Post by ruka on Nov 1, 2006 20:12:58 GMT 1
Még egy percet
Szerzõ: Ruka
Cím: Még egy percet
Korhatár: nincs konkrétan semmi korhatáros a mûben, én mégis adnék egy PG-13-at
Figyelmeztetés: Azt hiszem egy érzelmi hullámvasút...^^;
Megjegyzés: Készült az üveggyöngyjáték fórum ötödik challenge-ére. Juhé!
Nem sikerült jól, nem olyan amilyet írni szoktam, ahogy írni szoktam. Ez zavart. De mégis akarok neki egy esélyt adni. Múltkor sem adtam, és úgy érzem ezzel saját magamnak ártok a leginkább. Nem fogom senkire, saját magam miatt teszem fel.
Köszönet: Nejinek és Kinsinek, mert meghallgatják a nyavalygásaimat és elolvassák, amit az orruk alá dörgölök. Köszönöm.
Ha egy pillanatra megállhatnék, és visszatekerhetném az idõ kerekét, ha megmozdíthatnám azt a vas-szerkezetet… csak egyetlen egy percet kérnék.
Elõször egy kiállításon találkoztunk. Három hónapja volt már, hogy a Szépmûvészeti Múzeumba Monet munkái érkeztek, és már csak két hét volt a tárlat zárásáig. Így okvetlenül beférkõzött az agyamba a gondolat, hogy el kéne menni. Erõt vettem magamon, és szerencsémre, épp azokban a napokban a KEFE (Katolikus Egyetemek és Fõiskolák Egyesülete) szervezett egy közös múzeumlátogatást. Mondanom sem kell, nem kellett több, hogy jelentkezzek, sokkal olcsóbb volt a csoportos diákjegy. És egy szegény egyetemistának minden garasért küzdenie kell. Egy napsütéses délutánra esett az idõpont. A sort végigálltam, majd lépésben haladva, levegõért kapkodva végigkúsztam a képek mellett.
Így visszagondolva, csak arra vágytam, hogy mielõbb kiszabaduljak. S mikor végre kiértem a zsúfoltságból, a jegyemet szorongatva azon tûnõdtem, hogy ennyi lenne? Ezért fizettem? Most menjek haza?
Négy óra várakozás után, másfél óra alatt végigszaladtam.
Valahogy nem voltam túl elégedett, így fogtam magam és elindultam egy izgalmasnak tûnõ kiállítás irányába. Pár perc múlva különbözõ síremlékek között találtam magam. A kikandikáló csontvázak mellett néhol megpillantottam egy-egy bájos fülbevalót. Grimaszra húztam a szám. Kicsit sem volt groteszk a látvány. Épp lehajoltam, hogy jobban szemügyre vehessek oldalról is egy tõrt, amikor az üvegfal mögött megpillantottam õt. Percek töredéke alatt belém vájtak a smaragdzöld kutató szemek. Egy évezrednek tûnõ idõtartam elteltével konstatáltam, hogy nem szellemet látok és lélegezhetek. Rám köszönt. Én megijedtem, aztán tettem egy lépést hátrafelé. Nekimentem egy kardokkal teli asztalnak. Az õr rám ordított, mire esetlenül kértem bocsánatot a kellemetlenség miatt. Õ pedig rám mosolygott.
Csibész. Volt az elsõ gondolatom.
„Rám hoztad a frászt.” Volt az elsõ mondatom.
És elkezdtünk beszélgetni. Készséggel megmutatta a számára tetszõ tárgyakat és apró kis megjegyzésekkel tette még érdekesebbé a tárlatnézegetést. Már akkor furcsának tartottam, hogy ennyi mindent tud. De, ami a legmeglepõbb volt, és számomra a legfelemelõbb, a humora. Halálra tudott nevettetni, ami nálam csúcsteljesítménynek számított.
„Itt pedig megszemlélhetjük Hõs Herold Hímes Husángját” azzal a mosdó felé vette az irányt… Aztán valahogy telefonszámot cseréltünk.
Majd eltelt két nap, és megszólalt a mobil. Idegesítõ visító hangon, épp mikor fõzni próbáltam magamnak egy spenótot. Meglepõdtem, mikor meghallottam a hangját, azt a magabiztos, játékos baritont. Késõbb már tudtam, hogy közel sem volt olyan magabiztos az a hanghordozás és játékossá a remegés varázsolta.
A második piknikezésünk olyan volt, mint az elsõ. A parkban telepedtünk meg a „szerelmes fák” alatt. Õ hívta így õket, és nekem fogalmam sem volt, hogy miért. Sértette a büszkeségem, hogy nem értem minden gondolatát, és magamban puffogtam egy vajas kenyeret majszolva. Õ elnevette magát és magához ölelt. Kettõnk között az volt a különbség, hogy õ mindig tudta mire gondolok, és érezte, ami a lelkem mélyén zajlott.
- Azért szerelmesek…- kezdte, mire én elhúzódtam. Ezzel azt akartam hangsúlyozni, hogy én tudom, hogy miért hívja így õket, meg amúgy is nem kell kioktatni… Megfogta a homlokom és gyengéden hátrabiccentette a fejem.
- Nézz fel, az ágak egymásba kapaszkodnak, együtt nõnek és akarják elérni a végtelen égboltot. Ezért szerelmes fák, és mivel csak mi tudjuk ezt, a mi fáink - mosolyogta és oldalról hozzám dörgölõzött.
A harmadik éjszakánkat az õ lakásán töltöttük. A kandallóban periodikusán sercegett a tûz. Forró párában olvadt össze a lelkünk a testünkkel. Csodálatos volt. De vele minden alkalom csodálatos volt. Reggel még az ágyban pihegtem a meleg takaró alatt, mikor azt mondta szeret. Megcsókolt. Nem válaszoltam. A testem beszélt helyettem.
A karácsonyunk olyan volt, mint egy álom. A kezemet a szívére tette és megkérdezte, hogy mit érzek. A szobát körüllengte a fenyõillat és a narancslekvár zamata. Ha behunyom a szemem, még most is érzem, talán… ha még egy percet kapnék, átadhatnám magam az ízkavalkádnak és a szívdobogásnak az ujjaim alatt. De sosem kapom vissza.
Emlékszem, tõle kaptam életem legcikisebb születésnapi ajándékát. Istenem, az a plüss nyuszi! Azóta is a szobámban õrzöm. Nem mintha nem merném senkinek megmutatni, de azok a halvány rózsaszín fülek félelmetesek tudnak lenni. Amikor elõször megpillantottam, csak lesokkolt fejjel bámultam rá kitágult szemekkel, õ pedig kihasználva a pillanatot (nevezném inkább hatásszünetnek) elegánsan és ártatlanul a kezembe nyomta a bevásárlóközpont közepén. A tettét megfontolt terv elõzte meg, ugyanis mint késõbb kiderült több hetet eltöltött azzal a fenomenális mûvelettel, hogy a város (talán az ország) legforgalmasabb pontját kutatta. Fogalmam sem volt, hogy azért rángat el oda, mert hetek óta készült rá, hogy az én precíz kis énemet, és egeket verdesõ egómat a földbe döngölje pillanatok alatt. Ott álltam az embertömeg közepén, sötétkék, vasalt ingben és kellemes, impozáns nadrágban, kezemben egy rózsaszín, hatalmas fülekkel rendelkezõ plüssállattal. Ha csak rágondolok, a fejembe tódul a vér. Ezt is neki köszönhetem, nem kell arcpírra költenem, elég, ha eszembe jutnak égõ tevékenységei, és az a bizonyos önelégült vigyor.
A mai napig képtelen vagyok uralkodni magamon, mikor rátéved a pillantásom az ágy sarkába dugott ajándékra, a fülemben hallom a nevetését.
Ha nem felejtettem volna el idõközben imádkozni, most összekulcsolnám a kezem és könyörögnék ahhoz, akit Istennek nevezünk. Könyörögnék valakihez, aki hall engem. Ahova eljut a néma kiáltásom.
Mindent olyan jól képes volt eltitkolni, még elõlem is. Sejtelmem sem volt róla, hogy amikor nem tartózkodik otthon, vizsgálatokra jár. És ideje nagy részét a kórház fehér falai között tölti. Annyira jól elõadta, hogy szakítanunk kell, mert már nincs meg kettõnk között „az” az érzés. Meg ilyesmi. A szokásos szakító szöveg. Kivéve egy pontot. Nem mondta, hogy maradjunk barátok. Megkért, hogy többé ne keressem fel. Hagyjam békén, mert nincs rám szüksége. Annyira dühös voltam, hogy nem vettem észre a szeme sarkában ott lapuló könnycseppet.
Sosem mondtam ki, hogy szeretem. Nem túlmisztifikált érdekek hajtottak, és nem önvédelem akadályozott meg benne. Egyszerûen nem éreztem igényét kimondani. Mindig ott volt mellettem. A ’szeretlek’ szót túl unalmasnak, agyongyötörtnek tartottam, hiszen mindenki ezt használja. És mi ketten nem voltunk mindenki. Õ volt az egész világ számomra. Õ volt az az egy, akibe tömörült az elmondhatatlan. Aki értelmet adott a létezésnek.
Az érintése olyan volt, mint a fülledt éjszakákon a nyári zápor. Õ volt az örvénylõ tenger, a megrázó hullámok, amik bármely pillanatban a sziklának csaphatnak, ha ellankadna a figyelmed. Ha megtaláltam volna az õ szavát, azt a szót, amivel boldoggá tehetem, amirõl neki a szerelem érzése jut eszébe, azt biztos kimondtam volna. Elsuttogtam volna akár ezerszer.
Most itt ülök a parkban. A fánk alatt, és azon tûnõdök, hogy mit hoz a holnap. A szél egy õszirózsát lebegtet elõttem: érdemes-e egyáltalán köszönteni a reggelt. Ha kapnék még egy percet, csak hatvan másodpercet, elmondanám neki, hogy mennyire szeretem, hogy mennyire hiányzik a nap minden egyes pillanatában. Mindenhol magam elõtt látom az arcát, a szemét, a bõrét. Mindenhol érzem az illatát, hallom a hangját. Istenem, adj még egy percet, csak egy percet, hadd mondjam el neki, hogy szeretem. Hadd öleljem meg, mint ahogy születésem után Anyám ölelt magához. A sós könnyek marnak belülrõl, összeszorítják a szívem, szinte kifacsarják a lelkem.
Bárcsak elmondhatnám.
Bárcsak elbúcsúzhatnék.
Ha a kezemet a szívemre teszem, érzem, hogy dobog. Még dobog és õ is itt pulzál bennem. Az emlékeimben, az életemben. Annyira félek attól, hogy elfelejtem, hogy nem marad semmi belõle és olyan, mintha nem is létezett volna. Ezért írom le, szeretném, ha más is tudna róla. Ismerné. Szeretné. És másnak is hiányozna, nem csak nekem.
Csak még egy percet... az lenne az örökkévalóság.
Szerzõ: Ruka
Cím: Még egy percet
Korhatár: nincs konkrétan semmi korhatáros a mûben, én mégis adnék egy PG-13-at
Figyelmeztetés: Azt hiszem egy érzelmi hullámvasút...^^;
Megjegyzés: Készült az üveggyöngyjáték fórum ötödik challenge-ére. Juhé!
Nem sikerült jól, nem olyan amilyet írni szoktam, ahogy írni szoktam. Ez zavart. De mégis akarok neki egy esélyt adni. Múltkor sem adtam, és úgy érzem ezzel saját magamnak ártok a leginkább. Nem fogom senkire, saját magam miatt teszem fel.
Köszönet: Nejinek és Kinsinek, mert meghallgatják a nyavalygásaimat és elolvassák, amit az orruk alá dörgölök. Köszönöm.
Ha egy pillanatra megállhatnék, és visszatekerhetném az idõ kerekét, ha megmozdíthatnám azt a vas-szerkezetet… csak egyetlen egy percet kérnék.
Elõször egy kiállításon találkoztunk. Három hónapja volt már, hogy a Szépmûvészeti Múzeumba Monet munkái érkeztek, és már csak két hét volt a tárlat zárásáig. Így okvetlenül beférkõzött az agyamba a gondolat, hogy el kéne menni. Erõt vettem magamon, és szerencsémre, épp azokban a napokban a KEFE (Katolikus Egyetemek és Fõiskolák Egyesülete) szervezett egy közös múzeumlátogatást. Mondanom sem kell, nem kellett több, hogy jelentkezzek, sokkal olcsóbb volt a csoportos diákjegy. És egy szegény egyetemistának minden garasért küzdenie kell. Egy napsütéses délutánra esett az idõpont. A sort végigálltam, majd lépésben haladva, levegõért kapkodva végigkúsztam a képek mellett.
Így visszagondolva, csak arra vágytam, hogy mielõbb kiszabaduljak. S mikor végre kiértem a zsúfoltságból, a jegyemet szorongatva azon tûnõdtem, hogy ennyi lenne? Ezért fizettem? Most menjek haza?
Négy óra várakozás után, másfél óra alatt végigszaladtam.
Valahogy nem voltam túl elégedett, így fogtam magam és elindultam egy izgalmasnak tûnõ kiállítás irányába. Pár perc múlva különbözõ síremlékek között találtam magam. A kikandikáló csontvázak mellett néhol megpillantottam egy-egy bájos fülbevalót. Grimaszra húztam a szám. Kicsit sem volt groteszk a látvány. Épp lehajoltam, hogy jobban szemügyre vehessek oldalról is egy tõrt, amikor az üvegfal mögött megpillantottam õt. Percek töredéke alatt belém vájtak a smaragdzöld kutató szemek. Egy évezrednek tûnõ idõtartam elteltével konstatáltam, hogy nem szellemet látok és lélegezhetek. Rám köszönt. Én megijedtem, aztán tettem egy lépést hátrafelé. Nekimentem egy kardokkal teli asztalnak. Az õr rám ordított, mire esetlenül kértem bocsánatot a kellemetlenség miatt. Õ pedig rám mosolygott.
Csibész. Volt az elsõ gondolatom.
„Rám hoztad a frászt.” Volt az elsõ mondatom.
És elkezdtünk beszélgetni. Készséggel megmutatta a számára tetszõ tárgyakat és apró kis megjegyzésekkel tette még érdekesebbé a tárlatnézegetést. Már akkor furcsának tartottam, hogy ennyi mindent tud. De, ami a legmeglepõbb volt, és számomra a legfelemelõbb, a humora. Halálra tudott nevettetni, ami nálam csúcsteljesítménynek számított.
„Itt pedig megszemlélhetjük Hõs Herold Hímes Husángját” azzal a mosdó felé vette az irányt… Aztán valahogy telefonszámot cseréltünk.
Majd eltelt két nap, és megszólalt a mobil. Idegesítõ visító hangon, épp mikor fõzni próbáltam magamnak egy spenótot. Meglepõdtem, mikor meghallottam a hangját, azt a magabiztos, játékos baritont. Késõbb már tudtam, hogy közel sem volt olyan magabiztos az a hanghordozás és játékossá a remegés varázsolta.
A második piknikezésünk olyan volt, mint az elsõ. A parkban telepedtünk meg a „szerelmes fák” alatt. Õ hívta így õket, és nekem fogalmam sem volt, hogy miért. Sértette a büszkeségem, hogy nem értem minden gondolatát, és magamban puffogtam egy vajas kenyeret majszolva. Õ elnevette magát és magához ölelt. Kettõnk között az volt a különbség, hogy õ mindig tudta mire gondolok, és érezte, ami a lelkem mélyén zajlott.
- Azért szerelmesek…- kezdte, mire én elhúzódtam. Ezzel azt akartam hangsúlyozni, hogy én tudom, hogy miért hívja így õket, meg amúgy is nem kell kioktatni… Megfogta a homlokom és gyengéden hátrabiccentette a fejem.
- Nézz fel, az ágak egymásba kapaszkodnak, együtt nõnek és akarják elérni a végtelen égboltot. Ezért szerelmes fák, és mivel csak mi tudjuk ezt, a mi fáink - mosolyogta és oldalról hozzám dörgölõzött.
A harmadik éjszakánkat az õ lakásán töltöttük. A kandallóban periodikusán sercegett a tûz. Forró párában olvadt össze a lelkünk a testünkkel. Csodálatos volt. De vele minden alkalom csodálatos volt. Reggel még az ágyban pihegtem a meleg takaró alatt, mikor azt mondta szeret. Megcsókolt. Nem válaszoltam. A testem beszélt helyettem.
A karácsonyunk olyan volt, mint egy álom. A kezemet a szívére tette és megkérdezte, hogy mit érzek. A szobát körüllengte a fenyõillat és a narancslekvár zamata. Ha behunyom a szemem, még most is érzem, talán… ha még egy percet kapnék, átadhatnám magam az ízkavalkádnak és a szívdobogásnak az ujjaim alatt. De sosem kapom vissza.
Emlékszem, tõle kaptam életem legcikisebb születésnapi ajándékát. Istenem, az a plüss nyuszi! Azóta is a szobámban õrzöm. Nem mintha nem merném senkinek megmutatni, de azok a halvány rózsaszín fülek félelmetesek tudnak lenni. Amikor elõször megpillantottam, csak lesokkolt fejjel bámultam rá kitágult szemekkel, õ pedig kihasználva a pillanatot (nevezném inkább hatásszünetnek) elegánsan és ártatlanul a kezembe nyomta a bevásárlóközpont közepén. A tettét megfontolt terv elõzte meg, ugyanis mint késõbb kiderült több hetet eltöltött azzal a fenomenális mûvelettel, hogy a város (talán az ország) legforgalmasabb pontját kutatta. Fogalmam sem volt, hogy azért rángat el oda, mert hetek óta készült rá, hogy az én precíz kis énemet, és egeket verdesõ egómat a földbe döngölje pillanatok alatt. Ott álltam az embertömeg közepén, sötétkék, vasalt ingben és kellemes, impozáns nadrágban, kezemben egy rózsaszín, hatalmas fülekkel rendelkezõ plüssállattal. Ha csak rágondolok, a fejembe tódul a vér. Ezt is neki köszönhetem, nem kell arcpírra költenem, elég, ha eszembe jutnak égõ tevékenységei, és az a bizonyos önelégült vigyor.
A mai napig képtelen vagyok uralkodni magamon, mikor rátéved a pillantásom az ágy sarkába dugott ajándékra, a fülemben hallom a nevetését.
Ha nem felejtettem volna el idõközben imádkozni, most összekulcsolnám a kezem és könyörögnék ahhoz, akit Istennek nevezünk. Könyörögnék valakihez, aki hall engem. Ahova eljut a néma kiáltásom.
Mindent olyan jól képes volt eltitkolni, még elõlem is. Sejtelmem sem volt róla, hogy amikor nem tartózkodik otthon, vizsgálatokra jár. És ideje nagy részét a kórház fehér falai között tölti. Annyira jól elõadta, hogy szakítanunk kell, mert már nincs meg kettõnk között „az” az érzés. Meg ilyesmi. A szokásos szakító szöveg. Kivéve egy pontot. Nem mondta, hogy maradjunk barátok. Megkért, hogy többé ne keressem fel. Hagyjam békén, mert nincs rám szüksége. Annyira dühös voltam, hogy nem vettem észre a szeme sarkában ott lapuló könnycseppet.
Sosem mondtam ki, hogy szeretem. Nem túlmisztifikált érdekek hajtottak, és nem önvédelem akadályozott meg benne. Egyszerûen nem éreztem igényét kimondani. Mindig ott volt mellettem. A ’szeretlek’ szót túl unalmasnak, agyongyötörtnek tartottam, hiszen mindenki ezt használja. És mi ketten nem voltunk mindenki. Õ volt az egész világ számomra. Õ volt az az egy, akibe tömörült az elmondhatatlan. Aki értelmet adott a létezésnek.
Az érintése olyan volt, mint a fülledt éjszakákon a nyári zápor. Õ volt az örvénylõ tenger, a megrázó hullámok, amik bármely pillanatban a sziklának csaphatnak, ha ellankadna a figyelmed. Ha megtaláltam volna az õ szavát, azt a szót, amivel boldoggá tehetem, amirõl neki a szerelem érzése jut eszébe, azt biztos kimondtam volna. Elsuttogtam volna akár ezerszer.
Most itt ülök a parkban. A fánk alatt, és azon tûnõdök, hogy mit hoz a holnap. A szél egy õszirózsát lebegtet elõttem: érdemes-e egyáltalán köszönteni a reggelt. Ha kapnék még egy percet, csak hatvan másodpercet, elmondanám neki, hogy mennyire szeretem, hogy mennyire hiányzik a nap minden egyes pillanatában. Mindenhol magam elõtt látom az arcát, a szemét, a bõrét. Mindenhol érzem az illatát, hallom a hangját. Istenem, adj még egy percet, csak egy percet, hadd mondjam el neki, hogy szeretem. Hadd öleljem meg, mint ahogy születésem után Anyám ölelt magához. A sós könnyek marnak belülrõl, összeszorítják a szívem, szinte kifacsarják a lelkem.
Bárcsak elmondhatnám.
Bárcsak elbúcsúzhatnék.
Ha a kezemet a szívemre teszem, érzem, hogy dobog. Még dobog és õ is itt pulzál bennem. Az emlékeimben, az életemben. Annyira félek attól, hogy elfelejtem, hogy nem marad semmi belõle és olyan, mintha nem is létezett volna. Ezért írom le, szeretném, ha más is tudna róla. Ismerné. Szeretné. És másnak is hiányozna, nem csak nekem.
Csak még egy percet... az lenne az örökkévalóság.
tehát:
