Post by Miko on Oct 18, 2006 7:33:23 GMT 1
Na. A határidõ kellemes, és ha nem foglalom le magamnak a helyet, akkor úgy elfelejtem megírnia szöveget mint a sicc.
Addig itt egy felemás komment, az elsõ oldal alján.
A kiírás szavait belezsúfoltam, a slashhez való kötõdés meg...
Háát, csak egy slash kommentje ^^
Ha a nulla jobbról meg balról is nulla, akkor összedobok valami használhatóbb anyagot a határidõ lejárta elõtt.
Na,
Egy sztori.
Tehát. Volt egyszer egy délután, valahol egy kivilágított arénában, azon a délutánon az arénában bizony volt egy neves sportesemény, példának okáért, egy magasugró gála.
A magasugróhuligánok Béközépe már nyitás után 200 fõs tömeggel képviseltette magát, és beálltak az elsõ sorba, szemlélni a magasugrást, mint nyitószámot.
Kezdés elõtt 5 perccel, három igen deviáns egyén jelent meg.
Az elsõ ember egy furán kinézõ, öltönyös, nyakkendõs zakós úriember volt, csendes, "bocsánat..." "kérem..." "elnézést..." szavakkal vágta át a tömeget és vesztükre pont a béközép elején, a hangadók elõtt foglalták el a helyet a füvet a lelátóktól elválasztó kerítés mellett.
Az igazat megvallva, a magasugrás nem foci, a hangadók hangadók, de nem a hosszas taktikai játékot bámulják, hanem a rövid ugrás lendületét és a kivitelezett ugrás ívét szemlélik.
Nem szúrt szemet nekik a három deviáns egyed.
Eljött a várva várt pillanat, a hazai pálya favoritja ellendült, és egy igen magas, de nagyobb blama nélkül vehetõ magasságon ugrott át.
( Az igazat megvallva, senki nem hibáztatta a magasugrót, hogy biztosra játszott. Nem akarnak 35 éves drogtúladagolásos hullákat, sõõt, 40 évesen rejtélyesen elõálló veseelégtelenség sem valami kellemes halálnem.)
A béközép tombolt, tapsolt örjöngött, de vesztükre, a három deviáns egyed, alig moccant. Bár szinte itták a látványt, ahogy a magasugró átlendült a lécen, de reakciót semmit nem mutattak.
Nopersze, a béközép az mindenütt béközép.
Felszólítások nógatások, egyre gorombábban, végül pedig megfelelõ módozatú rugdosások ütlegek díjazták.
Háát, ez nem volt kellemes mondta a három deviáns, de továbbálltak.
Aznap az este folyamán, elõadás volt a cirkuszban méghozzá artistaszám.
Nem elítélhetõ módon, a Cirque le soleil ( de nem tudok franciául ^^ ) artistáinak is akad 100-200 állandó fanatikus rajongója.
Akik nyitás környékén megjelentek, a hangadóik bizony elhelyezték az ülepüket a porondhoz legközelebb levõ székekre, és várták az elõadás kezdetét.
Az elõadás kezdete elõtt öt-hat perccel, megjelent három deviáns személy, élükön, az elõzõleg másodiknak menetelõ úriember, fehér gyolcsingben, kezére hajtva egy mellény, kényelmes sportcipõben, "elnézést..." "kérem..." "egy kis helyet..." halk szavakkal indult meg a porond széle felé, és letelepedtek , balga módon a fanatikus artistarajongók klubjának hangadói elé.
A fanatikus hangadók mindenütt hangadók, de nem mûveletlen, és kultúrálatlan emberek, (a cirkusz , fõleg a presztízses, circus of the sun nem az átlagos, és tollpihe egyéniségek pénztárcájához volt szabva. ehhez mért társadalmi nyomás nemesítette a jófajta appalache hegységi feketeszén egyéniségeket gyémánttá (vagy spontán felgyulladó széndarabbá))
Tehát, az elõadás megkezdõdött, és hamar elõkerült a nap fénypontja, a halálugrás, midõn magasugrási teljesítményben a fõ artistának, a holtpontján átlendítendõ: kezekkel, lábakkal, támasszal, dobbantóval és lendülettel segítve, rúdugráshoz mérhetõ magasságra tett lécen lendült át.
Bizony megtette, az erõmûvész a két kezével, a trapéztáncos a kezeivel, a kötéltáncos a szilárdan álló lábainak lendületével, átsegítették az artistát a lécen.
Örjöngés és tapsvihar, tomboló lelátók, üdvrivalgás, háromszoros hurrá, minden olyan applausz elhangzott, ami egy világszámot megillet.
Ám a három deviáns hallgatott, bár meredt tekintettel nézte a porondot, a mutatványt, az izmok és a test összjátékát, és a koncentrációt, és a szervezettséget, de egy hang, egy érzelem sem hagyta el lényüket.
Nincs mit ragozni rajta, a hangadók mindenütt hangadók, a feszültség mindenütt ugyanúgy feszít, talán a középpolgári rétegek, nyakukon a gazdasági válsággal, még inkább felindultan hagyták helyben a három deviánst.
A fehér gyolcsinges vezetõ, felsegítette a másik kettõt, szerencsére ép lábbal, bár rendesen megtépázott ruhával hagyták el a porondot.
Aznap éjjel, a nagy múltú cirkusz környékén, egy kissebb, és inkább külvárosi emberek szórakoztatására szakosodott intézményben, az éjjeli elõadásra készülõdtek.
A tizenegy órai nyitás környékén, a helyi 50 fõs kocsmatöltelék tömeg, akik nagy becsben tartották a bohócszámot, amit a cirkusz kínált, elsõként telepedett le a manézs közvetlen szélére.
Körbeállták a porondot, tréfálkoztak, szórakoztak, várták a mûsort, próbálták elfelejteni a 14-16 órás szénrakodást, vájást, ásást, és bányamunkát, a körülményeket, ahogy gyerekmagas tárnákban vájják a szenet, és ahol felnõtt csak ülve foghat csákányt, és csillék helyett nyolcéves suhancok viszik ki vékákban a szenet.
Próbálták feledni a sújtólég, a beomlott tárnák áldozatait.
Az elõadás kezdete elõtt öt perccel, megjelent a három deviáns, és a harmadik egyén vezetésével, aki egy vászoninget, egy viseltes farmert, és egy használt sportcipõt hordott. Szótlan tört tömeget és bevezette a másik két egyént az elsõ sorba.
Az ötven hangoskodót nem zavarta a másik három ember. Nem társaság volt, nem egy közösség, a tagok élete rövid-hosszú közepes, ismertség és halál kézenfogva járt.
Tépett ruhájuk, kék zöld foltjaik, az elõzõ két közösség meleg fogadtatásának nyoma bizony egyiküket sem engedte kilógni a tömegbõl.
Elkezdõdött az elõadás, a bohócok felsorakoztak, veretes mutatványokat, komikumot és fekete humort, a halál tornácán könyöklõknek feledést és gondolattalan állapotot, a pokolból visszaérkezõknek hangos torz rémképek elnyomására harsány humort és élveteg gondolatokat mutattak, csináltak, éreztek át és tettek.
A fõ attrakció az volt, amikor két ember, fejjel lefelé fogott meg egy harmadikat perdülettel kisérve lökte fel, állványon álló társai (lehettek vagy hatan) egy emberként egy lendülettel és mozdulattal ahol érték, ott segítették céltalan röptét, ahogy álbucskázott a magasra emelt lécen (rezdülés se látszott rajta), és egy alig ember széles embermagas vizesdézsában landolt.
A közönség örjöngött, tombolt, torkaszakadtából nyerített és nevetett.
A három deviáns nem.
Ez nem az a társaság volt, aki finomkodott, a szakadt ruhás vezetõjük húzta el õket, idõben, a felhergelt, halálgondolatok félelmével és szörnyûségével együttélõ emberek orra elõl, ki a cirkusz elé.
A vezetõ nem úszta meg. Nem különösebben mély, de lassú cseppekkel fenyegetõ vércsík húzódott a bal karján.
A tépett öltönyû gentleman a mobiltelefonjával taxit hívott, rögtön kettõt.
Fél szemével a sebet végigmérve, férfias kötelességét letudva, kézfogással köszönt, az elsõ taxiba szállt, és elindult haza.
Az úriember, szakadtan érkezett a rózsadombi villa bejáratához, a kert õszirózsái befutották a fekete vaskeresztet, ami alatt a felesége feküdt.
Az ajtóban az asszisztense fogadta, titkárként, és bébiszitterként felügyelt a házra, és benne azokra az adatokra, amik miatt a ház melléképületében egy három fõs amerikai FBI rohamcsapat tartózkodott.
Bent, azonnal átöltözött, levette a nyûgös és szakadt ruháit, és ült a gép mellé dolgozni.
Az öltönyös uriember kutató volt, ûrkutatásra adta a fejét, statikai kisérleteket végzett a következõ generációs hordozórakéták kifejlesztésénél, ezen kívül az õ vállán nyugvott a következõ ûrhajó embereket is szállító része.
Ha nem teljesít, a prodzsekt nem kapja meg a pénzt.
Ami a legkissebb probléma, ha nem tervez megfelelõen, nem ír elõ megfelelõ fittségi kondíciókat az asztronautáknak, akkor azok az indítás után szörnyethalnak.
Elment az olimpiai magasugrásra, látta, hogy az összpontosítás, a fókusz és a rigorózus feladatok miképp csinálnak az ember testébõl gépet.
Elment a nap cirkuszába, megszemlélte az artistákat, azt a bonyolult formagyakorlatot, amit nem csak a gépies összpontosítás és a funkcionalitás vezérelt, hanem a külvilág limitációi és a megfelelés szükségessége.
A szeme elõtt vált az ember géppé, és gépbõl egy rendszer egységévé, egy rendszer egységébõl pedig többé, mint amire az egyének külön-külön képesek.
Ezután, elment egy külvárosi cirkuszba, megtekinteni a bohócszámot, ahol látta az embert, ahogy nem gép, nem egy egység szerves része, hanem egyénként, egy közösség közepén egyedül maradt, a halál szelével ritmusra járó lényként a vég és a pusztulás idegi és leki terhe mellett teljesít, talán tízszer többet is, mint amit fókuszált elmeként képes lenne.
Csettintett a nyelvével, és nyugodtan dõlt hátra a gép elõtt, Az agya a deviancia, a káosz és esszenciarendszerén át, kikotyvasztotta a tényt.
"Legyõzhetõ a föld gravitációja, létezik olyan ember, aki kilép a világûrbe, és mindezt, kétségen kívül lehetséges megvalósítani."
A cirkusz mellett, az egyszerû eszközök segítségével, a fehér gyolcsinges deviáns ellátta a vezetõjük sebét.
Ezután elköszönt és beszállt a taxiba.
Tisztes családi házhoz érkezett, a kert rendezett gyepén át indult a kétszintes angliai vidéki házba, az alsó szinten szeretõ felesége várta, a felsõ szinten egy szem lánya, rózsaszín nyusziját szorítva álmodott magának egy szebb jövõt.
A doktor, deviáns egyedként, nem szívsebésznek, nem fogtechnikusnak, plasztikai sebésznek, és nem pszichológusnak ment.
Egyszerû vidéki háziorvos volt, aki praktizálás után, a usenet megfelelõ med.sci kezdetû fórumain át szólt bele a nemzetközi orvosbiológiai, orvoslástani kérdésekbe.
Nem kevés ember köszönhetett neki nem keveset azzal, hogy a usenetes konzíliumokon, diagnosztizálni, nagy pontossággal elõrejelezni, és és megoldást tudott nyújtani több esetleges komplikációra.
A mai nap, a magasugró gálán, megtanulta az akaraterõ kondícióformáló hatását értékelni, a nap cirkuszában a közösség pszichológiai hatását vizsgálta, a külvárosi cirkuszban pedig az agy önregeneráló folyamatait követhette nyomon.
Biztos volt abban, hogy ez a három esemény, bár egyetlen bizonyítható, tisztán, és egyértelmûen megfogalmazható elõnnyel sem szolgált számára, érdemes volt megélnie.
A harmadik deviáns, bizony gyalogolt. Három és fél órás gyaloglás után jutott el a bullet train legközelebbi állomására, világosodni kezdett az égbolt, amikor megérkezett a gyors járat, ami egészen Tokyo külvárosán túl, vidéken tette le.
Elsétált a vidéki lakótelep széléhez, otthon ajtót nyitott, és három lakótársa várta.
Az elsõ friss gézzel átkötött kézzel, a másik kettõ magáról nem tudva, mozdulatlan feküdt a padlón.
Átlépett az ajtón, és a három mozdulatlan korpuszon, beszabadult a konyhába, és a hûtõt nyitotta ki, közvetlenül az ablak után.
A hûtõben odébb tolta egyik lakótársa heroinos tûjét és fecsknedõjét, arrébbtette másik lakótársa véres tõrét, és nyugodtan konstatálta, hogy az abszintosüveg mellett még ott volt az üveg narancslekvár, ami némi dextrózzal kecsegtetett a hosszú nap másnap reggelén.
Nem véletlenül lakott a következő generációval.
Tisztában volt azzal, hogy az abszinttel agymosó kolléga, ha felnő: -Idült alkoholistaként megy el mérnöknek, aki megeshet, hogy emberközelibb és földhözragadtabb témát választ az űrtudományoknál.
Az a rengeteg gondolat, ötlet, a szinte végtelen információkavalkád, ami az agyát fertőzi a külvilágból, rendes tisztogatásra és válogatásra szorult.
Ezért az abszint.
Mellette, a tőrével szórakozó kolléga feküdt. Önkínzása és mániákus gondolatai ellökték arra az útra, ami az orvosláshoz vezeti.
Hasonlatosan a cirkuszt is megjárt orvoshoz, át fogja látni az emberi test érzékenységét, saját testén tapasztalva a sebek súlyosságát, fokát, a fájdalom mértékét, fajtáját milyenségét.
Orvos lesz.
Majd.
A harmadik kolléga a Heroin rabja.
Alkotó.
A következő generáció alkotója, aki a szenvtelen zümmögő agyával, nem tud miként boldogulni az élet korlátozott lehetőségeivel, azzal a fajta sivár átlagok és középértékek szülte társadalom- élet- és lélekrendszerrel, ami az életet körülveszi.
Ha felnő, alkotó lesz.
Művész.
Ha megéli.
Ezekkel a gondolatokkal a fejében, és egy finom adag lekváros kenyérrel a gyomrában sétált ki a fürdõszobába, lemosta, és egy megfelelõen kevésbé durva kefével lesúrolja a hátseb környékérõl az odaszáradt vért és koszt.
Bent leápolta a sebet és tett rá egy gézpárnát, utána felébresztette kötözött kezû kollégáját.
Áttekertette vele, hogy mozgás közben se zavarja amíg gyógyul.
Író volt.
Nem részletezem, hogy miért ment a két másik emberrel.
Az író az a fajta ember, aki a lehetõ legnagyobb mértékben rá van szorulva arra, hogy ne explicit, hétköznapi események vegyék körül, és hogy a lehetõ legnagyobb deviancia tombolásának közepette is képes legyen meghúzni azt a határvonalat, ami õt, és az alkotót elválasztja egymástól.
Számára a magasugrás, egy gála volt, a szurkolók embertömegbõl egyének relációjaira bomlott le, a porond elnyújtott ellipszise kompozíció volt, a magasugrás egy jelképrendszer, ahogy az ugró, az üdvrivalgás és a magasság is.
Az emberi indulatok és érzelmek kitörése számára napi jelenség, az unalom határán táncoló hétköznapi eseménysorozat.
A circus of the sun artistaszáma, a légkörrel eggyütt változott, megszikráztatta az agyában a kasztosodás, etikai és morális különbségek, az önámítás és az emberek homológ mivoltát.
A külvárosi cirkusz, maga volt a pokol, az a fajta hely, amirõl sokan álmodnak, de mindezt kellemesen távolról teszik.
Vannak olyan események, amik megszólaltatják azt a fajta vészcsengõt az alkotó fejében, amit a mentális épség és és stabilitás érdekében hagytak meg a fejekben.
Ez a vészcsengő, a közeledő pánikroham előszele.
Az alkotó azért alkotó, hogy ezt a csengõszót megszokja.
Azon az éjféli elõadáson volt ideje hallgatni.
Vége.
P.S:
Tisztelettel, tartozom a három deviáns találkozásának történetével.
A találkozás egyszerû.
A usenet egyik topicjában volt megszervezve egy esemény, hogy aki akar jönni magasugrást nézni, az jelenjen meg egy õszirózsával a cirkuszi gála elõtti parkolóban.
Az öltönyös úriember egy õszirózsás kendõt tûzött a zakója külsõ zsebébe, az orvos egy mellénnyel érkezett, õszirózsával a hátán, az író pedig egy viráglap õszirózsás címlapjával a kezében érkezett.
Kezet fogtak egymással, és szótlan mentek be a gálára.
Addig itt egy felemás komment, az elsõ oldal alján.
A kiírás szavait belezsúfoltam, a slashhez való kötõdés meg...
Háát, csak egy slash kommentje ^^
Ha a nulla jobbról meg balról is nulla, akkor összedobok valami használhatóbb anyagot a határidõ lejárta elõtt.
Na,
Egy sztori.
Tehát. Volt egyszer egy délután, valahol egy kivilágított arénában, azon a délutánon az arénában bizony volt egy neves sportesemény, példának okáért, egy magasugró gála.
A magasugróhuligánok Béközépe már nyitás után 200 fõs tömeggel képviseltette magát, és beálltak az elsõ sorba, szemlélni a magasugrást, mint nyitószámot.
Kezdés elõtt 5 perccel, három igen deviáns egyén jelent meg.
Az elsõ ember egy furán kinézõ, öltönyös, nyakkendõs zakós úriember volt, csendes, "bocsánat..." "kérem..." "elnézést..." szavakkal vágta át a tömeget és vesztükre pont a béközép elején, a hangadók elõtt foglalták el a helyet a füvet a lelátóktól elválasztó kerítés mellett.
Az igazat megvallva, a magasugrás nem foci, a hangadók hangadók, de nem a hosszas taktikai játékot bámulják, hanem a rövid ugrás lendületét és a kivitelezett ugrás ívét szemlélik.
Nem szúrt szemet nekik a három deviáns egyed.
Eljött a várva várt pillanat, a hazai pálya favoritja ellendült, és egy igen magas, de nagyobb blama nélkül vehetõ magasságon ugrott át.
( Az igazat megvallva, senki nem hibáztatta a magasugrót, hogy biztosra játszott. Nem akarnak 35 éves drogtúladagolásos hullákat, sõõt, 40 évesen rejtélyesen elõálló veseelégtelenség sem valami kellemes halálnem.)
A béközép tombolt, tapsolt örjöngött, de vesztükre, a három deviáns egyed, alig moccant. Bár szinte itták a látványt, ahogy a magasugró átlendült a lécen, de reakciót semmit nem mutattak.
Nopersze, a béközép az mindenütt béközép.
Felszólítások nógatások, egyre gorombábban, végül pedig megfelelõ módozatú rugdosások ütlegek díjazták.
Háát, ez nem volt kellemes mondta a három deviáns, de továbbálltak.
Aznap az este folyamán, elõadás volt a cirkuszban méghozzá artistaszám.
Nem elítélhetõ módon, a Cirque le soleil ( de nem tudok franciául ^^ ) artistáinak is akad 100-200 állandó fanatikus rajongója.
Akik nyitás környékén megjelentek, a hangadóik bizony elhelyezték az ülepüket a porondhoz legközelebb levõ székekre, és várták az elõadás kezdetét.
Az elõadás kezdete elõtt öt-hat perccel, megjelent három deviáns személy, élükön, az elõzõleg másodiknak menetelõ úriember, fehér gyolcsingben, kezére hajtva egy mellény, kényelmes sportcipõben, "elnézést..." "kérem..." "egy kis helyet..." halk szavakkal indult meg a porond széle felé, és letelepedtek , balga módon a fanatikus artistarajongók klubjának hangadói elé.
A fanatikus hangadók mindenütt hangadók, de nem mûveletlen, és kultúrálatlan emberek, (a cirkusz , fõleg a presztízses, circus of the sun nem az átlagos, és tollpihe egyéniségek pénztárcájához volt szabva. ehhez mért társadalmi nyomás nemesítette a jófajta appalache hegységi feketeszén egyéniségeket gyémánttá (vagy spontán felgyulladó széndarabbá))
Tehát, az elõadás megkezdõdött, és hamar elõkerült a nap fénypontja, a halálugrás, midõn magasugrási teljesítményben a fõ artistának, a holtpontján átlendítendõ: kezekkel, lábakkal, támasszal, dobbantóval és lendülettel segítve, rúdugráshoz mérhetõ magasságra tett lécen lendült át.
Bizony megtette, az erõmûvész a két kezével, a trapéztáncos a kezeivel, a kötéltáncos a szilárdan álló lábainak lendületével, átsegítették az artistát a lécen.
Örjöngés és tapsvihar, tomboló lelátók, üdvrivalgás, háromszoros hurrá, minden olyan applausz elhangzott, ami egy világszámot megillet.
Ám a három deviáns hallgatott, bár meredt tekintettel nézte a porondot, a mutatványt, az izmok és a test összjátékát, és a koncentrációt, és a szervezettséget, de egy hang, egy érzelem sem hagyta el lényüket.
Nincs mit ragozni rajta, a hangadók mindenütt hangadók, a feszültség mindenütt ugyanúgy feszít, talán a középpolgári rétegek, nyakukon a gazdasági válsággal, még inkább felindultan hagyták helyben a három deviánst.
A fehér gyolcsinges vezetõ, felsegítette a másik kettõt, szerencsére ép lábbal, bár rendesen megtépázott ruhával hagyták el a porondot.
Aznap éjjel, a nagy múltú cirkusz környékén, egy kissebb, és inkább külvárosi emberek szórakoztatására szakosodott intézményben, az éjjeli elõadásra készülõdtek.
A tizenegy órai nyitás környékén, a helyi 50 fõs kocsmatöltelék tömeg, akik nagy becsben tartották a bohócszámot, amit a cirkusz kínált, elsõként telepedett le a manézs közvetlen szélére.
Körbeállták a porondot, tréfálkoztak, szórakoztak, várták a mûsort, próbálták elfelejteni a 14-16 órás szénrakodást, vájást, ásást, és bányamunkát, a körülményeket, ahogy gyerekmagas tárnákban vájják a szenet, és ahol felnõtt csak ülve foghat csákányt, és csillék helyett nyolcéves suhancok viszik ki vékákban a szenet.
Próbálták feledni a sújtólég, a beomlott tárnák áldozatait.
Az elõadás kezdete elõtt öt perccel, megjelent a három deviáns, és a harmadik egyén vezetésével, aki egy vászoninget, egy viseltes farmert, és egy használt sportcipõt hordott. Szótlan tört tömeget és bevezette a másik két egyént az elsõ sorba.
Az ötven hangoskodót nem zavarta a másik három ember. Nem társaság volt, nem egy közösség, a tagok élete rövid-hosszú közepes, ismertség és halál kézenfogva járt.
Tépett ruhájuk, kék zöld foltjaik, az elõzõ két közösség meleg fogadtatásának nyoma bizony egyiküket sem engedte kilógni a tömegbõl.
Elkezdõdött az elõadás, a bohócok felsorakoztak, veretes mutatványokat, komikumot és fekete humort, a halál tornácán könyöklõknek feledést és gondolattalan állapotot, a pokolból visszaérkezõknek hangos torz rémképek elnyomására harsány humort és élveteg gondolatokat mutattak, csináltak, éreztek át és tettek.
A fõ attrakció az volt, amikor két ember, fejjel lefelé fogott meg egy harmadikat perdülettel kisérve lökte fel, állványon álló társai (lehettek vagy hatan) egy emberként egy lendülettel és mozdulattal ahol érték, ott segítették céltalan röptét, ahogy álbucskázott a magasra emelt lécen (rezdülés se látszott rajta), és egy alig ember széles embermagas vizesdézsában landolt.
A közönség örjöngött, tombolt, torkaszakadtából nyerített és nevetett.
A három deviáns nem.
Ez nem az a társaság volt, aki finomkodott, a szakadt ruhás vezetõjük húzta el õket, idõben, a felhergelt, halálgondolatok félelmével és szörnyûségével együttélõ emberek orra elõl, ki a cirkusz elé.
A vezetõ nem úszta meg. Nem különösebben mély, de lassú cseppekkel fenyegetõ vércsík húzódott a bal karján.
A tépett öltönyû gentleman a mobiltelefonjával taxit hívott, rögtön kettõt.
Fél szemével a sebet végigmérve, férfias kötelességét letudva, kézfogással köszönt, az elsõ taxiba szállt, és elindult haza.
Az úriember, szakadtan érkezett a rózsadombi villa bejáratához, a kert õszirózsái befutották a fekete vaskeresztet, ami alatt a felesége feküdt.
Az ajtóban az asszisztense fogadta, titkárként, és bébiszitterként felügyelt a házra, és benne azokra az adatokra, amik miatt a ház melléképületében egy három fõs amerikai FBI rohamcsapat tartózkodott.
Bent, azonnal átöltözött, levette a nyûgös és szakadt ruháit, és ült a gép mellé dolgozni.
Az öltönyös uriember kutató volt, ûrkutatásra adta a fejét, statikai kisérleteket végzett a következõ generációs hordozórakéták kifejlesztésénél, ezen kívül az õ vállán nyugvott a következõ ûrhajó embereket is szállító része.
Ha nem teljesít, a prodzsekt nem kapja meg a pénzt.
Ami a legkissebb probléma, ha nem tervez megfelelõen, nem ír elõ megfelelõ fittségi kondíciókat az asztronautáknak, akkor azok az indítás után szörnyethalnak.
Elment az olimpiai magasugrásra, látta, hogy az összpontosítás, a fókusz és a rigorózus feladatok miképp csinálnak az ember testébõl gépet.
Elment a nap cirkuszába, megszemlélte az artistákat, azt a bonyolult formagyakorlatot, amit nem csak a gépies összpontosítás és a funkcionalitás vezérelt, hanem a külvilág limitációi és a megfelelés szükségessége.
A szeme elõtt vált az ember géppé, és gépbõl egy rendszer egységévé, egy rendszer egységébõl pedig többé, mint amire az egyének külön-külön képesek.
Ezután, elment egy külvárosi cirkuszba, megtekinteni a bohócszámot, ahol látta az embert, ahogy nem gép, nem egy egység szerves része, hanem egyénként, egy közösség közepén egyedül maradt, a halál szelével ritmusra járó lényként a vég és a pusztulás idegi és leki terhe mellett teljesít, talán tízszer többet is, mint amit fókuszált elmeként képes lenne.
Csettintett a nyelvével, és nyugodtan dõlt hátra a gép elõtt, Az agya a deviancia, a káosz és esszenciarendszerén át, kikotyvasztotta a tényt.
"Legyõzhetõ a föld gravitációja, létezik olyan ember, aki kilép a világûrbe, és mindezt, kétségen kívül lehetséges megvalósítani."
A cirkusz mellett, az egyszerû eszközök segítségével, a fehér gyolcsinges deviáns ellátta a vezetõjük sebét.
Ezután elköszönt és beszállt a taxiba.
Tisztes családi házhoz érkezett, a kert rendezett gyepén át indult a kétszintes angliai vidéki házba, az alsó szinten szeretõ felesége várta, a felsõ szinten egy szem lánya, rózsaszín nyusziját szorítva álmodott magának egy szebb jövõt.
A doktor, deviáns egyedként, nem szívsebésznek, nem fogtechnikusnak, plasztikai sebésznek, és nem pszichológusnak ment.
Egyszerû vidéki háziorvos volt, aki praktizálás után, a usenet megfelelõ med.sci kezdetû fórumain át szólt bele a nemzetközi orvosbiológiai, orvoslástani kérdésekbe.
Nem kevés ember köszönhetett neki nem keveset azzal, hogy a usenetes konzíliumokon, diagnosztizálni, nagy pontossággal elõrejelezni, és és megoldást tudott nyújtani több esetleges komplikációra.
A mai nap, a magasugró gálán, megtanulta az akaraterõ kondícióformáló hatását értékelni, a nap cirkuszában a közösség pszichológiai hatását vizsgálta, a külvárosi cirkuszban pedig az agy önregeneráló folyamatait követhette nyomon.
Biztos volt abban, hogy ez a három esemény, bár egyetlen bizonyítható, tisztán, és egyértelmûen megfogalmazható elõnnyel sem szolgált számára, érdemes volt megélnie.
A harmadik deviáns, bizony gyalogolt. Három és fél órás gyaloglás után jutott el a bullet train legközelebbi állomására, világosodni kezdett az égbolt, amikor megérkezett a gyors járat, ami egészen Tokyo külvárosán túl, vidéken tette le.
Elsétált a vidéki lakótelep széléhez, otthon ajtót nyitott, és három lakótársa várta.
Az elsõ friss gézzel átkötött kézzel, a másik kettõ magáról nem tudva, mozdulatlan feküdt a padlón.
Átlépett az ajtón, és a három mozdulatlan korpuszon, beszabadult a konyhába, és a hûtõt nyitotta ki, közvetlenül az ablak után.
A hûtõben odébb tolta egyik lakótársa heroinos tûjét és fecsknedõjét, arrébbtette másik lakótársa véres tõrét, és nyugodtan konstatálta, hogy az abszintosüveg mellett még ott volt az üveg narancslekvár, ami némi dextrózzal kecsegtetett a hosszú nap másnap reggelén.
Nem véletlenül lakott a következő generációval.
Tisztában volt azzal, hogy az abszinttel agymosó kolléga, ha felnő: -Idült alkoholistaként megy el mérnöknek, aki megeshet, hogy emberközelibb és földhözragadtabb témát választ az űrtudományoknál.
Az a rengeteg gondolat, ötlet, a szinte végtelen információkavalkád, ami az agyát fertőzi a külvilágból, rendes tisztogatásra és válogatásra szorult.
Ezért az abszint.
Mellette, a tőrével szórakozó kolléga feküdt. Önkínzása és mániákus gondolatai ellökték arra az útra, ami az orvosláshoz vezeti.
Hasonlatosan a cirkuszt is megjárt orvoshoz, át fogja látni az emberi test érzékenységét, saját testén tapasztalva a sebek súlyosságát, fokát, a fájdalom mértékét, fajtáját milyenségét.
Orvos lesz.
Majd.
A harmadik kolléga a Heroin rabja.
Alkotó.
A következő generáció alkotója, aki a szenvtelen zümmögő agyával, nem tud miként boldogulni az élet korlátozott lehetőségeivel, azzal a fajta sivár átlagok és középértékek szülte társadalom- élet- és lélekrendszerrel, ami az életet körülveszi.
Ha felnő, alkotó lesz.
Művész.
Ha megéli.
Ezekkel a gondolatokkal a fejében, és egy finom adag lekváros kenyérrel a gyomrában sétált ki a fürdõszobába, lemosta, és egy megfelelõen kevésbé durva kefével lesúrolja a hátseb környékérõl az odaszáradt vért és koszt.
Bent leápolta a sebet és tett rá egy gézpárnát, utána felébresztette kötözött kezû kollégáját.
Áttekertette vele, hogy mozgás közben se zavarja amíg gyógyul.
Író volt.
Nem részletezem, hogy miért ment a két másik emberrel.
Az író az a fajta ember, aki a lehetõ legnagyobb mértékben rá van szorulva arra, hogy ne explicit, hétköznapi események vegyék körül, és hogy a lehetõ legnagyobb deviancia tombolásának közepette is képes legyen meghúzni azt a határvonalat, ami õt, és az alkotót elválasztja egymástól.
Számára a magasugrás, egy gála volt, a szurkolók embertömegbõl egyének relációjaira bomlott le, a porond elnyújtott ellipszise kompozíció volt, a magasugrás egy jelképrendszer, ahogy az ugró, az üdvrivalgás és a magasság is.
Az emberi indulatok és érzelmek kitörése számára napi jelenség, az unalom határán táncoló hétköznapi eseménysorozat.
A circus of the sun artistaszáma, a légkörrel eggyütt változott, megszikráztatta az agyában a kasztosodás, etikai és morális különbségek, az önámítás és az emberek homológ mivoltát.
A külvárosi cirkusz, maga volt a pokol, az a fajta hely, amirõl sokan álmodnak, de mindezt kellemesen távolról teszik.
Vannak olyan események, amik megszólaltatják azt a fajta vészcsengõt az alkotó fejében, amit a mentális épség és és stabilitás érdekében hagytak meg a fejekben.
Ez a vészcsengő, a közeledő pánikroham előszele.
Az alkotó azért alkotó, hogy ezt a csengõszót megszokja.
Azon az éjféli elõadáson volt ideje hallgatni.
Vége.
P.S:
Tisztelettel, tartozom a három deviáns találkozásának történetével.
A találkozás egyszerû.
A usenet egyik topicjában volt megszervezve egy esemény, hogy aki akar jönni magasugrást nézni, az jelenjen meg egy õszirózsával a cirkuszi gála elõtti parkolóban.
Az öltönyös úriember egy õszirózsás kendõt tûzött a zakója külsõ zsebébe, az orvos egy mellénnyel érkezett, õszirózsával a hátán, az író pedig egy viráglap õszirózsás címlapjával a kezében érkezett.
Kezet fogtak egymással, és szótlan mentek be a gálára.
;D 
