Cím: Túl nagy csönd
Szerzõ: Kuci
Fandom: saját
Korhatár: PG
Megjegyzés: fent bõvebben
Túl nagy csönd
Mindenki alszik már. Mindenki, persze rajtam kívül. A körülmények megfelelõek lennének, csönd van, éjszaka, meg sötét, de mégse tudok aludni.
Elõször is, túlságosan nagy a csönd. Egy olyan ember számára, aki a fél életét háborúban, harcokban töltötte el, annak a fegyverek zajának hiánya inkább baljós.
Tudom, hogy minden nyugalomban eltöltött percet ki kéne használnom, hisz ki tudja, holnap hol leszek, akad-e majd egy pokróc, amin el tudok nyúlni, vagy egyáltalán, lesz-e még fejem, amit álomra hajthatok.
Túl nagy a csönd. Sokkal megnyugtatóbb lenne, ha valaki itt szuszogna mellettem. Bár az is igaz, ha itt lenne, nem alvással töltenénk az éjszakát.
Az a baj, hogy feszélyez a szoba. Ha nem látnék belõle semmit, akkor elviselhetõbb lenne. De sajnos ebben a kékes derengésben ki tudom venni az engem körülvevõ tárgyak alakját.
Egyértelmûen lányszoba. Ez azért nem túl hízelgõ. Eszembe jut, hogy talán ennyire látszik rajtam…
Az egyik fiókból egy hajkefe kandikál ki, a polcon egy hegedülõ macska nippje néz vissza, és a sarokban egy növény kókadozik – talán õszirózsa, de hát soha nem voltam jó növénytanból…
Ilyenkor mindig rosszul érzem magam. Elég idióta szokás, hogy a katonákat benyomják a megüresedett szobákba, de hát ez a Kolónia, nem is várok mást.
Az éjjeliszekrényrõl hála istennek elpakoltak mindent,(ennyi jóízlés legalább van bennük) semmi kedvem nincs idegen emberek arcképeit bámulni, így is betolakodónak érzem magam, aki retteg attól, hogy kinyílik az ajtó, és megjelenik a döbbent lakó.
Erre viszont igen kicsi az esély. Szinte egyenlõ a nullával. Különben nem lennék most itt.
Vajon Zel most mit csinál? Lehet, hogy õ is egy halott lány szobájában fürkészi a plafont, miközben megpróbál egyáltalán nem gondolni arra, hogy hogyan végezte. (és hogy a teste hány apró, véres darabra szakadt szét… igazából nem kéne azon csodálkoznom, hogy nem tudok aludni)
Egyébként jó illata van annak a gaznak. A lány elég gondos lehetett, hogyha ilyen szépen megmaradt. Mióta nem kaphatott vizet? Hát az biztos, hogy sok idõ telt már el. Talán holnap megöntözöm.
Zel erre tutira azt mondaná, hogy kezdek szentimentális lenni. Lehet. Hozzá képest biztos. Ugyanannyi idõs, mint én, de valahogy mégis… sokkal idõsebb. Azt hiszem, õ már belefásult ebbe az egészbe.
Azt szokta mondani, hogy azért is szeret velem lenni, mert én mindig tudok valami okosat mondani. Valami bíztatót, lelkesítõt, amit el is tud hinni, legalább addig, amíg együtt vagyunk.
Ilyenkor azonban igazat kell hogy adjak neki. Mert hangoztathatunk olyan jelszavakat, hogy szabadság, meg igazság, meg nem is tudom, még micsodával küldtek minket, a lényeg ugyanaz marad. Hogy nincs semmi értelme. Hogy az olyan hivatásos gyilkosos, mint én, halott kislányok ágyában kötnek ki, hogy ott aztán a több százezer kilométerre állomásozó szeretõjükrõl fantáziáljanak. Kész röhej, nem? Nem csoda, ha az ember kicsit begolyózik.
Valami nyomja a derekamat. Teljesen befészkeltem magam az ágy és a fal között résbe, úgyhogy egy kis idõbe beletelik, míg megtalálom a zavaró tényezõt. Ujjaimat egy szõrös kis izé köré zárom, az arcom elé emelem – atya ég, egy plüssnyuszi. Az elõzõ lakó hagyatéka. Elég ronda jószág; a fülei félig le vannak szakadva, a varrás ellenére, a mûanyag gülüszemek bután és üresen csillognak a sötétben, én meg itt ölelgetem. Ha ezt az embereim látnák, sikítva röhögnének.
Egy hónapja láttam utoljára Zelt. Együtt reggeliztünk a kedvenc kávézónkban. Emlékszem, hogy épp narancslekvárt kent egy szelet kenyérre, (igazi kenyér, igazi lekvár, gyümölcsbõl – valami egészen hihetetlen nagy luxus) amikor csörgött a telefon, és közölték, hogy az ellenség áttörte az északi védelem vonalát. Azonnal indulnia kellett, pedig még hátra volt egy hét a szabadságából.
Borzasztó érzés úgy elbúcsúzni a másiktól, hogy nem tudod, lesz-e még alkalmad a karjaidban tartani õt. Mindketten katonák vagyunk, megtanultuk elrejteni - még magunk elõl is – az érzéseinket.
Pár szót váltottunk még, aztán intett, és elsétált. Összeszoruló szívvel néztem távolodó, tengerkék egyenruhába bújtatott alakja után. Nyilvánosság elõtt még csak egymáshoz sem érhetünk, ha kiderülne, hogy mit mûvelünk, biztos, hogy kivégeznének.
Elvégre ez egy erõközpontú, kemény világ, ahol két férfi között csak barátság létezhet, és a legnagyszerûbb dolog meghalni a hazádért.
Csak hogy én ebben egyre kevésbé hiszek. A célok, amikért harcba indultam mostanra kifakult, elcsépelt szózatokká váltak.
Az idõ meg sajnos egy tõrré, ami újból és újból egy majdnem halálos sebet ejt a szívemen. Egyre nehezebb felállni, csak hát a remény az még dolgozik bennem.
Micsoda egy hülye vagyok, igaz? És mégis, mi a francért van ekkora csönd?
Vége
