Passion! (J-rock; NC-17) fantasy

[anneke76]

Ehhem.... Én ilyet eddig még nem írtam, remélem, annak, aki ráveszi magát, hogy elolvassa tetszeni fog....
Tehát ez egy fantasy, és vérmacskák, mert szeretem őket, némi vámpír beütéssel, mert a vámpírokat is szeretem, és egy boszorkánnyal a főszerepben, mert - milyen meglepő? - a boszorkányokat is szeretem....

Univerzum: An Cafe; Gazette AU
Szereplők: Reita, Miku, Ruki plusz a saját karakter

Jó olvasást!

Elõhang

Vihar tombol a Provance-i hegyek fölött.
Az orkánerejû szél kócosra tépázza a fenséges fenyõk, és bölcs tölgyfák lombját; ám ez, az õsidõt tudó fáknak mit sem fáj.
Nyögve hajladoznak a szélben, de derekuk sem reccsen, s ahogy a gõgös Szélkirály odahagyja õket, ismét sudáran állnak a helyükön.
Az ég tinta- s haragoskék, idõnként pedig vakító villámok cikáznak át meg át rajta, s ilyenkor félelmetesen felhördül az ég, s megreszketik minden.
A tûlevelû erdõ mögött, karcsú hegygerinc nyújtózkodik a magasba, csupasz szikláin csak a moha s zuzmó bír megkapaszkodni, kopár csúcsa félelmesen, fenyegetõen nõ a völgy lakói fölé.
S eme kopár csúcson, ím, most áll valaki.
Egy nyúlánk, karcsú nõalak. Nevetve tárja ki karját a haragvó ég felé, rákacag a villámokra, visszasüvít a szélnek. Fekete, hosszú, loboncos haját fütyörészve tépázza az orkán, s õ fel sem veszi - dúdol.
Boszorkány.
Õ kavarta a vihart.

Lent a völgyben riadt állatok kerengenek, nem tudván hová bújni a félelmesen csapkodó istennyilák elõl, s mert hamarosan az esõ is zuhogni kezd....
Az összes búvóhely csatakosra ázik, a tavalyi avar szomorú posvány lesz, az õzek és szarvasok kényeskedve emelgetik patájukat, zavarodottan néznek a messzeségbe.
Vihar, õsszel?!
Aztán... Amilyen gyorsan érkezett, oly hamar el is vonul, a rongyosra tépett felhõk mögül kikandikál a narancsszínû nap, s ránevet az ázott világra.
Egy apró õzsuta nyargalászik fel-alá az erdõ nedves avarszõnyegén, elvesztette a családját, azt sem tudja, hova-merre fusson.

Egyszer csak a lélegzete is eláll... Puha tappancsok lépteinek nesze üti meg pamacsos füleit, és a lankadó szél rettenetes szagot hoz magával...
Vérszomjas nagymacskák szagát. Az õzike riadtan hátrafordul, nem akar hinni füleinek, orrának; ha farkas lenne, vagy medve, azt még meg is értené, de ilyen szerzetekkel rövidke életében még nem találkozott, nem ismeri kinézetüket, csak azt érzi; minden idegszálával, hogy: veszélyesek.
A három nagyvad fenyegetõ tartásban állja körül a remegõ kicsit; s szemük semmi jót nem ígér...
Ám ebben a pillanatban, csengõ hang töri darabokra a völgyre boruló, vihar utáni, susmorgós csöndet:
- Reita, Ruki, Miku! Hagyjátok békén azt a szegény õzet!
A három macska egyszerre kapja fel a fejét az ismerõs hangra, s bámulnak a hegy ormára, mint kõszobrok, oly mozdulatlan lesz mind a három.

A remegõ õz egy darabig még áll; lesi-várja mikor támad az a három, hinni is alig meri szerencséjét. Ám, hogy nem történik semmi percekig, hirtelen megugrik, s eltûnik a bokrok sûrûjében.
S ahol az õz eltûnt, a sövényt alkotó bokrok újfent szétnyílnak, s kilép a tisztásra a hegyen látott nõ.

Haja most laza hullámokban ring a hátán, a tincsek lágyan ölelik körbe szív alakú arcát, melyben hatalmas, smaragd szemek világítanak. A szája formája, az érett eperhez hasonlatos, a bársony bõr hamvassága, mint az alabástrom.
Elõl fûzõs, derékig szûk, onnan harang alakban bõvülõ ruhát visel, mely lágyan fodrozza körbe bokáit, ahogy lép. Vállán könnyû, csuklyás úti köpeny. Nevetve nézi a három nagymacskát, s odalépkedve hozzájuk, egyenként érinti meg a három busa fejet.
Rájuk mosolyog, s gyengéden így szól:
- Gyertek, menjünk haza.
Az alkony lassan leszáll, s a furcsa kvartettet hang nélkül nyeli el a kéklõ messzeség.

[anneke76]

Csak egy provance-i boszorkány

Persze, igazából tudtam, hogy amúgy sem bántanák...
Nem élnek nyers hússal - ebben az alakjukban meg aztán, végképp nincsenek szükségleteik. Erejük táplálja, telíti el õket - persze, amikor emberformát öltenek, hogyne, megéheznek õk is, mint akármelyik halandó; de szerencsére, kedvelik a fõztömet.
Mit mondjak, én magam nem vetem meg a vadhúst, de akkor már inkább a szarvas, ha lehet választani.

Felkacagok, ahogy eszembe jut, milyen képet vágtak, mikor azt javallottam, menjünk vadászni, s õk hajtsák elém a vadat!
Én majd lelövöm.
Úgy hiszem, nem találkoztak még nõnemû lénnyel, ki ennyi ridegséggel képes lett volna - ölni.
Nos...
A vadászat a véremben van, apám, aki nemesi; sõt vicomte címmel büszkélkedhetett valaha, szintúgy kedvelte eme nemes sportot, s gyerekként sok vadászaton vettem részt.
Ah, de hol is vannak már azok a régi, jó idõk!

Amikor kiderült, miféle vagyok, persze, meg kellett tõlem szabadulniuk, kivittek az erdõbe, ott pusztulni; szerencsémre az erdõ õre, egy vénséges vén banya, rám talált, nevelgetett, s átadta nekem az örökségemet, mely születésemtõl fogva rám várt. Eme palota is, hol lakom, amaz örökség része.
Bent van az erdõ mélyén, s õzeken és mókusokon kívül, egyéb lelkes állat nemigen jár erre, de én nem bánom.
Nem vagyok magányos. Palotámat ugyanis, három, különös lénnyel osztom meg.
Három, fenségesen gyönyörû, nagymacska; három, lenyûgözõen szép, férfi.
Három, veszélyes démon...
A szeretõim. Igen, mind a hárman. És igen, egyszerre élvezem velük a test örömeit, négyecskén hódolunk a gyönyöröknek.
Ahh, el sem lehet mondani, hogy milyen...

Zuhantál már le egy hegycsúcsról, akár álmodban; és amikor már megszûntél rettegni, mert megbékéltél a haláloddal, s akkor egyszer csak, ahelyett, hogy a földbe csapódnál, s csontjaid szilánkosra törnéd, kiderül, valaki kipárnázta a hegy alját, s te puha dunnák és pehelyvánkosok közé huppansz?
Nos, akkor tudod milyen érzés.

És ha kérdeznél...
Melyiket szeretem a három közül, nem tudnék választani, mert mindhármat szeretem, s mindegyiket másért...
Mindegyiket azért, mert olyan, amilyen.
Ah, a maguk nemében mind a hárman páratlan lények...

Az elsõ, egy napsárga szõrû, koromfekete csíkokkal sávozott, himalájai tigris, ennek már a létezését is többször kétségbe vonták, oly ritkán látni belõlük akár csak egyet is.
Észak szülötte, büszke, néha rideg, de a végtelenségig szenvedélyes és vad. (mint a démonok általában)

Ah, hármójuk közül õ a legvadabb, tépi, marcangolja a testem; nemcsak az ujjaival, s nyelvével; de karmaival, fogaival is meg akar ízlelni, hozzám érni; imádja nyalogatni kiserkenõ véremet, s mikor birtokba vesz, szinte fájdalommal határos pontig hajszol mindkettõnket a totális megsemmisülésbe...
Extázis. Kéj. Gyönyör és fájdalom... Szeretem. Szeretem, ha belémvájja a karmait, szeretem, amikor sebeimbõl lágyan szívogatja a vért... Imádom, hogy ilyen ösztönös, hogy semmi sem számít, csak, hogy élvezzünk mind a ketten.
Õ, Reita. Az én tigrisem...

Furcsa név egy macskának, vagy akár még csak egy férfinak is?
Ne kérdezd, miért így hívják, mindhármuk neve távoli országokat idéz, s kinézetük is; nem én neveztem el õket, õk mutatkoztak be nekem, sugallták agyamba neveiket, azt akarván; szólítsam így õket.

S hogy néz ki, mikor férfi? Hmmm... Igazán megnyerõ látvány...
Magas, szikár, de izmos; szõke hajának napszínét három fekete tincs töri meg, szilvamag alakú, lustán húzott szemeiben, az éjszaka minden rejtélye csillan.
Szép... Mit szép, gyönyörû... Életemben nem láttam még ily tökéletes vonásokat, ilyen lágy ívû, mégsem teljesen nõies arcot...
Borzas hajában, a tigriscsíkos fülek szelíden lapulnak a félhosszú tincsek közt. És ha simogatom õket... Lehunyja a szemét, és kéjes morgással fúrja a fejét még jobban a kezemhez... Belesimul az érintésbe, mintha igazán macska lenne.

A második...
Õ egy vörös hiúz, és szintén ritka példány az állatvilágban... Nagy, vastag könyvekben olvastam csak róla eddig, Ausztrália titokzatos vidékén, a sivagatos, sziklás részen, vadászat közben sikerült egyiküket lencsevégre kapni.
A fotó elmosódott és életlen volt... Mint egy rossz dagerrotípia.

Ó, amikor szemtõl szembe jött velem, azon a rejtélyekkel teli földön, melyet nálunk csak a démonok földjének neveznek, már könnyû volt felismernem...
Dús szõre, mint a lemenõ nap fénye, alkonyatkor, pamacsos fülei, mintha mindig távoli hangokra figyelnének. Termetre kisebb, mint a másik démon, de ez így is van rendjén, egy hiúz, az állatok világában is kisebb mint egy tigris...

Ahh, õ pedig... Oh, életemben nem csináltam még soha afféle mocskos dolgokat, melyek az õ fejében megfordulnak! A gyönyör világának egy, eleddig általam ismeretlen, szegmensét mutatta meg nekem, de még mindig tud meglepetést okozni.
Kedvenc malackodása, engem valamely krémmel bekenni - teljességgel mindegy, hogy az mayonaise, chreme' chocolate, avagy keményre felvert tejszín - s azt lenyalogatni testemrõl, úgy, hogy közben intim, s erogén zónáimat sem hagyja figyelmen kívül... Ah, ez a nyalakodás olyannyira felizgat, hogy alig várom már, én mikor tehetném meg ugyanezt vele, hiszen, mikor számmal s nyelvemmel kényeztetem coudée-ját; ahh csak elképzelni tudom a gyönyört, mit átélhet, kéjes sóhajai, nyögéseibõl ítélvén! Oh, la-la; s mikor belém hatol, oh, az a tempó, az a lassú, majd egyre gyorsuló, finom ringás; ahogy csípõnk egyazon ritmusra moccan, ahh...
C'est si bon...
Ruki... Szenvedéllyel teli, s ahh... Egyben olyan mocskos... A démonok, mind perverzek?

Legutolsó cicám... Egy hópárduc. Olyannyira ismeretlen az állatok világában, hogy még maga a Nagy Brehm is a mesék homályába számûzte létezését...
Csakhogy én láttam egyet, amikor Skócia jéggel és hóval borított tájain jártam...
Akkornaptól tudom, hogy valóban létezik, s mikor találkoztunk a démonok földjén...

Lenyûgözött az a nemesi gõg, mely áradt belõle...
Ám, ez a párduc, sem szokványos macska, de nem ám...
Férfiként... Ah, olyan gyengéd... Õ a leggyengédebb hármójuk közül. Ah, amikor hozzámér... Ah, olyan lágyan, finoman... Ahogy becézgeti testem minden pontját... Végigmosdat, lenyalogatja rólam a chréme maradékát; és...
Ahh, nem, nem találok szavakat arra az érzésre, mi elborít, mikor forró nyelve, nõiségem szirmait kezdi bontogatni...

Oh, la-la; de azért démon mivoltát õ sem vetkõzheti le, és szenvedélyét igen egyszerû módon lehet még inkább felkorbácsolni: csak viszonozzak bármit is, abból a kényeztetésbõl, melyen õ részesít engem...
Oh, la-la; de imádom, ahogy lefogva kezeimet, az ágyra teper, ahogy lágyan harapdálva nyakamat, keményen belém hatol; s oly gyorsan mozog, hogy követni sem tudom... Ah, csak a kéjgyönyör bizsergése testem minden apró részecskéjében... Lehunyt szemmel, várom, akarom, vágyom a beteljesülést...
Ah, ahogy a hangunk egybefonódik, mikor egyszerre, egyazon pillanatban térünk a gyönyörök kertjébe...

Õ a legszebb. Szerintem, õ a legszebb, ha már klasszikus szépségrõl beszélünk, mert persze, gyönyörû mind a három; de...
Õ a legszebb; Miku. Termetre alacsonyabb, mint Reita; de Ruki-nál valamivel magasabb, teste neki is vékony, szikár, de izmos, gyönyörû, elefántcsont színû bõre, oly bársonyos...
Hamvasszõke hajában, hófehér fülek lapulnak. Szemei, mint a kék ég, mint a kristály... Oly finom érzés elmerülni bennük, mintha ezer éve, az emberiség elõl elrejtett titkok tárulnának fel elõttem...
S ha, Reita szeme szilvamaghoz hasonlatos, akkor Miku-é - mandula.
Ruki szeme oly különleges, színre is, mert mintha a szivárvány minden színe megtalálható lenne benne, mégis egységesen sötétszürke, ezüst csillanással...
Formára meg... Nem tudom. Még nem találtam meg a jó hasonlatot. Ah, õ a legkisebb, de legvérmesebb is néha... Ah, ahogy õ is neki tud esni a nyakamnak, combjaimnak...
Vörös hajában, rõt színû fülek, s néha, szinte könyörgõn simulnak ujjaim alá, hogy érintsem meg õket...
Ahh, de ami a legjobb, s egyben legmocskosabb az egészben...

Hármójukkal egyszerre szeretkezni...

Oh, de kiegészítik egymást, hiszen a Reita, s Ruki ejtette sebeket, Miku gyengéd csókja begyógyítja, s hármuk közös szenvedélye ragad magával engem is, ah, mikor hárman egyszerre, háromféleképpen játszanak a testemmel; s én egyként érzek háromféle elragadtatást... Imádom viszonozni érintésüket, lágyan játszadozni a testükkel; úgy érinteni õket, ahogy más férfiakkal is tenném, de közben érezni a különbséget; mert Miku, amikor elélvez, belém mélyeszti a karmait, mert Ruki imádja, ha macskafüleit cirógatom, sokkal jobban felkorbácsolja vágyát eme érintés mint bármi más... És...
Ah, Reita vad szenvedélye, ahogy szinte széttép, miközben testünk egyesül, és heves tempóban vágtázunk kimondhatatlan gyönyörök közepette a végsõ extázis felé...

Nem, nem hiszem, hogy egy átlagos nõszemély akár csak egyetlen éjszakát is túlélne, akár csak egyikõjükkel...
De mégis, húgaim, ha valami különleges élvezetre vágytok, ha meg akarjátok ismerni a gyönyör és kéj birodalmának sötét, rejtett bugyrait, allons-nous! Csábítsatok el egy nekot, a démonok földjén.
Persze, lehet, hogy egy hétköznapi nõnek talán nem is sikerülne ez.
Hogy nekem hogy sikerült? Eh bien; boszorkány vagyok...
Titkaimat nem adom ki. Csak egyet árulok el: nem kellett semmilyen trükköt bevetnem. Önként követtek, szabad akaratukból.
Pedig nem vagyok más, csak egy egyszerû, provance-i boszorkány. Nevem: Monique. Vagy, ahogy õk neveznek: Nika.