És itt a történet!
Ég és föld között
[/b][/size]
Kora õsszel minden dél bronz-arany délutánba fordult. Hectornak volt egy kedvenc helye édesapja könyvtárszobájának kitárt ablakában: az utolsó meleg napsugarak simogatták a bõrét, és a könyvek lassan váltak langyossá a kezében. Mintha valami belülrõl melegítette volna a papírt, a bõrkötést, vagy épp a könyvjelzõk szövetét. A széles belsõ ablakpárkányt kényelmes ülõalkalmatossággá alakították át, csak neki.
Csak akkor üldögélt ott, amikor az apja nem dolgozott. Olvasott, és az utcát figyelte. Gyakran tévedt a tekintete a szemközti ház felé. Utána mindig hirtelen és erõteljes mozdulattal emelte följebb a könyvet, hogy elrejtse az arcát, figyelõ-kutató tekintetét. Utána mindig hirtelen és erõteljes mozdulattal húzta ki magát, azonnal észbekapva, hiszen nem csinált semmi „rosszat”. Nevetett magán, és büszke volt, hogy ezt meg tudja tenni. Persze, ez nem volt mindig így. Nem volt rá szükség.
Kisgyerekként szokott oda az ablakpárkányra, az elsõ meséskönyveivel, amikor még a kinyújtott lába a közelébe sem ért a falnak. A könyvek változtak: vastagabbak lettek, a rajzok helyét betûk váltották fel, majd újra megjelentek a képek, ábrák, táblázatok, de egy pár hét után rájött, talán ez az egyetlen pont a házban, ahol nem képes tanulni, és visszatalált régi kedves regényhõseihez. A tanulás helye a szobája lett. Másodikos korában kapott a szüleitõl egy földgömböt: pont olyan volt, mint az apjáé. Csak kisebb. Az elsõ kérdése ez volt: „Ha egyszer a Föld gömbölyû, mi miért nem zuhanunk le róla?” A második pedig ez: „Ha egyszer forog, miért nem szédülünk el?” A harmadik pedig ez: „Ha a Föld gömbölyû, akkor az ég is?” Az édesapja büszke volt rá, és minden kérdésére felelt. De Hector nem volt elégedett.
Gyerekkorában nagyon szeretett kérdezni, de szinte soha nem volt elégedett a kapott válaszokkal. Egy idõ után már nem kérdezett: igyekezett mindenre magától rájönni. Szótlan, de okos kiskamasszá vált. A felnõtteket viszont mindenképpen sikerült zavarba hoznia. Kisgyerekként azzal, hogy mindenre rákérdezett; tizenévesként azzal, hogy semmit se kérdezett, de mindent megfigyelt.
Gyakran jártak át vendégségbe a szomszédokhoz: villásreggelikre, ebédekre és vacsorákra; piknikekre, partikra és születésnapokra. Hector ezeket megadással tûrte, és figyelt. Legfurcsábban azokon az alkalmakon érezte magát, amikor a szemközti szomszédokhoz látogattak, a Maugham-Delcour család villájába. Brianne Maugham-Delcour szõke volt és szûkszavú. Charles Maugham-Delcour határozott és tekintélyt parancsoló. A két család viszonya pedig leginkább… nyájas… szívélyes… és negédes. Kisgyerekként persze Hector még nem ismerte ezeket a szavakat, csak azt látta, ahogy édesanyjának az arcára dermed a mosoly minden látogatás alkalmával. Egyszer tette csak neki fel a kérdést: „Te most miért mosolyogsz?” Az édesanyja azt felelte: „Mert jókedvem van!” Hector attól kezdve nem hitt el semmit abból, amit a Maugham-Delcour házban hallott. Legalábbis egy jó ideig.
---------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Az ilyen aranyban fürdõ délutánokon valahogy csapongóbbak voltak a gondolatai; lassabbak az ebédtõl, édesebbek talán a desszertnek köszönhetõen, és vágyódóbbak… egyre vágyódóbbak a távolság miatt. A szemközti ház erkélye újra meg újra magához csalta a tekintetét. Üres volt. Kínzóan üres.
Majdnem egy évnyi fájdalmas bolondéria kínozta. Illatok és érintések. Közelség. A kiszolgáltatottság érthetetlen bilincse, amely egyszerre ellökte és visszahúzta, taszította és vonzotta… el a szülõi háztól, vissza az otthonhoz… az ablakhoz… a szemközti erkélyhez. Néha úgy hitte, pontosan tudja, melyik volt az elsõ pillanat. Néha attól félt, a tényleges okok a gyermekkor ködébe vesznek.
A Maugham-Delcour-família háromtagú volt, pont ugyanúgy, mint Hector családja. Anya, apa, és egy fiú: Vincent, aki évekig csak egy gyermekarc volt a selyeminges forgatagból. Hector elsõ biztos emléke róla egy piknikhez kötõdött: olyan tízéves lehetett, míg a fiatalabbik fiú talán hét. Több más gyerekkel együtt sárkányt eregettek, míg a színes, szalagos „csodalény” fenn nem akadt egy fán. A legidõsebb közülük Marc Rokoff volt, tizenhárom éves nyurga kamasz, de akárhogyis ágaskodott, nem érte el a faágat, amely a zsinórt feszítette. Nem Vincent volt a legfiatalabb, de a fiúk közül õ volt a legkisebb és legkönnyebb; Marc a nyakába vette, és együtt, óriásként, elérték a fogoly sárkányt. Vincent kioldotta a beakadt zsinórt, de ahelyett, hogy leadta volna a végét a feléje nyújtózkodó kezeknek, õ is kinyújtózott: magasabbra, mint addig bármikor, és szélnek eresztette a rabot. A hirtelen mozdulattól egy kicsit megbillent, Marc is a játékszerre figyelt, és Vincent egyensúlyát vesztve a földre zuhant. A zsivajgó gyereksereg egy része a tovaszálló sárkányt figyelte, a többiek a fûben fekvõ Vincent köré gyûltek… némelyikük haragosan, volt, aki félig-meddig gúnyolódva, Clementine Charriére viszont zokogott. Hector még soha nem látott lányt ennyire sírni, a kis Clementine hatéves szívének minden fájdalmával rohant el Vincent szüleiért. A fiú agyrázkódást kapott, és minden gyerek együtt ment el meglátogatni. Némelyikük fanyalgott, némelyikük haragudott Vincent-ra a sárkány miatt, sokan sajnálták, de Hectort igazán csak egy dolog döbbentette meg: egyikük se kérdezte meg, hogy „Miért?”. Õ sem. És többé nem kereste Vincent társaságát. Legalábbis egy jó ideig.
-------------------------------------------------------------------------------------------------------
A szemközti erkély korlátjára rászállt egy sárga kismadár, és egy szédülten-szédítõen cifrázott dalba kezdett, amely hamarosan egy kis szürke madarat vonzott hozzá. Szinte semmi sem utalt arra, hogy a szikrázóan sárga dalnok egy fajba tartozik a hallgatag szürke tollassal, de csak így lehetett, mert a két madár pár pillanat múlva továbbrepült… párban. Hector pedig tovább gubbasztott egyedül a párkányon, és fájdalmasan üresnek érezte a házat. Már meg sem próbált a könyvre figyelni.
Néha úgy hitte, pontosan tudja, melyik volt az elsõ pillanat, hogy mikor kárhozott el; már több mint egy éve. Utolsó évét kezdte a Szent Dominik Gimnáziumban, és õ beszélt az évfolyam nevében az évnyitó ünnepségen. Azaz csak beszélt volna, ha bármi is hallatszott volna a gimnázium körül körözõ cirkuszkocsik hangosbeszélõjének rekedt rikácsolásától. Tisztán emlékezett: a trombitaszóló olyan fals volt, hogy a legszívesebben a fülére tapasztotta volna a kezét, de ezt nem tehette meg a „publikum” elõtt. Ehelyett még jobban kihúzta magát a pódiumon, amely az összegyûlt diáksereg fölé emelte, majd megpróbálta tiszta hangon túlzengni a fülsértõ csinnadrattát, és a diákok soraiban támadt hangzavart. Egy fiú volt csak, aki nem forgolódott döbbenten a hangok forrását keresve, aki nem bökdöste kuncogva a szomszédját, aki nem kezdett kiabálva-ordítva fontoskodó szervezésbe, hogy „mielõbb csend legyen”. Vincent Maugham-Delcour rezzenetlenül állt a méhkasként nyüzsgõ-zsibongó tömeg közepén, tekintetét egy pillanatra sem fordította el a színpadon kínlódó szomszédjától. Hector sokszor azt gondolta, talán ez volt a pillanat. A pillanat, amely mindent megváltoztatott.
Még évek múlva sem értette, hogy miképp is került rá a „gyanúsítottak listájára”. A Szent Dominik Gimnáziumban minden bebizonyított diákcsíny súlyos büntetéseket vont maga után, és végzõsként neki erre semmi szüksége sem volt… Még évek múlva is fel tudta idézni az igazgatói iroda illatát: volt már ott azelõtt, de a korábbi kellemesen felnõttes dohányszag akkor valahogy vészjóslóvá vált… ilyennek képzelte a hatalom illatát. Hárman álltak az igazgató elõtt, de Arsten Konrad neve hamar tisztázódott, és õt elengedték. Ketten maradtak néma vigyázállásban, amikor az igazgató kiment telefonálni. Átlátszó trükk volt, Hector kicsit csalódott is az iskola elsõ emberében. Egy pillanatra megkísértette a gondolat: csak egyet kell kérdeznie, csak egy „Miért?”, és az õ neve tisztázódik. De csak egy pillanatra, mert azonnal eszébe jutott a kék eget hasító színes papírsárkány. Egyikük sem szólalt meg, míg a férfi vissza nem jött.
Az igazgató jó ember volt: szigorú, szûkszavú és titokzatoskodó; türelmes, tapasztalt és talán bölcs is. Persze neki sem sikerülhetett minden. Némán figyelte egy darabig a két fiút, akik továbbra is vigyázállásban meredtek az íróasztal mögötti falat beborító könyvespolc egy-egy pontjára. Amikor látta, hogy hallgatással nem ér célt, Hector elé lépett:
- Fiam? – Az egyszavas kérdésben Hector a legellentétesebb érzelmeket vélte felfedezni: értetlenséget és megértést; sürgetést és türelmet; döbbenetet és kíváncsiságot; szigort és bizalmat. Azt a bizalmat, amiért a fiú három éven át keményen dolgozott, és amit végül egyetlen mondattal elárult.
- Én nem tudok semmit, Uram. – Nem szokott hazudni, általában nem volt oka rá, akkor mégis egészen könnyedén ment neki. Talán ezért volt az, hogy egy pillanatig sikerült becsapnia magát: nem is hazudott, hiszen õ tényleg nem tud semmit semmirõl; igazából nem is ismeri jól azt a gyereket, aki történetesen épp a szomszédjában lakik, és az, hogy nem döbben meg mindenféle kóbor cirkuszkaravánon, tulajdonképpen nem is jelent semmit. Aztán rájött, hogy ugyanolyan átlátszóan hazudik, mint az igazgató, még akkor is, ha technikailag egyetlen hazug szó sem hagyja el a száját.
Nem kaptak büntetést, nem volt ellenük bizonyíték. Hector nem tudta, hogy az igazgató igazságérzete, vagy részrehajlása segített-e rajta, de abban biztos volt, hogy az az ominózus délután mindent megváltoztatott. Csak még nem tudta, hogyan.
A hosszú, néptelen, visszhangzó folyosóra kilépve Hector balra indult, Vincent jobbra. Egyszerre torpantak meg, egyszerre fordultak hátra, de csak Vincent indult el. Hector vissza akart fordulni az osztályterem felé, de valamiért nem mozdultak a lábai: Vincent-nak hat ablak mellett kellett elhaladnia, hogy odaérjen hozzá; szõke haja minden ablaknál aranyfényben csillant meg, mintha glóriát hordott volna. Hector mosolygott: keserûen, szomorúan, komoran. A másik fiú tõle kétlépésnyi biztos távolságban megállt: a zsebében ökölbe szorította a kezét, de az arcáról semmilyen érzelmet sem lehetett leolvasni.
- Miért? – csak ennyit kérdezett, Hector pedig válasz helyett kibökte az elsõ gondolatot, ami eszébe jutott:
- Pont ez a kérdés – õ is zsebredugta a kezét, majd megfordult és elsétált az osztályterem felé. Válasza nem volt, csak kérdései, amikre válaszokat nem is remélhetett. Legalábbis egy jó ideig.
-------------------------------------------------------------------------------------------------------
Hector azon kapta magát, hogy a kezében lévõ könyv borítóját bámulja. Jobb mutatóujját dugta a lapok közé, és a könyv gerince úgy simult a tenyerébe, mintha oda teremtették volna. Talán, mert pont oda teremtették. Egy krimi volt: A regény fõhõse mindig magányos farkas volt, bár szinte soha nem élt egyedül. Azonban átlépett egy határt: játszott egy másik ember életével, és egy olyan furcsa kettõs kötelékben találta magát, ahol már nem csak az õ élete volt veszélyben. És õ tette, amihez a legjobban értett: féligazságokat mondott… hazudott… gyilkolt… áltatta magát… önmagáért és a társáért. És mindeközben olyan dolgokat is mûvelt, amikhez egyáltalán nem értett: bízni kezdett… megpróbálta megvédeni a férfit, akit bajba kevert… pillanatokra még talán õszinte is volt… megosztotta a terveit… a társáért és önmagáért. Egyikük sem menekülhetett a helyzetbõl, egyikük sem menekülhetett a másiktól.
Hector viszont éppen menekült. Majdnem egy évnyi értetlenség és egyensúlyozás után, nyár közepén úgy döntött, hogy éretten fog viselkedni. Azt tette, amit ilyenkor általában a „felnõttek” szoktak: elmenekült… egy lakásba az egyetem közelében. Persze minden csak rosszabb lett, hiszen ezek után már „kínzójának” hiánya miatt gyötrõdött. Elfoglaltságaira hivatkozva csak akkor ment haza ha tudta, hogy a ház üres… vagy ha az õ házuk nem is, de legalább a Maugham-Delcour villa. Örült, hogy még tud nevetni magán. Hiányoztak a szülei és a nagyapja; hiányzott az otthona, a szobája, és a kedvenc helye az ablakban. Hiányzott a szemközti erkély.
Ahogy fölpillantott, egy pillanatra majdnem leszédült a párkányról. A szemközti erkély korlátján ott ült Vincent: kétoldalt kapaszkodott a vasrácsba, az egyik lábfeje szintén be volt akasztva, de a másik lábát komótosan lóbálta a kétemeletnyi mélység fölött. Mosolygott.
Mosolygott. Valahogy vészjóslóan, ahogy az elsõ vívóedzésükön a gimnáziumban; ahogy a lopott piros Lamborghiniben; vagy Hector ágyán fekve. Ez a mosoly annak szólt, hogy észrevette, hogy észrevették, és hogy nem zavarja, ha zavar. Igazi Vincent Maugham-Delcour-féle mosoly volt, amit általában valami nagy õrültség követett. De most csak egy fordulattal visszaugrott az erkélyre, intett Hectornak, hogy maradjon a helyén, és eltûnt az ajtó mögött.
Hector néha úgy hitte, pontosan tudja, melyik volt az a pillanat, amikor elkárhozott. Nem az, amikor elõször érezte, hogy közelebb kell mennie Vincent-hoz, hanem az, amikor elõször érezte azt, hogy ezt nem szabad. Aztán mindig rá kellett jönnie, hogy téved: mégsem az volt az a pillanat, hanem egy másik… egy ugyanolyan… egy, a rengetegbõl.
Azzal, hogy hazudott Vincent miatt az igazgatónak, elrugaszkodott egy trambulinról, és zuhanni kezdett… már egy éve csak zuhant, és félt a csobbanástól. Mintha egy éven át végig visszatartotta volna a lélegzetét, az albérletében viszont nem volt levegõ… levegõ csak ott volt, ahol Vincent, az õ közelében viszont nem lehetett levegõt venni. Nem volt szabad. Nem volt szabad levegõt vennie, amikor a vívóedzésen összeakadt a tõrjük; amikor az ebédlõben Vincent nyugodt természetességgel ült le mellé; amikor tanulás címén végignyúlt az ágyán; és akkor meg pláne nem, amikor tanulás címén õ ült feszengve a szõke fiú ágyának szélén. Feszengenie se lett volna szabad. Vincent maga volt a levegõ.
Vincent papírsárkányt eregetett. A szikrázóan színes „csodalény” felrepült a magasba és a fiú egy madzaggal irányította: közelebb… messzebb… föl… le… jobbra… balra… közelebb… távolabb… jobbra… Csak idõ kérdése volt, hogy mikor szakad el a madzag.
Az elsõ vívóedzésükön Vincent küzdött, mint egy oroszlán… mintha csak vérre ment volna a dolog. Addig harcoltak, míg végül ketten maradtak a vívóteremben… és végül az öltözõben. Hector zavarba jött attól, ahogy Vincent nézte, hogy öltözik… és még jobban zavarba jött attól, ahogy õ nézte Vincent-t… Vincent viszont ritkán jött zavarba bármitõl is, vagy legalábbis nem mutatta.
Hector végzõs volt, Vincent elsõs, a tanórákon kívül mégis valahogy mindig úgy alakultak a dolgok, hogy ritkán távolodtak egymástól messzebbre egy karnyújtásnál. Hector mindennapos vendég lett a Maugham-Delcour villában, Vincent pedig nap mint nap feltûnt a Chateubriand-házban, sokszor tanulás címén, és Hector tanult is. Megtanulta, hogy néha a puszta létezés is tud fájni, és hogy néha sokkal nehezebb valamit
nem megtenni, mint megtenni. Például egészen egyszerû lett volna a fölébreszteni Vincent-t, amikor az õ ágyán aludt el a tankönyv fölött, megérinteni, megrázni egy kicsit, kivenni a kezébõl a könyvet, a fölé hajolni és… sokkal egyszerûbb lett volna, mint
nézni. Nézni, ahogy alszik, ahogy emelkedik és süllyed a hasa, ahogy a vonásai kisimulnak, és olyan gyermekien ártatlan lesz az arca, hogy…
Hector június végén költözött el, és egészen kósza reményeket táplált. Maga is tudta: badarság azt hinnie, hogy többé nem találkoznak, mert nem kerülheti el sokáig, és fõleg nem
örökké. De ebben reménykedett, ettõl félt, és így is lett. Legalábbis egy jó ideig.
--------------------------------------------------------------------------------------------------
A ház csöndes volt, és Hector szinte hallani vélte az ajtóban lejátszódó párbeszédet. Vincent nyilván a maga szokásos lendületes belépõjével érkezett; az inas, Harte, pedig nyilván a maga szokásos sztoikus nyugalmával fogadta. Vincent nyilván nem is kicsit fensõbbséges modorban közölte, hogy Hectort akarja látni; Harte pedig nyilván hasonló stílusban felelte, hogy Hector viszont nem akartja látni õt. Vincent erre nyilván azt felelte, hogy Hector tud az érkezésérõl, ami igaz is volt. Harte pedig erre már nyilván nem mondott semmit, csak beengedte a fiút. Harte valahogy mindenkinél többet tudott Hectorról és Vincent-ról… és valahogy mindig pontosan tudta, hogy mit kell tennie. Például, mikor kell elküldenie a fiút… vagy mikor kell beengednie.
Hector hallotta Vincent lépéseit a lépcsõn… vagy legalábbis hallani vélte. A szemközti erkélyre közben visszaszállt a furcsa madárpáros: a sárga madár szédülten tilinkózott, a szürke pedig megbabonázva követte. Azután õ is rázendített, mire a sárga madár teljesen elnémult, és talán leesett csõrrel hallgatta párja énekét. Végül egy lélegzetelállító légibemutatóba kezdett, hogy újra felhívja magára az énekes figyelmét. El-vissza röpdösött a levegõben a szürke madár elõtt, aki elcsöndesedve bámulta, majd mégis inkább újra dalolni kezdett. A sárga madár szinte megdermedt a levegõben, egy pillanatra talán el is veszette az uralmát szárnyai fölött, de aztán gyorsan visszanyerte az egyensúlyát, és szinte kelletlen lassúsággal szállt le az énekes szürke mellé. A szürke madár elhallgatott, párjára nézett, majd elrepült… a sárga követte. Hector megnyugodott, és lélekben megpróbált felkészülni arra, hogy újra beszéljen Vincent-nal.
Utolsó beszélgetésük volt a közvetlen oka annak, hogy Hector elköltözött. Nem olyan rég kezdõdött a nyári vakáció, amit Vincent rendre a Maugham-Delcour-birtokon töltött, vidéken. Persze soha nem az egészet, de nyár nem múlhatott el az „õsök földjének” meglátogatása nélkül. És abban az évben Vincent meghívta Hectort is.
A parkban voltak, egy terebélyes koronájú fa alá telepedve. Hector olvasott, vagy legalábbis olvasni próbált; hátát a fatörzsnek vetette, az egyik lábát kinyújtotta, míg a másik térdével a könyvet tartó kezét támasztotta meg. Nem nagyon sikerült a könyvre koncentrálnia: Vincent ott feküdt szinte mellette, a fák lombjait, vagy a felhõket bámulta, egyik keze a tarkója alatt, a másikban egy fûszálat forgatott, amit végül lassan rágcsálni kezdett. Ragyogó idõ volt, Vincent elnyújtózott a fûben, az inge és a nadrágja között pedig egy vékony csíkban kilátszott a hasa. Hector tekintetét pedig vonzotta az a vékony, fehér csík. Vincent nyújtózott egyet, a csík szélesebb lett, Hector pedig egy nagy sóhajjal letette maga mellé a könyvet. Épp meg akart szólalni, amikor Vincent hirtelen felült, és döbbenten meredt fölfelé. Õ is felnézett, és egy pillanatra azt hitte, képzelõdik; úgy érezte, ugyanazt a papírsárkányt látja, amit a másik fiú majdnem kilenc évvel azelõtt elengedett.
Ez természetesen lehetetlen volt, de Vincent ugyanolyan döbbenten nézett felfelé, és a tekintetével követte a szabadon szálló papírsárkányt, ahogy ellavírozott magasan a fejük, a lombkoronák, a háztetõk felett. Ugyanolyan volt. Ugyanaz semmiképpen sem lehetett, de ugyanolyan volt. Ahogy az utolsó színes papírszalag is eltûnt a látóterükbõl, a két fiú összenézett. Vincent mosolygott… nem a szokásos Vincent Maugham-Delcour-féle mosollyal, hanem egy olyan ember mosolyával, aki csodát látott. Hector pedig visszamosolygott rá, ritka és félszeg mosolyainak egyikével. És abban a pillanatban el is komolyodott, ahogy a tekintete megállapodott a másik fiú ajkain. Közelebb hajolt, éppen csak egy kicsivel, majd lassan még közelebb, majd még egy kicsit… az orra már egész közel volt másikéhoz, amikor Vincent szinte riadtan visszahõkölt, és hátrébb csúszott.
Összevissza kezdett beszélni, láthatóan zavarban volt, miközben Hector csak döbbenten ült a helyén. Ez volt az elõ alkalom, hogy Vincent-t félni látta, és ez talán õt is megijesztette egy kicsit. Ez volt az elsõ alkalom, hogy valamelyikük megpróbálta átlépni azt a határt, amelynek vonalán már hónapok óta táncoltak véletlen, fél-szándékos és teljesen direkt érintésekkel, apró simogatásokkal, hosszan egymásba kapcsolódó tekintetekkel, néha pár pillanatra összekapaszkodó kezekkel, összeérõ vállakkal, és menet közben egymáshoz súrlódó testtel; gerjesztve és csitítva egymásban a vágyat valahol a természetes ösztönök peremén egyensúlyozva. Hector csak Vincent közelében akart lenni… egyre jobban és jobban, egyre kínzóbban, de a máskor mindig olyan magabiztos Maugham-Delcour-sarj erre még nyilvánvalóan nem volt felkészülve.
Ekkor csúszott ki Vincent száján a meghívás a Maugham-Delcour birtokra. És Hector ekkor döbbent rá, nem biztos, hogy ki fogja bírni, egy hónapig összezárva a másik fiúval a világ végén. Nemet mondott, méghozzá elég sértõn, Vincent Maugham-Delcour pedig sohasem tûrte jól a sértéseket. Két nap múlva elutazott a birtokra, Hector pedig a belvárosba költözött. Innentõl kezdve csak a szüleitõl hallott a fiúról, aki Clementine Charriérre-rel járt el szórakozni, míg apró darabkákra nem törte a lány szívét. Õ szeptemberben elkezdte az egyetemet, és igyekezett nem gondolni Vincent-ra, akinek még a hiánya is hiányzott… De Hector erõs volt, egy igazi Chateubriand, és úgy döntött, hogy nem adja fel. És a terve tulajdonképpen mûködött is. Legalábbis egy jó ideig.
--------------------------------------------------------------------------------------------
Az ajtóban hirtelen jelent meg Vincent alakja. Szokás szerint egyszerûen beviharzott a szobába valami olyan fensõbbséges eleganciával, ami bárhol azonnal elárulta volna nemesi származását - Vincent Maugham-Delcour szerette a külsõségeket. Becsukta maga mögött az ajtót, és odalépett az ablakhoz, Hectorhoz… akinek egyszerûen görcsbe rándult a gyomra, nem tudott továbbra is nyugton ülni, ezért felállt. Nagyjelentre készült, vitára, veszekedésre, bár nem tudta, hogy akarja-e az egészet, vagy sem… hogy ki akarja-e engesztelni, vagy éppen, hogy provokálni szeretné-e a másik fiút. Szeretett volna Clementine-rõl kérdezni, vagy a birtokon töltött vakációról… szeretett volna hallgatni, és azt akarta, hogy Vincent is hallgasson… meg akarta csókolni a másik fiút… mindezt egyszerre. De Vincent-ra nézve mégis inkább a vitát tartotta a legvalószínûbb eseménynek.
Vincent Maugham-Delcour minden volt, csak kiszámítható nem. A várt támadás helyett inkább szorosan magához ölelte Hectort, aki ösztönösen is viszonozta a mozdulatot… Hector ugyanis többnyire igen kiszámítható volt… talán csak akkor nem, ha Vincent közelében tartózkodott. Vincent közelében ugyanis Hector mindig mélyebben vette a levegõt, és a túl sok oxigén sok-sok bódult õrültségre készteti az embert… Hectornak Vincent volt a levegõ, ezért mélyen beszívta fiú aranyszõke hajának illatát, az arcát a nyakába fúrta, és ellenállt a kísértésnek, hogy megcsókolja a nyak és a váll találkozásánál lévõ apró anyajegyet; mint már annyiszor. Vincent egyik keze Hector tarkójára simult, a másik elõször a derekán pihent meg, majd kicsit följebb csúszott a hátára. Miközben az idõsebb fiú kézmozdulata a baráti hátbaveregetésbõl valahogy lassú, körkörös simogatásra váltott. A szõke egy sóhajjal fonta szorosabbra az ölelést, a két fiú teste egészen összesimult, és az idõsebbik simogató keze pedig lassan egyre lentebb haladt a hátán, amíg el nem ért a nadrág derekáig. A fiatalabb még jobban Hectorhoz simult, és abban a pillanatban nyilvánvalóvá vált számára, hogy mindez már nem játék. Mindkettejük számára, hiszen testük egyértelmû jelzéseit nem lehetett se letagadni, se félreértelmezni.
Vincent lépett elõször hátra; kezeit azonnal a zsebébe süllyesztette, és talán ökölbe is szorította õket. Hector is hátralépett, félig-meddig az ablakpárkány-padon ülve, vagy inkább támaszkodva biztonságos távolból figyelte a szõkét, aki kipréselt magából egy mosolyt. Egy olyan mosolyt, amely kísértetiesen hasonlított a parkbéli mosolyra, de pár pillanaton belül mégis átváltozott a magabiztos, és õrültséget tervezõ Vincent Maugham-Delcour mosolyává. Hector megnyugodott: ismerõs terepen járt.
- Mit akartál ezzel? – kérdezte a fiút, aki erre csak még szélesebben mosolygott.
- Bizonyítani – felelte – Úgy nézem, sikerült! – A magabiztos mosoly egy pillanatra leolvadt az arcáról, ahogy Hector szomorúan megrázta a fejét, de szinte azonnal vissza is tért. Újra közelebb lépett a sötét hajú fiúhoz, hozzáhajolt, egészen közel a füléhez, és úgy suttogta, hogy Hector érezte a bõrén a forró leheletét, és egy pillanatra talán az ajkát is, ahogy a szavakat formálta: -
Lásd már be végre, hogy szükséged van rám! Hector lehunyta a szemét, amikor a fiú gyengéden a fülcimpájába harapott. Halkan felnyögött, és erõtlenül bólintott. Felesleges lett volna kimondania, az „igen” mindenképpen „igen”, akár a szája, akár a teste felel. A teste pedig felelt. Vincent újra átölelte õt, a karjai pedig már megint maguktól mozdultak, ahogy magához húzta a fiút. Pontosan tudta, hogy hazugság, amivel az imént kecsegtették… olyan ígéret, amelyet talán évekig nem váltanak valóra, de nem érdekelte, mert azt is tudta, hogy megéri. Megéri a gyötrõdés és a várakozás, megérik a botrányok és a hazugságok… Megéri, mert egyszer, elõbb-utóbb õ lesz az a papírsárkány, akit Vincent szabadon fog engedni. Addig is õ lesz a szikrázóan színes „csodalény”, aki felrepül a magasba, míg a fiú egy madzaggal irányítja: közelebb… távolabb… föl… le… Csak idõ kérdése, hogy mikor szakad el a madzag. Addig pedig õ türelmesen fog várni. Ha kell, örökké. De legalábbis egy jó ideig.
Vége
[/b][/size]
Szóismétlés van, de kit érdekel?! Csak harmadszori olvasásra tûnt fel... Egy szó mint száz: I'm lovin' it... a lot!
Talán ez az utolsó dolog, ami eszembe jutna róla, de az is igaz, hogy igyekeztem benne mindent megmagyarázni. Most volt idõm. Nem igazán akartam élethû lenni, inkább csak a szokásosat: dobbantani egy nagyot a valóságtól. Visszatérõ zárómondat: Most elgondolkodtam, hogy honnan jött. Fogalmam sincs, és ez hátborzongató. Kevin Caldwell... Nem hallottam róla, de nyugodtan diszkvalifikálhattok, ha akartok, mert ezt innentõl elismerésnek veszem. Köszönöm!