Post by ruka on Mar 14, 2006 22:40:47 GMT 1
Március 14. Egy nappal a határidõ elõtt, ez az én formám ^^;
Nem akartam feltenni, mert nem. Már egy ideje kering a hálón és porosodik ez a pár sor, de úgy éreztem nem való ide. Miért kerül mégis fel? Két tényezõre tudom fogni: Nejire, aki vállalja a felelõsséget és Kudara „kár érte” mondatára.
Ballada a farkas és a bárány szerelmérõl
A/N
Oké, elõször is, nem vagyok normális.
Amikor elõször láttam a challenge kiírást, akkor ez jutott eszembe: „Milyen kis fluffos, sok cukor sztori lesz és milyen kis habos-babos és yeah, lovelove, én tuti nem írok, mert nincs idõm és különben is, de majd olyan jó lesz olvasni ^___^”
Aztán így… ehhehh… sok stresszhelyzet (meg pár sokk ^^;; ) úgy éreztette velem, hogy muszáj kiírnom magamból, d-d-de nincs témám és ilyenkor mit csinál az ember? Kerestem egy mondatot. És ez a szörny született belõle *mutat lefelé* Gondolkoztam egy csomót, hogy feltegyem-e, áááhh, gáz vagyok -___-;
Besorolás: Khm, nem novella, nem drabble, valami más, valami egyperces rusnyaság. Persze angst meg dark meg vééééér meg ilyenek.
Korhatár: embere válogatja, személy szerint R-et (16-os karikát) szavazok.
Páros: férfi x fiú (nem tudok neveket adni T____T)
Ha nincs Dir en Grey: Dead tree, akkor ez most nem ilyen amilyen (és Kyo akkor is félelmetes!!!!!)
Az alvadt vér a fogai közé szorult és kesernyés ízével mérgezte a nyelvét. Kimerült teste lagymatagon volt kiterítve a padlón.
Õ pedig csendesen szuszogott. Elõször képtelen volt felfogni a fájdalmat, ami a szeme sarkában telepedett meg, majd végigkúszott az arcán, a gerincén, egyetlen csigolyát sem kímélve. Az agya próbálta azonosítani a szenvedés magját, a helyet, ahonnan egész testére szétárad a fájdalom.
Mintha… mintha az egyik része hiányozna.
„Ah” nyögött fel hirtelen lábához nyúlva, óvatosan tapogatózva a bal combjánál. Mintha…
Érezte, Úristen, érezte, ahogy valami nem stimmel. A teste, a teste mintha darabokra lett volna szaggatva. Hirtelen úrrá lett rajta a pánik. Légzése felgyorsult, feszültség járta át a lelkét.
Az ablakon besütõ napfénytõl fájt a szeme, és homályosult a látása.
Valami nincs rendjén, ennek nem így kellett volna történnie, egyáltalán mi történt? Képtelen volt az üres gondolatait összeszedni. Képtelen volt az emlékezés apró darabkáit egymás mellé helyezni és kirakni.
„A francba” sziszegte. Fel kell kelni. Talpra kell állnia, el kell mennie innen. Dübörögtek a hangok a halántékában.
A szobában azonban lassan –oh, el sem tudjátok képzelni milyen kínzóan lassan- kopogások visszhangoztak. Periodikus kopogások, mintha a vég órájának hirdetésére lettek volna rendeltetve.
A fiú megremegett.
Segítséget kell hívnia. Segítséget kell hívni. ’Segít--’ mondta volna, de egyszerûen nem jöttek a szavak. A félelem összeszorította a lelkét (ha képes lett volna, talán össze is roppantja), és mintha sebeket karmolt volna jeges körmeivel a torka belsõ felületére.
A lépések hangja egyre erõsödött.
’Nem. Az nem lehet. Nem engedheti.’ Futottak át a fiú agyán a gondolatok.
Minden erejét összeszedve hasára fordult. Hiszen a félelem elõször megbénítja az embert, majd mozgásra kényszeríti. Kezeit elõre nyújtotta, és ujjbegyeit a padló réseibe nyomta, és túlvilági erõt magára erõltetve kezdte el vonszolni magát a lépések közeledtével ellenkezõ irányba. A piszkos fúga körmei alá szorult. A testén kiülõ vért önkéntelenül festették koszosra a szürke porszemek. Csípték a sebet, de ez most nem érdekelte, nem érdekelhette. A lépések egyre közelebb és közelebb kerültek, a fiú pedig vonszolta magát, de az õ élete nem egy amerikai sikertörténet. Nincsenek különleges képességei, és nincsenek különleges kívánságai. Csak szabadságra vágyott, de vannak álmok, amik sosem teljesülnek.
**
Ágy. Forró testek egymásba kapaszkodása. A fiú belekarmolt a férfi lapockájába, finoman végighúzta körmeit az izzadt bõrfelületen. Apró pára szállt ajkából betemetve a szobát.
Az esõcseppek ráolvadtak az ablaküvegre, õk pedig érzéki ritmusra táncoltak.
„Térdelj le” szólalt meg hirtelen a férfi.
„Nem” volt az egyszerû válasz.
„Térdre, Kurva!” A férfi arcára gonosz mosolyt festettek a gusztustalan gondolatok.
**
Sose fog megszabadulni tõle, mindig is ugyanaz marad és ugyanúgy, és a fiú még mindig szereti, ennek ellenére szereti, de ez a szerelem, gyorsan el fogja emészteni mindkettõjüket.
Egy kéz ragadta meg a fejét, és hajánál fogva felhúzta és maga felé fordította a fiú arcát.
„Lásd már be végre, hogy szükséged van rám” mondta, a szokásos, annyira ismert, sátáni vigyor megjelent a képén. Közelebb hajolt majd aprókat harapott a fiú ajkának a szélébõl. Egészen addig, míg a tiszta vércseppek a koszos padlóra nem potyogtak.
Nem akartam feltenni, mert nem. Már egy ideje kering a hálón és porosodik ez a pár sor, de úgy éreztem nem való ide. Miért kerül mégis fel? Két tényezõre tudom fogni: Nejire, aki vállalja a felelõsséget és Kudara „kár érte” mondatára.
Ballada a farkas és a bárány szerelmérõl
A/N
Oké, elõször is, nem vagyok normális.
Amikor elõször láttam a challenge kiírást, akkor ez jutott eszembe: „Milyen kis fluffos, sok cukor sztori lesz és milyen kis habos-babos és yeah, lovelove, én tuti nem írok, mert nincs idõm és különben is, de majd olyan jó lesz olvasni ^___^”
Aztán így… ehhehh… sok stresszhelyzet (meg pár sokk ^^;; ) úgy éreztette velem, hogy muszáj kiírnom magamból, d-d-de nincs témám és ilyenkor mit csinál az ember? Kerestem egy mondatot. És ez a szörny született belõle *mutat lefelé* Gondolkoztam egy csomót, hogy feltegyem-e, áááhh, gáz vagyok -___-;
Besorolás: Khm, nem novella, nem drabble, valami más, valami egyperces rusnyaság. Persze angst meg dark meg vééééér meg ilyenek.
Korhatár: embere válogatja, személy szerint R-et (16-os karikát) szavazok.
Páros: férfi x fiú (nem tudok neveket adni T____T)
Ha nincs Dir en Grey: Dead tree, akkor ez most nem ilyen amilyen (és Kyo akkor is félelmetes!!!!!)
Az alvadt vér a fogai közé szorult és kesernyés ízével mérgezte a nyelvét. Kimerült teste lagymatagon volt kiterítve a padlón.
Õ pedig csendesen szuszogott. Elõször képtelen volt felfogni a fájdalmat, ami a szeme sarkában telepedett meg, majd végigkúszott az arcán, a gerincén, egyetlen csigolyát sem kímélve. Az agya próbálta azonosítani a szenvedés magját, a helyet, ahonnan egész testére szétárad a fájdalom.
Mintha… mintha az egyik része hiányozna.
„Ah” nyögött fel hirtelen lábához nyúlva, óvatosan tapogatózva a bal combjánál. Mintha…
Érezte, Úristen, érezte, ahogy valami nem stimmel. A teste, a teste mintha darabokra lett volna szaggatva. Hirtelen úrrá lett rajta a pánik. Légzése felgyorsult, feszültség járta át a lelkét.
Az ablakon besütõ napfénytõl fájt a szeme, és homályosult a látása.
Valami nincs rendjén, ennek nem így kellett volna történnie, egyáltalán mi történt? Képtelen volt az üres gondolatait összeszedni. Képtelen volt az emlékezés apró darabkáit egymás mellé helyezni és kirakni.
„A francba” sziszegte. Fel kell kelni. Talpra kell állnia, el kell mennie innen. Dübörögtek a hangok a halántékában.
A szobában azonban lassan –oh, el sem tudjátok képzelni milyen kínzóan lassan- kopogások visszhangoztak. Periodikus kopogások, mintha a vég órájának hirdetésére lettek volna rendeltetve.
A fiú megremegett.
Segítséget kell hívnia. Segítséget kell hívni. ’Segít--’ mondta volna, de egyszerûen nem jöttek a szavak. A félelem összeszorította a lelkét (ha képes lett volna, talán össze is roppantja), és mintha sebeket karmolt volna jeges körmeivel a torka belsõ felületére.
A lépések hangja egyre erõsödött.
’Nem. Az nem lehet. Nem engedheti.’ Futottak át a fiú agyán a gondolatok.
Minden erejét összeszedve hasára fordult. Hiszen a félelem elõször megbénítja az embert, majd mozgásra kényszeríti. Kezeit elõre nyújtotta, és ujjbegyeit a padló réseibe nyomta, és túlvilági erõt magára erõltetve kezdte el vonszolni magát a lépések közeledtével ellenkezõ irányba. A piszkos fúga körmei alá szorult. A testén kiülõ vért önkéntelenül festették koszosra a szürke porszemek. Csípték a sebet, de ez most nem érdekelte, nem érdekelhette. A lépések egyre közelebb és közelebb kerültek, a fiú pedig vonszolta magát, de az õ élete nem egy amerikai sikertörténet. Nincsenek különleges képességei, és nincsenek különleges kívánságai. Csak szabadságra vágyott, de vannak álmok, amik sosem teljesülnek.
**
Ágy. Forró testek egymásba kapaszkodása. A fiú belekarmolt a férfi lapockájába, finoman végighúzta körmeit az izzadt bõrfelületen. Apró pára szállt ajkából betemetve a szobát.
Az esõcseppek ráolvadtak az ablaküvegre, õk pedig érzéki ritmusra táncoltak.
„Térdelj le” szólalt meg hirtelen a férfi.
„Nem” volt az egyszerû válasz.
„Térdre, Kurva!” A férfi arcára gonosz mosolyt festettek a gusztustalan gondolatok.
**
Sose fog megszabadulni tõle, mindig is ugyanaz marad és ugyanúgy, és a fiú még mindig szereti, ennek ellenére szereti, de ez a szerelem, gyorsan el fogja emészteni mindkettõjüket.
Egy kéz ragadta meg a fejét, és hajánál fogva felhúzta és maga felé fordította a fiú arcát.
„Lásd már be végre, hogy szükséged van rám” mondta, a szokásos, annyira ismert, sátáni vigyor megjelent a képén. Közelebb hajolt majd aprókat harapott a fiú ajkának a szélébõl. Egészen addig, míg a tiszta vércseppek a koszos padlóra nem potyogtak.
(De hát mit is várhatnánk egy vérbeli Kyo-fantől... 
. De nekem mindig vhogy... hirtelen lesznek ilyen eldeformált gondolataim.
És tényleg tompult késõbb a dolog. (Aznap este álmomban megfojtottak a hõlóköntösöm övével, de nyugi, ezt tudom, hogy nem emiatt volt.) Teljesen kárpótolva vagyok, mint mondottam volt, érezni jó dolog. ÉS mint a szavazásnál is írtam, tulajdonképpen tartozom egy "köszönöm"-mel, amit nem fogsz megkapni. Bocs!