Post by Emily on Oct 24, 2006 16:48:48 GMT 1
Cím: Asthenia
Írta: Emily
Fandom: HP (Draco/Percy)
Korhatár: PG-13 / 12-es karika
Megjegyzések: Ehm... Hát ez egy ilyen nemtudommi. Hirtelen felindulásból kezdtem el írni, aztán lett belőle valami, aztán meg hirtelen vége lett. Történet szinte nulla, de a hangulattal úgy-ahogy meg vagyok elégedve, szóval úgy döntöttem, nem kell a szemétben landolnia.
Szombat. Kenyér és narancslekvár. Hatodjára a héten.
Elege van a narancslekvárból. Csak rá kell néznie és már fordul is fel a gyomra. Tulajdonképpen fogalma sincs, minek eszi egyáltalán. Világ életében utálta.
Na nem mintha annyi narancslekvárt kellett volna ennie gyerekként. Akkor még volt más. Jobb, finomabb, érdekesebb. Aztán teltek-múltak az évek, jöttek-mentek az emberek. A lehetőségek fogytak, ő pedig itt maradt a narancslekvárral, ami rejtélyes módon magával vont egy poros két szobás kis lakást, egy unalmas minisztériumi állást és tulajdonképpen az egész nyomorúságos mostani életét.
Talán magában kéne keresnie a hibát, nem a narancslekvárban. Nem talán--biztos. Azonban ahhoz már túl fáradt, túl elnyűtt. Túlságosan, sőt, rémisztően nyugodt régi önmagához képest. A tűz kialudt, bármilyen hevesen is lobogott egykor. Már nem is igazán emlékszik. Hosszú volt az eső, túl hosszú. Talán nem is eső volt, hanem egyenesen monszun, lágy és kitartó, alattomos nőszemély. Most ő az olaj, mely egykor égett, de mostanra kialudt és csupán azt az idegesítő, orrfacsaró szagot hagyta maga után, ami rátelepszik az ember bőrére, hajára, ruhájára és kullancsként tapad hozzá. Kimoshatatlan, kiállhatatlan nyűg. Nem veszélyes, csak bosszantó.
A narancslekvár, ez a színtelen, gusztustalan zselé úgy tapad az ujjaihoz, mint a legádázabb ragasztó. Fanyar illata betölti az egész konyhát, egész lényét. Legszívesebben elhányná magát, de azért eszik tovább. Csendesen, komótosan. A potenciális öngyilkosjelöltek egykedvű unalmával.
Odakint London van. Ő már csak így emlegeti magában ezt a fagyos-szeles-nem teljesen esős iszonyatot. London. Szép és egyszerű, igazán benne van minden, ami számít. Az ég fakó-szürke, mint egy rozzant öszvér. Mint mindig.
Pansy azt mindta egyszer, az ő szemei is ilyen színűek. Ilyen fakók és szürkék. Akkoriban nem örült a megjegyzésnek, melyről azóta sem tudja biztosan, dícséret volt-e vagy gúnyos tréfa. Mostanában kezdi csak belátni, mennyire igaza volt Pansynek. Szemfüles lány, mindenlébenkanál Pansy Parkinson. Igazán megtanulhatta volna tartani a száját. Talán még most is élne.
Talán.
Lassan indulnia kéne. Kedve ugyan nincs, de állása igen. Legalábbis egyelőre.
*
Odakint még sűrűbb a köd, mint amilyennek a párás ablakból látszott. Tudniillik, az ablak nem is volt olyan párás, mint amilyennek hitte. Tejfehér, nyomasztó londoni köd. Vajon annak idején Hasfelmetsző Jack is egy ilyen áttetsző lepelbe burkolózott utcán osont, következő áldozatának ócska parfümillatát követve? Szép lehet a vér ezeken a régi macskaköveken, gondolja és megborzong, mert hideg van és mert nem szabadna ilyesmiken filozofálnia. Ki tudja, ki és mikor próbál meg a fejében turkálni.
Bár... és ha lecsukják? Legalább mindenkinek igaza lenne. Követné apja nyomdokait, a hős mardekárosét, ki egy szörnyű élet után szörnyű halált halt. Legalábbis ezt mesélik úton-útfélen. Ha valaki őt kérdezné--persze senki nem teszi, miért is tennék--, ő azt mondaná, Lucius csak azt kapta, amit kiprovokált. Sőt, kevesebbet. Annyi eszetlen, teljesen céltalan gyilkolásért ezer halál is kevés lett volna.
Már a parknál jár. Ez az alig pár száz lépés mindig képes valami elképesztően szürreális, nyomasztó nosztalgiába sodornia. A fákon még van levél, bár már nem sokáig. A túlélők úgy hullámzanak, mint a tenger. Mint egy kis Tiltott Rengeteg, bár nem egészen.
Talán ő az egyetlen, aki ezeket a fákat látva a Roxfortra gondol. Talán csak az ő fejében létezik még a Roxfort, bár igazából ez elég valószínűtlennek tűnik. Világ életében mindenki azt vágta a fejéhez, hogy érzéketlen--hogy is érezhetne akkor többet, mint az a pár száz, talán ezer másik varázsló és boszorkány, aki ott volt, aki látta, aki túlélte.
Az őszirózsa még virágzik, bár a virágok deresek és elnyűttek. Hamar jön a tél az idén. A fűben egy kislány guggol, hosszú kabátja mint egy talár vagy szoknya, körülötte fekszik a földön. Egy nyulat fésülget nagy gonddal--nem is nyúl, hanem nyuszi, csak egy parányi, vacogó fehér folt a barnás-zöldön. Az apró kefe egy pillanatra megcsillan az alig észlelhető napfényben, mint egy halálos döfésre emelt tőr.
Megtorpan. Figyel. A szíve hevesen dobog, szinte a torkában érzi vad lüktetését.
A kefe azonban csak kefe marad, a kislány pedig finoman, szeretettel ereszti le azt, végigfuttatva a selymes, dús bundán újra és újra.
Őrült. Kész. Ez őrület.
Újra elindul, gyorsabban mint előzőleg. Már majdnem fut, nagyokat kortyol a csípős reggeli levegőből. A torka és a tüdeje szinte ég. Rá akar gyújtani. Nem lehet, nem szabad. Leszokott. Hogy minek, azt már ő sem tudná pontosan megmondani. Talán így helyes. Talán nincs is értelme.
El akar futni, de nem tud. Mi elől? Ki elől?
Őrület. Őrület az élet.
*
- Malfoy.
Lassan reagál. Nem siet. Mi a francnak? És különben is; büszkeség, mindig az a rohadt Malfoy büszkeség.
- Weasley?
Percy elhúzza a száját. Nem gúnyosan, mint ahogy Draco szokta. Nem is olyan ostobán, mint mikor Potter lemarad egy beszélgetésben. Percy ezt pusztán azért csinálja, mert--és Draconak fogalma sincs, hogyan--de tudja, hogy Draco ilyenkor legszívesebben ráborítaná az asztalát, az összes rajta heverő pergamennel és egyéb kacattal együtt. Csupán egy apró grimasz, Weasley mégis egyszerre képes érzékeltetni vele; ki a főnök, és hogy mennyire nincs ínyére, hogy Dracoval kénytelen kommunikálni oly fontos munkája során. Ah, micsoda áruló; az ajkak játéka.
- Tessék.
A kis boríték méretéhez képest nagyot puffan az asztalon. Vagy talán csak a kínos csend teszi, Draco mindenesetre összerezzenne, ha olyan fajta lenne. Szerencsére nem olyan. Büszkeség, Malfoy, büszkeség.
- Mi ez? - kérdi, miközben próbál unottnak és szórakozottnak látszani. Weasley utálja, mikor a beosztottjai ezt teszik. Dracot egyedül talán ez tartja vissza attól, hogy felmondjon és elmenjen inkább szemetet szedni.
- Tudsz olvasni, nem? - kérdez vissza Percy, meglehetősen szánalmasan alakítva a közönyös főnököt. Draco gúnyosan elmosolyodik, ahogy az idősebb férfi zavartan elkapja tekintetét a borítékról. Oh, Weasley, ha csak egyszer meg tudnád állni pirulás nélkül...
Draco bólint, Percy pedig már ott sincs. Mostmár nyugodtan megengedhet magának egy halk kis nevetést. Weasley, átlátszó mint egy tökéletesre csiszolt üveglap.
Az üzenet rövid és velős. Stílusa igazából nincs, bár Draco ezen már nem is csodálkozik. Valami azt súgja neki, így is a tizenhatodik példányt van szerencséje a kezében tartani.
Nálam. Este. Csak ha van kedved.
-- P.W.
Draco halkan felröhög. Csak ha van kedved. Mintha legalábbis Weasley kényszeríteni tudná bármire is, amihez nincs.
Talán lesz kedve. Talán nem. Még nem biztos benne. Mindenesetre várja a papírmunka, méghozzá könyörtelen, végeláthatatlan halmokban.
- Meglátjuk, Weasley, meglátjuk... - motyogja egy meglehetősen maszatos pergamenbe, majd egy unott sóhajjal szignálja azt, az utána következő pár száz másikkal együtt.
*
Weasley lakása még a sajátjánál is kisebb és szegényesebb. Nem mintha az idősebb férfinak aggódnia kéne a pénz miatt. Ő egyszerűen így szereti. Vagy legalábbis ezt mondja egy sértődött vállrándítás kíséretében, valahányszor Draco lepratelepnek titulálja a helyet.
Ő így szereti. Nos, Draconak végülis tök mindegy. A célnak megfelel egy kisebb szoba is, mert az ágy azért szép nagy és nem is olyan kényelmetlen.
- Kérsz valamit? - kérdezi Percy a konyhából. A hangja furcsán cseng, visszhangzik a rövid kis folyosón.
Igen, egy új életet. Csomagolva, selyem szalaggal átkötve. Kösz.
Persze nem mondja ki, minek is mondaná. Weasley úgysem értené meg. Túlságosan is lineáris gondolkodású ő ehhez. Draco néha irigyli is érte, persze csak titokban. Ami történt, megtörtént, lépjünk tovább. Néha őszintén szeretne ilyen egyszerűen gondolkodni, de sajnos sok beleszólása nincs abba, hogyan gondolkodjék. Pedig mennyivel egyszerűbb is lenne úgy az élet...
Weasley az ajtóban áll és figyeli. Ez az egyetlen nézése az, amiről Draconak halvány lövése sincs, mint jelenthet. Mert nem utálkozó, lenéző vagy közönyös. Csak... intenzív. De nagyon. Mintha a lelke legmélyéig hatolna, pedig ha tényleg így lenne, Weasley valószínűleg ennél azért feldúltabbnak látszana. Nem is igazán erotikus, mert Draco azt is megérezné. Érezte már életében elégszer.
Mintha vetkőztetné, de nem a ruháitól vagy a lelkiismeretétől. Mintha látná. Csak egy pillanatra, de látná. Őt, Dracot, és nem egy címet, rangot, nevet, múltat.
Sarat. Vért.
Csak őt, Dracot.
- Gyere ide.
Nem kérés vagy parancs. Csak kijelentés. Csak van, ott lebeg közöttük a levegőben, valahol előszoba és konyha között félúton.
Weasleynek szép hangja van. Nem feltűnően szép, de kellemes. Megnyugtató. Valószínűleg ezért is olyan röhejes, mikor komolynak vagy szigorúnak próbál hangzani.
Az ujjai is szépek--hosszúak és vékonyak, mintha csak írásra teremtették volna őket. Vagy simogatásra. Mert a tollat legalább olyan tökéletesen forgatják, mint ahogy Draco hajában siklanak. Könnyeden, mintha csak oda teremtették volna őket.
- Feszültnek tűnsz. Baj van?
A szeme csukva van, és valahogy nagyon gyengének érzi magát, pedig tudja, hogy igazából nem az. Csak a hangra és az ujjakra koncentrál. Megrázza a fejét, lassan, balról jobbra és vissza. Baj. Az mindig van.
Ez--ez ritka és túl jó ahhoz, hogy a bajjal elrontsák.
- Féltem, hogy nem jössz.
Egy pillanatig én is, gondolja, de persze ezt sem mondja ki. Az a rohadt Malfoy büszkesége nem engedi, bár van egy olyan érzése, hogy Weasley ezt jól tudja.
- Mindegy. Lényeg, hogy itt vagy.
Bingo.
**
Írta: Emily
Fandom: HP (Draco/Percy)
Korhatár: PG-13 / 12-es karika
Megjegyzések: Ehm... Hát ez egy ilyen nemtudommi. Hirtelen felindulásból kezdtem el írni, aztán lett belőle valami, aztán meg hirtelen vége lett. Történet szinte nulla, de a hangulattal úgy-ahogy meg vagyok elégedve, szóval úgy döntöttem, nem kell a szemétben landolnia.
Szombat. Kenyér és narancslekvár. Hatodjára a héten.
Elege van a narancslekvárból. Csak rá kell néznie és már fordul is fel a gyomra. Tulajdonképpen fogalma sincs, minek eszi egyáltalán. Világ életében utálta.
Na nem mintha annyi narancslekvárt kellett volna ennie gyerekként. Akkor még volt más. Jobb, finomabb, érdekesebb. Aztán teltek-múltak az évek, jöttek-mentek az emberek. A lehetőségek fogytak, ő pedig itt maradt a narancslekvárral, ami rejtélyes módon magával vont egy poros két szobás kis lakást, egy unalmas minisztériumi állást és tulajdonképpen az egész nyomorúságos mostani életét.
Talán magában kéne keresnie a hibát, nem a narancslekvárban. Nem talán--biztos. Azonban ahhoz már túl fáradt, túl elnyűtt. Túlságosan, sőt, rémisztően nyugodt régi önmagához képest. A tűz kialudt, bármilyen hevesen is lobogott egykor. Már nem is igazán emlékszik. Hosszú volt az eső, túl hosszú. Talán nem is eső volt, hanem egyenesen monszun, lágy és kitartó, alattomos nőszemély. Most ő az olaj, mely egykor égett, de mostanra kialudt és csupán azt az idegesítő, orrfacsaró szagot hagyta maga után, ami rátelepszik az ember bőrére, hajára, ruhájára és kullancsként tapad hozzá. Kimoshatatlan, kiállhatatlan nyűg. Nem veszélyes, csak bosszantó.
A narancslekvár, ez a színtelen, gusztustalan zselé úgy tapad az ujjaihoz, mint a legádázabb ragasztó. Fanyar illata betölti az egész konyhát, egész lényét. Legszívesebben elhányná magát, de azért eszik tovább. Csendesen, komótosan. A potenciális öngyilkosjelöltek egykedvű unalmával.
Odakint London van. Ő már csak így emlegeti magában ezt a fagyos-szeles-nem teljesen esős iszonyatot. London. Szép és egyszerű, igazán benne van minden, ami számít. Az ég fakó-szürke, mint egy rozzant öszvér. Mint mindig.
Pansy azt mindta egyszer, az ő szemei is ilyen színűek. Ilyen fakók és szürkék. Akkoriban nem örült a megjegyzésnek, melyről azóta sem tudja biztosan, dícséret volt-e vagy gúnyos tréfa. Mostanában kezdi csak belátni, mennyire igaza volt Pansynek. Szemfüles lány, mindenlébenkanál Pansy Parkinson. Igazán megtanulhatta volna tartani a száját. Talán még most is élne.
Talán.
Lassan indulnia kéne. Kedve ugyan nincs, de állása igen. Legalábbis egyelőre.
*
Odakint még sűrűbb a köd, mint amilyennek a párás ablakból látszott. Tudniillik, az ablak nem is volt olyan párás, mint amilyennek hitte. Tejfehér, nyomasztó londoni köd. Vajon annak idején Hasfelmetsző Jack is egy ilyen áttetsző lepelbe burkolózott utcán osont, következő áldozatának ócska parfümillatát követve? Szép lehet a vér ezeken a régi macskaköveken, gondolja és megborzong, mert hideg van és mert nem szabadna ilyesmiken filozofálnia. Ki tudja, ki és mikor próbál meg a fejében turkálni.
Bár... és ha lecsukják? Legalább mindenkinek igaza lenne. Követné apja nyomdokait, a hős mardekárosét, ki egy szörnyű élet után szörnyű halált halt. Legalábbis ezt mesélik úton-útfélen. Ha valaki őt kérdezné--persze senki nem teszi, miért is tennék--, ő azt mondaná, Lucius csak azt kapta, amit kiprovokált. Sőt, kevesebbet. Annyi eszetlen, teljesen céltalan gyilkolásért ezer halál is kevés lett volna.
Már a parknál jár. Ez az alig pár száz lépés mindig képes valami elképesztően szürreális, nyomasztó nosztalgiába sodornia. A fákon még van levél, bár már nem sokáig. A túlélők úgy hullámzanak, mint a tenger. Mint egy kis Tiltott Rengeteg, bár nem egészen.
Talán ő az egyetlen, aki ezeket a fákat látva a Roxfortra gondol. Talán csak az ő fejében létezik még a Roxfort, bár igazából ez elég valószínűtlennek tűnik. Világ életében mindenki azt vágta a fejéhez, hogy érzéketlen--hogy is érezhetne akkor többet, mint az a pár száz, talán ezer másik varázsló és boszorkány, aki ott volt, aki látta, aki túlélte.
Az őszirózsa még virágzik, bár a virágok deresek és elnyűttek. Hamar jön a tél az idén. A fűben egy kislány guggol, hosszú kabátja mint egy talár vagy szoknya, körülötte fekszik a földön. Egy nyulat fésülget nagy gonddal--nem is nyúl, hanem nyuszi, csak egy parányi, vacogó fehér folt a barnás-zöldön. Az apró kefe egy pillanatra megcsillan az alig észlelhető napfényben, mint egy halálos döfésre emelt tőr.
Megtorpan. Figyel. A szíve hevesen dobog, szinte a torkában érzi vad lüktetését.
A kefe azonban csak kefe marad, a kislány pedig finoman, szeretettel ereszti le azt, végigfuttatva a selymes, dús bundán újra és újra.
Őrült. Kész. Ez őrület.
Újra elindul, gyorsabban mint előzőleg. Már majdnem fut, nagyokat kortyol a csípős reggeli levegőből. A torka és a tüdeje szinte ég. Rá akar gyújtani. Nem lehet, nem szabad. Leszokott. Hogy minek, azt már ő sem tudná pontosan megmondani. Talán így helyes. Talán nincs is értelme.
El akar futni, de nem tud. Mi elől? Ki elől?
Őrület. Őrület az élet.
*
- Malfoy.
Lassan reagál. Nem siet. Mi a francnak? És különben is; büszkeség, mindig az a rohadt Malfoy büszkeség.
- Weasley?
Percy elhúzza a száját. Nem gúnyosan, mint ahogy Draco szokta. Nem is olyan ostobán, mint mikor Potter lemarad egy beszélgetésben. Percy ezt pusztán azért csinálja, mert--és Draconak fogalma sincs, hogyan--de tudja, hogy Draco ilyenkor legszívesebben ráborítaná az asztalát, az összes rajta heverő pergamennel és egyéb kacattal együtt. Csupán egy apró grimasz, Weasley mégis egyszerre képes érzékeltetni vele; ki a főnök, és hogy mennyire nincs ínyére, hogy Dracoval kénytelen kommunikálni oly fontos munkája során. Ah, micsoda áruló; az ajkak játéka.
- Tessék.
A kis boríték méretéhez képest nagyot puffan az asztalon. Vagy talán csak a kínos csend teszi, Draco mindenesetre összerezzenne, ha olyan fajta lenne. Szerencsére nem olyan. Büszkeség, Malfoy, büszkeség.
- Mi ez? - kérdi, miközben próbál unottnak és szórakozottnak látszani. Weasley utálja, mikor a beosztottjai ezt teszik. Dracot egyedül talán ez tartja vissza attól, hogy felmondjon és elmenjen inkább szemetet szedni.
- Tudsz olvasni, nem? - kérdez vissza Percy, meglehetősen szánalmasan alakítva a közönyös főnököt. Draco gúnyosan elmosolyodik, ahogy az idősebb férfi zavartan elkapja tekintetét a borítékról. Oh, Weasley, ha csak egyszer meg tudnád állni pirulás nélkül...
Draco bólint, Percy pedig már ott sincs. Mostmár nyugodtan megengedhet magának egy halk kis nevetést. Weasley, átlátszó mint egy tökéletesre csiszolt üveglap.
Az üzenet rövid és velős. Stílusa igazából nincs, bár Draco ezen már nem is csodálkozik. Valami azt súgja neki, így is a tizenhatodik példányt van szerencséje a kezében tartani.
Nálam. Este. Csak ha van kedved.
-- P.W.
Draco halkan felröhög. Csak ha van kedved. Mintha legalábbis Weasley kényszeríteni tudná bármire is, amihez nincs.
Talán lesz kedve. Talán nem. Még nem biztos benne. Mindenesetre várja a papírmunka, méghozzá könyörtelen, végeláthatatlan halmokban.
- Meglátjuk, Weasley, meglátjuk... - motyogja egy meglehetősen maszatos pergamenbe, majd egy unott sóhajjal szignálja azt, az utána következő pár száz másikkal együtt.
*
Weasley lakása még a sajátjánál is kisebb és szegényesebb. Nem mintha az idősebb férfinak aggódnia kéne a pénz miatt. Ő egyszerűen így szereti. Vagy legalábbis ezt mondja egy sértődött vállrándítás kíséretében, valahányszor Draco lepratelepnek titulálja a helyet.
Ő így szereti. Nos, Draconak végülis tök mindegy. A célnak megfelel egy kisebb szoba is, mert az ágy azért szép nagy és nem is olyan kényelmetlen.
- Kérsz valamit? - kérdezi Percy a konyhából. A hangja furcsán cseng, visszhangzik a rövid kis folyosón.
Igen, egy új életet. Csomagolva, selyem szalaggal átkötve. Kösz.
Persze nem mondja ki, minek is mondaná. Weasley úgysem értené meg. Túlságosan is lineáris gondolkodású ő ehhez. Draco néha irigyli is érte, persze csak titokban. Ami történt, megtörtént, lépjünk tovább. Néha őszintén szeretne ilyen egyszerűen gondolkodni, de sajnos sok beleszólása nincs abba, hogyan gondolkodjék. Pedig mennyivel egyszerűbb is lenne úgy az élet...
Weasley az ajtóban áll és figyeli. Ez az egyetlen nézése az, amiről Draconak halvány lövése sincs, mint jelenthet. Mert nem utálkozó, lenéző vagy közönyös. Csak... intenzív. De nagyon. Mintha a lelke legmélyéig hatolna, pedig ha tényleg így lenne, Weasley valószínűleg ennél azért feldúltabbnak látszana. Nem is igazán erotikus, mert Draco azt is megérezné. Érezte már életében elégszer.
Mintha vetkőztetné, de nem a ruháitól vagy a lelkiismeretétől. Mintha látná. Csak egy pillanatra, de látná. Őt, Dracot, és nem egy címet, rangot, nevet, múltat.
Sarat. Vért.
Csak őt, Dracot.
- Gyere ide.
Nem kérés vagy parancs. Csak kijelentés. Csak van, ott lebeg közöttük a levegőben, valahol előszoba és konyha között félúton.
Weasleynek szép hangja van. Nem feltűnően szép, de kellemes. Megnyugtató. Valószínűleg ezért is olyan röhejes, mikor komolynak vagy szigorúnak próbál hangzani.
Az ujjai is szépek--hosszúak és vékonyak, mintha csak írásra teremtették volna őket. Vagy simogatásra. Mert a tollat legalább olyan tökéletesen forgatják, mint ahogy Draco hajában siklanak. Könnyeden, mintha csak oda teremtették volna őket.
- Feszültnek tűnsz. Baj van?
A szeme csukva van, és valahogy nagyon gyengének érzi magát, pedig tudja, hogy igazából nem az. Csak a hangra és az ujjakra koncentrál. Megrázza a fejét, lassan, balról jobbra és vissza. Baj. Az mindig van.
Ez--ez ritka és túl jó ahhoz, hogy a bajjal elrontsák.
- Féltem, hogy nem jössz.
Egy pillanatig én is, gondolja, de persze ezt sem mondja ki. Az a rohadt Malfoy büszkesége nem engedi, bár van egy olyan érzése, hogy Weasley ezt jól tudja.
- Mindegy. Lényeg, hogy itt vagy.
Bingo.
**
~~~ 
