtotta kissé cinikusan, ám annál vidámabban Helga. - Szegény Godrik úr! Párnának használjuk - mikor ezt kimondta, mindketten nevetésben törtek ki.

- Alohomora! - kiáltotta Malazár, s a kinyíló ajtón egy pillantás alatt kiröppentek - majd ugyanúgy, egyetlen varázsigével be is zárták azt. - Colloportus!

Az õrök már hiába verték az ajtót, próbálkozásuk hasztalan volt; csak mérgesen, két -
ségbeesetten kiabálhattak:

- Átkozottak! Átkozottak!

- Mi... mi... mi folyik itt? Hol vagyok? - kérdezte az ébredezõ Griffendél, majd körülné - zett, s észrevette a rajta csimpaszkodó Malazárt és a hasán fekvõ, általa fogva tartott Helgát.

- Griffendél Godrik úr - fordult felé cinkos mosollyal Malazár - üdvözöljük önt az átkozot - tak útján!

- Mi? Micsod.... neeee!!!!!!!!!

A fõherceg és a szolgálólány egymásra néztek, s boldogan elnevették magukat.

***

folytatása következik!

***

[ U.i.: a fejezet elég hosszú lett, ezért szeretném, ha megírnátok: jó ez így, hogy ilyen hosszúak a fejezetek, vagy szabdaljam fel több kicsire? Melyiket jobb olvasni? Várom a véleményeteket! ]

(Tudom, hogy a szerkesztés iszonyatos).

[belldandy]

4. fejezet
Minket összeköt a múlt!

Melius magányosan lépett az ablakához, s üres tekintettel figyelte a távozó Hadri -
anust és lányát. A két nemes a tõlük megszokott, elnyújtott, elegáns léptekkel ha -
ladt, láthatóan eszük ágában se volt megfordulni, hogy búcsút intsenek a távozás
elõtt. Nem. Surrey grófja és grófkisasszonya fáradtan beléptek szekerükbe; elõször
a lány, majd Hadrianus. Mikor az apa is követte csemetéjét, Melius éppen elkapta azt
a pillanatot, mikor a férfi apáskodva átöleli Hedvig vállát, s apró csókot nyom annak
sötét feje búbjára.

Melius kelletlenül elkapta a fejét, s meglepõdve konstatálta, hogy szíve irigyen ver.
Szemei elõtt az elmúlt pár óra eseményei táncoltak, kezei megállíthatatlanul remeg -
tek: valami nem volt rendjén. Hiába próbált másra gondolni, egyfolytában felsejlet -
tek eltõtte a jól ismert képek: Malazár ezt teszi, Malazár azt mondja, Malazár helyesen
cselekedik vagy éppen hazudozik.

Nem sikerült elterelni a gondolatait. Ahogy ott állt az ablakban, alaposan szemügyre
vette Roxmortsot, az álmos kis falucskát, melyet lakhelyéül választott. Mennyit nevet -
tek, mikor megérkeztek ide! Malazár rendkívül unalmasnak és idegesítõnek találta a fa -
lut, mikor ide költözött, ám nagyon meglepõdött, mikor megtudta, hogy apja is így vé -
lekedik.

A király fáradtan nekitámaszkodott az ünnepi asztalnak, arcát kezébe temette. Azonnal
észlelte, hogy homloka rendkívül forró, úgy is érezte magát, mintha lázas lenne – ám sem -
mi kedve nem volt ahhoz, hogy orvossal kivizsgáltassa magát. Talán betegsége miatt,
talán fájdalma miatt, rejtélyes módon halk ének hallatszott a palotában.

Csendre int az élet minket
Egy álom lassan elgurult…

Melius felkapta a fejét, és fülelni kezdett. Nem tudta mire vélni a zenét, de nagyon tet -
szett neki a dallam. Ugyanakkor fájt is, hiszen a dallal párhuzamosan további képek pe -
regtek le az elméjében. Emlékek, melyeknek Malazár volt a fõszereplõje. Lassan egy
könnycsepp gördült végig ráncos arcán.

… mégis nem hiszem, hogy végleg
Nem látlak már téged…

” Nem látlak már téged… „ – Malazár, miért tetted ezt? Miért hagytál itt, fiam? Hogy tehet -
ted? Egy lányért… egy rabszolgáért… elüldöztelek magam mellõl… Hogy tehettem ÉN ilyet?
Mikor állítólag király vagyok… bölcs király… csakhogy ez nem igaz… nem szeret még a saját
fiam se… Itthagyott… nem vagyok jó apa… se nem jó király… egy roggyant vénember va -
gyok, aki nem kell senkinek… de hamarosan… vége… ha Hadrianus komolyan gondolta, amit
mondott… Istenem…

Minket összeköt a múlt
Nem látlak téged
Minket összeköt a múlt. – énekelt töretlenül a titokzatos kórus.

… Nem csak azt mondta, új király, hanem azt: új dinasztia. Az nem jelenthet mást, mintsem
ha engem eltakarít a színrõl, nem más lesz a király, mint õ maga… Malazár nem fog visszatér -
ni két héten belül, ezt õ is nagyon jól tudja… már minden bizalmamat Griffendél Godrikba kell
helyeznem… de várjunk! Mi lesz, ha Hedvig valamilyen úton – módon meggyõzi a fõparancsno -
kot, hogy ne hozza vissza a fiamat? Hiszen a grófkisasszonynak ez lenne a legjobb – ha az apja
lenne a király. Az az ostoba Godrik pedig szemmel láthatóan fülig belehabarodott! Bármit meg -
tesz majd annak a lánynak a kedvéért!

Valamit úgy mondanék
Súgnék halkan, nem vagy idegen
Szól a dal, bennem élsz
Látod rajtam, hogy ez jó nekem

Ezt nem hiszem el… elvesztem… elveszett a dinasztia is, a mai kis affér miatt… Malazár… miért
tetted ezt öregapáddal? Hogy voltál képes erre?... Kérlek, térj vissza… Godrik, hozza vissza…
kérem… Istenem, mit tehetnék? Adj egy utasítást, egy jelet, valamit, aminek alapján dönthet -
nék! Minden annyira zavaros, Istenem, miért hagytál el?... Segíts!

Mint a Hold
Mi éjjel reményt csal a csillagokra…
Bízom benned.

Megvan a megoldás! – kapott a fejéhez Melius. – A teendõ csupán egy új örökös beszerzése!
Ha valahonnan sikerül elõkerítenem egy fiatal fiút, aki hajlandó hercegnek hinni magát, fenn -
marad a dinasztiám – bár a valóságban nem, csak a feljegyzésekben… kell lennie valami más
megoldásnak…

Valamit úgy mondanék
Súgnék halkan, nem vagy idegen
Szól a dal, bennem élsz
Látod rajtam, hogy ez jó nekem

Remek! Van még egy ötletem! – gondolta vidáman a király. – Olyan fiút kell találni, aki megté -
vesztésig hasonlít Malazárra – akkor majd Hadrianus elhiszi, hogy az igazi fõherceggel van dol -
ga! Ráadásul én is életben maradhatok, hogy megtaláljam az igazi fiamat… az igazi fiam. De mi
lesz vele? Hiszen ha Hedvig kisasszony összeházasodik az ál – Malazárral, akkor az igazinak buj -
dosnia kell, tehát talán nem láthatom soha többé…

Mint a Hold
Mi éjjel reményt csal a csillagokra…

Az élet annyira bonyolult – suttogta halkan Melius. – De talán ez lesz a megfelelõ megoldás.
Most, hívnom kell valakit, hogy felkeresse a fiam hasonmását… persze a legnagyobb titok -
ban, nehogy Hadrianus tudomást szerezzen a dologról… kit válasszak?... Jaj, de fáradt va -
gyok… Zsong a fejem… alig létezek… Bárcsak segítene valaki…

- Silverus! – hívta kedvenc szolgáját erõtlenül Melius király. Hamarosan fel is tûnt az ajtóban
Silverus alakja – a szolgáló érdeklõdve figyelte a rendkívül gyenge királyt.

- Silverus, meg kell bíznom téged egy nagyon fontos feladattal… a dolog lényege, hogy fel
kell kutatnod egy fiammal egyidõs, és rá rendkívül hasonló fiút, különben kivégeznek en -
gem…

- Micsoda? – döbbent meg a szolga. Mindenféle indokra számított, csak erre nem.

- Hidd el, nem viccelek, Silverus, de azért egy kicsit több tiszteletet elvárnék tõled.

- Elnézést – küldött felé egy bocsánatkérõ pillantást a szolga. – Uram… de mégis hogy te -
gyem? Mit tegyek? Nem értem ezt a parancsot…

- Mit nem lehet ezen érteni?! – förmedt rá barátságtalanul Melius, majd megtántorodott. A
világ egy pillanatra mintha megfordult volna vele.

- Uram, jól van? – aggodalmaskodott Silverus.

- Persze… csak tedd a dolgod… de úgy, hogy rajtunk kívül senki se tudjon róla… legfõképpen
Hadrianus és Hollóháti Hedvig nem.

- Igen, de… - Silverus nem tudta folytatni mondandóját, mivel pár másodpercen belül Melius
felkiáltott:

- Segítség! – majd egy mozdulattal hátradobta magát. Silverus gyorsan utána kapott, ám nem
tudta megóvni a király testét a becsapódástól: Melius a földön landolt, s láthatóan eszméletét
vesztette. Silverus kétségbeesetten meredt rá.

- Uram… Uram!

Melius nem válaszolt, csak ijesztõ állapotában, némán feküdt a földön. Silverus kissé megrázta
a vállánál fogva.

Bízom benned.


*****

Az „ Arany Seprû” nevezetû kocsmában csúcsforgalom volt az éjjel. Vendégek tucatjai tö -
mörültek össze az épületben, nagy hangon mézbort, vajsört vagy egyéb nyalánkságot köve -
telve. Az iszogatni vágyók között nem csak egyszerû parasztok és parasztasszonyok, hanem
a legnemesebb vitézek, lovagok is jelen voltak; a tikkaszti hõség rájuk ugyanúgy hatott, mint
a kétkezi munkásokra. Az Arany Seprû pincérlánya, Ruma alig gyõzte kihordani a rengeteg tál -
cát, tartalmával együtt. Fél órán belül teljesen kimerült – ezt persze senki se vette észre.

Ruma a városka legnagyobb szépségének hírében állt. Hosszú, majdhogynem hófehér, e -
gyenes haj keretezte kivételes arcát. Nagy, világoszöld szempárral és pisze orral rendelke -
zett, valamint telt ajkakkal és rendkívül vékony derékkal. S bár Ruma nem tartozott a város
leggazdagabb hajadonjai közé, minden férfi szívesen elvette volna feleségül.

Persze Rumában is volt annyi fondorlat, hogy olyan férfit szemeljen ki magának, aki nem csak
vakon imádja õt, hanem anyagilag is támogatja – éppen ezért szándékában állt a falu legtehe -
tõsebb lovagját, Lord Robint behálózni.

Számított rá, hogy azon a forró éjjelen Lord Robin betéved az Arany Seprûbe, hiszen köztu -
dott volt, hogy a király szolgálója szívesen látogatja a kocsmát. Ruma megpróbált szépen ki -
öltözni az alkalomra, s bár a férfit csak estére várta, már hajnalok hajnalán is a találkozásra ké -
szült.

Az Arany Seprû rendkívül kis hely volt, s általában borzalmas bûz keringett benn, de mégis
mindenki szívesen látogatta – nem csak Ruma miatt. Mindig jelen volt egy – egy zenész, hogy
a vendégeket szórakoztassa, ráadásul nem hiányozhattak a furcsábbnál furcsább vendégek
sem – mint például Malazár, Helga és Godrik. Õk azonban egyelõre még nagyon távol jártak,
Ruma pedig elgondolkodva törölgette az asztalokat.

A világítást a különbözõ fáklyák szolgáltatták; a természetes fényt a nyitott ablakon beáram -
ló holdfény nyújtotta. A kör alapú helyiségben pontosan tizenkettõ, nagy asztal volt elhelyez -
ve, külön elegánsabbak, díszesebbek a lovagoknak, s egyszerûbbek a parasztoknak. Lord Ro -
binnak viszont nyoma se volt.

Ruma megállt egy pillanatra, s fáradtan nekitámaszkodott a falnak, miközben végigjáratta te -
kintetét a vendégeken. Jelen volt megannyi ismerõse, Lord Robin sok barátja, cinkostársa, a -
kik részegen dülöngélve járkáltak a kocsmában, vagy éppen harsányan dalolászva dicsérték
az Arany Seprû rendkívüli mézbor – kínálatát.

Ruma, bár ezen cselekvés nem volt erõssége, mégis elgondolkodott egy pillanatra. „ Mi tör -
ténhetett, hogy ennyi lovag van itt? Úgy értem, minden nap eljönnek egy páran iszogatni, de
most feltûnõen sokan vannak… talán ünnepelnek valakit? És ha igen, miért pont Lord Robin hi -
ányzik közülük? „ – homlokát ráncolva próbált rájönni a lehetséges megoldásra, ám semmire
se jutott. Jobb híján úgy döntött, megtudakolja a lovagoktól tömeges jelenlétük okát.

Odalépett hozzájuk, majd határozottan így szólt:

- Uraim!

Az asztal vendégei egy emberként kapták fel a fejüket, némelyikük megeresztett egy bamba
vigyort. Ruma kétségbe vonta, hogy kérdésére értelmesen tudnak válaszolni, ám egy próbát
mindenképp megért számára a dolog.

- Halljuk, kisasszony! – bömbölte az egyikük, mire mindannyian nevetésben törtek ki. Ruma
egy pillanatig tanácstalanul figyelte õket, majd végül ismét megszólította õket:

- Uraim, nagyon fontos lenne a kérdésem. Lord Robin… hol tartózkodik jelenleg Lord Robin?

A lovagok arcáról ijesztõ hirtelenséggel tûnt el a kaján mosoly. Nagyot sóhajtva egymásra néz -
tek, szemükben aggodalom tükrözõdött. Ruma azonnal észrevette, hogy valami nagyon nincs
rendjén.

- Ruma kisasszony! – szólította meg végül az egyik lovag. – Lord Robin tegnap meghalt. Az
egyik lovagi tornán halálos sérülés érte…

Ruma úgy elsápadt, mint aki szellemet látott. Nem tudta, miért aggódik, jelenleg mi a fonto -
sabb számára: a kapzsisága, vagy éppen az esetlegesen Lord Robin iránt érzett szerelme; csak
azt tudta, hogy a hír sokkoló hatással van rá. A pincérlány elejtette a kezében szorongatott tál -
cát, az azon sorakozó mézboros kupák pedig egymás után törtek ripityára.

- Elnézést – motyogta kétségbeesetten Ruma, majd gyorsan összeseperte kezével a darabo -
kat, ám elõvigyázatlanságának hamar meg lett a következménye: az egyik darabka felsértette a
Kezét. Nem foglalkozott vele; lassan kilépdelt a helybõl, s megállt a kocsma kerthelyiségében.
Nem tett semmit, csak állt, hagyta, hogy a melegszagú szél az arcába csapódjon, s hogy köny -
nyei végigcsorogjanak az arcán.

*****

- Mi lenne, ha leszállnának rólam? – dühöngött Godrik. – Miféle modor ez?!
- Ahogy kívánja – biccentett felé Malazár. – Úgy látom, apám emberei már nem követnek min -
ket. A fiatal herceg a megfelelõ varázsigét használva megszüntette a Godrikra kimondott bû -
bájt. A hármas lassan leereszkedett, majd egy apró ugrással földet értek. A sértett fõparancs -
nok szemrehányóan morgott.

- Persze… ügyetlenek… De ha visszatérek Roxmortsba…

Az ifjú fõhercegbõl egy csapásra kitört a nevetés.

- Ha visszatér Roxmortsba? – kérdezett vissza cinikusan. – Arra ugyan várhat! Nézzen körül:
sejti, hogy hol vagyunk?

A katona óvatosan körbenézett, ám a tájat sötétség borította, szinte az orráig se látott. E -
gyetlen fényforrást az ég közepén fénylõ Hold jelentett, ám õszintén szólva azzal se mentek
sokra.

Godrik végül tanácstalanul megrázta a fejét. A király fia elégedettnek tûnt.

- Helyes, ugyanis mi nem fogunk segíteni önnek.

Malazár ördögi kacajt eresztett meg, ám egyedül õ volt ilyen jókedvû. Griffendél Godrik sér -
tetten, míg Helga könyörgõn nézett rá. Ez hamar feltûnt az ifjú hercegnek, ezért szemöldö -
két összehúzva, dühösen pillantott társaira.

- Malazár, talán segíthetnénk neki… - vélte tétova hangon Helga, ám a fõherceg azonnal le -
hurrogta, mielõtt Godrik hozzászólhatott volna a dologhoz.

- Helga! Ez a vén kéjenc azonnal jelentést adna apámnak arról, hogy merre jártunk! Elle -
nünk van, nem velünk!

- Ki kérem magamnak! – adott hangot felháborodásának Godrik. – Még hogy vén kéjenc! Azt
se tudod, mit jelent, te ostoba kölyök! – förmedt rá a fiúra.

- Ön egy tizenöt éves grófkisasszonnyal kacérkodott! – jelentette ki ellentmondást nem tû -
rõen Helga. – Mindannyian tanusíthatjuk, hogy ön egy vén kéjenc.

- Pont maga oktasson ki engem! – kiabálta magából kikelve Godrik.

- Vénségéhez kéjencség is társul, téma lezárva – vélte Malazár. – Nos… elõször is kéne
valami élelmet keresnünk…

- Keressenek! Én elmegyek – közölte a fõparancsnok.

- Jobbra induljon – tanácsolta hunyorogva Malazár.

- Szerintem balra – lepõdött meg Helga.

- És az kelet vagy nyugat?

- Északkelet…

- …Délnyugat? – mosolygott Malazár.

- Összezavartak! – háborodott fel a fõparancsnok. – Maguk nem normálisak!

- Helyes! Utáljuk a normális embereket. Igaz, Helga?

- Persze. A normálisak ostobák.

- Rendben – adta meg magát egy sóhajtással Griffendél Godrik. – Nyertek. Magukkal
tartok.Látok ott egy kocsmát… esetleg kapunk ott valamit.

- Azért azt szemelte ki, mert a neve… „ Arany Seprû? "– érdeklõdött Helga.

- Nem, egy nagyon csinos lány áll az ajtajában… - tartott bemutatót krokodilvigyorából
Godrik.

- Hé, az ön párja Hedvig! – szólt rá Malazár félig bosszúsan, félig nevetve.

- A kettõ nem zárja ki egymást… - nevetett rá Godrik.

- Vén kéjenc… - vélte Helga, mire mindhárman nevetésben törtek ki, majd lassan, ko -
mótos léptekkel elindultak a kocsma felé. Hangosan kacagva, vidáman...

[belldandy]

5. fejezet
Nem könnyû a kémeknek

Hedvig egész hazafelé tartó úton a naplójába írogatott. A pergamentekercsekbõl álló fü -
zet már tele volt a grófkisasszony feljegyzéseivel, lévén a lány gyakran öntötte írásos for -
mába érzéseit. Mindig, amikor valami aggasztotta, szívesen vette elõ ezt a megbecsült kis
könyvecskét, ami õrizte az összes titkát és kétségeit, mely immár egész gyûjteménnyel ren -
delkezett Surrey grófkisasszonyának írásaiból.

A fiatal lány most is ezt tette. Óvatosan elõkaparta a szekér egyik rejtett zugából a füze -
tecskét, írópennát és tintát vett elõ - s máris megvolt minden eszköze ahhoz, hogy megírja
a nap zavaros eseményeit. Igazított egyet a haján, majd izgatottan a tintába mártotta sas -
tollpennáját. " Most aztán rengeteg idõm lesz írni " - sóhajtott, majd boldogan elmosolyo -
dott. Imádott ezzel foglalatoskodni, s így legalább nem unatkozta végig a Surreyba tartó,
hosszú utat.

- Mit csinálsz, kislányom? - szólította meg gyermekét Hadrianus. A gróf közvetlenül a haj -
tó mellett foglalt helyet, így nem láthatta, mihez készülõdött éppen a lánya. Hedvig dühö -
sen összevonta a szemöldökét. " Milyen jó, hogy a saját apám nem hagy nyugton " - mér -
geskedett. " Pont sikerült megtalálnia azt a pillanatot, mikor végképp semmi kedvem nincs
vele csevegni. Remek. "

- Semmi fontosat, apám - válaszolta végül engedelmes kislány módjára Hedvig. - Csak sze -
rettem volna írni egy kicsit... sok mondanivalóm van a naplóm számára - amint kiejtette a szá -
ján a szavakat, legszívesebben azonnal vissza is szívta volna õket. Semmi kedve nem volt ah -
hoz, hogy újabb dorgálást kapjon atyjától az írás miatt. Ám ez már elkerülhetetlenné vált.

- Csak azt ne mondd, hogy már megint az ostoba naplódba írkálsz! - fortyant fel dühösen
az apa. - Bárcsak néha olyan dolgokkal foglalkoznál, amilyenek valóban illenek egy jövendõ -
beli királynõhöz! Esetleg megfésülködhetnél, vagy gyakorolhatnád a táncolást.

- Itt, a szekérben? Hát, az nagyon érdekes lenne! - vágott vissza Hedvig, mire Hadrianus fü -
le azonnal vörösödni kezdett. Ez annak volt a jele, hogy a grófot nem éppen kellemesen é -
rintette lánya válasza - s ennek hamarosan hangot is fog adni.

- Nézd, nem vagy te krónikás! Nevetségesen viselkedsz. Más grófkisasszonynak eszébe se
jutna, hogy ilyenekkel töltse az idejét. Még hogy unatkozol út közben! Na de kérlek, lányom!
Figyeld a harmattól csillogó zöld füvet, a sötétszürke kõzeteket, melyek a magasba hágnak,
figyeld az ég tetején ragyogó napot, vagy az éppen elé kúszó felhõket, figyeld a madarat, mely
az új napot dicsõíti...

- Este van - jegyezte meg kelletlenül Hedvig. - Az orromig se látok. Mit tegyek, ha nem köt
le az ilyesmi? Lehet, hogy ez egyes... hm... mûveltebb grófkisasszonyoknál beválik, de nálam -
ahogy a mellékelt ábra mutatja - nem, szóval jobb lenne, ha végre hagynád, hogy magam
döntsem el, mit teszek éppen vagy mire gondolok.

- Bánom is én, de azt a pennát akkor is tedd le! - parancsolta Hadrianus. - Idegesít, ahogy
serceg. Legszívesebben kitépném a kezedbõl, és kidobnám, hogy...

- ... hogy földet érjen a harmattól csillogó fûben? - érdeklõdött finoman Hedvig, mire Surrey
grófja dühösen ökölbe szorította a kezét, majd tüntetõen kifelé kezdett bámulni az ablakon.
Hedvig lefogadta volna, hogy az öreg tulajdonképpen a nagy feketeségen kívül semmit se lát
- legfeljebb a szekerek elõtt vágtázó, fáklyás lovasokat, akiknek feladatuk az út megvilágítá -
sa volt a hajtó elõtt -, ám mégse szólította meg a grófot. Úgy döntött, engedelmeskedik neki,
bár a dolog a legkevésbé sem volt kedvére.

Óvatosan a hátradõlt székében, s ujjaival malmozva a nap eseményeit kezdte fontolgatni.
" Mennyi furcsa esemény... vajon az a buggyant herceg miért szökött meg? Annyira szereti azt
a szolgát? Azt hittem, ilyen csak a tündérmesékben van... Értem biztos senki sem tenne ilyet "
- húzta el a száját rosszkedvûen.

" De tényleg, milyen romantikus is lenne, ha valaki engem is megszöktetne! Kiszakítana a hét -
köznapi, unalmas életembõl, és csatangolhatnék kedvemre a világban! Magamé tudhatnám e -
gész Angliát, anélkül, hogy attól kéne rettegnem, mit szól az apám egyes tetteimhez, vagy ép -
pen milyen férjet keres nekem... azzal menekülnék, akit igazán szeretek... " - álmodozott, mi -
közben egyik, sötét hajtincsét halottfehér ujjára csavarta.

Hamarosan azonban ráébredt, hogy erre az esély minimális - hiszen életébõl hiányzik a jóké -
pû herceg... " Mert, ha legalább ismernék valakit... aki szõke, izmos, kedves és... és szeret
engem. Az elengedhetetlen. Mire jó a rang, ha nem az a valódi mérték? Miért az a fontos, hogy
egy lány szép legyen, vagy éppen kacér? Hogy szerethet jobban valaki egy szolgát, mint en -
gem??!! " - dühöngött.

" Ráadásul " - jutott eszébe - " már Godrik sincs itt... pedig jó is lenne, ha magam mellett tud -
hatnám... itt ülne mellettem, oldalamon érezném a teste melegét. Aranyszínû tincseibe bele -
belekapna a szél... rámmosolyogna azzal a gyönyörû szájával, kivillannának hófehér fogai..."
Hamarosan azonban rádöbbent, pontosan kire is gondolt.

" Úristen! Griffendél Godrik, a fõparancsnok? Én róla álmodoztam?... Komolyan, bizonyára el -
veszítettem a fejem, mert ez így nagyon nem volt rendjén... Milyen ostoba voltam... meny -
nyire, hihetetlenül... "

- Tudod, mire gondoltam, Hedvig? - hallatszott ismét Hollóháti Hadrianus önelégült hangja.

Hedvig felkapta a fejét, s kicsit megpróbálta összeszedni magát. Elrendezte szoknyáját,
kezét összekulcsolta lábán, majd válaszolt:

- Nem tudom, atyám - válaszolta jólnevelten.

Hadrianus felvont szemöldökkel fordult hátra hozzá.

- Az ilyen kérdésre nem szokás válaszolni.

- Elnézést, atyám.

- Rendben, megbocsátok... de azért az 'apám' jobban tetszett. Ez az atyám... mintha vala -
mi lelkészhez beszélnél... Na jó. Szóval, arra a döntésre jutottam, hogy szökevényeink nyil -
ván nagyon jól elrejtõztek, nem igaz? És valószínû, hogy a fõherceget sokan ismerik és sze -
retik a királyságban, ezért megpróbálják majd úgy elbújtatni õt, ahogy sikerül. A legmegfele -
lõbb megoldás az elõkerítésére az lenne, ha kémet küldenénk utána... legalábbis, ha jóindu -
latú, bárányagyú ember lennék, ezt tenném.

- Bárányagyú?...

- Igen. De mivel nem titkolt célom hatalomra törni, és letaszítani a trónról Meliust, ezt úgy kell
tennem, hogy csak õ higgye, segíteni akarok neki. Tehát olyan kémet kell a szököttek után kül -
deni, aki semmiképp se találja meg õket.

- Ez nekem már kissé bonyolult. Úgy tudom, megfenyegetted Meliust - amit nem helyeslek, de
ez nem ide tartozik - és most, el akarod játszani, hogy segítesz neki elõkeríteni a Malazár her -
cegéket? Nem gondolod, hogy ez egy kicsit átlátszó terv?

- Öhm... hát erre nem gondoltam, de... nos... igazad van, lányom. Tévedtem - vallotta be ke -
servesen Hadrianus, mire Hedvig titokban elmosolyodott, s maga elé suttogott:

- Bárányagyú.

Azzal elõvette jegyzettömbjét, s írni kezdett.
Hadrianus nem szólt bele.

*****
Mardekár Malazár megigazította magán egyszerû öltözetét. Õ, s társai pontosan úgy festettek,
mint bármelyik, hétköznapi járókelõ, így senki sem ismerhette fel õket. Bár erre szinte egye -
dül Malazárnak volt esélye, a többiek is jobbnak látták az elõvigyázatosságot, így megfelelõ ru -
hát vettek egy Roxmortstól távoli boltban. Az átvedlés végére még csak nem is hasonlítottak
régebbi önmagukra, bár Malazár csillogó, fekete fürtjei még mindig egyenes hátát verték. Er -
rõl azonban a fõherceg semmiképp sem akart lemondani.

- Miben segíthetek? - szólalt meg fáradtan Ruma, mikor megpillantotta a kocsma felé igyekvõ
triót. Godrik arcán azonnal megjelent egy magabiztos vigyor, s saját szépségének tudatában o -
dalépett a pincérlányhoz.

- Jó estét kívánok, a nevem Godrik... Gr.. - mondta volna teljes nevét is, ám Malazár figyelmez -
tetõ mozdulattal oldalba bökte.

- Ne mondja el neki a teljes nevét! - súgta neki dühösen. - Azonnal hurcolna minket vissza, a
palotába! - figyelmeztette, mire Godrik sértetten felé fordult.

- Ne parancsolgasson nekem! Maga immár nem herceg, csak egy egyszerû ember - viselked -
jen is úgy! - közölte Malazárral, majd a meglepetten bámuló Rumához fordult, aki láthatóan sem -
mit se értett az egészbõl.

- Uraim... hölgyem... - küldött egy bizonytalan pillantást Helga felé. - Mi lenne, ha betérnének az
Arany Seprûbe? Alacsony árakon kiváló minõségû mézbort, vajsört ihatnak, illetve kibérelhetõ
szobákkal is rendelkezünk... Amennyiben érdekli önöket...

- Persze, hogy érdekel! - rikkantotta boldogan a fõparancsnok, majd egy nagy, arannyal teli
zacskót nyomott a megdöbbent pincérnõ markába. - A visszajárót tartsa meg! - közölte vidá -
man, majd nagy léptekkel elindult az Arany Seprû felé. Ruma döbbenten meredt az aranyra,
Helga pedig azonnal Godrik után eredt.

- Mondja, megmondaná, mégis mit mûvel? - kérdezte felháborodott hangon. - Ennyi pénzt ad -
ni egy vadidegennek? Azonnal kérje vissza! Annak a nagy részére még szükségünk lesz az út
során.

- Úgy van! - vélte Malazár, s markát azonnal odanyújtotta Ruma felé. - Kérjük a visszajárót.

A pincérlány egy pillanatig döbbenten meredt Malazárra, majd engedelmesen elõvette az er -
szényt, s kinyitotta.

- Nos, a tartózkodás idõtartamától is függ, hogy mennyit adjak vissza... hány napot kívánnak
itt tölteni?

- Csak egy éjszakát - válaszolta ellentmondást nem tûrõ hangon az ifjú herceg, mielõtt Godrik
belevághatott volna mondandójába. - Minél hamarabb szeretnénk elérni célunkat.

- Igen... ez esetben csak ennyi jár nekünk... a többi az önöké - számolt Ruma, s végül vissza -
nyújtotta Malazárnak a majdnem teli zacskót.

- Így már mindjárt más - felelte vidáman Helga, s csípõre tette a kezét, s megeresztett egy mo -
solyt. Ruma nem is tudta, miért szimpatikus neki a trió két tagja. Malazárt azért figyelte tiszte -
lettel, mert a fiú láthatóan könnyedén kezében tartotta a dolgokat, s kemény kézzel kormányoz -
ta a csapatot - mindemellett pedig veszettül jóképû volt. Helgát pedig - gúnyolódása ellenére -
azért kedvelte meg, mert igazi, merész lánynak tûnt, aki láthatóan mindenre képes volt baráta -
iért. Egyedül Godrik volt az, akire kissé ferde szemmel nézett - láthatóan idegesítette a férfi erõ -
szakossága. " Lehet, hogy csak részeg, egyébként jószívû... " - gondolta, majd beinvitálta a hár -
mast:

- Kerüljenek beljebb! Kívánnak fogyasztani valamit, vagy azonnal a szobájukba vezethetem ö -
nöket? - érdeklõdött a lány, s barátságosan Malazárra mosolygott, aki azonban nem viszonozta
azt.

- Szobára mennénk... - válaszolt a fiú helyett Helga.

- ... önnel - fejezte be egy kéjes vigyor kíséretében Godrik, mire a másik kettõ a szemét forgatta,
Ruma pedig elpirult.

- Nos, jöjjenek... felvezetem önöket... - azzal bevezette a triót az Arany Seprûbe. Helgának nem
tûnt fel, hogy eközben a pincérlány kétes pillantásokat vet Malazárra...

*****

Silverus láthatóan nem vesztegette az idejét. Miután megbizonyosodott affelõl, hogy a Melius ki -
rályhoz kihívott orvosok azonnal nekilátnak az uralkodó kezelésének, elõvette utazótáskáját, majd
útnak indult. Magabiztos léptekkel hagyta ott a palotát, s bár a roxmortsiak kétkedõ pillantásokkal
figyelték útját, õ továbbra is ugyanolyan bátorsággal folytatta útját. Megbízása volt, méghozzá sze -
mélyesen a királytól, így nem dönthetett úgy, hogy némely hitetlen ember kedvéért megáll. Min -
denesetre egy idõ után kezdte dühíteni, hogy minden sarkon megállítják, és megkérdik, hova i -
gyekszik, mikor õ tulajdonképpen palotai személyzet.

„ Majd éjszaka… „ – gondolta reménykedve a kém. „ Majd akkor minden rendben lesz… nem lát
meg senki, nem is ismer fel. Akkor jön majd el az én idõm… Addig is, talán megpihenhetnék eb -
ben a boltban…” – pillantott fel az elõtte álló helyiség homlokzatára, mely nagy szavakkal hirdet -
te: „ TIBERIO KÖNYVESBOLTJA – OKOSODJON VARÁZSÜTÉSRE!”

Silverus volt a király szolgái közül a legmûveltebb. Szívesen töltötte idejét olvasgatással, gyakran
böngészte a különbözõ pergamentekercseket különösebb szándék vagy indok nélkül. Örömet je -
lentett számára, hogy a sötét éjszakában, pálcafénynél olvashasson; olyan volt ez neki, mint má -
sok számára egy rendkívül ízletes lakoma vagy éppen gyönyörû ruhák vásárlása.

Persze sokat adott arra is, hogy ismerjék mûveltségét, aminek hamar el is terjedt a híre. Silverus
nagyon hosszú ideig a király leghíresebb szolgálója volt, hiszen nem csak az orvostudományok -
ban és a csillagászatban volt jártas, hanem értett az építészethez és nem utolsó sorban a kertész -
kedéshez is.

Külsejét tekintve is volt benne valami, ami a legtöbb társából hiányzott. Mindig különleges erõ
lengte körül, mintha valami kézzel fogható misztikumból állna az aurája… Vörösesbarna, vállig
érõ haja kontrasztban állt titokzatos, egészen világoskék szemeivel; melybõl a helyi boszorká -
nyok szerint hiányzott minden, ami jó tulajdonságokra utalhat. „ Gyilkos szem… egy ilyen em -
berrõl el tudnám képzelni, hogy hidegvérrel megöli az apját „ – mondta róla egyszer az egyik
nagy hírû jósnõ.

Silverus eleinte nem foglalkozott az ilyen és ehhez hasonló mendemondákkal, de késõbb rá -
jött, tulajdonképpen ezek nagyszerûen segítik saját magának minél nagyobb fényben való fel -
tüntetését.

A látszólag tökéletes férfinak mindössze egy hibája akadt, ám ez mindennél nagyobb csapást
jelentett számára. Silverust még gyermekkorában kiherélték, így gyermeknemzésre képtelen e -
unuchhá vált. Szégyenletes titkát persze nem szolgáltatta ki senkinek; ám a hír mégis hamar el -
terjedt a palotában. Akik régebben rajongtak érte, elfordultak tõle, s már nem imádta õt egyet -
len fiatal boszorkánylány sem. Viszont annál több férfi rabszolga kapta fel a fejét, ha Silverus
éppen arra járt.

Mindezek mellett azonban õ volt a király legmegbízhatóbb szolgája, s Melius mindig is õt ked -
velte a legjobban az összes közül. Ha rábíztak valamilyen feladatot, mindig maradéktalanul tel -
jesítette, s fel sem merült, hogy bármiben is hibázhatott. Maga volt a rejtélyes tökéletesség – egy
apró hibával.

A király szolgája belépett tehát Tiberio könyvesboltjába. Az árus azonnal felkapta a fejét, amint
megpillantotta Silverust, s megeresztett egy mosolyt.

- Jó napot! – köszönt a lehetõ legilledelmesebben Silverus.

- Silverus! Hát maga az?! – örvendezett Tiberio. – Egy pillanatra fel se ismertem! – lelkendezett
az öreg.

„ Kár, hogy csak egy pillanatra „ – biggyesztett keserûen Silverus. Tiberio elsõ látásra nem volt
szimpatikus számára; az idõs boltos reszketeg kezei között mindig ott egyensúlyozta varázspál –
cáját, melybõl, ha hinni lehet a pletykáknak, már nem egy halálos átok jött elõ. Tiberio küllemét
illetõen azonban nem különbözött bármelyik másik öregembertõl; hófehér kobakján egy szál haj
se díszelgett, szemei pedig mogyoróbarnák voltak. Arcát ráncok barázdálták, s ujjain a köröm már
láthatóan réges – rég megsárgult s megrepedezett.

- Milyen úton van, uram? – kérdezte kissé indiszkréten Tiberio. – Úgy értem, hova igyekszik?...

Silverus összevont szemöldökkel pillantott az öregemberre. Nem szerette, ha valaki a dolgába
avatkozik, nagyon nem.

- Semmi, csak… - motyogta. – Öhm, egy levelet kell kézbesítenem.

- Pont önnek? Úgy tudtam, nélkülözhetetlen a palotában. – válaszolta kétkedõ hangon Ti -
berio.

„Affene, ezt senki se veszi be „ – dühöngött Silverus, majd úgy döntött, eltereli a szót a té -
máról.

- Tudta, mi történt Melius királlyal? Közvetlenül, mielõtt elindultam. Rosszul lett. Egyik perc -
rõl a másikra összeesett.

- Úristen – motyogta Tiberio. – Ez… egyszerûen hihetetlen! Hogy történhetett? A király na -
gyon zaklatott mostanában?

- Vannak bizonyos gubancok a fõherceg körül… meg nemrég megérkezett Hollóháti Hadri -
anus, és a lánya, Hedvig… de többet már tényleg nem mondhatok…

- Biztos ön ebben? – kérdezte Tiberio, mire Silverus kissé hátralépett. Az öreg ijesztõ hirte -
lenséggel emelte fel a hangját, amitõl a szolga alaposan megdöbbent.

- Tiberio, mire véljem ezt? – kérdezte kissé félszegen Silverus.


- Kapjátok el! – rikkantotta az idõs férfi, mire Silverus szemei kitágultak.

- Hogy…? Kit…?!

Ám mire kiejtette a száján ezeket a szavakat, néhány tagbaszakadt férfi rontott be a hátsó
ajtón keresztül. Silverusnak moccanni se volt ideje, azok azonnal mögé kerültek, s bekerítet -
ték. Egyikõjük elkapta Silverus két kezét, egy másik pedig a lábait szorította össze.

- Mire véljem ezt, Tiberio?! – nyögte hisztérikus hangon a szolga, miközben megpróbálta
kiszabadítani magát a férfiak fogásából – mondanom se kell, minden próbálkozása hiába -
való volt.

- Mindent – ismétlem, mindent elmondasz nekem Malazár hercegrõl és az õ kis titkáról! -
utasította õt dühösen Tiberio. – Vagy halál lesz a méltó jutalmad!

*****

- Nos, jó éjszakát – közölte Godrik, miközben alaposan betakarta magát a szobájában.
A paplant egészen az orráig húzta, így semmije se látszódott ki a dunna alól – egyáltalán
nem volt hát lehetõsége a fagyoskodásra, annál inkább a megsülés fenyegette.

- Jó éjt, Godrik… Helga – válaszolta Malazár, majd óvatosan elfújta a mellette lévõ ko -
módra állított gyertyát.

- Aludjatok jól – mosolyodott el Helga, majd a fal felé fordult, majd lábait egészen álláig
húzva elaludt.

Godrik és Malazár is húzták a lóbõrt pár percen belül: a fõparancsnok hanyatt feküdt, ke -
zét – lábát hanyagul félredobva, akár egy pók csapdájába esett légy, Malazár pedig hasára
feküdve, a párnát szorosan magához szorítva.

Kintrõl tücsökciripelés hallatszott, s részegek dalolása is felverte az est megszokott csönd -
jét. Nem csoda, hogy Ruma képtelen volt elaludni – õ a némasághoz szokott, hiszen az olyan
késõi idõpontban már többnyire mindenki hazatért. Most azonban Lord Robin halálán búsul -
va a lovagok minden bizonnyal hosszabb kimenõt engedélyeztek saját maguknak.

Aztán az is eszébe jutott a lánynak, hogy a Malazárék szobájában nyitva hagyta az ablakot, s
nyilvánvalóan õket is zavarja a hangoskodás. Mivel kulcsot nem adott a társaságnak, még a
bezárása sem sikerülhet nekik.

Így a pincérlány a nemes cél érdekében feltrappolt a lépcsõkön, majd határozottan benyi -
tott a jövevények szobájába. Azonnal észrevette, hogy már sötétség lepte el a kis helyisé -
get, s Godrik hangos horkolása is azt bizonyította, hogy a trió mindhárom tagja már nyugo -
vóra tért, ám Ruma mégsem fordult meg, hogy otthagyja õket. Óvatosan meggyújtotta gyer -
tyáját, aminek a fénye Malazárra vetült…

A pincérlány egy pillanatig elgondolkodva figyelte az ifjú herceget, majd tétován végigsimí -
tott annak selymes haján. „ De szép haja van! Pontosan, mint… Lord Robinnak… „

Leült az alvó fiú mellé, miközben tovább simogatta annak fürtjeit – közben ujjai véletlenül meg -
érintették a herceg arcát is. Ruma azon nyomban elpirult, majd egy hirtelen ötlettõl vezérel -
ve lehajolt, s könnyed csókot lehelt Malazár arcára…

Abban a pillanatban felpattant Helga szeme, s lassan felemelkedett ágyán…

[belldandy]

Rózsaszirmok




Szeretnél kritikát írni?



6. fejezet
Élet kiadó hercegjelöltek számára


A lány egy pillanatig értetlenül bámulta a jelenetet. Fogalma se volt, mit is tehetne; minden annyira
nyilvánvalónak tûnt. Ruma lágyan hajolt Malazár fölé, simogatta az arcát, meg is csókolta - mi mást
is jelenthet ez, mint egy jól titkolt viszonyt? Helga remegett dühében. Bár csak pár napja alakult ki
kapcsolatuk Malazárral, de a herceg máris megcsalta õt - milyen jövõje lehetne egy ilyen párnak?

Hatalmas düh kerekedett fel benne, érezte, hogy ereiben a vérrel hatalmas erõ is vegyül. Olyan erõ,
mely elegendõ bátorságot és akaratot adott neki ahhoz, hogy felemelkedjen, megszólaljon, és te -
gyen valamit saját magáért, és azért a fiúért, akit szeret. Ujjait ökölbe szorította, arca dühében el -
vörösödött; a komodón pislákoló gyertyafénynél ugyan nem lehetett látni a mérgességtõl eltorzult
arcát, de zöld szemei csak úgy világítottak a félhomályban. Félõ volt, hogy hamarosan szikrázni
kezd körülötte a levegõ.

Rumának persze nem tûnt fel semmi; miután befejezte a csókolózást - melyet természetesen Ma -
lazár képtelen volt viszonozni álmában - továbbra is az ágyon maradt, s álmodozón, szerelmesen
figyelte a szökött herceget.

Tény, ami tény, Malazár pompás látványt nyújtott, még így is, hogy nem volt ébren. Kifejezetten
hosszú, sötét szempillái sûrû függönyként pihentek hallotsápadt bõrén, hosszúkás kezét finoman
a párnára helyezte, sötét, csillogó fürtjei szétterültek nem túl izmos, inkább vékony hátán. A taka -
rót egészen derekáig gyûrte le, így láthatóvá vált tökéletes háta, melyet nem csúfított el semmilyen
pattanás, anyajegy vagy egyéb folt - maga volt a világos tökéletesség, mint a frissen leesett, szûz
hó, melyet még nem jártak tele a gyermekek súlyos lábbelijeikkel.
Malazár szépen, egyenletesen vette a levegõt, mellkasa meg - megemelkedett, majd visszasüly -
lyedt; még ebben az állapotában is ellenállhatatlan volt.

Ez persze csöppet se nyugtatta meg Helgát, aki a dühtõl felajzottan lelépett az ágyról, s egy gyors
mozdulattal lesöpörte magáról a takarót. Testét mindössze egy ócska, szakadozott hálóing fedte,
melyet a szálló nyújtott ingyenes szolgáltatásként - Malazárral szemben õ nem részesítette elõny -
ben a meztelenül való pihenést.

- Mit mûvelsz? - szólalt meg a lány halk, vészjósló hangon, mire Ruma végre felkapta a fejét.
Helgát már a lány ijedten kitáguló, világoskék szemei láttán is elöntötte a büszkeség, de ahogy
szemügyre vette a pincérnõ riadt arckifejezését, végleg elkönyvelte magában, hogy az esetle -
ges küzdelemnek csakis kedvezõ kimenetele lehet - legalábbis saját maga számára.

- Mit mûvelsz? - ismételte meg szavait, Helga, mire Ruma erõtlenül megnyekkent. Olyan han -
got hallatott, mintha torkának repült volna egy szúnyog, ám sokkal valószínûbb volt, hogy a ré -
mület hatására nyögdécselt.

- Én csak... - remegte kétségbeesetten, majd maga is felállt. Helgának feltûnt, hogy a pincérnõ
lopva az ajtó felé sandít - tehát menekülni akar. "Arra pedig nem lesz lehetõséged - amíg rajtam
múlik, nem" - határozta el Helga, majd fenyegetõen közelebb lépett Rumához. Alacsonyabb volt
nála, ám jóval erõsebb és dühösebb. Úgy tûnt, bármit megtenne, hogy megvédje kapcsolatát - s
ez természetesen Rumának is rögtön feltûnt.

- Mindjárt megyek - motyogta kétségbeesetten Ruma -, én csak benéztem ide...

- Nem - rázta a fejét egy halvány mosoly kíséretében Helga. - Nem mész te már sehova. Hama -
rosan alulról fogod szagolni az ibolyát, kedvesem, ezt itt és most megígérhetem.

- Hogyan?! - nyöszörgött Ruma, s óvatosan tett egy lépést jobbra - így pont háttal került a
lépcsõ felé vezetõ, nagy csapóajtónak. A vörös hajú lány megeresztett egy vészjósló krokodil -
vigyort, majd felkiáltott:

- Így! - azzal teljes erejébõl Rumának ugrott. A pincérlánynak nem volt ideje reagálni, tagjai
szinte lebénultak, reflexei nem mûködtek. Minden ereje elhagyta, csak állt ott remegõ tagok -
kal, elveszetten. Mikor a két lány egymásnak esett, (pontosabban Helga esett neki Rumának),
utóbbi azonnal elvesztette egyensúlyérzékét, s úgy dõlt hátra, akár egy teli krumpliszsák. Csak -
hogy nagy szerencsétlenségére nem fal volt mögötte, hanem a nyitott ajtajú csapóajtó... Ruma
egy éles sikoly kíséretében bukfencezett le a lépcsõn, majd egy hatalmas reccsenéssel földet ért.

Helga egy pillanatig mozdulatlanul állt, s fogalma se volt, mit tegyen. "Lehet, hogy megöltem?...
Úristen, mi van, ha tényleg megöltem? Mi történik velem? Mit tettem? Hogy tehettem ezt? Én....
egy gyilkos vagyok? Istenem, segíts! Mit tegyek? Miféle ember vagyok? Mit fog szólni Malazár?...
Malazár!..."

Az õt körülvevõ burkon hirtelen áttörtek a hangok. Meghallotta, ahogy a földszinten sikol -
toznak az emberek, szemügyre veszik Ruma földön fekvõ testét, s még az is eljutott hozzá,
hogy a közeli ágyban mocorog valaki... Malazár éppen ébredezett! "Nem találhat meg!... Nem
tudhatja meg, mit tettem!... " - gondolta könnyezõ szemmel Helga, miközben fél szemmel
figyelte Malazár hófehér testét. "El kell mennem innen - de lefelé nyilvánvalóan nem mehe -
tek, mert azonnal rájönnének, hogy én voltam Ruma gyilkosa.... Márpedig valahogy ki kell jut -
nom innen... Talán az ablakon át? Úgy vajon megfelelõ lenne?" - kérdezte magától, miközben
úgy rohangált a padláshelyiségben, mint a mérgezett egér. "Hogy jussak le? Talán a lepedõm -
mel, mint ahogy a színházi bemutatókon teszik az egymáshoz igyekvõ szerelmesek?"

Végül e mellett a variáció mellett döntött. Villámgyorsan összekötötte lepedõjét takarójával,
így elég hosszú kötél képzõdött, olyan, amelyen könnyedén lecsúszhatott, s megszökhetett.
Miután elkészült, az ablakhoz sietett, leeresztette a kötelet, majd rámászott, s óvatosan neki -
készült a leereszkedésnek...

...ám akkor Malazár felpattant az ágyából.

- Helga! Mit csinálsz ott! - fakadt ki a fiú, miközben még tántorgott egy kicsit az álmos -
ságtól.

- Nagy hibát követtem el! De most mennem kell! - nyögte Helga.

- Miféle hibát? Helga! Gyere vissza! Hova mész?

- Mennem kell! Szeretlek! - kiáltotta Helga, majd szavait hamarosan tett követte: leeresz -
kedett, majd eltûnt az éjszakában. Lepedõjét pedig magával rántotta.

Malazár ügyetlenül odabotorkált az ablak párkányához, s kihajolt rajta. Arcát azonnal meg -
csapta a kint süvítõ, jéghideg szél, ám ezzel nem foglalkozott. Érezte, hogy szemeiben köny -
nyek gyûlnek.

- Helga!

*****

- Vigyétek a Dark Lordhoz! - parancsolta Tiberio a két, tagbaszakadt õrnek, mire azok nem túl óva -
tosan elkezdték a könyvtár pincehelyiségébe vonszolni Silverust, aki erõtlenül kapálózott tehetet -
lenségében.

- Mit csinálnak nekem? - nyávogta egy vérbeli eunuchhoz méltóan. - Jaj, de büdös van itt! És sö -
tét! Áááh! - ékelt be egy lányos sikolyt is, ám a két testõr nemes egyszerûséggel kinevette a pipis -
kedõ szolgálót, jobban érdekelte õket az, hogy mit szól majd szeretett Dark Lordjuk a jövevény -
hez.

Pedig a pincehelyiség egyáltalán nem volt se büdös, se sötét. Épp ellenkezõleg: varázslattal cso -
dás fények világították meg az egészet, itt piros, ott kék, máshol zöld, megint máshol pedig sárga
fényben tündökölt a cseppköves hely - igen, cseppköves. Úgy alakították ki, mintha egy szép bar -
lang lenne a pincehelyiség, egyedül a festmények és a hordókban álló bor engedett arra következ -
tetni, hogy nem egy turistalátványosság tárult szemünk elé.

Minden második helyen õrök álltak, akik bólintottak a két tagbaszakadt társuk felé, ám többnyi -
re meg se szólaltak, csak álltak némán, feszesen, ahogy azt egy ilyen foglalkozású embertõl el is vár -
ják. Elég sok menetelés után meg is érkeztek az utolsó ajtóhoz; egy míves, hatalmas fából készült
ajtóhoz, melyet míves szemöldökfa díszített a tetején, s kilincse színaranyból készült.

- Mit találtatok? - szólította meg õket az ajtó elõtt ácsorgó személy.

- A Dark Lord örülni fog neki. Ez az eunuch épp megfelel a céljaira - vigyorodott el sokat mondó -
an az egyik izompacsirta, mire az ajtó elõtt álló munkatársa szó nélkül kitárta az ajtót.

A szoba, mely a jövevények szeme elé tárult, minden eddiginél pompásabb volt - felülmúlta a leg -
díszesebb folyosószakaszt is. Mindenhol arany ragyogott, drága kövek, gyémánt, rubin, smaragd,
középen pedig a trón, rajta egy magas, hûvös tekintetû férfival.

"Õ lehet a Dark Lord" - gondolta magában Silverus, miközben alaposan szemügyre vette a férfit.
A Dark Lord fülig érõ, sötét hajat viselt, mely enyhe hullámokban omlott fejére, s érdekes, sötét -
lila fényben játszott - sõt, még a Lord szeme is sötétlilán ragyogott, úgy tûnt, mintha két, nagy a -
metisztet ékeltek volna be a férfi szemgolyójába. Ez persze képtelenség, de tényleg olyan volt. :-)

A Dark Lord sötétkék, királyi ruhát viselt, zöld palásttal - pontosan úgy festett, mint egy valódi ki -
rály.

- Nahát - mosolygott a férfi a két, Silverust fogvatartó gorillára. - Lord Eater, Lord Slayer. Miért
zaklattok eme magányos órán?

- Uram, egy új szolgát hoztunk neked - válaszolta gondolkodás nélkül, mély meghajlás kíséretében
az a férfi, akit a Dark Lord Lord Slayernek nevezett.

- Jobb, ha zsákjába dugand a feledés, Lord Slayer! - pillantott rá szúrósan a Dark Lord. - Nincs szük -
ségem rabszolgákra. Van már elég. Ne zaklass többé.

- De ez Melius rabszolgája. Mindent tudhat róla. És ráadásul a fiúkat szereti.

- Hogy micsoda? - visított fel vékony csirkehangon Silverus. - Dehogy! Errõl szó sincs!

- Eunuch vagy, vagy nem? Minden eunuch a fiúkat szereti. Nem tudtad? - vicsorgott rá a szolgára
Lord Eater.

- Ajkad pecsétli csodálkozás?... - mosolyodott el a Dark Lord. - Ne félj, nem vagy vele egyedül,
nemtelen szolga. Ugyanaz a kór kísért minket - oh, mirõl is beszélek, dehogy kór! Csodás érzés ez,
hatalmába kerít egész életemben. Valaha lovag voltam, a pompás, nemes Lord Robin, de az alvilág
bugyraiba számûztem magam, mûködésem nem rég kezdtem, de máris pompásan haladnak terveim.
- magyarázta lelkesedéssel Lord Robin.

- Mondd el, mit keresel itt! - parancsolt rá Silverusra Lord Slayer.

- Vagy halállal lakolsz - tette hozzá mosolyogva Lord Robin. - Bár nem szívesen ölnélek meg. Szép
vagy.

Silverus erõsen elvörösödött a dicséret hallatán, ám elmesélte, hogy miért jött és mit keres itt. El -
mondta, hogy Melius király küldte, hogy keresse meg fia hasonmását, így õrizze meg a dinasztiát -
legalább látszólagosan.

- Hát ez nagyszerû! - tapsolt örömében Lord Eater.

- Természetesen én leszek a tökéletes hasonmás, én fogom uralni a varázslóvilágot! Eltüntetem va -
lahová azt a vén parazitát, Meliust, majd kinyilvánítom, hogy én én vagyok!

- Hûha - bólogatott elismerõen Lord Slayer.

- Számolnod kell a szintén trónra pályázó Hollóháti Hadrianusszal és lányával, Hedviggel is, uram -
tette hozzá elõzékenyen Silverus.

- Ne aggódj, Szépség! - rikkantotta a Dark Lord, mire Silverus összerezzent. - Majd folyóba vetjük õket!
- jelentette ki ragyogó arccal Lord Robin, aki máris látta magát lelki szemei elõtt a varázsvilág trónján.

*****

- Nincs semmi komoly baja - mondta az orvos elégedetten Meliusnak, aki hálás mosollyal jutalmazta
a szakember szavait.

- Annyira köszönöm, hogy segített, doktor úr! Ön nélkül elvesznék! - nevetett rá a király, majd óva -
tosan feltápászkodott. - Mennyivel tartozom?

- Ugyan, fenség, a király egészsége megfizethetetlen ajándék! - válaszolta engedelmesen, egy mély meg -
hajlás kíséretében a doktor, majd az ajtón keresztül elhagyta a helyiséget. Melius király magára maradt,
bár a magány volt az, amire abban a pillanatban a legkevésbé vágyott.

"Vajon megtalálta - e már Silverus fiam alkalmas utódját?" - aggódott a király, ám kérdésére egyelõre
nem kapott választ.

Folytatása következik!
Ne spóroljatok a kritikákkal! Elég egy szó is! :-)
pá - pá!
Belldandy (az író)

[belldandy]

7. fejezet
Godrik dalra fakad

Hollóháti Hedvig, Surrey grófkisasszonya némán kanalazta az imént felszolgált rán -
tottáját, arcán olyan kifejezéssel, mintha éppen halálos mérget fogyasztana reggelijé -
be keverve. Pedig neki minden bizonnyal meg volt az oka a boldogságra.

Abban a percben is éppen egy hatalmas kastélyban ücsörgött, egész pontosan an -
nak étkezdéjében. Rengeteg szolgálólány rohangált szolgálatkészen, készségesen az e -
gész helyiségben, azt lesve, hogy neki mi lenne a legjobb.

Leseperték a morzsát az asztalról, összegyûjtötték a kenyérdarabokat a földrõl, tá -
nyérokkal száguldoztak a teremben, friss tejet öntöttek a grófkisasszony poharába - egy
szóval mindent megadtak neki, amire csak szüksége lehet egy étkezés alkalmával.

Atyja, Hadrianus, Surrey grófja kifejezéstelen arccal figyelte gyermekét. Õ természete -
sen az asztalfõn foglalt helyet, s abban a pillanatban éppen villáját egyensúlyozta ujjain,
azt próbálgatva, hogy mikor pottyan le a földre az evõeszköz.

(Ezt az eseményt persze vagy tíz szobalány próbálná megakadályozni egyszerre azzal,
hogy grófjuk széke alá ugranak, mielõtt a tragédia bekövetkezik).

Maga a terem díszítése is kifejezetten pompás volt; mindenhol különbözõ festmények,
díszes vázák és csodás szõnyegek díszelegtek, s persze magától érthedõdõen minden -
hol halmokban állt az arany.

Magas vázákban egzotikus virágok nyitogatták szirmaikat, a fából készült bútorokat -
asztalokat, szekrényeket, komódokat - mind - mind a legmegbecsültebb és legügye -
sebb mûvészei cirkalmazták.

Hedvig könyvtára is nagyobb volt, mint bárki másé Surreyban. Látszott, hogy a gróf -
kisasszony szeret imádott könyveivel foglalatoskodni, s Hadrianus támogatta ezen el -
foglaltságát. Gyakran dicsekedett barátainak, grófoknak, báróknak, vagy éppen magá -
nak Melius királynak azzal, hogy lánya rendkívüli intelligenciáját ecseteli.

Egy szóval Hedvignek mindene megvolt, amit csak egy fiatal lány kívánhatott - egy ki -
vétellel. Barátnõi sorra házasodtak meg, szültek gyermekeket, s élték az életüket vidám -
ságban. S úgy tûnt, hogy õk valóban boldogok. Hedviget viszont aggasztotta, hogy neki
olyat szemelt ki édesapja, aki valójában még csak nem is szimpatikus számára.

Rövid gondolkodás után úgy döntött, valahogy fel kell hozni a témát, hogy szépen más
irányba terelhesse apját. "Könnyû dolgom lesz" - vélte a lány -,"Hiszen annak az ostoba
Malazárnak nyoma sincs. Hamar leáll majd eredeti tervérõl, és akkor én szépen megosz -
tom vele a nézeteimet. Enyém lesz õ. Õ, a fõparancsnok".

- Atyám, lenne pár perced arra, hogy beszélgessünk? - kérdezte elõzékenyen, finom mo -
soly kíséretében a grófkisasszony.

Szavai hatására Hollóháti Hadrianus felkapta a fejét, majd egy pillanatig kétségbeesetten
méricskélte gyermekét. Igazából semmi kedve nem volt cseverészni, de úgy döntött, nem
éri meg újabb vitába bonyolódni lányával.

- Természetesen - válaszolta, ahogy egy jó apához illik. - Rád mindig van idõm, kislá -
nyom. Mondd csak, mit szeretnél.

- Igazából... arra lennék kíváncsi, hogy ismerted meg anyát - válaszolta a lány, mire
Hadrianus arca hirtelen megmerevedett.

Donna, Hedvig édesanyja mindig is csodás asszony volt. Szeretettel vett körbe minden -
kit, még a szolgálókhoz is volt egy - egy jó szava. Hedvig kiskorában azt is hitte, hogy az
õ édesanyja egy csodás, jótevõ tündér, aki varázslataival jókedvre deríti az embereket.
Jó asszony volt, kitûnõ feleség, hiszen Hadrianust is teljes szívébõl szerette, csakúgy, mint
két gyermekét: Hedviget és Hangát.

Egy nap azonban titokzatos, sötét erõk szállták meg a Hollóháti - kastélyt. Fogalmuk sem
volt, ki vagy mi lehetett az, egyszer csak mindenhol besötétedett, pedig a Nap még maga -
san ragyogott az égen. Hedvig a nyolcadik, Hanga pedig a tizedik évében járt akkor, s a két
kislánynak fogalma se volt arról, mi történik.

Míg Donna Hangát, addig Hadrianus Hedviget vette oltalmába, s mindannyian elbújtak a
palota két ellentétes szegletében. A gróf és kisebbik lánya a padló alá rejtõztek, s hosszú
órákat töltöttek ott. Mikor mégis kimerészkedtek, ismét a fáklyák fényétõl ragyogott az e -
gész kastély, ám Hangát és Donnát már hiába keresték.

Az asszonynak és lányának egyszerûen nyoma veszett.

Hadrianus kétségbe volt esve, fogalma se volt, mit tegyen. Mivel még ezt se tudta, ki ra -
bolhatta el õket, s egész pontosan mi is történt, hiába jelezte az esetet a rendõrségnek, a -
zok tehetetlenek voltak. Elnézést kértek, és közölték, hogy nem tudnak segíteni.

Azóta hét év telt el, s maga Helga is igyekezett belenyugodni az eseményekbe. Kevés em -
léket õrzött anyjáról és nõvérérõl, bár elvesztésük ugyanannyira fájt neki, mint apjának.

Így, visszaemlékezve pedig talán még jobban, hiszen annyira szerette volna néha felidézni ma -
gában a boldog pillanatokat, de erre - emlékek híján - nem volt lehetõsége.

Hadrianus végül összeszedte magát, s elmosolyodott.

- Anyád csodás asszony volt. Imádtam. Elsõ pillantásra beleszerettem, mikor megpillan -
tottam õt egy ünnepi bálon. Finom volt és kecses, akár egy õz, sötét hajával és nagy, bar -
na szemeivel. Velem nem táncolt senki - túl félénk voltam, nem mertem felkérni egyik lányt
sem. Igaz, csakis anyádra tudtam gondolni - nevette el magát Hadrianus -, így biztos nem
tudtam volna kellõ érdeklõdést mutatni irántuk. Végül Donna volt az, aki hozzám lépett. Az
erkélyre hívott beszélgetni - azt mondta, ne árválkodjak már ott egyedül, mint egy lány, aki
petrezselymet árul. Kint arra is rádöbbentem, hogy õ nem csak sugárzóan szép, hanem ra -
gyogóan okos is. A csillagászattól kezdve a parasztok helyzetéig mindenrõl tudtam vele be -
szélgetni, és ez nagyon megragadott benne. Mindene megvolt, ami a többiekbõl hiányzott,
õ volt a legtökéletesebb nõ, akit valaha ismertem. Beleszerettem, s még azon az éjen, az er -
kélyen elcsattant az elsõ csók.

Hedvig mosolyogva hallgatta apját. Szerette, ha Hadrianus szakít egy kis idõt arra, hogy
foglalkozzon vele; hát még ha a gróf az anyjáról beszélt!

- Persze a szüleim se ellenezték a házasságot, mivel Donna is grófi családból származott.
Aranyvérû lány, családfájában talán még egyáltalán nem is fordult elõ mugli vagy félvér.
Tiszta szerencse, hogy a mi családunk is ugyanígy van ezzel. A Hollóháti dinasztiát nem
szennyezte be egy sárvérû sem, soha...

Ez a része a történetnek már nem annyira ragadta meg a fiatal lányt. Nem szerette, ha Had -
rianus a családfájával dicsekszik, hiszen senki sem tehet arról, hova született. Ez nem az em -
berek dicsõsége, hanem a szerencsés - vagy éppen szerencsétlen? - véletlen mûve.

- Összeházasodtunk. Pompás menyegzõ volt, s nagy boldogságban éltünk hosszú évekig.
Megvettük ezt a palotát, feldíszítettük, szolgákat, istállót, telket vettünk, s hamarosan ugyan -
úgy tiszteltek minket a surrey - i emberek, mint ahogy annak idején a fiatal anyámat és apámat
tisztelték. Aztán hamarosan Donna teherbe esett, és megszületett Hanga, két évre rá pedig te.
Igyekeztünk szeretetben nevelni, csak a jóra, tudást sulykoltam beléd, míg anyád jólneveltsé -
get. Hangával ugyanígy tettünk. Aztán bekövetkezett az a szörnyû tragédia... és megkesered -
tem. Ne tagadd, tudom, hogy így van. Nem tudtam többé örülni... - Hadrianus elcsendesedett.
- Talán szeretni sem.

A gróf lehajtotta fejét, s meredten bámulni kezdte reggelijét. Hedvig nem tudta, mit tegyen.
Szólítsa - e meg az apját, vagy inkább maradjon csendben? Az utóbbi mellett döntött, s csak
nézte, ahogy Hollóháti Hadrianus, Surrey grófja szóhoz sem jut a fájdalomtól. Hamarosan egy
kósza könnycsepp gördült le a férfi arcán, s azt sok száz többi követte.

Hadrianus sírt. Nem is sírt, zokogott, s e fájdalmas hangok megrázták az egész palotát.

- Szembefordultam a barátaimmal, Hedvig - magyarázta csöndesen. - Te is tudod, hogy fe -
nyegettem meg Meliust. Én... nem akartam... nem akarok hatalomvágyó lenni. Jó nekem a he -
lyem itt, bár az elmém gyakran elborul... nincs más oka, csak a fájdalmam...

- Ó, atyám... - suttogta Hedvig. - Igazán... nem tudhattam...

- Ne emészd magad! - parancsolta a férfi. - Csak kérlek, most hagyj magamra.

Hedvig engedelmesen bólintott, majd felállt az asztaltól. "Jobb, ha most valóban magára ha -
gyom pár órára... Talán tehetnék egy sétát a parkban" - vélte a lány, majd óvatosan felállt he -
lyérõl, s szó nélkül elhagyta az étkezdét.

*****

Rövid lépcsõzés után Hedvig elérte a kijáratot, majd hamarosan kilépett a kertbe. A Holló -
háti - palota kertje gazdagabb volt, mint bárki másé Surreyban. Mindenféle külföldi és hazai
különlegességek díszelegtek minden egyes sarkon, s magas fák lengették lombjaikat az út
oldalán.

Jobb oldalt még egy kis tó is ragyogott, benne színes, csodás halakkal és vízi növényekkel.
Hedvig és Hanga gyermekként mindig azt hitték, hogy ez a tó fürdésre való, ezért egy alka -
lommal megkíséreltek benne egy nagy pancsolást némi vízicsatával tarkítva, ám Hadrianus
hamar kiparancsolta õket onnan.

Hedvig elmosolyodott, ahogy a tóra pillantott. "Emlékek... " - gondolta. "Legalább valami
beugrott". - azzal megfordult, s a kapuhoz sétált, ahol már várta hûséges hajtója, Morell,
aki már gyermekkora óta hajtotta szekerét.

- Hedvig kisasszony! - köszöntötte õt a férfi.

- Jó napot, Morell! - válaszolta egy szelíd mosoly kíséretében Hedvig.

Morell viszonylag magas, ámde kissé pocakos úriember lévén nem hajtott kifejezetten gyor -
san, de a grófkisasszony szerette, hogy nem kell azt az õrült vágtát végigszenvednie, ame -
lyet általában más hajtók szolgáltatásai nyújtanak. Morell minden esetben nyugodt és kie -
gyensúlyozott volt, errõl tanúskodott pirospozsgás arca örökké vidám grimaszával együtt.

- Hogyhogy ilyen korán lesétált ide, Hedvig kisasszony? - érdeklõdött mosolyogva Morell.
- Talán keres valakit?

- Ó, nem, senkit - rázta a fejét Hedvig. - Csak szeretném itthagyni a kastélyt egy kis idõre.

- Tényleg? - kérdezett vissza meglepetten a hajtó. - Na és az édesapja, Hadrianus úr tud er -
rõl? - Morell mindig vigyázott a lányra, s elsõsorban a gróf kéréseit teljesítette.

- Persze, hogy tud - méltatlankodott a grófkisasszony.

- Akkor minden rendben. Hova kíván eljutni, kisasszony? - kérdezte készségesen Morell,
miközben ügyesen felpattant szekerére, majd nyújtotta a kezét, hogy a gróflányt is felsegít -
se. Hedvig magától érthetõdõen kecsesen jutott fel a szekér tetejére, majd helyet foglalt a
hajtó mögött.

- Nem is tudom - bizonytalankodott a lány. - Szívesen meglátogatnék egy... Roxmorts
környéki helyet.

- Roxmorts? - ismételte a hajtó. - Úgy értsem, Roxmortsba kíván menni, Hedvig kisasz -
szony?

- Nem. Roxmorts környékére...

Morell egy pillanatig értetlenkedve bámulta a grófkisasszonyt, ám mivel az nem szolgált to -
vábbi információkkal, vállat vont, s kezébe vette a kantárt és az ostort.

- Gyia! - kiáltotta, mire lovai nagy nyihogás közepette elindultak.

*****

- Nos, Szépség - mosolyodott el Lord Robin. - Itt az ideje, hogy nekilássunk a munkának.
Elvégre igazi herceget kell varázsolni belõlem, vagy nem?

- Igenis, uram - nyávogta Silverus félénken, s lesütötte a szemét.

- Akkor a legfontosabb dolgunk elsõsorban a külsõm kialakítása. Ne legeltesd a szemed
rajtam e módon - szólt rá végül az eunuchra, aki révedezve bámulta a Dark Lord lábát.

- Elnézést, uram - ismételte engedelmesen Melius egykori szolgája.

- Agyamból kiszállt az ige - jelentette ki Lord Robin, ami annyit tett, hogy megbocsájtott.
- Mit javasolsz, Szépség: mivel kezdjük a munkát?

Silverus ökölbe szorította a kezét. Az járt a fejében, hogyha Lord Robin még egyszer Szép -
ségnek meri szólítani, otthagyja az egész helyet, és se Melius küldetésével, se a palotai életé -
vel nem foglalkozik többet.

Ám tervei megvalósítása helyet engedelmesen válaszolt:

- Nos, elõször is: mindenképp úgy kell viselkednie, mint Malazárnak.

- Mardekár Malazárnak?... miért, hogy viselkedik õ? - gondolkodott el Lord Robin.

- Nem beszél túl sokat, ezzel tehát nem lesz gond... viszont amikor megszólal, többnyire
megbotránkoztatja az apját.

- Nocsak - mosolygott a Dark Lord. - Egy lázadó lélek.

- Pontosan - helyeselt Silverus. - Bármit is mondjon a király, Malazár többnyire szembe -
szegül vele, és az ellenkezõjét állítja. Elege van a hagyományokból és a kényszerbõl, õ min -
dig újat akar... mindenben.

- Nem is hangzik rosszul. Kiválóan tudnék azonosulni vele - mosolygott Lord Robin. - Külsõ
jellemzõi?

- Nos, õ még ebben is különös... mindig feketét hord, pedig valójában a család színe nemze -
dékek óta a zöld - ezüst...

- A család színe? - kérdezett vissza mosolyogva Lord Robin, és lassan felemelkedett trón -
járól. - Hogy érted ezt, Szépség?

(Silverus dühösen megremegett, majd folytatta):

- A palotát is ez a szín díszíti... meg a bútorokat... meg úgy általában mindent... a király is min -
dig ilyen színû ruhát hord...

- Értem - susogta Lord Robin, miközben egyre csak lopakodott Silverus felé.

- A haja nagyon hosszú, és fekete... de egy parókával meg lehet oldani a problémát - nyöszö -
rögte Silverus, miközben azon gondolkodott, hogy is szökhetne el. - Viszont a szeme... az is
fekete.. ez gondot jelenthet...

- Gondot? - ismételte Lord Robin kedvesen. - Nekünk semmi se okozhat gondot, drágám.

Silverust kiverte a hideg veríték. " Ez a drágám " - gondolta kétségbeesetten - " még rosz -
szabb, mint a Szépség... "

- Hogy érti ezt, Lord Robin?... - motyogta a fiú.

- Tudod te azt jól... - susogta sejtelmesen a férfi. - Szépség, minket egymásnak teremtettek...

- Lord Robin... - nyögte Silverus, ám a Dark Lord addigra egy csókkal pecsételte le száját.

*Írói megjegyzés: nem kell ám megijedni, kedves olvasóim! Nem lesz benne túl sok slash, és
ha igen, teljesen lime-os, semmi durva - remélem értitek, mire gondolok. De ha nem tetszik ez
a szál, nos... a figyelmeztetés minden 'olyan' fejezetnél kint lesz. Az ilyen részek nyugodtan át -
ugorhatók.

*****

Godrik álmosan megfordult az ágyában, majd ásított egyet. Még szeme kinyitása elõtt érzé -
kelte, hogy a fáklyák és gyertyák égnek a szobában - tehát nem csak õ ébredt fel.

- Mi folyik itt? - kérdezte, miközben megpróbált feltápászkodni helyérõl. - Mi történt?

- Helga megszökött! - érkezett azonnal Malazár válasza. - Fogalmam sincs, mit tegyek...
hogyan keressem meg?

- Mi lenne, ha utána indulnánk? - tette fel a kérdést indulatosan Godrik.

- De hát...

- Nincs apelláta! - mordult rá szobatársára Godrik. - Ha meg akarod találni õt, minél ha -
marabb utána kell indulnunk! Irány lefelé a lépcsõn!

Azzal persze egyikõjük se foglalkozott, hogy felsõtestüket közszemlére téve mindketten csu -
pán egy - egy ágyékkötõt viselnek; így igencsak megdöbbentek, mikor az éjszaka közepén
hatalmas tömeg várta õket a lépcsõ tövében.

- Mi folyik itt? - döbbent meg Godrik. - Mi történt?

- Valaki lelökte Ruma kisasszonyt a lépcsõn! Még lélegzik, de nagyon keveset és igen rit -
kán - válaszolta az egyik törzsvendég, aki éppen nem volt illuminált állapotban.

- Jól vagyok - hallatszott Ruma hangja. - Itt van az én szõke lovagom?

- Életre kelt! - kiáltották a vendégek döbbenten.

- De hát eddig is élt - jelezte cinikus hangon Malazár.

- Nem az a lényeg! Beszélj, Ruma - ki lökött le a lépcsõn? - érdeklõdött Godrik.

- Ne kérdezz tõle ilyet! - ijedt meg Malazár, miközben igyekezett eltuszkolni Godrikot a
lány közelébõl. - Hiszen most mennünk kell!

- Mi van, ha õk a tettesek? Azért igyekeznek annyira? - sipította egy nõ, mire mindenki fel -
kapta a fejét.

- Nem mi voltunk! - tiltakozott azonnal Godrik. - Mondd meg nekik, Mardekár!

- Mardekár?! Mardekár Malazár, a fõherceg?!! - sikoltott a tömeg.

- Ó, a fenébe - átkozta magát Godrik.

- Elvárom, hogy Malazárnak szólíts - vicsorgott rá a szökött fõherceg.

- Nem tagadja, hogy õ a tettes! - rökönyödött meg az egyik asszony. - A herceg a bûnös!

- Persze, hogy õ volt! - zúgolódott a tömeg.

- Nem! - kiáltott ekkor Ruma. - Nem... nem õk voltak. Legalábbis biztos nem az én szõke
lovagom.

Az említett kissé elpirult, miközben Malazár mindenttudó mosoly kíséretében a korlátnak
támaszkodva figyelte az eseményeket.

- Mire véljük ezt? - kiáltotta az egyik csapos.

- Egyetlenem ... mondd meg nekik, ki tette ezt! - fordult Godrik felé a földön fetrengõ Ruma.

- Micsoda? - szólt közbe Malazár. - Egy szót se szólj!

- Segíts nekem!... Én... szeretlek - sikoltotta önkívületi állapotban Ruma.

- Merlinre... - szédült meg Malazár. - Ez kész bolondokháza...

- De én... mást szeretek. Hedviget... - motyogta Malazár, majd felperdült a lépcsõre. A tö -
megnek akkor még fogalma se volt, mit akar tenni....

- Hogy? Ki az a Hedvig? - kiáltotta Ruma.

Kár volt kérdeznie. Válaszát dal formájában kapta meg...

Már elsõ pillantásra eldöntöttem
Hogy végül õt veszem majd el
Az a lány egy kedves lény
Legalább oly szép, mint én
Nekem egyedül csakis Hedvig kell!* -

zendített rá a dalra Godrik mély basszusán. A tömeg pedig vele zengte:

Nõk: Neki egyedül csakis Hedvig kell!
Férfiak: Neki egyedül csakis Hedvig kell!

Ruma is felült nagy nehezen, majd dühösen dalolni kezdett:

Nem értem, miért õt szereted
Biztos vagyok oly szép, mint õ
Nem kellek senkinek
Hát Isten veletek...
Ágyõ!

... ám mire utolsó szótagjait is kiénekelte, Godriknak és Malazárnak hûlt helye volt.

*Öhm, ezt nem hagyhattam ki! :-) Nos, ezt végülis azért raktam a történetbe, mert egy: fogalmam
se volt, hogy fognak meglépni a tömeg elõl; kettõ: imádom az ilyen musical - elemeket a történetben!
Godrik elsõ négy sora egyébként Gaston dala a Szépség és szörnyetegbõl! Igen, tudom, ez nagyon
gyerekes, de én imádom a zenéket a Disney - rajzfilmekben, és most kreáltam egy saját darabot a tör -
ténetbe... remélem, nem néztek hülyének. :-O Nekem bejön ez a dalos szökés! :-) - Belldandy

[Rka]

Végül is nekem csak az nem tetszik, hogy Grifendél olyan sötét,és nekem kicsit unszimpi az egész figura ...és ahozképest hogy lovag, semmi nemesség sem szorúlt bele...viszont Mardekár hihetetlenimádnivaló!!!

[belldandy]

Rka said:

Végül is nekem csak az nem tetszik, hogy Grifendél olyan sötét,és nekem kicsit unszimpi az egész figura ...és ahozképest hogy lovag, semmi nemesség sem szorúlt bele...viszont Mardekár hihetetlenimádnivaló!!!

Igen, pontosan így akartam! Nem lehet minden karakter szimpatikus, ugye... Godrik igenis egy hatalmas paraszt, így terveztem a figuráját. :-) Viszont örülök, hogy Malazár elnyerte a tetszésedet!