Post by Neji on Aug 10, 2005 19:13:15 GMT 1
Szerzö: Neji
Univerzum: saját
Korhatár: 16
Figyelmeztetés: dark, rape, angst, pszicho
Megj.: a történet egy naplóregény, ami fiktív helyen, ám valós idöben játszódik.
Köszönet: Kevinnek, aki nem hagyta, hogy elfeledkezzek erröl a történetröl...
~ Ice ~
...Este ébredtem, fájó végtagokkal, nyilalló fejjel a végletekig elgyötörten, azzal a biztos tudattal, hogy nem akarok menni sehová...
A legelsö gondolatom az volt, hogy miért is kellett nekem felébredni, amikor ilyen eszméletlenül pocsékul érzem magam, míg végül úgy döntöttem jobb nem gondolkodni, így visszahanyatlottam a párnára és újból behunytam a szemem...
Végül mégsem tudtam pihenni - agyamba kéretlenül és elüldözhetetlenül bekúszott egy tétova gondolat. Talán nem is az volt, csak egy sejtés, tudatom kétségbeesett kapaszkodása az álmok világába...
Érzem egyre biztosabban lüktet bennem a pánik. Ez-nem-történhetett-meg...- skandálom magamban talán az idötlen kezdetek óta, talán az örökkévalóságig... Hasztalan. Tudatom egyre inkább kikristályozódik, egyre kevésbé ölel körül a bénító ür...Megborzongok.
Hideg van. Talán még tél, talán tavasz. Nem tudom. Nincsenek virágok, nincsenek fák, semmi sincs. Csak a hideg és te. Talán egyek vagytok. Egyek a sötétséggel a félelemmel, a fájdalommal, ami apránként pusztít el...
Nem akartam elmenni sehová és talán nem is voltam sehol. Csak a csend szivárgott be agyam legféltettebb rejtekébe, s így születtél meg te félelmeim, s mocskos kis titkaim sötét angyala.
Fémes ízt érzek a számban, s tudom, hogy ha most meg kellene mozdulnom apró darabokra feszítene szét a minden izmomban megbúvó fájdalom.
Képek villannak fel semmibe révedö tekintetem elött, miközben tág pupillákkal bámulok bele a sötétségbe...Téged látlak. Sötéten, fenségesen, pont úgy, ahogy gondolatban megteremtettelek. Pontosan tudom, hogy nézel ki, bár teljesen körbevon a sötétség. Testemen érzem tekinteted. Csodálatos vagy- akarom mondani, de ajkaimon meghalnak a szavak, mielött elsuttoghatnám öket. Te mégis tudod. Nem szólsz, nem jössz közelebb, csak nézel. Ahogy tekinteted nyomán az izzadság végigfolyik gerincemen egyre biztosabb vagyok benne, hogy csak miattad jöttem ma ide. Ekkor tudatosul bennem, hogy talán már órák óta állok a korlátot szorongatva kihült és elfehéredett ujjakkal, meredten a vizet bámulva, amint az összefolyik szemem elött a levegövel...
Lassan elindulok feléd. Próbállak mélyen emlékeimbe vésni, amint ott állsz a híd lábánál és engem figyelsz. -Nem ugrottál. - mondod, amint elhaladok melletted. - Nem. -válaszolok, s hangom most valahogy furcsán rekedtes. Nem tudom mért, de hirtelen gyorsabban kezdem szedni a levegöt, kezem kabátom zsebében ökölbe záródik, szememben könnycsepp csillan, majd szinte megfagy a jeges szélben kipirult arcomon. Újra rád pillantok, bár érzem, hogy ha tekintetünk összekapcsolódik elveszek lelked bársonyos mélységében.
De te rákényszeríttettél, s én csak álltam ott veled szemben minden érzéstöl elszakítva, a jéghideg csendbe burkolva testem, s elgyötört lelkem is. Nem akartam kiszakadni büvkörödböl, vonzott minden, ami csak te vagy.
Végül közelebb léptél, még mindig mélyen a szemembe nézve fogva tartottad lelkemet, s egy pillanatig szinte megdermedtem, amint meleg leheleted az arcomat érintette. Testem lassan lángra kapott, tudatomat már rég elvesztettem, s most csak a nyers ösztönök diktáltak. Elöre nyújtottad karodat, s én kiszolgáltatva tenyeredbe hajtottam fejem. Hideg ujjaiddal lágyan megsimogattad arcomat...aztán megütöttél.
Én csak feküdtem a földön, s tudatom utolsó foszlányával próbáltalak megérteni...Lassan eltávolodtál tölem, s szenvtelenül figyelted, amint letöröltem számról a vért. -Visszafogadlak-mondtad.
Meggyötörten tekintettem utánad, s figyeltem, amint a szél bele, belekap hosszú szöke hajadba.
Az enyém vagy- visszhangzik fejemben ki nem mondott mondatod- Én teremtettelek, s örökké hozzám tartozol.
Lehunyom a szemem. -Ice - suttogom magam elé a sötétbe miközben megállíthatatlanul folynak könnyeim. Tudom, hogy igazad van, de nem akarom, hogy így legyen...
Budapest, 2004. december 17.
Univerzum: saját
Korhatár: 16
Figyelmeztetés: dark, rape, angst, pszicho
Megj.: a történet egy naplóregény, ami fiktív helyen, ám valós idöben játszódik.
Köszönet: Kevinnek, aki nem hagyta, hogy elfeledkezzek erröl a történetröl...
~ Ice ~
...Este ébredtem, fájó végtagokkal, nyilalló fejjel a végletekig elgyötörten, azzal a biztos tudattal, hogy nem akarok menni sehová...
A legelsö gondolatom az volt, hogy miért is kellett nekem felébredni, amikor ilyen eszméletlenül pocsékul érzem magam, míg végül úgy döntöttem jobb nem gondolkodni, így visszahanyatlottam a párnára és újból behunytam a szemem...
Végül mégsem tudtam pihenni - agyamba kéretlenül és elüldözhetetlenül bekúszott egy tétova gondolat. Talán nem is az volt, csak egy sejtés, tudatom kétségbeesett kapaszkodása az álmok világába...
Érzem egyre biztosabban lüktet bennem a pánik. Ez-nem-történhetett-meg...- skandálom magamban talán az idötlen kezdetek óta, talán az örökkévalóságig... Hasztalan. Tudatom egyre inkább kikristályozódik, egyre kevésbé ölel körül a bénító ür...Megborzongok.
Hideg van. Talán még tél, talán tavasz. Nem tudom. Nincsenek virágok, nincsenek fák, semmi sincs. Csak a hideg és te. Talán egyek vagytok. Egyek a sötétséggel a félelemmel, a fájdalommal, ami apránként pusztít el...
Nem akartam elmenni sehová és talán nem is voltam sehol. Csak a csend szivárgott be agyam legféltettebb rejtekébe, s így születtél meg te félelmeim, s mocskos kis titkaim sötét angyala.
Fémes ízt érzek a számban, s tudom, hogy ha most meg kellene mozdulnom apró darabokra feszítene szét a minden izmomban megbúvó fájdalom.
Képek villannak fel semmibe révedö tekintetem elött, miközben tág pupillákkal bámulok bele a sötétségbe...Téged látlak. Sötéten, fenségesen, pont úgy, ahogy gondolatban megteremtettelek. Pontosan tudom, hogy nézel ki, bár teljesen körbevon a sötétség. Testemen érzem tekinteted. Csodálatos vagy- akarom mondani, de ajkaimon meghalnak a szavak, mielött elsuttoghatnám öket. Te mégis tudod. Nem szólsz, nem jössz közelebb, csak nézel. Ahogy tekinteted nyomán az izzadság végigfolyik gerincemen egyre biztosabb vagyok benne, hogy csak miattad jöttem ma ide. Ekkor tudatosul bennem, hogy talán már órák óta állok a korlátot szorongatva kihült és elfehéredett ujjakkal, meredten a vizet bámulva, amint az összefolyik szemem elött a levegövel...
Lassan elindulok feléd. Próbállak mélyen emlékeimbe vésni, amint ott állsz a híd lábánál és engem figyelsz. -Nem ugrottál. - mondod, amint elhaladok melletted. - Nem. -válaszolok, s hangom most valahogy furcsán rekedtes. Nem tudom mért, de hirtelen gyorsabban kezdem szedni a levegöt, kezem kabátom zsebében ökölbe záródik, szememben könnycsepp csillan, majd szinte megfagy a jeges szélben kipirult arcomon. Újra rád pillantok, bár érzem, hogy ha tekintetünk összekapcsolódik elveszek lelked bársonyos mélységében.
De te rákényszeríttettél, s én csak álltam ott veled szemben minden érzéstöl elszakítva, a jéghideg csendbe burkolva testem, s elgyötört lelkem is. Nem akartam kiszakadni büvkörödböl, vonzott minden, ami csak te vagy.
Végül közelebb léptél, még mindig mélyen a szemembe nézve fogva tartottad lelkemet, s egy pillanatig szinte megdermedtem, amint meleg leheleted az arcomat érintette. Testem lassan lángra kapott, tudatomat már rég elvesztettem, s most csak a nyers ösztönök diktáltak. Elöre nyújtottad karodat, s én kiszolgáltatva tenyeredbe hajtottam fejem. Hideg ujjaiddal lágyan megsimogattad arcomat...aztán megütöttél.
Én csak feküdtem a földön, s tudatom utolsó foszlányával próbáltalak megérteni...Lassan eltávolodtál tölem, s szenvtelenül figyelted, amint letöröltem számról a vért. -Visszafogadlak-mondtad.
Meggyötörten tekintettem utánad, s figyeltem, amint a szél bele, belekap hosszú szöke hajadba.
Az enyém vagy- visszhangzik fejemben ki nem mondott mondatod- Én teremtettelek, s örökké hozzám tartozol.
Lehunyom a szemem. -Ice - suttogom magam elé a sötétbe miközben megállíthatatlanul folynak könnyeim. Tudom, hogy igazad van, de nem akarom, hogy így legyen...
Budapest, 2004. december 17.
*