Post by kinslayer on Feb 27, 2006 21:34:47 GMT 1
Szerzõ: Kinslayer
Cím: Véletlen…?
Fandom: Saját… de mintha emlékeztetne valamire… *elgondolkodik*
Korhatár: „R” a téma miatt, mert eksön nincs nagyon, fluff is, angst is picit, meg egy pöti’ language…
Megjegyzés: Bátyámmal motoros balesetekrõl néztünk képeket… morbid, tudom, de innen jött az ötlet.
Megjegyzés 2.: Giccses… nagyon…
Az idézetek sajátok... keh...
Ajánlás: Mindenkinek, aki hajlandó elolvasni… De fõleg Fideliusnak… remélem, befigyelted a címet… *grins*
Készült a Challenge 3#-ra, 2006. 02. 27-én
Kritikát nagyon szeretnék, ne kíméljetek!
„Szívem közepén
a végtelen semmi ül
gonosz szellemként.”
Wayne lassan, kínosan lassan öltözött fel. Pár perce még azt gondolta, jobb, ha el se megy ma itthonról, de aztán sikerült meggyõznie magát. Körülnézett a lakásában: mindenhol szemét, meg szemét, és természetesen még egy kis szemét… nagyon erõsen kellett koncentrálnia, hogy eszébe jusson az a nap, amikor a szõnyege utoljára porszívót látott. Sose érdekelte nagyon a környezete, egyszerûen csak élni akart valahol, ahol meleg van, és egy ágy áll a szoba végében. Linda, a húga szokta mindig szidni, hogy hogy lehet így élni, micsoda disznóól, és hasonlók. Mikor pedig már nem bírta tovább, átjött a város másik felébõl, és kitakarított. Persze, mondani se kell, hogy fél napnál tovább nem maradt látszatja a munkájának. Wayne ránézett a kisasztalon álló képre: ketten voltak rajta Lindával, vadul integettek a kamerának. A fiú szíve összeszorult. „Istenem… Ne haragudj rám, hugi… Kérlek, bocsáss meg…”
Elfordította tekintetét, és elindult a kijárat felé. Nem nézett a tükörbe, nem látta a saját arcát, de az az igazság, hogy nem is volt rá kíváncsi. Megérdemelte a sorsát, sõt, amit kapott, az még túl kevés is volt. Túlontúl kevés…
*
„Sötét lámpásból
áradó lágy fényözön
megöli lelkemet.”
Marty éppen ekkor kelt fel kollégiumi szobájának ágyából. Mindig nehezen ment neki az ébredés, pláne ilyenkor, kora tavasszal. Egyébként évek óta futással kezdte a napot: 5 kilométernyi izomszaggató rohanás segített neki abban, hogy normálisan tudjon dolgozni. Gyorsan magára kapkodta a ruháit, megmosta az arcát, majd belenézett a tükörbe. „Fáradtnak tûnsz, haver… Na, sebaj, egy kis mozgás, és egykettõre rendbe jössz!” Fejébe nyomta sapkáját, felhúzta a lyukas kesztyûjét, és elindult az ajtó felé. A folyosóra kilépve köszönt egy-két leamortizált évfolyamtársának, majd leszaladt a lépcsõn, intett a portásnak, és kifordult a fõkapun. A tenger sós illatát hozta felé a szél, miközben a fiú az elõtte elterülõ parkot figyelte, amelyet aztán csak egy út választott el a végtelennek tûnõ kékségtõl. Sóhajtott egy nagyot, feltette a fülhallgatót, és futásnak eredt. Úgy rohant, mintha az élete múlna rajta. Mintha ez segíthetne elûzni a gondokat, a tehetetlenséget, a bánatot, a veszteséget, mindent. Egy fél órára legalább nem érzett mást, csak lábainak gépies mozgását. És ez olyan, de olyan jó volt így…
*
„Örökké érzem
el nem múló fájdalmam
metszõfogait.”
Miközben kiment az udvarra, Wayne a fejébe húzta a bukósisakot. Elindult a garázs felé, és kitolta a motort. Nézegette kicsit a jármûvet, majd ráadta a gyújtást, és berúgta. Az panaszos, mély hangon hördült fel, miközben engedelmesen hagyta, hogy gazdája azt tegyen vele, amit szeretne. A fiú pedig menni szeretett volna… Lehetõleg gyorsan… Kifordult hát az udvarról, és gázt adott. A szél hangosan zúgott a füle mellett. Az utcák kihaltak voltak, sehol egy lélek, és õ ezt egy cseppet sem bánta. Másfél éve nem ült ezen a motoron. Másfél éve vesztette el azt a két embert, akiket mindennél jobban szeretett. Õ volt a hibás. Mindenrõl csak õ tehetett. De mégis… miért van még mindig itt? Wayne elhúzta a száját. Nincs igazság ezen a rohadt földön. Közben ráment az autópályára, és a tenger felé vette az irányt.
„Fuss, Forest, fuss!” Marty röhögött magában. Még ilyenkor is ilyen hülyeségek jutnak az eszébe. Lehet egyszer meg kéne próbálni elfutni egyik óceántól a másikig, mint tette azt a fent nevezett személy. Legalább eljutna egy csomó szép helyre. Keh… Már nincs is messze a cél.
Gyorsan ment. Túl gyorsan. El is gondolkodott rajta, hogy vajon miért nem fél? Aztán rájött, hogy nincs miért. Most nem ül mögötte senki. Most nem kell megelõznie egy kamiont, amely hirtelen úgy dönt, hogy inkább a másik sávba megy át. Most nincs fékezés, nincs sikítás. Linda nem fekszik tõle harminc méterre, mint valami morbid módon kifacsart gyümölcs. És ha viselt volna sisakot, talán õ is érezné saját félig hiányzó arcának és leszakadt ujjainak tompa, ájulásba kergetõ fájdalmát…
Wayne ordítását elnyelte az üvöltõ szél és a hajnal fojtogató csendje, miközben a fiú egy hirtelen mozdulattal elhagyta az autópályát.
„Hm-hm… ma sokkal hidegebb van, mint tegnap. Sõt… egy hónapja nem volt ennyire hideg. Mi a fene üthetett az idõjárásba…? Ráadásul még a közlekedési lámpát is kiszedték innen a csövesek. Sebaj, ilyenkor úgyse jár erre senki…”
A motoros fiú lelassított, mikor bekanyarodott a kicsi mellékutcába, majd újra gázt adott.
A rohanó fiú épp csak elnézett balra és jobbra, de nem akart megállni, ezért egyenesen továbbfutott. Nem hallotta a motort.
Wayne ereiben megfagyott a vér. Nem. Ez nem lehet... Ez nem történhet meg vele megint!
Marty most már látta. Látta a fényt: egy motor közelített felé.
Hálát adott az égnek, hogy a reflexei egy cseppet sem lassultak. Ráadásul a srác is megállt, így el tudta kapni a kormányt, és nem kellett azon töprengenie, hogy merre fog kitérni. Elzúgott a fiú mellett, de a motor eleje végzetesen szitálni kezdett. Érezte, hogy el fog esni…
Marty leblokkolt, ahogy figyelte a felé közelítõ motort, amely egy ügyes manõverrel kitért elõle, és tovább ment. A hülye állat! Az, hogy alig van valaki ilyenkor az utcán, még nem jogo… mi a fene…? Úristen, ez el fog esni! A fiú szaporán rohanni kezdett a sofõr felé, aki az elõbb majdnem halálra gázolta, hogy most õ segítsen neki. „Fura az élet, nem…?” – gondolta keserûen.
„Nem estem olyan nagyot. Legalább is érzem mindenemet…” – gondolta keserûen Wayne, miközben apránként mozgatni kezdte tagjait. Semmi sincs eltörve, mindene megvan – kivéve persze a hiányzó két ujját. A srác is rendben, legalább is úgy gondolta. A problémára a választ egy kiáltás adta meg.
- Hé, uram, jól van? Mi a fenét csinált??
Wayne tüdejében bennragadt a levegõ. Nem…ez nem lehet… ez nem lehet Õ…?
„Nem néz ki rosszul… lehet, hogy megúszta épségben.” – gondolta Marty, majd hirtelen elöntötte a harci düh. Ki ez a marha, aki ilyen felelõtlenül vezet? Mindketten meghalhattak volna, a kurva életbe!
-Hé, uram, jól van? Mi a fenét csinált??
Odaérve letérdelt a férfi mellé, de közben megakadt a szeme a motoron. Nagyon ismerõsnek tûnt. Túlságosan ismerõsnek…
Wayne, még mindig a sisakkal a fején szemügyre vette a fölé hajoló alakot. Semmi kétség. Ez Marty. Marty Winters személyesen. A motoros fiú hirtelen azt vette észre, hogy valami elhomályosítja a szemét. Könnyek…? Közben próbált hangot kipréselni a torkán, de nem sikerült… egy suttogásra futotta csak…
- Marty…?
„Ez a motor, ez az alak, ez a kéz. Istenem, ez a sebzett kéz!” Marty nem tudott szólni a döbbenettõl. Wayne…? Már éppen szóra nyitotta a száját, mikor egy erõtlen, oly’ régóta nem hallott csodálatosan karcos hang kimondta a nevét.
- Marty…?
*
A két fiú egymást nézte. Az elfojtott fájdalom és bûntudat tûzviharként söpört végig az egyiken, a megbántottság és a szeretet a másikon. Marty látta, hogy a motoros srác sír. Pontosabban nem látta, csak érezte. Ismerte már annyira, hogy tudja ezt. Összeszorult a szíve: eddig csak kétszer hallotta zokogni, de azt nem kívánta senkinek. Mintha a világ összes gyötrelme szorult volna egy emberbe. Ötlete sem volt, mit kéne tennie. Mit kezdjen a szituációval? Másfél éve ez az ember elhagyta õt, mert azt hitte, elég erõs ahhoz, hogy egyedül birkózzon meg a problémáival. Hogy vigyázni tud saját magára, és hogy senkinek nincs szüksége egy testvérgyilkosra, egy olyan emberi roncsra, mint õ. Marty pedig gyáva és gyenge volt ahhoz, hogy képes legyen meggyõzni szerelmét az ellenkezõjérõl. Ma azonban fordult a kocka. Véletlenek nincsenek. Ennek így kellett történnie. Most, hogy végre újra látja, érzi a másikat, tudja, hogy soha, de soha többet nem hagyja magát átverni. Lassan felemelte a kezét, és óvatosan levette a sisakot a férfi fejérõl. Megértéstõl fénylõ szemekkel nézte az öt varrással helyretett arcot, szeretettel fogta tenyerébe a két ujjat nélkülözõ bal kezet. Halkan, reménykedve szólalt meg:
- Te annyira, de annyira hülye vagy. És én is, mert képes voltam másfél évig befogni a számat. - érezte, hogy kezd dühös lenni. - Nem a te hibád volt, hallod? Lindának nem volt esélye! Te is majdnem meghaltál! S ha egyszer te tudtál önzõ lenni, most én is az leszek: lásd már be végre, hogy szükséged van rám! Lásd be, hogy egyedül ez neked nem megy! Beszéld meg velem most, holnap, bármikor, én meghallgatlak! – rázni kezdte a fejét. –Nem, és nincs az az Isten, amelyik rá tudna venni arra, hogy ezután békén hagyjalak! Nem szabadulsz meg tõlem ilyen könnyen többé! Értetted?
Nézte, ahogy a másik szemeibõl folyamatosan szivárognak a könnyek. Jobb kezével letörölte õket, majd lehajolt, és minden egyes heget megcsókolt a másik arcán.
- Értetted? – kérdezte újra.
Wayne lassan kinyitotta a szemeit, és belenézett a másik fiú fekete szemeibe.
- Elviszel haza, Marty…? Nagyon megköszönném…
A másik megkönnyebbülten felsóhajtott, és felsegítette szerelmét, majd átölelte.
- Persze. De ugye tudod, hogy ennyivel nem úszod meg?!
- Tudom. Tõled nem is vártam mást…
- Helyes. Örülök neki, hogy ilyen gyors a felfogóképességed.
A fiú felállította a motort, és letolta az útról. Majd valamikor elviszi Wayne-hez. De most ez nem számít. A lényeg, hogy feljött a nap, és aranyfénnyel vonta be a parkot. Új nap virradt…
„Csak te vagy nekem
Szívemnek szép lótusza
Érted élek én.”
Cím: Véletlen…?
Fandom: Saját… de mintha emlékeztetne valamire… *elgondolkodik*
Korhatár: „R” a téma miatt, mert eksön nincs nagyon, fluff is, angst is picit, meg egy pöti’ language…
Megjegyzés: Bátyámmal motoros balesetekrõl néztünk képeket… morbid, tudom, de innen jött az ötlet.
Megjegyzés 2.: Giccses… nagyon…
Az idézetek sajátok... keh... Ajánlás: Mindenkinek, aki hajlandó elolvasni… De fõleg Fideliusnak… remélem, befigyelted a címet… *grins*
Készült a Challenge 3#-ra, 2006. 02. 27-én
Kritikát nagyon szeretnék, ne kíméljetek!
„Szívem közepén
a végtelen semmi ül
gonosz szellemként.”
Wayne lassan, kínosan lassan öltözött fel. Pár perce még azt gondolta, jobb, ha el se megy ma itthonról, de aztán sikerült meggyõznie magát. Körülnézett a lakásában: mindenhol szemét, meg szemét, és természetesen még egy kis szemét… nagyon erõsen kellett koncentrálnia, hogy eszébe jusson az a nap, amikor a szõnyege utoljára porszívót látott. Sose érdekelte nagyon a környezete, egyszerûen csak élni akart valahol, ahol meleg van, és egy ágy áll a szoba végében. Linda, a húga szokta mindig szidni, hogy hogy lehet így élni, micsoda disznóól, és hasonlók. Mikor pedig már nem bírta tovább, átjött a város másik felébõl, és kitakarított. Persze, mondani se kell, hogy fél napnál tovább nem maradt látszatja a munkájának. Wayne ránézett a kisasztalon álló képre: ketten voltak rajta Lindával, vadul integettek a kamerának. A fiú szíve összeszorult. „Istenem… Ne haragudj rám, hugi… Kérlek, bocsáss meg…”
Elfordította tekintetét, és elindult a kijárat felé. Nem nézett a tükörbe, nem látta a saját arcát, de az az igazság, hogy nem is volt rá kíváncsi. Megérdemelte a sorsát, sõt, amit kapott, az még túl kevés is volt. Túlontúl kevés…
*
„Sötét lámpásból
áradó lágy fényözön
megöli lelkemet.”
Marty éppen ekkor kelt fel kollégiumi szobájának ágyából. Mindig nehezen ment neki az ébredés, pláne ilyenkor, kora tavasszal. Egyébként évek óta futással kezdte a napot: 5 kilométernyi izomszaggató rohanás segített neki abban, hogy normálisan tudjon dolgozni. Gyorsan magára kapkodta a ruháit, megmosta az arcát, majd belenézett a tükörbe. „Fáradtnak tûnsz, haver… Na, sebaj, egy kis mozgás, és egykettõre rendbe jössz!” Fejébe nyomta sapkáját, felhúzta a lyukas kesztyûjét, és elindult az ajtó felé. A folyosóra kilépve köszönt egy-két leamortizált évfolyamtársának, majd leszaladt a lépcsõn, intett a portásnak, és kifordult a fõkapun. A tenger sós illatát hozta felé a szél, miközben a fiú az elõtte elterülõ parkot figyelte, amelyet aztán csak egy út választott el a végtelennek tûnõ kékségtõl. Sóhajtott egy nagyot, feltette a fülhallgatót, és futásnak eredt. Úgy rohant, mintha az élete múlna rajta. Mintha ez segíthetne elûzni a gondokat, a tehetetlenséget, a bánatot, a veszteséget, mindent. Egy fél órára legalább nem érzett mást, csak lábainak gépies mozgását. És ez olyan, de olyan jó volt így…
*
„Örökké érzem
el nem múló fájdalmam
metszõfogait.”
Miközben kiment az udvarra, Wayne a fejébe húzta a bukósisakot. Elindult a garázs felé, és kitolta a motort. Nézegette kicsit a jármûvet, majd ráadta a gyújtást, és berúgta. Az panaszos, mély hangon hördült fel, miközben engedelmesen hagyta, hogy gazdája azt tegyen vele, amit szeretne. A fiú pedig menni szeretett volna… Lehetõleg gyorsan… Kifordult hát az udvarról, és gázt adott. A szél hangosan zúgott a füle mellett. Az utcák kihaltak voltak, sehol egy lélek, és õ ezt egy cseppet sem bánta. Másfél éve nem ült ezen a motoron. Másfél éve vesztette el azt a két embert, akiket mindennél jobban szeretett. Õ volt a hibás. Mindenrõl csak õ tehetett. De mégis… miért van még mindig itt? Wayne elhúzta a száját. Nincs igazság ezen a rohadt földön. Közben ráment az autópályára, és a tenger felé vette az irányt.
„Fuss, Forest, fuss!” Marty röhögött magában. Még ilyenkor is ilyen hülyeségek jutnak az eszébe. Lehet egyszer meg kéne próbálni elfutni egyik óceántól a másikig, mint tette azt a fent nevezett személy. Legalább eljutna egy csomó szép helyre. Keh… Már nincs is messze a cél.
Gyorsan ment. Túl gyorsan. El is gondolkodott rajta, hogy vajon miért nem fél? Aztán rájött, hogy nincs miért. Most nem ül mögötte senki. Most nem kell megelõznie egy kamiont, amely hirtelen úgy dönt, hogy inkább a másik sávba megy át. Most nincs fékezés, nincs sikítás. Linda nem fekszik tõle harminc méterre, mint valami morbid módon kifacsart gyümölcs. És ha viselt volna sisakot, talán õ is érezné saját félig hiányzó arcának és leszakadt ujjainak tompa, ájulásba kergetõ fájdalmát…
Wayne ordítását elnyelte az üvöltõ szél és a hajnal fojtogató csendje, miközben a fiú egy hirtelen mozdulattal elhagyta az autópályát.
„Hm-hm… ma sokkal hidegebb van, mint tegnap. Sõt… egy hónapja nem volt ennyire hideg. Mi a fene üthetett az idõjárásba…? Ráadásul még a közlekedési lámpát is kiszedték innen a csövesek. Sebaj, ilyenkor úgyse jár erre senki…”
A motoros fiú lelassított, mikor bekanyarodott a kicsi mellékutcába, majd újra gázt adott.
A rohanó fiú épp csak elnézett balra és jobbra, de nem akart megállni, ezért egyenesen továbbfutott. Nem hallotta a motort.
Wayne ereiben megfagyott a vér. Nem. Ez nem lehet... Ez nem történhet meg vele megint!
Marty most már látta. Látta a fényt: egy motor közelített felé.
Hálát adott az égnek, hogy a reflexei egy cseppet sem lassultak. Ráadásul a srác is megállt, így el tudta kapni a kormányt, és nem kellett azon töprengenie, hogy merre fog kitérni. Elzúgott a fiú mellett, de a motor eleje végzetesen szitálni kezdett. Érezte, hogy el fog esni…
Marty leblokkolt, ahogy figyelte a felé közelítõ motort, amely egy ügyes manõverrel kitért elõle, és tovább ment. A hülye állat! Az, hogy alig van valaki ilyenkor az utcán, még nem jogo… mi a fene…? Úristen, ez el fog esni! A fiú szaporán rohanni kezdett a sofõr felé, aki az elõbb majdnem halálra gázolta, hogy most õ segítsen neki. „Fura az élet, nem…?” – gondolta keserûen.
„Nem estem olyan nagyot. Legalább is érzem mindenemet…” – gondolta keserûen Wayne, miközben apránként mozgatni kezdte tagjait. Semmi sincs eltörve, mindene megvan – kivéve persze a hiányzó két ujját. A srác is rendben, legalább is úgy gondolta. A problémára a választ egy kiáltás adta meg.
- Hé, uram, jól van? Mi a fenét csinált??
Wayne tüdejében bennragadt a levegõ. Nem…ez nem lehet… ez nem lehet Õ…?
„Nem néz ki rosszul… lehet, hogy megúszta épségben.” – gondolta Marty, majd hirtelen elöntötte a harci düh. Ki ez a marha, aki ilyen felelõtlenül vezet? Mindketten meghalhattak volna, a kurva életbe!
-Hé, uram, jól van? Mi a fenét csinált??
Odaérve letérdelt a férfi mellé, de közben megakadt a szeme a motoron. Nagyon ismerõsnek tûnt. Túlságosan ismerõsnek…
Wayne, még mindig a sisakkal a fején szemügyre vette a fölé hajoló alakot. Semmi kétség. Ez Marty. Marty Winters személyesen. A motoros fiú hirtelen azt vette észre, hogy valami elhomályosítja a szemét. Könnyek…? Közben próbált hangot kipréselni a torkán, de nem sikerült… egy suttogásra futotta csak…
- Marty…?
„Ez a motor, ez az alak, ez a kéz. Istenem, ez a sebzett kéz!” Marty nem tudott szólni a döbbenettõl. Wayne…? Már éppen szóra nyitotta a száját, mikor egy erõtlen, oly’ régóta nem hallott csodálatosan karcos hang kimondta a nevét.
- Marty…?
*
A két fiú egymást nézte. Az elfojtott fájdalom és bûntudat tûzviharként söpört végig az egyiken, a megbántottság és a szeretet a másikon. Marty látta, hogy a motoros srác sír. Pontosabban nem látta, csak érezte. Ismerte már annyira, hogy tudja ezt. Összeszorult a szíve: eddig csak kétszer hallotta zokogni, de azt nem kívánta senkinek. Mintha a világ összes gyötrelme szorult volna egy emberbe. Ötlete sem volt, mit kéne tennie. Mit kezdjen a szituációval? Másfél éve ez az ember elhagyta õt, mert azt hitte, elég erõs ahhoz, hogy egyedül birkózzon meg a problémáival. Hogy vigyázni tud saját magára, és hogy senkinek nincs szüksége egy testvérgyilkosra, egy olyan emberi roncsra, mint õ. Marty pedig gyáva és gyenge volt ahhoz, hogy képes legyen meggyõzni szerelmét az ellenkezõjérõl. Ma azonban fordult a kocka. Véletlenek nincsenek. Ennek így kellett történnie. Most, hogy végre újra látja, érzi a másikat, tudja, hogy soha, de soha többet nem hagyja magát átverni. Lassan felemelte a kezét, és óvatosan levette a sisakot a férfi fejérõl. Megértéstõl fénylõ szemekkel nézte az öt varrással helyretett arcot, szeretettel fogta tenyerébe a két ujjat nélkülözõ bal kezet. Halkan, reménykedve szólalt meg:
- Te annyira, de annyira hülye vagy. És én is, mert képes voltam másfél évig befogni a számat. - érezte, hogy kezd dühös lenni. - Nem a te hibád volt, hallod? Lindának nem volt esélye! Te is majdnem meghaltál! S ha egyszer te tudtál önzõ lenni, most én is az leszek: lásd már be végre, hogy szükséged van rám! Lásd be, hogy egyedül ez neked nem megy! Beszéld meg velem most, holnap, bármikor, én meghallgatlak! – rázni kezdte a fejét. –Nem, és nincs az az Isten, amelyik rá tudna venni arra, hogy ezután békén hagyjalak! Nem szabadulsz meg tõlem ilyen könnyen többé! Értetted?
Nézte, ahogy a másik szemeibõl folyamatosan szivárognak a könnyek. Jobb kezével letörölte õket, majd lehajolt, és minden egyes heget megcsókolt a másik arcán.
- Értetted? – kérdezte újra.
Wayne lassan kinyitotta a szemeit, és belenézett a másik fiú fekete szemeibe.
- Elviszel haza, Marty…? Nagyon megköszönném…
A másik megkönnyebbülten felsóhajtott, és felsegítette szerelmét, majd átölelte.
- Persze. De ugye tudod, hogy ennyivel nem úszod meg?!
- Tudom. Tõled nem is vártam mást…
- Helyes. Örülök neki, hogy ilyen gyors a felfogóképességed.
A fiú felállította a motort, és letolta az útról. Majd valamikor elviszi Wayne-hez. De most ez nem számít. A lényeg, hogy feljött a nap, és aranyfénnyel vonta be a parkot. Új nap virradt…
„Csak te vagy nekem
Szívemnek szép lótusza
Érted élek én.”
Csak pont egy olyannak is, aki a jó érzését nem tudja szavakba önteni... (<- ez azt akarja jelenteni, hogy 1etértek a fenti hozzászóéásokkal)
