Post by anneke on Aug 11, 2005 1:33:59 GMT 1
Eme írásom egy megtörtént eseményt dolgoz fel, bár némi átalakítással... Hogy pontosan mirõl szól, azt mindenkinek a fantáziájára bízom... 
Elindult hát, a Nyolcadik…
Hold nõvére már várta…
Vénusz és Nap, húgai kedvesen fogadták…
Merkúr, öccse tudós könyvekben kutatta jövetelének idejét…
Mars fivére, kardot ragadva, oldalán kívánta meghódítani a világot…
Jupiter csak nevetett rajta… De barátjává fogadta, õ is.
A Nyolcadik nem fedte fel nevét semelyikük elõtt. Várta, hogy majd azok az utolsó pillanatban felismerik. Összehívta õket a Nagy Sötétség idejére egy magas hegyre, de elõtte meghagyta nekik, hogy keressék meg egymást. Nem ment könnyen. Bár Hold és Nap ismerték egymást, Jupiter Merkúrral volt barátságban, Mars pedig Vénuszt imádta…
Sokezer eon telt el, ám õk azon az éjszakán mikor valamennyien együtt voltak, mégis magukra és egymásra eszméltek. S azt is tudták, hogy a Végsõ Misztérium végrehajtásához hiányzik még valaki…
Elkezdték hát keresni, az idõközben a dimenziók homályába veszett Nyolcadikat. Nap, Vénusz, Hold a Föld erõit hívták segítségül; Mars a Tûz hatalmához fordult; Merkúr és Jupiter a Tudomány szellõjében merült el. Ám a Nyolcadik, nem került elõ, s a megjelölt idõpont rohamosan közeledett.
A Nagy Sötétség napján mégis összegyûltek a hegyen valamennyien. Meghúzták a kört, Hold halkan énekelni kezdte rég elfelejtett dalait, mikor lépteket hallottak a hátuk mögül, s feltûnt a Nyolcadik… Szó nélkül beállt a körbe. S imé, mindnyájan együtt voltak immár.
Holdleány dala az egekig szárnyalt, s a mindent elborító örök éjszaka leplén hirtelen fényes rés támadt.
A lélek éjszakája megnyílt, hatalmas fényesség vette körül a hét alakot, s Nap, Hold, Vénusz, Mars, Merkúr és Jupiter - valamennyien emlékeztek már, kik is õk, és miért jöttek. Azt is tudták, hogy idejük immár lejárt; visszatérhetnek szellemi hazájukba. A csillogó ösvény újfent megjelent elõttük, s õk szép sorban reáléptek…
Utolsónak Jupiter maradt. Egy pillanatra visszafordult, s egy kézmozdulattal eltüntette a kör kékes derengését. Aztán elment õ is a többiek után.
Eltûnt a nagy fény; s a sötét is lassan oszladozni kezdett. A tisztás néptelen volt immár, azaz, nem egészen.
Egyetlen magányos alak álldogált még a földre bámulva. Ahogy a Nap fénye lassan-lassan megerõsödött, úgy tûnt elõ, emberi alakjának teljessége: egy magas, hosszú, fekete hajú, feketébe öltözött fiatalember tûnt elõ, s ahogy felnézett, feketébe játszó, sötétbarna szemeiben örök szomorúság tükrözõdött. Még jobban felemelte a fejét, s ekkor homlokán különös jel tûnt fel: egy kereszt és egy félgömb. Ám a fiú már megfosztatott kozmikus tudatától.
Már nem tudta magáról, hogy õ a Nyolcadik: a Szaturnusz.
Megfordult, s lefelé ballagott a hegyrõl. A fakuló Nap halványarany fénnyel ragyogta be alakját, mintha egy utolsó, bíztató üzenetet küldött volna neki, hogy ne csüggedjen.
Ám ezt õ már nem vette észre… Annál inkább azt, hogy elõtte megzörrentek a bokrok, s a cserjék közül, egy fekete hajú, fekete ruhát viselõ, ezüstös derengésben játszódó bõrû leány lépett elõ. Hosszú haja a derekát verdeste, vérbõ ajkain különös mosoly játszott, szemeiben ott volt az éjszaka minden titka…
- Üdvözöllek! Az én nevem, Lilit. És a tied?
A fiú elgondolkodott. Hogy is nevezték?
- Sathanael - mondta végül.
- Jöjj velem, Sathanael - mondta Lilit, s a kezét nyújtotta - én fogom neked megmutatni, mi dolgod van itt a Földön.
Sathanael bólintott, s elfogadta Lilit kinyújtott kezét, s lassan lesétáltak a hegyrõl.
Közben a Napot felváltotta az éppen akkor kelõ Hold. Ezüstös fénye pedig, szelíden ragyogta be Lilitet, s megcsillantott a homlokán valamit, amit sem Sathanael, sem pedig õ nem vehetett észre: s ez nem volt más, mint egy lefelé mutató félhold.
Elindult hát, a Nyolcadik…
Hold nõvére már várta…
Vénusz és Nap, húgai kedvesen fogadták…
Merkúr, öccse tudós könyvekben kutatta jövetelének idejét…
Mars fivére, kardot ragadva, oldalán kívánta meghódítani a világot…
Jupiter csak nevetett rajta… De barátjává fogadta, õ is.
A Nyolcadik nem fedte fel nevét semelyikük elõtt. Várta, hogy majd azok az utolsó pillanatban felismerik. Összehívta õket a Nagy Sötétség idejére egy magas hegyre, de elõtte meghagyta nekik, hogy keressék meg egymást. Nem ment könnyen. Bár Hold és Nap ismerték egymást, Jupiter Merkúrral volt barátságban, Mars pedig Vénuszt imádta…
Sokezer eon telt el, ám õk azon az éjszakán mikor valamennyien együtt voltak, mégis magukra és egymásra eszméltek. S azt is tudták, hogy a Végsõ Misztérium végrehajtásához hiányzik még valaki…
Elkezdték hát keresni, az idõközben a dimenziók homályába veszett Nyolcadikat. Nap, Vénusz, Hold a Föld erõit hívták segítségül; Mars a Tûz hatalmához fordult; Merkúr és Jupiter a Tudomány szellõjében merült el. Ám a Nyolcadik, nem került elõ, s a megjelölt idõpont rohamosan közeledett.
A Nagy Sötétség napján mégis összegyûltek a hegyen valamennyien. Meghúzták a kört, Hold halkan énekelni kezdte rég elfelejtett dalait, mikor lépteket hallottak a hátuk mögül, s feltûnt a Nyolcadik… Szó nélkül beállt a körbe. S imé, mindnyájan együtt voltak immár.
Holdleány dala az egekig szárnyalt, s a mindent elborító örök éjszaka leplén hirtelen fényes rés támadt.
A lélek éjszakája megnyílt, hatalmas fényesség vette körül a hét alakot, s Nap, Hold, Vénusz, Mars, Merkúr és Jupiter - valamennyien emlékeztek már, kik is õk, és miért jöttek. Azt is tudták, hogy idejük immár lejárt; visszatérhetnek szellemi hazájukba. A csillogó ösvény újfent megjelent elõttük, s õk szép sorban reáléptek…
Utolsónak Jupiter maradt. Egy pillanatra visszafordult, s egy kézmozdulattal eltüntette a kör kékes derengését. Aztán elment õ is a többiek után.
Eltûnt a nagy fény; s a sötét is lassan oszladozni kezdett. A tisztás néptelen volt immár, azaz, nem egészen.
Egyetlen magányos alak álldogált még a földre bámulva. Ahogy a Nap fénye lassan-lassan megerõsödött, úgy tûnt elõ, emberi alakjának teljessége: egy magas, hosszú, fekete hajú, feketébe öltözött fiatalember tûnt elõ, s ahogy felnézett, feketébe játszó, sötétbarna szemeiben örök szomorúság tükrözõdött. Még jobban felemelte a fejét, s ekkor homlokán különös jel tûnt fel: egy kereszt és egy félgömb. Ám a fiú már megfosztatott kozmikus tudatától.
Már nem tudta magáról, hogy õ a Nyolcadik: a Szaturnusz.
Megfordult, s lefelé ballagott a hegyrõl. A fakuló Nap halványarany fénnyel ragyogta be alakját, mintha egy utolsó, bíztató üzenetet küldött volna neki, hogy ne csüggedjen.
Ám ezt õ már nem vette észre… Annál inkább azt, hogy elõtte megzörrentek a bokrok, s a cserjék közül, egy fekete hajú, fekete ruhát viselõ, ezüstös derengésben játszódó bõrû leány lépett elõ. Hosszú haja a derekát verdeste, vérbõ ajkain különös mosoly játszott, szemeiben ott volt az éjszaka minden titka…
- Üdvözöllek! Az én nevem, Lilit. És a tied?
A fiú elgondolkodott. Hogy is nevezték?
- Sathanael - mondta végül.
- Jöjj velem, Sathanael - mondta Lilit, s a kezét nyújtotta - én fogom neked megmutatni, mi dolgod van itt a Földön.
Sathanael bólintott, s elfogadta Lilit kinyújtott kezét, s lassan lesétáltak a hegyrõl.
Közben a Napot felváltotta az éppen akkor kelõ Hold. Ezüstös fénye pedig, szelíden ragyogta be Lilitet, s megcsillantott a homlokán valamit, amit sem Sathanael, sem pedig õ nem vehetett észre: s ez nem volt más, mint egy lefelé mutató félhold.
