Post by lianihikawa on Jun 28, 2006 14:42:59 GMT 1
Cím: Barátságból szerelem
Írta: Liani Hikawa
Email: lianihikawa@citromail.hu
Tartalom: Egy kis one shot az Üveggyöngyjáték fórumának elsõ születésnapjára, ami a barátság erejét mutatja be.
Figyelmeztetés: slash, bár a történet fõ eleme a barátság és csak a végén a szerelem. Nincs benne gyakorlatilag semmi testiség, tehát minden kezdõ bátran fogyaszthatja.
Készült: 2006. 06. 26
Az író hozzáfûzni valója: Boldog születésnapot az Üveggyöngyjáték fórumának és a Kedvesemnek! J Nekik szeretnék ezzel még sok boldog szülinapot kívánni. Az írás egy kis rekord is, még sosem írtam egy nap alatt meg slash írást.
Megjegyzés: tudom, hogy két teljesen külön dolgot egyeztettem Magyarország és az indiánokkal kapcsolatban, de már nem volt szívem átjavítani. ;P
Barátságból szerelem
-Akkor most hallgassuk meg, hogy Anoki mit hozott és miért azt hozta. –szólt a tanárnõ a zsibongó gyerekeknek, akik felbuzdulva egyik társuk meséjén, mind elkezdtek beszélgetni, nevetgélni. A fiatal hölgynek fel kellett állnia és kettõt tapsolnia hozzá, hogy egyetalán észre vegyék.
A kis elsõsök még nem szoktak hozzá az iskola rendjéhez és fegyelméhez, ennek ellenére gondviselõjük barátságosan, kedvesen és nyugodtan bánt velük. Egy határozott és hirtelen haragú nõ volt az elõdje, akit a gyerekek nem szerettek, sõt gyakran féltek tõle. Pillanatok alatt kihozták õt a sodrából, s akkor jött a kiabálás és a pálcacsapkodás. De az új kisasszony hamar belopta magát mindenki szívébe.
Egy szõke hajú kisfiú állt fel mikor mindenki elhallgatott és bátortalanul osztályfõnökére nézett, aki mosolyogva bólintott.
-Én… egy üveggyöngyöt hoztam. –kezdett bele halkan. Mindenki õt nézte, ez pedig zavarba hozta Anokit.
-Mutasd meg, kérlek. –ült a tanári asztal szélére a nõ. Hangja bátorítóan hatott a kisfiúra. Megemelte a kezében szorongatott tárgyat és körbemutatta. Nem a szokványos üveggolyó volt, valódi gyöngy, ahogy a fiú is nevezte. Maroknyi nagyságú, benne pedig egy különös prizma, ami megtöri a fényt. Az ablakhoz sétált vele és egy fénysugárba tette, hogy a többiek is lássák, mennyire különleges. –Ez nagyon szép. Kitõl és miért kaptad? –csodálta meg a látványt a kishölgy. A fiú bólintott.
-A nagypapám adta nekem, mikor még beszélni tanultam. – kezdett bele vékony hangján. -Késõbb megmutatta, hogy lehet játszani vele a fény segítségével, majd a térdére ültetett és elmesélt egy történetet. Az apukámról beszélt, akit nem ismertem. Indián származásom van apai ágon, a nevem annyit tesz, Mûvész. –húzta ki magát büszkén a fiú. – Ha a gyöngyre nézek, a nagypapám jut az eszembe, aki azóta már a csillagokból néz le rám. –sétált vissza szelíden mosolyogva a helyére.
-Nagyon szép története van. –dicsérte õt tanárnõje. Egy másik fiú felnyújtotta a kezét. –Mondd csak, Delsin. –szólította fel õt a hölgy.
-Én is egy ilyen gyöngyöt hoztam. –állt is fel gyorsan. Olyan lelkes volt, hogy majdnem elejtette kincsét. –Ilyenbõl kettõ létezik a világon. Az indián faluban egy mesterember készítette és jutalmul adta két barátnak. Anoki nagypapája és az én papám elválaszthatatlan barátok voltak, s ezért kapták a gyöngyöket, mikor elhagyták a falut. A barátság szimbólumai ezek. –nézett barátjára mosolyogva. Anoki felállt és Delsinhez ment.
-Egyforma. –tették egymás mellé a két tárgyat. Összekaroltak és körbenéztek. Osztálytársaik ámultak a történeteken. A két fiú tudta a legeredetibb, legszebb és legérdekesebb mesét mondani.
Szünetekben megpróbálták elkérni a gyöngyöket, de a két fiú nem adta ki a kezébõl senkinek. Még osztályfõnökük is hoppon maradt, pedig azt hihette volna bárki, õ simán megérintheti. Tévedett maga is, mikor reménykedett a kedvessége erejében. Olyan fontos és értékes volt a két barát számára a kincs, hogy nem hagyták magukat meghatni sem ígérettel, sem kéréssel, sõt még fenyegetéssel sem. Kiálltak egymás és a kincs érinthetetlensége mellett, s ez elrettentett minden érdeklõdõt.
Az év végére mindketten sok barátot és tudást gyûjtöttek, megtanultak írni, olvasni, számolni, összeadni és kivonni is. Az ünnepély elõtt még boldogan koszolták össze ruháikat, amiért nem haragudott rájuk senki, még anyukáik is békés mosollyal nézték, ahogy a homokban játszanak. De a bizonyítvány kiosztása után minden elromlott. A mosolyból tepsiszáj, az örömbõl pedig bánat lett. Ha tudták volna, hogy az a nap lesz az utolsó, amit együtt tölthetnek, talán elszöktek volna.
Anoki anyukája új férfit talált az életében és az ország másik felére vitte fiát, hogy összeköthesse életét szerelmével. Nem hatotta meg a kisfiú kapaszkodása barátjába, ahogy sírtak, ahogy könyörögtek. Õ már döntött akkorra. Megígérte Anokinak, hogy meglátogathatja majd Delsint, ennek ellenére a fiúk nem látták többé egymást.
* * *
Húsz év telt el azóta. Delsin felnõtt férfivá érett, aki anyja nyomdokaiba lépve tanár lett, majd egy alsós osztály feje. Megértõ, következetes, kedves és figyelmes emberré vált, kevés dologért lelkesedett, de azokért nagyon. Kitartó volt mindenben, amibe belefogott, diákjai szerették, mert hamar észre vette, ha problémájuk, gondjuk van, de akkor is figyelt rájuk, mikor örültek épp. Sokat vitte kirándulni a gyerekeket, mindig valami érdekes helyet igyekezett kiszúrni, amire emlékezni fognak sokáig.
Harmadikosok évvégén Pécsre utaztak egy hétre. A férfi tervbe vette, hogy a fõtértõl kezdve valamennyi szépséges helyre elvezeti a kis sereget. Zsebében, mint mindig, akkor is ott lapult a legnagyobb kincse, az üveggyöngy. Éjszakánként elõvette rejtekébõl, nézegette, forgatta, a hold fényébe tartotta, hogy csak töredékét lássa annak a pompának, amit egykoron Anoki mutatott neki. Húsz éve nem látta legjobb barátját, nem tudott róla semmit, s emlékeiben valamennyi szépség megfakult, de az az egy nem. Az, amikor összekarolva álltak egy osztálynyi gyerek elõtt és elbüszkélkedtek kincseikkel, amibõl csak az a kettõ létezett.
Azon az éjjelen egy kislány látogatta meg a szobájában. Elrakta a gyöngyöt és beengedte. Panaszkodott neki a leányzó, hogy fáj a hasa. Delsin mosolyogva ültette le és beszélgetett vele. Egy éve járt már akkor az osztályába a lány, s azt elevenítette fel neki, amikor az elsõ közös kirándulásukkor haza szeretett volna menni.
-Most már nem szeretnék hazamenni. –mosolyodott el a lány. Delsin megsimogatta a haját dicsérõ szavak helyett. Megértette, hogy bízik benne a lány és szereti is. –A tanár úr sírt? –kérdezte egyszer csak. A férfi meglepetten nézett rá.
-Nem, nem sírtam. Miért?
-Szomorúnak tetszik látszani. –pirult bele a kislány, ami a sötétben nem volt igazán kivehetõ. Kis gondolkodás után elmesélte azt, amire gondolt, Anoki, a barátságuk, a megfakult emlékek… S a kislány megértette, mit érzett. –Az én barátnõm is messze van, de minden nyáron találkozunk. –tette még hozzá mielõtt kiment volna.
Egy ûrt hagyott ezzel a mondattal a férfiú lelkében. Az édesanyja is megígérte, hogy viszont láthatja majd legjobb barátját és Anoki anyukája is esküdözött, mielõtt kitépte volna karjaiból fiát. Hazudtak nekik, elválasztották õket, s ez még mindig éles fájdalmat okozott Delsinnek. Aznap éjjel kitette a szekrényre a barátság szimbólumát, hosszan nézte és nem tudta megakadályozni, hogy a könnyek ne szökjenek ki szemébõl. Csendben, magányosan sírt, aztán elnyomta az álom.
Reggelre viszont eltûnt az üveggyöngy. Úgy ugrott ki az ágyból miután felfogta, mintha megcsípték volna. Eszeveszetten kirohant, minden diákot és szülõt megkérdezett, aki elkísérte, de senki nem tudott semmit a tárgyról. Nem is hallottak addig róla. Ezek után a személyzetet kérdezte végig, de így sem lelte meg kincsét. Elvesztette abban a percben mindenét. Végleg elszállt belõle a remény, hogy viszont láthatja Anokit, hogy valaha fölismerik egymást a gyöngy segítségével.
Az udvar közepére rohant, mint akinek elment a józan esze, majd térdre rogyott és tenyereibe temette az arcát. Minden gyerek odarohant hozzá, próbálta vigasztalni, kérdezgetni, de a férfi csak siratta emlékeit, barátját. Keserves hangja megtöltötte a levegõt, s sorra fakadtak sírva diákjai is. Egymás vállara borult ott mindenki, még a szülõk is törölgették szemeiket. Nem hitték, hogy ekkora szeretet tud szorulni egy harmincfõs osztályba, ahogy azt sem, hogy ekkora fájdalom lapul a mindig vidám férfi lelkében.
A szomorú esemény kiürítette a vidámságot, a mosolyt, a játékot és az önfeledtséget a kirándulásról. Delsin egész nap nem evett, nem ivott és ki se mozdult a szobájából. Csak feküdt az ágyán és sírt, vagy ha épp nem ezt tette, akkor meredt maga elé. Próbálták kizökkenteni ebbõl a mély letargiából, de bármint mondtak, nem ért még annyit se, mint a falra hányt borsó, bármit vittek, érintetlen maradt. Az se hatotta meg a fiatalembert, hogy egy osztálynyi gyerek várja a szavait, a mosolyát, a jelenlétét. Már nem is a kirándulást, a túrát, ahogy be volt tervezve, hanem csak magát a férfit.
Másnap reggel egy másik csoport is jött, õk kevesebben voltak és nem volt velük fiatalkorú. Egy körülbelül negyven fõs gólyasereg az egyik közeli neves egyetemrõl. Delsin az ablakból nézte õket, ahogy lepakolnak, vagy ahogy csevegnek társaikkal. Kopogtattak.
-Szabad. –mondta az ajtóra se nézve, halkan és élettelen hangon. Egy alig húsz éves fiú lépett be és egyenesen a férfi mellé igyekezett.
-Van egy jó hírem. –suttogta alig hallhatóan. Pillanatok múlva megrémülten rekedt benne a levegõ is, ahogy a tanár felpattant és megragadta vállait.
-Tudod, hol van?! –kérdezte reménykedve. A fiú megrázta a fejét, majd egy egyetemistára mutatott. –Biztos vagy benne?! –engedte el és lépett izgatottan az ablakhoz. Egy suttogó igent hallott, majd ajtócsukódást. Delsin nem hitt benne, mégis kirohant és valósággal letámadta a fiút, akit mutattak neki. Próbálta visszafogni magát, de hiába, többen is õrültnek hitték a magánakciója miatt.
Koraeste már a közeli parkban nézte osztálya tagjait, ahogy hintáztak, csúszdáztak, kötélen másztak, vagy épp homokoztak Felsóhajtott és a magasba emelte az üveggyöngyöt. Tényleg a fiúnál volt, ám váltig állította, találta. Nem akarta odaadni jogos tulajdonosának, de amint híre ment a diákok között, hogy megvan a kincs, körbe állták tanárukat és addig piszkálták az idegent, míg az vissza nem adta Delsinnek a gyöngyöt.
-Nagyon szép ez a golyó. –szólalt meg halkan egy kislány. A férfi markába rejtette és ijedten nézett le rá. –Miért ilyen fontos a tanár úrnak?
-A legjobb barátomnak is ilyen van, s nem létezik belõle több.
-Akirõl tetszett éjjel mesélni?
-Igen.
-Akkor már értem. S örülök, hogy megtaláltuk.
-Én is. A hasad nem fáj már?
-Nem. –szaladt el mosolyogva a kislány. Egy barátnõjéhez rohant, s elmentek játszani. Néha-néha azonban visszanézett az osztályfõnökre. Újra kinyitotta markát, s figyelte, ahogy a fény megtörik a gyöngyben. Elmosolyodott és kedvtelve mozgatta a gyöngyöt megannyi színt képezve vele az alkonyba. Percekig játszott vele, mikor valaki odarohant hozzá.
-A magáé?! –lihegte. Delsin újra elrejtette a kincset és felnézett a férfire. Az türelmetlennek látszott és többen is vártak már rá. Szóltak neki, mire a kezében lévõ röplabdát odadobta nekik, majd újra a férfire nézett várakozva.
-Az enyém. Miért?
-Mond magának az a név valamit, hogy Anoki? –csillant meg reményteljesen a fiú szeme. A tanár nem hitt a fülének, vett egy száznyolcvan fokos fordulatot, felugrott és végigmérte a szembe kerülõt.
-Delsin vagyok! –borult a fiú nyakába, aki alaposam magához ölelte.
-Azt hittem, soha se látlak viszont. –sírta el magát meghatottságában Anoki. Hosszan ölelték egymást, majd újból végigmérték a másikat. Sokat változott a hajdan szõke fiú. Azóta világos barnára színezõdött a haja, arca másabb, férfiasabb lett, de barna szemében még mindig a régi láng lobogott. Delsin megtartotta fekete hajszínét, s szeme barnaságát, de az idõ rajta is hagyott nyomokat. –Hát ez? –húzta végig szemöldökén Anoki az egyik ujját.
-Focimeccsen voltam. –felelte neki zavart mosollyal Delsin. –Pont az Újpest drukkerek útjába kerültem. –tette hozzá, majd szemeit törölgette. Õ is elsírta magát örömében, de még mielõtt szárazra dörgölhette volna szemeit, újra egymás karjaiba ölelkeztek és folytatták a könnyzáport.
Este tábortüzet gyújtottak az örömök tiszteletére. Szalonnát, virslit és minden jót sütöttek a tûzben, míg a két férfi eltûnt beszélgetni. Húsz egymás nélküli év rengeteg mesélni valót hozott. Delsinnek nem is jutott eszébe, hogy farkas éhes már, annyira belemerültek a történetekbe. Az osztály egy-egy tagja néha odalopózott hozzájuk, hogy pár szót elcsenjen, és jelentést adjon a többieknek róla.
Késõ éjszakára elcsendesült a tábor, már csak pár felnõtt ült kint egy faasztalt körbevéve, hogy beszélgessenek és vigyázzák a pislákoló parazsat. Addigra már minden eszükbe jutót elmondtak egymásnak a régi barátok. Alig hagyták szóhoz jutni a másikat, folyton egymás szavába vágtak, amin jókat nevettek. A téma és az idõ változott, a barátságuk a régi volt. Erõsen ragaszkodtak a másikhoz, azt a kiselsõs tanórát sosem feledték el, mindvégig ugyanolyan tisztán ragyogta be valamennyi álmuk, míg nem újra össze nem hozta õket a sors.
Lefeküdtek a fûbe, egymás szemébe néztek és hallgattak. Eljutottak oda, hogy a szavak már kevesek voltak, sõt a csend többet mondott el, mint hitték. Meg se nyikkantak, mégis egyszerre vették elõ zsebeikbõl a gyöngyöket és tették egymás mellé. Aznap erõs holdfény volt, de akkor már két gyöngyön kellett áthatolnia, hogy ezernyi színre bomoljon.
A kirándulás utolsó napján Anoki gondolkodóba esett, mivel neki még ott kellett maradnia, de nem akart elválni Delsintõl, akivel szinte minden percét töltötte. Vele ment a túrákra, a városnézésre, a múzeumokba, összebarátkozott a diákokkal és az ott lévõ szülõkkel. Nem is aludt a neki fizetett ágyban, ehelyett barátja mellé fészkelte be magát, mint egykoron kisgyerekként a sátorban Delsinék kertjében. Ugyan kicsit szûkös volt kettejüknek a hely, de egyiküket se zavarta, a lényeg megvolt, a közös pillanatok.
-Hazamegyek veletek. –jutott erre a döntésre a barnás hajú férfi és kihozta bõröndjét az egyetemisták szállásáról. –Én nem akartam erre az egyetemre is jelentkezni, egyet már elvégeztem, de anyám ragaszkodott hozzá. –folytatta szóhoz se juttatva Delsint. –Többé nem hagyom magam ugráltatni, mozgatni és nem hagyom, hogy mások nyomást gyakoroljanak rám. Felnõtt ember vagyok, tudom, mit csinálok, és mit akarok. –jelentette ki. Barátja szó nélkül elfogadta, amit mond. Legbelül õ sem akarta elengedni Anokit, bár most már holtbiztos volt benne, történhet bármi, õket nem választhatja el többé semmi.
Sokat tudott meg az egykor szõke fiúról. Három mostohaapja volt, az elsõ megverte egyszer, a másodikat nem szerette és nem akarta elfogadni, mégis kapott tõle egy féltestvért húsvétra, akit a válás után el is vitt. A harmadik ki akarta használni az anyját, aki persze nem hitt akkor már nagyobbacska fiának. Saját kárán kellett belátnia, fia jobb emberismerõ, mint hinné. Azt is megtudta, Anoki mennyire haragszik az anyjára, amiért elvitte õt szülõfalujából, és nem tartotta be a legfontosabb és legszentebb ígéretét, az esküjét, hogy meg fogják látogatni õt, Delsint. Anoki saját éttermet nyitott, de anyja nem volt elégedett mindezzel, s addig szekálta õt, míg be nem adta jelentkezését arra a pécsi egyetemre.
Ahogy a buszon utazott Delsin mellett, már hálát adott az égnek, amiért hagyta magát rábeszélni. Mindig is tudta, hogy nem fogja elvégezni az iskolát, mert nem akarja, de arra álmában sem számított, hogy ennek a rémségnek fogja köszönni gyerekkori barátja társaságát.
Delsin egész élete alatt két dologra összpontosított, a két álmára. Meg akarta találni Anokit, és jó tanárrá akart válni. Szinte mesebéli álomnak érezte, hogy a kettõ ennyire összekapcsolódott végül. Szétnézett a buszban, a seregnyi gyerek virgoncul mulatott, a szülõk meg nem gyõzték õket a helyükre küldeni. Felkelt a helyérõl és kettõt tapsolt, mire síri csend lett.
-Szeretném megköszönni mindenkinek a részvételt, a segítséget és a kellemes társaságot és ezúton szeretnék mindenkinek kellemes nyári vakációt kívánni. –szólalt meg, majd hirtelen befékezett a busz, s egyensúlyát vesztve meglódult az ablak felé. Anoki még idõben kapta el a kezét és rántotta vissza az ablaktól mindenki megkönnyebbülésére. Azon már csak õk nevettek vörösödve, hogy szinte összeért az orruk. A gyerekek nyakuk nyújtogatva néztek az elsõ ülésekre, ahova visszalendült tanáruk, de semmit nem láttak az ülések magassága miatt. Két anyuka sikeresen fenékre ült, így a felnõtteknek is volt elfoglaltságuk. A két férfi pedig csak nézett egymás szemébe, és az járt a fejükben, vajon a másiknak is olyan természetes-e ez a közelség.
Mire a sofõr kiszállt a vezetõi kabinból, hogy megnézze, mindenki jól van-e, a két férfi túljutott az elsõ csókon. Mindketten kis zavartsággal arcukon álltak fel és követték a sofõr példáját.
-Elnézést a kellemetlenségért. –szólalt meg az õsz hajú férfi. –Egy kutya ugrott a busz elé, de egy pillanat múlva beállok úgy, hogy le tudjanak szállni. –ült vissza székébe a vezetõ. Rendesen leparkolt az iskola elé, majd leszállt a gépkocsiról és kinyitotta a csomagtartókat.
Lassan mindenki megkapta a batyuját, megtalálta a szüleit, akiktõl Delsin nem gyõzött köszöneteket elfogadni. Örült az egész osztály a férfi örömének, s mert egy napon kapta vissza a kincsét és a legjobb barátját, s ez még több életkedvet vitt a mosolyába. Megköszönte a segítõ szülõknek a jelenlétüket és támogatásukat, elbúcsúzott tõlük, s mikor épp Anokihoz fordult, egy kislány rángatta meg a nadrágját.
-Igen? –nézett le rá kicsit meglepõdve. Az a leányzó állt ott, akinek mesélt a barátságról és a barátság szimbólumáról.
-Csak annyit szeretnék mondani… hogy legyenek nagyon boldogok. –mosolygott õszintén és nyíltan a férfire. Ebbõl tudta, hogy hiába kislány még a vele szemben álló hölgy, már érti azt, amit õ fel se fogott, de természetes ösztönbõl tud.
~ Vége ~
Írta: Liani Hikawa
Email: lianihikawa@citromail.hu
Tartalom: Egy kis one shot az Üveggyöngyjáték fórumának elsõ születésnapjára, ami a barátság erejét mutatja be.
Figyelmeztetés: slash, bár a történet fõ eleme a barátság és csak a végén a szerelem. Nincs benne gyakorlatilag semmi testiség, tehát minden kezdõ bátran fogyaszthatja.
Készült: 2006. 06. 26
Az író hozzáfûzni valója: Boldog születésnapot az Üveggyöngyjáték fórumának és a Kedvesemnek! J Nekik szeretnék ezzel még sok boldog szülinapot kívánni. Az írás egy kis rekord is, még sosem írtam egy nap alatt meg slash írást.
Megjegyzés: tudom, hogy két teljesen külön dolgot egyeztettem Magyarország és az indiánokkal kapcsolatban, de már nem volt szívem átjavítani. ;P
Barátságból szerelem
-Akkor most hallgassuk meg, hogy Anoki mit hozott és miért azt hozta. –szólt a tanárnõ a zsibongó gyerekeknek, akik felbuzdulva egyik társuk meséjén, mind elkezdtek beszélgetni, nevetgélni. A fiatal hölgynek fel kellett állnia és kettõt tapsolnia hozzá, hogy egyetalán észre vegyék.
A kis elsõsök még nem szoktak hozzá az iskola rendjéhez és fegyelméhez, ennek ellenére gondviselõjük barátságosan, kedvesen és nyugodtan bánt velük. Egy határozott és hirtelen haragú nõ volt az elõdje, akit a gyerekek nem szerettek, sõt gyakran féltek tõle. Pillanatok alatt kihozták õt a sodrából, s akkor jött a kiabálás és a pálcacsapkodás. De az új kisasszony hamar belopta magát mindenki szívébe.
Egy szõke hajú kisfiú állt fel mikor mindenki elhallgatott és bátortalanul osztályfõnökére nézett, aki mosolyogva bólintott.
-Én… egy üveggyöngyöt hoztam. –kezdett bele halkan. Mindenki õt nézte, ez pedig zavarba hozta Anokit.
-Mutasd meg, kérlek. –ült a tanári asztal szélére a nõ. Hangja bátorítóan hatott a kisfiúra. Megemelte a kezében szorongatott tárgyat és körbemutatta. Nem a szokványos üveggolyó volt, valódi gyöngy, ahogy a fiú is nevezte. Maroknyi nagyságú, benne pedig egy különös prizma, ami megtöri a fényt. Az ablakhoz sétált vele és egy fénysugárba tette, hogy a többiek is lássák, mennyire különleges. –Ez nagyon szép. Kitõl és miért kaptad? –csodálta meg a látványt a kishölgy. A fiú bólintott.
-A nagypapám adta nekem, mikor még beszélni tanultam. – kezdett bele vékony hangján. -Késõbb megmutatta, hogy lehet játszani vele a fény segítségével, majd a térdére ültetett és elmesélt egy történetet. Az apukámról beszélt, akit nem ismertem. Indián származásom van apai ágon, a nevem annyit tesz, Mûvész. –húzta ki magát büszkén a fiú. – Ha a gyöngyre nézek, a nagypapám jut az eszembe, aki azóta már a csillagokból néz le rám. –sétált vissza szelíden mosolyogva a helyére.
-Nagyon szép története van. –dicsérte õt tanárnõje. Egy másik fiú felnyújtotta a kezét. –Mondd csak, Delsin. –szólította fel õt a hölgy.
-Én is egy ilyen gyöngyöt hoztam. –állt is fel gyorsan. Olyan lelkes volt, hogy majdnem elejtette kincsét. –Ilyenbõl kettõ létezik a világon. Az indián faluban egy mesterember készítette és jutalmul adta két barátnak. Anoki nagypapája és az én papám elválaszthatatlan barátok voltak, s ezért kapták a gyöngyöket, mikor elhagyták a falut. A barátság szimbólumai ezek. –nézett barátjára mosolyogva. Anoki felállt és Delsinhez ment.
-Egyforma. –tették egymás mellé a két tárgyat. Összekaroltak és körbenéztek. Osztálytársaik ámultak a történeteken. A két fiú tudta a legeredetibb, legszebb és legérdekesebb mesét mondani.
Szünetekben megpróbálták elkérni a gyöngyöket, de a két fiú nem adta ki a kezébõl senkinek. Még osztályfõnökük is hoppon maradt, pedig azt hihette volna bárki, õ simán megérintheti. Tévedett maga is, mikor reménykedett a kedvessége erejében. Olyan fontos és értékes volt a két barát számára a kincs, hogy nem hagyták magukat meghatni sem ígérettel, sem kéréssel, sõt még fenyegetéssel sem. Kiálltak egymás és a kincs érinthetetlensége mellett, s ez elrettentett minden érdeklõdõt.
Az év végére mindketten sok barátot és tudást gyûjtöttek, megtanultak írni, olvasni, számolni, összeadni és kivonni is. Az ünnepély elõtt még boldogan koszolták össze ruháikat, amiért nem haragudott rájuk senki, még anyukáik is békés mosollyal nézték, ahogy a homokban játszanak. De a bizonyítvány kiosztása után minden elromlott. A mosolyból tepsiszáj, az örömbõl pedig bánat lett. Ha tudták volna, hogy az a nap lesz az utolsó, amit együtt tölthetnek, talán elszöktek volna.
Anoki anyukája új férfit talált az életében és az ország másik felére vitte fiát, hogy összeköthesse életét szerelmével. Nem hatotta meg a kisfiú kapaszkodása barátjába, ahogy sírtak, ahogy könyörögtek. Õ már döntött akkorra. Megígérte Anokinak, hogy meglátogathatja majd Delsint, ennek ellenére a fiúk nem látták többé egymást.
* * *
Húsz év telt el azóta. Delsin felnõtt férfivá érett, aki anyja nyomdokaiba lépve tanár lett, majd egy alsós osztály feje. Megértõ, következetes, kedves és figyelmes emberré vált, kevés dologért lelkesedett, de azokért nagyon. Kitartó volt mindenben, amibe belefogott, diákjai szerették, mert hamar észre vette, ha problémájuk, gondjuk van, de akkor is figyelt rájuk, mikor örültek épp. Sokat vitte kirándulni a gyerekeket, mindig valami érdekes helyet igyekezett kiszúrni, amire emlékezni fognak sokáig.
Harmadikosok évvégén Pécsre utaztak egy hétre. A férfi tervbe vette, hogy a fõtértõl kezdve valamennyi szépséges helyre elvezeti a kis sereget. Zsebében, mint mindig, akkor is ott lapult a legnagyobb kincse, az üveggyöngy. Éjszakánként elõvette rejtekébõl, nézegette, forgatta, a hold fényébe tartotta, hogy csak töredékét lássa annak a pompának, amit egykoron Anoki mutatott neki. Húsz éve nem látta legjobb barátját, nem tudott róla semmit, s emlékeiben valamennyi szépség megfakult, de az az egy nem. Az, amikor összekarolva álltak egy osztálynyi gyerek elõtt és elbüszkélkedtek kincseikkel, amibõl csak az a kettõ létezett.
Azon az éjjelen egy kislány látogatta meg a szobájában. Elrakta a gyöngyöt és beengedte. Panaszkodott neki a leányzó, hogy fáj a hasa. Delsin mosolyogva ültette le és beszélgetett vele. Egy éve járt már akkor az osztályába a lány, s azt elevenítette fel neki, amikor az elsõ közös kirándulásukkor haza szeretett volna menni.
-Most már nem szeretnék hazamenni. –mosolyodott el a lány. Delsin megsimogatta a haját dicsérõ szavak helyett. Megértette, hogy bízik benne a lány és szereti is. –A tanár úr sírt? –kérdezte egyszer csak. A férfi meglepetten nézett rá.
-Nem, nem sírtam. Miért?
-Szomorúnak tetszik látszani. –pirult bele a kislány, ami a sötétben nem volt igazán kivehetõ. Kis gondolkodás után elmesélte azt, amire gondolt, Anoki, a barátságuk, a megfakult emlékek… S a kislány megértette, mit érzett. –Az én barátnõm is messze van, de minden nyáron találkozunk. –tette még hozzá mielõtt kiment volna.
Egy ûrt hagyott ezzel a mondattal a férfiú lelkében. Az édesanyja is megígérte, hogy viszont láthatja majd legjobb barátját és Anoki anyukája is esküdözött, mielõtt kitépte volna karjaiból fiát. Hazudtak nekik, elválasztották õket, s ez még mindig éles fájdalmat okozott Delsinnek. Aznap éjjel kitette a szekrényre a barátság szimbólumát, hosszan nézte és nem tudta megakadályozni, hogy a könnyek ne szökjenek ki szemébõl. Csendben, magányosan sírt, aztán elnyomta az álom.
Reggelre viszont eltûnt az üveggyöngy. Úgy ugrott ki az ágyból miután felfogta, mintha megcsípték volna. Eszeveszetten kirohant, minden diákot és szülõt megkérdezett, aki elkísérte, de senki nem tudott semmit a tárgyról. Nem is hallottak addig róla. Ezek után a személyzetet kérdezte végig, de így sem lelte meg kincsét. Elvesztette abban a percben mindenét. Végleg elszállt belõle a remény, hogy viszont láthatja Anokit, hogy valaha fölismerik egymást a gyöngy segítségével.
Az udvar közepére rohant, mint akinek elment a józan esze, majd térdre rogyott és tenyereibe temette az arcát. Minden gyerek odarohant hozzá, próbálta vigasztalni, kérdezgetni, de a férfi csak siratta emlékeit, barátját. Keserves hangja megtöltötte a levegõt, s sorra fakadtak sírva diákjai is. Egymás vállara borult ott mindenki, még a szülõk is törölgették szemeiket. Nem hitték, hogy ekkora szeretet tud szorulni egy harmincfõs osztályba, ahogy azt sem, hogy ekkora fájdalom lapul a mindig vidám férfi lelkében.
A szomorú esemény kiürítette a vidámságot, a mosolyt, a játékot és az önfeledtséget a kirándulásról. Delsin egész nap nem evett, nem ivott és ki se mozdult a szobájából. Csak feküdt az ágyán és sírt, vagy ha épp nem ezt tette, akkor meredt maga elé. Próbálták kizökkenteni ebbõl a mély letargiából, de bármint mondtak, nem ért még annyit se, mint a falra hányt borsó, bármit vittek, érintetlen maradt. Az se hatotta meg a fiatalembert, hogy egy osztálynyi gyerek várja a szavait, a mosolyát, a jelenlétét. Már nem is a kirándulást, a túrát, ahogy be volt tervezve, hanem csak magát a férfit.
Másnap reggel egy másik csoport is jött, õk kevesebben voltak és nem volt velük fiatalkorú. Egy körülbelül negyven fõs gólyasereg az egyik közeli neves egyetemrõl. Delsin az ablakból nézte õket, ahogy lepakolnak, vagy ahogy csevegnek társaikkal. Kopogtattak.
-Szabad. –mondta az ajtóra se nézve, halkan és élettelen hangon. Egy alig húsz éves fiú lépett be és egyenesen a férfi mellé igyekezett.
-Van egy jó hírem. –suttogta alig hallhatóan. Pillanatok múlva megrémülten rekedt benne a levegõ is, ahogy a tanár felpattant és megragadta vállait.
-Tudod, hol van?! –kérdezte reménykedve. A fiú megrázta a fejét, majd egy egyetemistára mutatott. –Biztos vagy benne?! –engedte el és lépett izgatottan az ablakhoz. Egy suttogó igent hallott, majd ajtócsukódást. Delsin nem hitt benne, mégis kirohant és valósággal letámadta a fiút, akit mutattak neki. Próbálta visszafogni magát, de hiába, többen is õrültnek hitték a magánakciója miatt.
Koraeste már a közeli parkban nézte osztálya tagjait, ahogy hintáztak, csúszdáztak, kötélen másztak, vagy épp homokoztak Felsóhajtott és a magasba emelte az üveggyöngyöt. Tényleg a fiúnál volt, ám váltig állította, találta. Nem akarta odaadni jogos tulajdonosának, de amint híre ment a diákok között, hogy megvan a kincs, körbe állták tanárukat és addig piszkálták az idegent, míg az vissza nem adta Delsinnek a gyöngyöt.
-Nagyon szép ez a golyó. –szólalt meg halkan egy kislány. A férfi markába rejtette és ijedten nézett le rá. –Miért ilyen fontos a tanár úrnak?
-A legjobb barátomnak is ilyen van, s nem létezik belõle több.
-Akirõl tetszett éjjel mesélni?
-Igen.
-Akkor már értem. S örülök, hogy megtaláltuk.
-Én is. A hasad nem fáj már?
-Nem. –szaladt el mosolyogva a kislány. Egy barátnõjéhez rohant, s elmentek játszani. Néha-néha azonban visszanézett az osztályfõnökre. Újra kinyitotta markát, s figyelte, ahogy a fény megtörik a gyöngyben. Elmosolyodott és kedvtelve mozgatta a gyöngyöt megannyi színt képezve vele az alkonyba. Percekig játszott vele, mikor valaki odarohant hozzá.
-A magáé?! –lihegte. Delsin újra elrejtette a kincset és felnézett a férfire. Az türelmetlennek látszott és többen is vártak már rá. Szóltak neki, mire a kezében lévõ röplabdát odadobta nekik, majd újra a férfire nézett várakozva.
-Az enyém. Miért?
-Mond magának az a név valamit, hogy Anoki? –csillant meg reményteljesen a fiú szeme. A tanár nem hitt a fülének, vett egy száznyolcvan fokos fordulatot, felugrott és végigmérte a szembe kerülõt.
-Delsin vagyok! –borult a fiú nyakába, aki alaposam magához ölelte.
-Azt hittem, soha se látlak viszont. –sírta el magát meghatottságában Anoki. Hosszan ölelték egymást, majd újból végigmérték a másikat. Sokat változott a hajdan szõke fiú. Azóta világos barnára színezõdött a haja, arca másabb, férfiasabb lett, de barna szemében még mindig a régi láng lobogott. Delsin megtartotta fekete hajszínét, s szeme barnaságát, de az idõ rajta is hagyott nyomokat. –Hát ez? –húzta végig szemöldökén Anoki az egyik ujját.
-Focimeccsen voltam. –felelte neki zavart mosollyal Delsin. –Pont az Újpest drukkerek útjába kerültem. –tette hozzá, majd szemeit törölgette. Õ is elsírta magát örömében, de még mielõtt szárazra dörgölhette volna szemeit, újra egymás karjaiba ölelkeztek és folytatták a könnyzáport.
Este tábortüzet gyújtottak az örömök tiszteletére. Szalonnát, virslit és minden jót sütöttek a tûzben, míg a két férfi eltûnt beszélgetni. Húsz egymás nélküli év rengeteg mesélni valót hozott. Delsinnek nem is jutott eszébe, hogy farkas éhes már, annyira belemerültek a történetekbe. Az osztály egy-egy tagja néha odalopózott hozzájuk, hogy pár szót elcsenjen, és jelentést adjon a többieknek róla.
Késõ éjszakára elcsendesült a tábor, már csak pár felnõtt ült kint egy faasztalt körbevéve, hogy beszélgessenek és vigyázzák a pislákoló parazsat. Addigra már minden eszükbe jutót elmondtak egymásnak a régi barátok. Alig hagyták szóhoz jutni a másikat, folyton egymás szavába vágtak, amin jókat nevettek. A téma és az idõ változott, a barátságuk a régi volt. Erõsen ragaszkodtak a másikhoz, azt a kiselsõs tanórát sosem feledték el, mindvégig ugyanolyan tisztán ragyogta be valamennyi álmuk, míg nem újra össze nem hozta õket a sors.
Lefeküdtek a fûbe, egymás szemébe néztek és hallgattak. Eljutottak oda, hogy a szavak már kevesek voltak, sõt a csend többet mondott el, mint hitték. Meg se nyikkantak, mégis egyszerre vették elõ zsebeikbõl a gyöngyöket és tették egymás mellé. Aznap erõs holdfény volt, de akkor már két gyöngyön kellett áthatolnia, hogy ezernyi színre bomoljon.
A kirándulás utolsó napján Anoki gondolkodóba esett, mivel neki még ott kellett maradnia, de nem akart elválni Delsintõl, akivel szinte minden percét töltötte. Vele ment a túrákra, a városnézésre, a múzeumokba, összebarátkozott a diákokkal és az ott lévõ szülõkkel. Nem is aludt a neki fizetett ágyban, ehelyett barátja mellé fészkelte be magát, mint egykoron kisgyerekként a sátorban Delsinék kertjében. Ugyan kicsit szûkös volt kettejüknek a hely, de egyiküket se zavarta, a lényeg megvolt, a közös pillanatok.
-Hazamegyek veletek. –jutott erre a döntésre a barnás hajú férfi és kihozta bõröndjét az egyetemisták szállásáról. –Én nem akartam erre az egyetemre is jelentkezni, egyet már elvégeztem, de anyám ragaszkodott hozzá. –folytatta szóhoz se juttatva Delsint. –Többé nem hagyom magam ugráltatni, mozgatni és nem hagyom, hogy mások nyomást gyakoroljanak rám. Felnõtt ember vagyok, tudom, mit csinálok, és mit akarok. –jelentette ki. Barátja szó nélkül elfogadta, amit mond. Legbelül õ sem akarta elengedni Anokit, bár most már holtbiztos volt benne, történhet bármi, õket nem választhatja el többé semmi.
Sokat tudott meg az egykor szõke fiúról. Három mostohaapja volt, az elsõ megverte egyszer, a másodikat nem szerette és nem akarta elfogadni, mégis kapott tõle egy féltestvért húsvétra, akit a válás után el is vitt. A harmadik ki akarta használni az anyját, aki persze nem hitt akkor már nagyobbacska fiának. Saját kárán kellett belátnia, fia jobb emberismerõ, mint hinné. Azt is megtudta, Anoki mennyire haragszik az anyjára, amiért elvitte õt szülõfalujából, és nem tartotta be a legfontosabb és legszentebb ígéretét, az esküjét, hogy meg fogják látogatni õt, Delsint. Anoki saját éttermet nyitott, de anyja nem volt elégedett mindezzel, s addig szekálta õt, míg be nem adta jelentkezését arra a pécsi egyetemre.
Ahogy a buszon utazott Delsin mellett, már hálát adott az égnek, amiért hagyta magát rábeszélni. Mindig is tudta, hogy nem fogja elvégezni az iskolát, mert nem akarja, de arra álmában sem számított, hogy ennek a rémségnek fogja köszönni gyerekkori barátja társaságát.
Delsin egész élete alatt két dologra összpontosított, a két álmára. Meg akarta találni Anokit, és jó tanárrá akart válni. Szinte mesebéli álomnak érezte, hogy a kettõ ennyire összekapcsolódott végül. Szétnézett a buszban, a seregnyi gyerek virgoncul mulatott, a szülõk meg nem gyõzték õket a helyükre küldeni. Felkelt a helyérõl és kettõt tapsolt, mire síri csend lett.
-Szeretném megköszönni mindenkinek a részvételt, a segítséget és a kellemes társaságot és ezúton szeretnék mindenkinek kellemes nyári vakációt kívánni. –szólalt meg, majd hirtelen befékezett a busz, s egyensúlyát vesztve meglódult az ablak felé. Anoki még idõben kapta el a kezét és rántotta vissza az ablaktól mindenki megkönnyebbülésére. Azon már csak õk nevettek vörösödve, hogy szinte összeért az orruk. A gyerekek nyakuk nyújtogatva néztek az elsõ ülésekre, ahova visszalendült tanáruk, de semmit nem láttak az ülések magassága miatt. Két anyuka sikeresen fenékre ült, így a felnõtteknek is volt elfoglaltságuk. A két férfi pedig csak nézett egymás szemébe, és az járt a fejükben, vajon a másiknak is olyan természetes-e ez a közelség.
Mire a sofõr kiszállt a vezetõi kabinból, hogy megnézze, mindenki jól van-e, a két férfi túljutott az elsõ csókon. Mindketten kis zavartsággal arcukon álltak fel és követték a sofõr példáját.
-Elnézést a kellemetlenségért. –szólalt meg az õsz hajú férfi. –Egy kutya ugrott a busz elé, de egy pillanat múlva beállok úgy, hogy le tudjanak szállni. –ült vissza székébe a vezetõ. Rendesen leparkolt az iskola elé, majd leszállt a gépkocsiról és kinyitotta a csomagtartókat.
Lassan mindenki megkapta a batyuját, megtalálta a szüleit, akiktõl Delsin nem gyõzött köszöneteket elfogadni. Örült az egész osztály a férfi örömének, s mert egy napon kapta vissza a kincsét és a legjobb barátját, s ez még több életkedvet vitt a mosolyába. Megköszönte a segítõ szülõknek a jelenlétüket és támogatásukat, elbúcsúzott tõlük, s mikor épp Anokihoz fordult, egy kislány rángatta meg a nadrágját.
-Igen? –nézett le rá kicsit meglepõdve. Az a leányzó állt ott, akinek mesélt a barátságról és a barátság szimbólumáról.
-Csak annyit szeretnék mondani… hogy legyenek nagyon boldogok. –mosolygott õszintén és nyíltan a férfire. Ebbõl tudta, hogy hiába kislány még a vele szemben álló hölgy, már érti azt, amit õ fel se fogott, de természetes ösztönbõl tud.
~ Vége ~
