Post by anneke on Aug 11, 2005 1:37:59 GMT 1
Ez az egyik kedvencem Ady-tól, s, most amikor annyi H&D párosítást olvastam, eszembe jutott ez a vers…
És ez lett belõle…
Stílus: dráma, sötét, borult, erotikus…
Korhatár: 16 év…
Szereplõk: szerintem úgyis kitaláljátok…
Ajánlás: Jinx-nek, aki szerint egy mardekáros, ha szerelmes, felvágja az ereit…
Itt Bihar vezér lakott.
S nótáztak, méla szûzek.
Most daltalan ez a táj.
Nem félsz, Lédám? Nem biz én.
A keresztútnál állok. Várok, rád, ahogy mindig. Késõ õsz van; a hideg szél fütyül fülem mellett, borzonganak a didergõ füvek. Én mégse fázom.
Melegít ölelésed emléke…
Milyen zöld volt itt, minden, a nyáron… Most halott. Sivár. Üres. De mégse… Hallgat benne, minden lépted.
Figyelem csengõszavukat.
Éjfél van. Itt átkozott,
Ki a sírokat töri.
Én a sírokat töröm.
Nem félsz, Lédám? Nem biz én.
Kitárul elõttünk az ódon temetõ vaskapuja. Lépteink alatt csikorog a kavics. Bántó a hangja, éles. Tán felserkennek rá a holtak… De néma minden. Mintha minket figyelne…
Te vagy a halott ara;
Én, a halott mátkafi.
Ránkolvasnak a papok.
Nem félsz, Lédám? Nem biz én.
A kripta falának döntlek. Átkarolom derekad. Szádat keresem a gyér holdfényben… Fuldokolva csókollak. Annyira hiányzott már! Érzem gyengéd karjaid a nyakam körül; hozzám simuló tested. Milyen forró vagy… Szemedben érzéki vágy izzik. Már nem félsz tõlem.
Belépünk a kriptába… Minden ugyanolyan, mint volt… A hideg, a felbontott sírok… Tavalyi avar reccsen lábunk alatt. De mindezzel nem törõdünk… Tébolyult csókunk; mint vízbefúló utolsó jajszavai, mielõtt magába nyelné a végtelen tenger…
Kívánlak. Kívánsz. Érzem bõröd melegét; selymét, ahogy tenyerem rásimítom remegõ melleidre…
Te is simogatsz… érintésed felkavar. Egyre magasabbra korbácsolja a vágyat bennem. Akarlak!
Összefonódva a padlóra zuhanunk… Jéghideg, de lángoló testünk, majd felmelegíti… Õsi ritmusra jár táncot a csípõnk… Mindig ugyanaz, és mégis más. Miért, hogy mindig elveszed, az eszem?!
Nem tudok e nélkül élni. Az érintésed, csókod… Ha nem vagy velem, üres a világ.
Miért kellett így történnie?! Nekünk, nem szabad egymást szeretnünk…
Õsöm keleti vitéz.
Dalokat ölt Nyugaton.
Serkentem a holtakat.
Nem félsz, Lédám? Nem biz én.
Hol a régi megvetés? Hol a régi harag? Hol a régi ellenség-érzület? Minden felolvadt az elsõ ölelésben… Már nem sötét érzéseket látok szemedben, ha rám nézel… Már nincs benne gyanakvás… Szeretsz, te is. Érzem… Tudom… Kétségbeesett, fájó, érzéki szerelemmel. Mint én téged.
Vagyok, aki vagyok. Te jól tudod, miért. Nincs választás… Soha nincs. A vér kötelez… Nincs oldal, ahova, magadszántából állhatnál. Csak visznek. Sodródsz az árral. Család… Sose éreztem melegét. Csak a kötelességet. Bárcsak, én is olyan lehetnék, mint te…
Jaj, be szépen süt a Hold.
Leszünk-e mi pirosak;
S fölkelnek-e a dalok?
Nem félsz, Lédám? Nem biz én.
Fekszünk a dermedt kövön. Hallgatom, halkuló szívverésedet; hajad ráborul mellkasomra. Bár magammal vihetném ezt a békét…
Lassan hajnalodik. Véget ér az éjszaka. Még pár óra van hátra, a magunknak lopott boldogságból… Hányszor kívántam, hogy másképp legyen.
Hogy valamikor bántottalak… Megaláztalak… Kigúnyoltalak… Neked már nem számít. Talán, nekem sem. Az, nem én voltam. Valaki más. Valaki más; aki meghalt bennem rég… Te, megbocsátottál mindent. De mégsem lehetünk együtt. Nem vagy szabad, s én sem.
Bár, otthagyhatnám az egészet… Család… Vér… Kötelesség… Francba, az egésszel! Tudom, hogy te is gyûlölöd. Azt gyûlölöd, amivé tesznek. De engem szeretsz…
Kettéhasít ez, az érzés… Gyûlölnöm kéne, ami vagy… De téged, szeretlek… Elég volt ebbõl! Elegem van a titkolózásból, a lopott csókokból, a kétségbeesett ölelésekbõl… Mindig magam mellett akarlak tudni… A te érintéseddel szívemben akarok új csatába indulni. Hallgatni akarom, nyugodt lélegzésedet, mielõtt elalszom… Bárcsak, magammal vihetnélek…
Itt Bihar vezér lakott.
Bús, babonás ez a táj.
S tán holnap összeesünk.
Nem félsz, Lédám? Nem biz én.
Simogatásomra, felnézel. "Itt, az idõ?" - sóhajtod. Némán bólintok. Szó nélkül öltözünk. A be-besüvítõ szél megborzongatja, lassan hûlõ bõrünk… Nézlek. Milyen, gyönyörû vagy… Mint egy tündér. Egy nimfa. A világ, összes vélája nem ér fel veled… Dús, barna hajad tincseinek selymessége… Topáz szemed simogató pillantása… Karcsú, hajlékony tested… És a mosolyod…
Nem. Nem bírlak, itthagyni… Szökjünk meg! Szökjünk meg, én Lédám, te bódító hattyú… Nem akarok visszamenni, ölni…
Kinn állunk a kripta elõtt. Fürkészem az eget. Az alján már látszik egy halvány csík… A reggel ígérete. Kézen foglak, s nem a megszokott irányba indulok veled. Nem balra, a keresztút irányába; amerrõl jöttünk, hanem jobbra; a tenger felé…
Nem ellenkezel. Nem próbálsz a másik irányba húzni. Nem teszel semmit. Csak jössz velem.
Fenn állunk a sziklán. Ez a legmagasabb pontja a tengerpartnak. Alattunk tajtékot vetnek a viharos hullámok. Szorosan magamhoz ölellek. Csak nézel rám… Szemedben szomorúság keveredik, a boldogsággal. Nem kérdezel semmit, csak még jobban hozzám simulsz. Bízol bennem. Milyen, csodálatos érzés! Lehajolok hozzád, és megcsókollak… Átölelsz te is, viszonzod. Csókunk egyre elmélyültebb… Szenvedélyesebb… Behunyom a szemem. Egészen a szikla peremén állunk… Beleszédülök a csókodba; már nem is érzem, hova lépek… Rántalak magammal… Még akkor is ölellek, mikor belezuhanunk a jeges tengerbe…
Körülfog minket a víz… Dermedt tagokkal, még mindig szorítlak… Égeti szemem a sós víz; de nem csukom be… Nézni akarlak az utolsó percig… Látom, lassan hunyódó szemeidet… Egyre hidegebbnek érzem a tengert… Már nincs erõm… Csókolni akarlak, de nem tudok mozdulni… Magába ölel a sötétség. Itt jó. Nincs kötelesség, nincs család, nincs vér… Csak te, meg én. Együtt. Örökké…
Lassan, nehézkesen virrad, mint mindig, ilyenkor õsszel. A haloványan derengõ nap, kései sugaraival végigsimít, a szürke kõszálon. Alatta békésen szöszmötöl a tenger… Semmi nyoma annak, hogy az imént, magába nyelt két fiatal testet…
És ez lett belõle…
Stílus: dráma, sötét, borult, erotikus…
Korhatár: 16 év…
Szereplõk: szerintem úgyis kitaláljátok…
Ajánlás: Jinx-nek, aki szerint egy mardekáros, ha szerelmes, felvágja az ereit…
Itt Bihar vezér lakott.
S nótáztak, méla szûzek.
Most daltalan ez a táj.
Nem félsz, Lédám? Nem biz én.
A keresztútnál állok. Várok, rád, ahogy mindig. Késõ õsz van; a hideg szél fütyül fülem mellett, borzonganak a didergõ füvek. Én mégse fázom.
Melegít ölelésed emléke…
Milyen zöld volt itt, minden, a nyáron… Most halott. Sivár. Üres. De mégse… Hallgat benne, minden lépted.
Figyelem csengõszavukat.
Éjfél van. Itt átkozott,
Ki a sírokat töri.
Én a sírokat töröm.
Nem félsz, Lédám? Nem biz én.
Kitárul elõttünk az ódon temetõ vaskapuja. Lépteink alatt csikorog a kavics. Bántó a hangja, éles. Tán felserkennek rá a holtak… De néma minden. Mintha minket figyelne…
Te vagy a halott ara;
Én, a halott mátkafi.
Ránkolvasnak a papok.
Nem félsz, Lédám? Nem biz én.
A kripta falának döntlek. Átkarolom derekad. Szádat keresem a gyér holdfényben… Fuldokolva csókollak. Annyira hiányzott már! Érzem gyengéd karjaid a nyakam körül; hozzám simuló tested. Milyen forró vagy… Szemedben érzéki vágy izzik. Már nem félsz tõlem.
Belépünk a kriptába… Minden ugyanolyan, mint volt… A hideg, a felbontott sírok… Tavalyi avar reccsen lábunk alatt. De mindezzel nem törõdünk… Tébolyult csókunk; mint vízbefúló utolsó jajszavai, mielõtt magába nyelné a végtelen tenger…
Kívánlak. Kívánsz. Érzem bõröd melegét; selymét, ahogy tenyerem rásimítom remegõ melleidre…
Te is simogatsz… érintésed felkavar. Egyre magasabbra korbácsolja a vágyat bennem. Akarlak!
Összefonódva a padlóra zuhanunk… Jéghideg, de lángoló testünk, majd felmelegíti… Õsi ritmusra jár táncot a csípõnk… Mindig ugyanaz, és mégis más. Miért, hogy mindig elveszed, az eszem?!
Nem tudok e nélkül élni. Az érintésed, csókod… Ha nem vagy velem, üres a világ.
Miért kellett így történnie?! Nekünk, nem szabad egymást szeretnünk…
Õsöm keleti vitéz.
Dalokat ölt Nyugaton.
Serkentem a holtakat.
Nem félsz, Lédám? Nem biz én.
Hol a régi megvetés? Hol a régi harag? Hol a régi ellenség-érzület? Minden felolvadt az elsõ ölelésben… Már nem sötét érzéseket látok szemedben, ha rám nézel… Már nincs benne gyanakvás… Szeretsz, te is. Érzem… Tudom… Kétségbeesett, fájó, érzéki szerelemmel. Mint én téged.
Vagyok, aki vagyok. Te jól tudod, miért. Nincs választás… Soha nincs. A vér kötelez… Nincs oldal, ahova, magadszántából állhatnál. Csak visznek. Sodródsz az árral. Család… Sose éreztem melegét. Csak a kötelességet. Bárcsak, én is olyan lehetnék, mint te…
Jaj, be szépen süt a Hold.
Leszünk-e mi pirosak;
S fölkelnek-e a dalok?
Nem félsz, Lédám? Nem biz én.
Fekszünk a dermedt kövön. Hallgatom, halkuló szívverésedet; hajad ráborul mellkasomra. Bár magammal vihetném ezt a békét…
Lassan hajnalodik. Véget ér az éjszaka. Még pár óra van hátra, a magunknak lopott boldogságból… Hányszor kívántam, hogy másképp legyen.
Hogy valamikor bántottalak… Megaláztalak… Kigúnyoltalak… Neked már nem számít. Talán, nekem sem. Az, nem én voltam. Valaki más. Valaki más; aki meghalt bennem rég… Te, megbocsátottál mindent. De mégsem lehetünk együtt. Nem vagy szabad, s én sem.
Bár, otthagyhatnám az egészet… Család… Vér… Kötelesség… Francba, az egésszel! Tudom, hogy te is gyûlölöd. Azt gyûlölöd, amivé tesznek. De engem szeretsz…
Kettéhasít ez, az érzés… Gyûlölnöm kéne, ami vagy… De téged, szeretlek… Elég volt ebbõl! Elegem van a titkolózásból, a lopott csókokból, a kétségbeesett ölelésekbõl… Mindig magam mellett akarlak tudni… A te érintéseddel szívemben akarok új csatába indulni. Hallgatni akarom, nyugodt lélegzésedet, mielõtt elalszom… Bárcsak, magammal vihetnélek…
Itt Bihar vezér lakott.
Bús, babonás ez a táj.
S tán holnap összeesünk.
Nem félsz, Lédám? Nem biz én.
Simogatásomra, felnézel. "Itt, az idõ?" - sóhajtod. Némán bólintok. Szó nélkül öltözünk. A be-besüvítõ szél megborzongatja, lassan hûlõ bõrünk… Nézlek. Milyen, gyönyörû vagy… Mint egy tündér. Egy nimfa. A világ, összes vélája nem ér fel veled… Dús, barna hajad tincseinek selymessége… Topáz szemed simogató pillantása… Karcsú, hajlékony tested… És a mosolyod…
Nem. Nem bírlak, itthagyni… Szökjünk meg! Szökjünk meg, én Lédám, te bódító hattyú… Nem akarok visszamenni, ölni…
Kinn állunk a kripta elõtt. Fürkészem az eget. Az alján már látszik egy halvány csík… A reggel ígérete. Kézen foglak, s nem a megszokott irányba indulok veled. Nem balra, a keresztút irányába; amerrõl jöttünk, hanem jobbra; a tenger felé…
Nem ellenkezel. Nem próbálsz a másik irányba húzni. Nem teszel semmit. Csak jössz velem.
Fenn állunk a sziklán. Ez a legmagasabb pontja a tengerpartnak. Alattunk tajtékot vetnek a viharos hullámok. Szorosan magamhoz ölellek. Csak nézel rám… Szemedben szomorúság keveredik, a boldogsággal. Nem kérdezel semmit, csak még jobban hozzám simulsz. Bízol bennem. Milyen, csodálatos érzés! Lehajolok hozzád, és megcsókollak… Átölelsz te is, viszonzod. Csókunk egyre elmélyültebb… Szenvedélyesebb… Behunyom a szemem. Egészen a szikla peremén állunk… Beleszédülök a csókodba; már nem is érzem, hova lépek… Rántalak magammal… Még akkor is ölellek, mikor belezuhanunk a jeges tengerbe…
Körülfog minket a víz… Dermedt tagokkal, még mindig szorítlak… Égeti szemem a sós víz; de nem csukom be… Nézni akarlak az utolsó percig… Látom, lassan hunyódó szemeidet… Egyre hidegebbnek érzem a tengert… Már nincs erõm… Csókolni akarlak, de nem tudok mozdulni… Magába ölel a sötétség. Itt jó. Nincs kötelesség, nincs család, nincs vér… Csak te, meg én. Együtt. Örökké…
Lassan, nehézkesen virrad, mint mindig, ilyenkor õsszel. A haloványan derengõ nap, kései sugaraival végigsimít, a szürke kõszálon. Alatta békésen szöszmötöl a tenger… Semmi nyoma annak, hogy az imént, magába nyelt két fiatal testet…
Vége
Imádom az ilyen sztorikat... mellesleg magyar szakos vagyok, és Ady-mániás...
Na, szóval összességében pozitív a vélemyényem 