Post by ani on Oct 27, 2009 9:56:04 GMT 1
Műfaj: Novella, komorka 
Fandom: Saját
Korhatár:
14
Megjegyzés: Egyszerű kis gyermeki gondolatsor a felnőttek érthetetlen, és időnként feleslegesen gonoszkodó világáról.
Figyelmeztetés: Kicsit hangulatromboló.
Nem szeretem a kutyákat.
Hol kezdődik a gonoszság? Talán ott, amikor először döbbenünk rá, hogy a bántás jó gyógyír, mert az az egyetlen, amit elkövetve, végre mindenki ránk figyel:
- Uramisten! Hogy tehetted?
Ránk figyel a fekete főkötős, kövér és piros arcú nevelőnő, akinek fokhagyma szaga van, és esténként valamiért borszagú a lehelete. Sokat lehet hallani a folyosó végéről a kacagását, de olyankor nincsenek körülötte gyerekek.
- Ez… undorító!
Ránk figyel az igazgató, aki csak azért nem visel parókát, mert azt az otromba divatot követi, amit a hozzá hasonlóan kopaszodó, középkorú férfiak valamennyien: oldalra fésüli az őszülő tincseit a tar fején. Mondhatni, nevetséges látvány tud lenni, de egy olyan ember arcába senki sem mer belenevetni, aki egyszer majdnem kiverte a kulcscsomójával egy kisfiú szemét. Azért került ebbe a börtönnek is nevezhető rácsos szomorítóba. Ezt mindenki tudja.
Most zsebkendővel próbálja elfedni a szagot az érzékeny orra elől. Fintorogva elfordul, és újra megállapítom, hogy az igazgató legérdekesebb része számomra a golyóstolla a zakózsebében. Egy fém toll, amin egy madár gubbaszt. A tollakat sem szeretem.
De leginkább a kutyákat.
- Takarítsa össze, Nasa! Most!
A takarítónő idegenen bámul a nevelőre. Ő is olyan személy, akire ráférne a figyelem. Ha eszébe is jut valakinek időnként a létezése, az a mocsok növekvő mennyisége miatt van, és azt hiszem, ebben a tudatban élni senkinek sem tesz jót.
- Ti pedig takarodjatok a hálószobátokba! Most azonnal! Mi van? Valamennyien süketek vagytok? – Élénk lila a szája, miközben üvölt. Ilyen alacsonyról nézve nem is lehet látni a felső ajkát. Végül is, mire az neki? – Te pedig, teeeee! – sikolt rám förmedve.
Lenne időm hátrálni, de igazság szerint teljesen felesleges. Ezt már akkor tudtam, amikor az első büntetésemet megkaptam, és amíg végigkopogunk a hosszú folyosón, van időm felidézni.
Emlékszem, eleinte senkinek sem szúrtam szemet. Láthatatlan voltam.
Aztán egyik nap, játszás közben véletlenül kitéptem egy könyvből egy lapot, ami egy szigorú arcú embert ábrázolt. Akkor vették el az egyetlen holmimat, amiről tudtam, hogy az enyém. Vicces, mi?
Szentimentális vonzódás egy babához, ami rongyból van, koszos fehér és nemtelen. Szerintem sem lány, sem fiú nem lehetett, inkább csak egy torzó, ami képviselte mindazt, amit én még nem érthettem, csak sejtettem, hogy hiányzik ebből a világból. A tisztaság, ami megtart a boldog tudatlanságban, és a felnőttek azt gondolják róla, butaság.
Szóval meg kellett engem büntetni, a nevelőnő akkor épp az ügyeleti szobába cipelt magával, és sarokba állított.
Szólt a tévé, az asztalnál ott ült az éjjeliőr, ittak valamit, tényleg csak zavartam.
- Fordulj be a sarokba és kussolj! Azt meg add ide!
Kitépte a kezemből a szerencsétlen játékszert, majd az asztalra dobta.
Egy ideig csak a tévéből szivárgó hangokat hallottam, meg a pohár koccanását. Kicsivel később az éjjeliőr alatt megreccsent a szék.
- Mutasd azt a rongyszörnyet! Mi ez? - kérte a nevelőnőt.
- A babája, mindenhová magával hurcolja.
- Minek egy fiúnak baba? He?
Nevettek. Én nem értettem a kérdést sem, de úgy hittem, nem is feladatom, hogy választ keressek rá.
- Van egy tollad? - hallottam újra a férfi hangját.
- Van.
- Add ide! – Valami történt, mert a kuncogásuk harsány hahotába tört ki. – Hé! Kölyök, nézz csak ide! Te, igen, te! Fordulj meg!
- Hagyd már azt a szerencsétlent!
- Nem hagyom! Fordulj ide, hallod? Nézd meg, hogyan kell játszani egy babával!
Engedelmeskedtem.
A gyerekek addig nem gondolnak a felnőtt jellegű bántásra, amíg nem adnak nekik rá okot. Arcon harapni valakit, megszorítani a karját, vagy ellökni a folyosón, teljesen más dolog. Cicit rajzolni a rongybabájának, és karóba húzni egy golyóstollal, hogy azon fityegjen, már nem annyira vall gyerekes csínyre. Szóval ők felnőttek voltak.
- Látod, pisis? Jaj, jaj! Ó de jó! – próbálta előadni a baba nyivákolását.
Ha egyszer nagy leszek, talán megértem ezeket az embereket, és megpróbálom vidámabbá tenni őket. Sikerülnie kell, mert amúgy mi értelme lenne mindezt elviselnem?
Most végre a folyosó végére érünk, az emlékek foszladoznak, a nevelőnő ideges, mert miattam kell itt császkálnia, ahelyett, hogy pihenne. Hallom, ahogy morog, időnként rám is néz közben.
- Én mondom, az ilyeneket, mint te, fel kellene gyújtani! A rossz gyerekeket megbüntetik! Tudod, mit csináltak régen az ilyen buta és gonosz gyerekekkel, mint te? Forró olajban fürdették őket!
Fáj a vállam, ahogy ránehezedik a kövér tenyerével, és megszorítja.
Tudom, hogy mi lesz a büntetésem, de holnaptól ez is változik majd. Egyenként minden módszerüket meg tudom semmisíteni.
Szóval hol kezdődik a gonoszság?
Ott, amikor először döbbenek rá, hogy borsot törni a nevelőim orra alá jó dolog, vagy amikor megszületik a fejemben, hogyan állhatnék bosszút a halott babámért, aki elvérzett a megaláztatástól.
Az után az este után saját kezűleg gyilkoltam meg a játékomat, kegyelemből. Megetettem a kukacokkal. Semmi más dolgom nem volt, mint a konyháról kicsenni pár szelet nyers húst, és a kilyukasztott hasába tömni. Kitenni a napra, majd amikor már kellően meghízott, és sok légy megjárta, betenni az éjjeliőr uzsonnás dobozába. Ő hajszolta az öngyilkosságba, ő rakta a terhet a hasába, temesse csak el!
Nem szeretem a kutyákat.
- Nem is tudom, hogy születhet meg egy ilyen kisfiú agyában ennyi gonoszság! – sziszeg, aztán már ezzel sem elégszik meg, lehajol hozzám, hogy közelről nézhessen az arcomba, mielőtt kinyitja az ajtót. – Hallasz te engem? Miért nem válaszolsz? Majd ha a vasalót a szádba nyomom, akkor megtudod!
Elképzelem, ahogy a forró vas szétfeszíti a számat. Milyen szaga lehet az embernek, amikor ég? Beférne a vasaló a számba? Bár, ha elég nagy lyukat éget belé, akkor biztosan belefér valahogyan.
Kinyílik az ajtó. Én nem szeretem a kutyákat. Főleg pár hete nem, bár minden rosszban van valami jó, mert azóta gyorsabban futok, mint bárki, és ha felnőttként mégsem boldogtalan emberek gyógyítójává válok, akkor majd futó leszek. És a sok futás után azt is megtanulom egyszer, hogyan kell magamat halottnak tettetni.
Nem lehet állandóan futni. Igazából csak akkor nehéz ez a mutatvány, ha Tolvaj az orromba csorgatja a nyálát, mert akkor reszketni kezd a szemem.
- Most majd meglátjuk, micsoda nagy legény vagy te, ördög gavallérja! Szultán, Tolvaj! Kapjátok el a nyavalyást!
Hirtelen nem is értem, hogy mit mond. Mi az az öltöny gallérja?
Még egy utolsó taszítás a hátamban, és most már valóban kinn vagyok.
Számtalanszor megfogadtam, hogy nem fogok futni előlük, mert ha nem futok, talán ők sem vesznek üldözőbe. De én nem szeretem a kutyákat, és ha nem vagy elég szemfüles, előfordulhat, hogy a felnőttek kiszagolják a félelmeidet.
Szóval hol születik a gonoszság?
Ott, amikor futás közben arra gondolok, hogy a kutyák nem fognak beleférni a nevelőnő uzsonnás dobozába, vagy ott, amikor már biztosan tudom, hogy a nő arca csúnya lesz, amikor holnap reggel belenéz majd a tükörbe?
Én is tudom kezelni a vasalót. És nem szeretem a kutyákat, de ezek után ezt soha többé nem tudja meg senki. Az egyetlen árulkodó száj pedig nem fog többé beszélni.
Végül is, már értem. Ha felnövök, nem fogok boldogtalanokat gyógyítani, futó sem lesz belőlem, ahhoz még túl sokszor fogok megsebesülni. És a gonoszság sem születik sehol, azt csak úgy kivasalják az emberek, mint egy ruhadarabot.
Vége.
Fandom: Saját
Korhatár:
14Megjegyzés: Egyszerű kis gyermeki gondolatsor a felnőttek érthetetlen, és időnként feleslegesen gonoszkodó világáról.
Figyelmeztetés: Kicsit hangulatromboló.
Az ördög gavallérja – az öltöny gallérja.
Nem szeretem a kutyákat.
Hol kezdődik a gonoszság? Talán ott, amikor először döbbenünk rá, hogy a bántás jó gyógyír, mert az az egyetlen, amit elkövetve, végre mindenki ránk figyel:
- Uramisten! Hogy tehetted?
Ránk figyel a fekete főkötős, kövér és piros arcú nevelőnő, akinek fokhagyma szaga van, és esténként valamiért borszagú a lehelete. Sokat lehet hallani a folyosó végéről a kacagását, de olyankor nincsenek körülötte gyerekek.
- Ez… undorító!
Ránk figyel az igazgató, aki csak azért nem visel parókát, mert azt az otromba divatot követi, amit a hozzá hasonlóan kopaszodó, középkorú férfiak valamennyien: oldalra fésüli az őszülő tincseit a tar fején. Mondhatni, nevetséges látvány tud lenni, de egy olyan ember arcába senki sem mer belenevetni, aki egyszer majdnem kiverte a kulcscsomójával egy kisfiú szemét. Azért került ebbe a börtönnek is nevezhető rácsos szomorítóba. Ezt mindenki tudja.
Most zsebkendővel próbálja elfedni a szagot az érzékeny orra elől. Fintorogva elfordul, és újra megállapítom, hogy az igazgató legérdekesebb része számomra a golyóstolla a zakózsebében. Egy fém toll, amin egy madár gubbaszt. A tollakat sem szeretem.
De leginkább a kutyákat.
- Takarítsa össze, Nasa! Most!
A takarítónő idegenen bámul a nevelőre. Ő is olyan személy, akire ráférne a figyelem. Ha eszébe is jut valakinek időnként a létezése, az a mocsok növekvő mennyisége miatt van, és azt hiszem, ebben a tudatban élni senkinek sem tesz jót.
- Ti pedig takarodjatok a hálószobátokba! Most azonnal! Mi van? Valamennyien süketek vagytok? – Élénk lila a szája, miközben üvölt. Ilyen alacsonyról nézve nem is lehet látni a felső ajkát. Végül is, mire az neki? – Te pedig, teeeee! – sikolt rám förmedve.
Lenne időm hátrálni, de igazság szerint teljesen felesleges. Ezt már akkor tudtam, amikor az első büntetésemet megkaptam, és amíg végigkopogunk a hosszú folyosón, van időm felidézni.
Emlékszem, eleinte senkinek sem szúrtam szemet. Láthatatlan voltam.
Aztán egyik nap, játszás közben véletlenül kitéptem egy könyvből egy lapot, ami egy szigorú arcú embert ábrázolt. Akkor vették el az egyetlen holmimat, amiről tudtam, hogy az enyém. Vicces, mi?
Szentimentális vonzódás egy babához, ami rongyból van, koszos fehér és nemtelen. Szerintem sem lány, sem fiú nem lehetett, inkább csak egy torzó, ami képviselte mindazt, amit én még nem érthettem, csak sejtettem, hogy hiányzik ebből a világból. A tisztaság, ami megtart a boldog tudatlanságban, és a felnőttek azt gondolják róla, butaság.
Szóval meg kellett engem büntetni, a nevelőnő akkor épp az ügyeleti szobába cipelt magával, és sarokba állított.
Szólt a tévé, az asztalnál ott ült az éjjeliőr, ittak valamit, tényleg csak zavartam.
- Fordulj be a sarokba és kussolj! Azt meg add ide!
Kitépte a kezemből a szerencsétlen játékszert, majd az asztalra dobta.
Egy ideig csak a tévéből szivárgó hangokat hallottam, meg a pohár koccanását. Kicsivel később az éjjeliőr alatt megreccsent a szék.
- Mutasd azt a rongyszörnyet! Mi ez? - kérte a nevelőnőt.
- A babája, mindenhová magával hurcolja.
- Minek egy fiúnak baba? He?
Nevettek. Én nem értettem a kérdést sem, de úgy hittem, nem is feladatom, hogy választ keressek rá.
- Van egy tollad? - hallottam újra a férfi hangját.
- Van.
- Add ide! – Valami történt, mert a kuncogásuk harsány hahotába tört ki. – Hé! Kölyök, nézz csak ide! Te, igen, te! Fordulj meg!
- Hagyd már azt a szerencsétlent!
- Nem hagyom! Fordulj ide, hallod? Nézd meg, hogyan kell játszani egy babával!
Engedelmeskedtem.
A gyerekek addig nem gondolnak a felnőtt jellegű bántásra, amíg nem adnak nekik rá okot. Arcon harapni valakit, megszorítani a karját, vagy ellökni a folyosón, teljesen más dolog. Cicit rajzolni a rongybabájának, és karóba húzni egy golyóstollal, hogy azon fityegjen, már nem annyira vall gyerekes csínyre. Szóval ők felnőttek voltak.
- Látod, pisis? Jaj, jaj! Ó de jó! – próbálta előadni a baba nyivákolását.
Ha egyszer nagy leszek, talán megértem ezeket az embereket, és megpróbálom vidámabbá tenni őket. Sikerülnie kell, mert amúgy mi értelme lenne mindezt elviselnem?
Most végre a folyosó végére érünk, az emlékek foszladoznak, a nevelőnő ideges, mert miattam kell itt császkálnia, ahelyett, hogy pihenne. Hallom, ahogy morog, időnként rám is néz közben.
- Én mondom, az ilyeneket, mint te, fel kellene gyújtani! A rossz gyerekeket megbüntetik! Tudod, mit csináltak régen az ilyen buta és gonosz gyerekekkel, mint te? Forró olajban fürdették őket!
Fáj a vállam, ahogy ránehezedik a kövér tenyerével, és megszorítja.
Tudom, hogy mi lesz a büntetésem, de holnaptól ez is változik majd. Egyenként minden módszerüket meg tudom semmisíteni.
Szóval hol kezdődik a gonoszság?
Ott, amikor először döbbenek rá, hogy borsot törni a nevelőim orra alá jó dolog, vagy amikor megszületik a fejemben, hogyan állhatnék bosszút a halott babámért, aki elvérzett a megaláztatástól.
Az után az este után saját kezűleg gyilkoltam meg a játékomat, kegyelemből. Megetettem a kukacokkal. Semmi más dolgom nem volt, mint a konyháról kicsenni pár szelet nyers húst, és a kilyukasztott hasába tömni. Kitenni a napra, majd amikor már kellően meghízott, és sok légy megjárta, betenni az éjjeliőr uzsonnás dobozába. Ő hajszolta az öngyilkosságba, ő rakta a terhet a hasába, temesse csak el!
Nem szeretem a kutyákat.
- Nem is tudom, hogy születhet meg egy ilyen kisfiú agyában ennyi gonoszság! – sziszeg, aztán már ezzel sem elégszik meg, lehajol hozzám, hogy közelről nézhessen az arcomba, mielőtt kinyitja az ajtót. – Hallasz te engem? Miért nem válaszolsz? Majd ha a vasalót a szádba nyomom, akkor megtudod!
Elképzelem, ahogy a forró vas szétfeszíti a számat. Milyen szaga lehet az embernek, amikor ég? Beférne a vasaló a számba? Bár, ha elég nagy lyukat éget belé, akkor biztosan belefér valahogyan.
Kinyílik az ajtó. Én nem szeretem a kutyákat. Főleg pár hete nem, bár minden rosszban van valami jó, mert azóta gyorsabban futok, mint bárki, és ha felnőttként mégsem boldogtalan emberek gyógyítójává válok, akkor majd futó leszek. És a sok futás után azt is megtanulom egyszer, hogyan kell magamat halottnak tettetni.
Nem lehet állandóan futni. Igazából csak akkor nehéz ez a mutatvány, ha Tolvaj az orromba csorgatja a nyálát, mert akkor reszketni kezd a szemem.
- Most majd meglátjuk, micsoda nagy legény vagy te, ördög gavallérja! Szultán, Tolvaj! Kapjátok el a nyavalyást!
Hirtelen nem is értem, hogy mit mond. Mi az az öltöny gallérja?
Még egy utolsó taszítás a hátamban, és most már valóban kinn vagyok.
Számtalanszor megfogadtam, hogy nem fogok futni előlük, mert ha nem futok, talán ők sem vesznek üldözőbe. De én nem szeretem a kutyákat, és ha nem vagy elég szemfüles, előfordulhat, hogy a felnőttek kiszagolják a félelmeidet.
Szóval hol születik a gonoszság?
Ott, amikor futás közben arra gondolok, hogy a kutyák nem fognak beleférni a nevelőnő uzsonnás dobozába, vagy ott, amikor már biztosan tudom, hogy a nő arca csúnya lesz, amikor holnap reggel belenéz majd a tükörbe?
Én is tudom kezelni a vasalót. És nem szeretem a kutyákat, de ezek után ezt soha többé nem tudja meg senki. Az egyetlen árulkodó száj pedig nem fog többé beszélni.
Végül is, már értem. Ha felnövök, nem fogok boldogtalanokat gyógyítani, futó sem lesz belőlem, ahhoz még túl sokszor fogok megsebesülni. És a gonoszság sem születik sehol, azt csak úgy kivasalják az emberek, mint egy ruhadarabot.
Vége.
