Post by Bellatrix on Jun 29, 2006 23:47:48 GMT 1
Cím: Üveggyöngyök
Szerző: Bellatrix
Fandom: Független
Korhatár: PG
Figyelmeztetés: Keresztény vallásra tett utalások előfordulnak.
Leírás: Két különböző fiúról, akik csak egymásban lehetnek egyek.
Megjegyzés: Első próbálkozásom slash témában és challenge-re is. Köszönet Kassie-nak a bétázásért.
––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––
Az utcai lámpák fénye beszűrődött az emeleti lakás ablakán, és két fekvő alakra vetült. A lány békésen szuszogott, az igazak álmát aludta a fiúhoz bújva. A törékeny, védtelen szépség szinte kérte, hogy az erős karok öleljék át, s a hosszú ujjak a szőke tincsek közé túrjanak. A fiú keze mégis mozdulatlan maradt. Meglehet, percekkel korábban testük szétválaszthatatlanul összefonódni tűnt, most mégsem akarta megérinteni. Csak bámulta a hozzásimulót, és nem értett semmit. Távolinak és idegennek érezte, mintha egy tiszta és egy mocskos világ fonódna össze. Villámként hasított belé: ezt nem engedheti.
Lefejtette magáról a lány karjait, de az nem ébredt fel, csupán átfordult a másik oldalára. A fiú matatni kezdett a földön ruhái után. Csak kopottas, fekete farmerját találta meg. Gyorsan felvette, de az övet már nem csatolta be. Megállt egy pillanatra a szoba közepén, és a lányra nézett. Jobb kezét csípőre tette, s ballal sötét, rövid hajába túrt. Lassan csóválni kezdte fejét. A rázás egyre hevesedett, s aztán a fiú hátat fordított az ágynak. Kapkodva nyúlt a kilincsért, feltépte az ajtót, kilépett, és nem is nézett vissza. Hosszú léptekkel vágott át a sötétségbe borult előszobán, némi babrálás után kinyitotta a kulcsra zárt ajtót, s kilépett rajta. Becsukta maga mögött, behunyt szemekkel, ég felé fordított fejjel vetette meztelen hátát a hideg falnak. Mély sóhaj szakadt fel ajkairól. Keserű volt, kimerült, kétségbeesett.
– Istenem… – rebegte.
– Rég hívtál már így – hallatszott valahonnan.
A fiú összerezzent a hangra, és tekintetét annak forrása felé szegezte. A felfelé vezető lépcsősor második fokán egy bőrkabátos alak ült hátával a vaskorlátnak támaszkodva, lábait felhúzva. Épp elég világos volt a lépcsőházban ahhoz, hogy tisztán kivehetők legyenek vonásai. Fekete, félhosszú haj, enyhén húzott szemek, vastag ajkak, világos bőr. A fiú nyelt egyet, és zsebébe süllyesztette kezeit. Közelebb lépdelt a másikhoz.
– Mit keresel itt?
– Nem kéne itt lennem?
– Nem kéne itt lenned.
– Hm. Tévedsz. Én mindig jó helyen vagyok. Ott, ahol lennem kell, és ott, ahol lenni akarok.
– Miért pont itt?
– Mert neked is itt kell lenned. Nekünk kell itt lennünk.
– Már nincs olyan, hogy nekünk, hát nem érted?
– Kettőnk közül te vagy az, aki nem érti. Miattad jöttem.
– Ezt sejtettem, más ismerősöd nem igazán lakik ebben a negyedben, és főként, ebben az épületben.
– Mindig is okos voltál.
– Nem eléggé.
Csendben állták egymás tekintetét. A lépcsőn ülő fiú mosolygott. Látszólag nagyon tetszett neki az, ahogyan a másik ránézett.
– Össze vagyunk kapcsolva, ezt te is nagyon jól tudod. Mindenkinek tudsz hazudni rajtam kívül. Verd át a szüleid, a barátaid, a nőd, és mindenek felett, magadat. Én akkor is úgy látlak, olyannak, amilyen vagy.
– Igen? Milyen vagyok?
– Gyenge és kétségbeesett. De mindenek felett, magányos.
– Nem vagyok magányos.
– Igaz… most nem. Mert itt vagyok. De ha most felállok, és kilépek ebből a szánalmas, omladozó bérházból, újra egyedül leszel és elveszve. Fázni fogsz, reszketni.
– Van, aki felmelegít.
– Persze, olyan van, aki felmelegíti az ágyadat. A bőrödet, a testedet. De a lelked hidegebb mellette, mint bárhol máshol. Mert tudod, hogy nem ott a helyed.
– Össze-vissza fecsegsz.
– Nem. Igazam van. Most is tőle menekültél ki, a jégkamrából. Azt hiszed, ha kimész a szobából, felolvad a jégvilág? Azt hiszed, a bűntudatodtól fagysz meg? Nem.
– Mit akarsz tőlem?
– Ugyanazt, mint te. Egyformák vagyunk.
– Nem. Én nem vagyok olyan.
– Dehogynem. A vágyaink mutatják meg legtisztábban, kik is vagyunk. És mi ketten ugyanazt akarjuk.
– Valóban? Mit akarunk?
– Hogy olyan legyen, mint régen. – A fiú felállt a lépcsőről. Magas volt és vékony, le kellett néznie a másikra.
– Nem. Soha.
– Megmondtam: engem nem tudsz ámítani. Miattad vagyok itt, csakis miattad. Hogy kiemeljelek, megmentselek. A lelked hívott, ami meg akar szabadulni az eszedtől és az úgynevezett erkölcseidtől. Gyerünk, Szentem, használj ki. – Szavait nem a fiú szemébe mondta, inkább a nyakában függő aranykereszthez intézte. Felemelte kezét, és hosszú mutatóujjával végigsimított a medálon. A másik csak tűrte, és a padlóra szegezte tekintetét.
– Hagyj békén végre.
– Azt akarod, hogy itt hagyjalak?
– Igen!
– Ugyan, mire mennél vele? Attól, hogy nem látsz, még én is itt vagyok. Itt őrzöl, kitéphetetlenül. – Szívére mutatott.
– Már rég kitéptelek, és betöltöttem a keletkezett űrt.
– Ó, hogyne. Hazudsz. Mondd a szemembe, ide.
A félmeztelen fiú sóhajtott, és kivette kezeit a zsebeiből. Zöld szemei gyönyörűen csillogtak, ahogyan a másik barna íriszébe nézett. Olyan régen ragyogtak már így. Képtelenek voltak. És most, hogy újra smaragddá lettek, a fiú kényszeríttette őket, hogy elfedjék a fényt. De a meleg barna szemek így is látták.
– Másba vagyok szerelmes, más kell nekem. Normális vagyok, olyan, mint a többiek, és van egy csodás barátnőm, akivel minden perc gyönyörű. Minden éjszaka vele…
– …szenvedés…
– …csodálatos…
– …ellöknéd…
– …el sem engedném…
– …meghalnál.
Az utolsó szóra a bőrkabátos fiú ujjai egy keresztet rajzoltak a fiú mellkasára, pontosan a szíve fölé.
– Ne csináld ezt.
– Nem, te ne tedd ezt. Hiábavaló. – A fiú füléhez hajolt, forró lehelete megtöltötte a fülét, s testét egy rég érzett bizsergés járta át. Behunyta szemét, remélvén, így erősebb lesz.
– Csak rá van szükségem.
Egy csók a fülön.
– Csak róla álmodom…
Egy csók a nyakon.
– Csak őt… akarom… ő az egyetlen, akit akarok… akarom…
Egy csók a szájszegletbe.
– Akarom… csak… akar… akar… akarlak… csak téged… én csak téged akarlak.
A fiú elhúzódott tőle, mire az kinyitotta szemeit. Egymásba néztek, és a barnaszemű ismét csak mosolygott. Kezeibe vette a zöldszemű arcát, míg annak karjai a bőrkabátja alá siklottak, átfogva őt derekánál fogva.
– Köszönöm a beismerést, Szentem. És gyerünk… most használj ki. Legyünk újra olyanok, mint régen voltunk. Te is tudod jól… most már beismerheted. Nélkülem mocskos vagy, a bűn tisztít meg téged, ahogyan engem is. Csak így lehetünk egészek, ha együtt vagyunk. Egymásról mossuk le a társadalom normáit, hogy aztán mások szemében romlottak legyünk.
– Miért van mindig igazad… miért győzöl meg?
– Mert szeretlek. Mert szeretsz. Mert az egész csak játék.
– És mi van a szabályokkal?
– Mi írjuk a szabályokat, mi játsszuk az egészet. De csak akkor tehetjük meg, ha együtt vagyunk, ha kihasználjuk egymást. Ha tiszták leszünk…
– Tiszták… egészen tiszták.
– Igen.
– Mint az üveg?
– Igen… olyanok vagyunk, mint az üveggyöngyök. Mások azt hiszik, átlátnak rajtunk. De nem… csak mi ismerjük egymást, mi értjük egymást, mert egyből vagyunk, egyek lettünk… üveggyöngyök…
– Üveggyöngyök…
– Igen… azok…
– De mi van…
– Ne. Most ne… ne aggályoskodj, ne érdekeljen mások véleménye. Csak nézz a szemembe. Amíg bennem tisztának látod magadat, addig ragyogsz, addig ártatlanok vagyunk. Használj ki, használj fel… a tiéd vagyok. A tükröd…
– Az üveggyöngyöm…
– Szeretlek.
– Tudom. Én is szeretlek.
Behunyták szemük, s ajkaik megtalálták egymást. Lemosták egymásról a mocskot, mások csókjait, érintéseit. Tiszták lettek. Bűnben tiszták. És a világuk akkor megállt.
Tiszta játék. A természetes vágyak játéka.
A lelkek játéka.
Üveggyöngyök játéka.
Szerző: Bellatrix
Fandom: Független
Korhatár: PG
Figyelmeztetés: Keresztény vallásra tett utalások előfordulnak.
Leírás: Két különböző fiúról, akik csak egymásban lehetnek egyek.
Megjegyzés: Első próbálkozásom slash témában és challenge-re is. Köszönet Kassie-nak a bétázásért.
––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––
Az utcai lámpák fénye beszűrődött az emeleti lakás ablakán, és két fekvő alakra vetült. A lány békésen szuszogott, az igazak álmát aludta a fiúhoz bújva. A törékeny, védtelen szépség szinte kérte, hogy az erős karok öleljék át, s a hosszú ujjak a szőke tincsek közé túrjanak. A fiú keze mégis mozdulatlan maradt. Meglehet, percekkel korábban testük szétválaszthatatlanul összefonódni tűnt, most mégsem akarta megérinteni. Csak bámulta a hozzásimulót, és nem értett semmit. Távolinak és idegennek érezte, mintha egy tiszta és egy mocskos világ fonódna össze. Villámként hasított belé: ezt nem engedheti.
Lefejtette magáról a lány karjait, de az nem ébredt fel, csupán átfordult a másik oldalára. A fiú matatni kezdett a földön ruhái után. Csak kopottas, fekete farmerját találta meg. Gyorsan felvette, de az övet már nem csatolta be. Megállt egy pillanatra a szoba közepén, és a lányra nézett. Jobb kezét csípőre tette, s ballal sötét, rövid hajába túrt. Lassan csóválni kezdte fejét. A rázás egyre hevesedett, s aztán a fiú hátat fordított az ágynak. Kapkodva nyúlt a kilincsért, feltépte az ajtót, kilépett, és nem is nézett vissza. Hosszú léptekkel vágott át a sötétségbe borult előszobán, némi babrálás után kinyitotta a kulcsra zárt ajtót, s kilépett rajta. Becsukta maga mögött, behunyt szemekkel, ég felé fordított fejjel vetette meztelen hátát a hideg falnak. Mély sóhaj szakadt fel ajkairól. Keserű volt, kimerült, kétségbeesett.
– Istenem… – rebegte.
– Rég hívtál már így – hallatszott valahonnan.
A fiú összerezzent a hangra, és tekintetét annak forrása felé szegezte. A felfelé vezető lépcsősor második fokán egy bőrkabátos alak ült hátával a vaskorlátnak támaszkodva, lábait felhúzva. Épp elég világos volt a lépcsőházban ahhoz, hogy tisztán kivehetők legyenek vonásai. Fekete, félhosszú haj, enyhén húzott szemek, vastag ajkak, világos bőr. A fiú nyelt egyet, és zsebébe süllyesztette kezeit. Közelebb lépdelt a másikhoz.
– Mit keresel itt?
– Nem kéne itt lennem?
– Nem kéne itt lenned.
– Hm. Tévedsz. Én mindig jó helyen vagyok. Ott, ahol lennem kell, és ott, ahol lenni akarok.
– Miért pont itt?
– Mert neked is itt kell lenned. Nekünk kell itt lennünk.
– Már nincs olyan, hogy nekünk, hát nem érted?
– Kettőnk közül te vagy az, aki nem érti. Miattad jöttem.
– Ezt sejtettem, más ismerősöd nem igazán lakik ebben a negyedben, és főként, ebben az épületben.
– Mindig is okos voltál.
– Nem eléggé.
Csendben állták egymás tekintetét. A lépcsőn ülő fiú mosolygott. Látszólag nagyon tetszett neki az, ahogyan a másik ránézett.
– Össze vagyunk kapcsolva, ezt te is nagyon jól tudod. Mindenkinek tudsz hazudni rajtam kívül. Verd át a szüleid, a barátaid, a nőd, és mindenek felett, magadat. Én akkor is úgy látlak, olyannak, amilyen vagy.
– Igen? Milyen vagyok?
– Gyenge és kétségbeesett. De mindenek felett, magányos.
– Nem vagyok magányos.
– Igaz… most nem. Mert itt vagyok. De ha most felállok, és kilépek ebből a szánalmas, omladozó bérházból, újra egyedül leszel és elveszve. Fázni fogsz, reszketni.
– Van, aki felmelegít.
– Persze, olyan van, aki felmelegíti az ágyadat. A bőrödet, a testedet. De a lelked hidegebb mellette, mint bárhol máshol. Mert tudod, hogy nem ott a helyed.
– Össze-vissza fecsegsz.
– Nem. Igazam van. Most is tőle menekültél ki, a jégkamrából. Azt hiszed, ha kimész a szobából, felolvad a jégvilág? Azt hiszed, a bűntudatodtól fagysz meg? Nem.
– Mit akarsz tőlem?
– Ugyanazt, mint te. Egyformák vagyunk.
– Nem. Én nem vagyok olyan.
– Dehogynem. A vágyaink mutatják meg legtisztábban, kik is vagyunk. És mi ketten ugyanazt akarjuk.
– Valóban? Mit akarunk?
– Hogy olyan legyen, mint régen. – A fiú felállt a lépcsőről. Magas volt és vékony, le kellett néznie a másikra.
– Nem. Soha.
– Megmondtam: engem nem tudsz ámítani. Miattad vagyok itt, csakis miattad. Hogy kiemeljelek, megmentselek. A lelked hívott, ami meg akar szabadulni az eszedtől és az úgynevezett erkölcseidtől. Gyerünk, Szentem, használj ki. – Szavait nem a fiú szemébe mondta, inkább a nyakában függő aranykereszthez intézte. Felemelte kezét, és hosszú mutatóujjával végigsimított a medálon. A másik csak tűrte, és a padlóra szegezte tekintetét.
– Hagyj békén végre.
– Azt akarod, hogy itt hagyjalak?
– Igen!
– Ugyan, mire mennél vele? Attól, hogy nem látsz, még én is itt vagyok. Itt őrzöl, kitéphetetlenül. – Szívére mutatott.
– Már rég kitéptelek, és betöltöttem a keletkezett űrt.
– Ó, hogyne. Hazudsz. Mondd a szemembe, ide.
A félmeztelen fiú sóhajtott, és kivette kezeit a zsebeiből. Zöld szemei gyönyörűen csillogtak, ahogyan a másik barna íriszébe nézett. Olyan régen ragyogtak már így. Képtelenek voltak. És most, hogy újra smaragddá lettek, a fiú kényszeríttette őket, hogy elfedjék a fényt. De a meleg barna szemek így is látták.
– Másba vagyok szerelmes, más kell nekem. Normális vagyok, olyan, mint a többiek, és van egy csodás barátnőm, akivel minden perc gyönyörű. Minden éjszaka vele…
– …szenvedés…
– …csodálatos…
– …ellöknéd…
– …el sem engedném…
– …meghalnál.
Az utolsó szóra a bőrkabátos fiú ujjai egy keresztet rajzoltak a fiú mellkasára, pontosan a szíve fölé.
– Ne csináld ezt.
– Nem, te ne tedd ezt. Hiábavaló. – A fiú füléhez hajolt, forró lehelete megtöltötte a fülét, s testét egy rég érzett bizsergés járta át. Behunyta szemét, remélvén, így erősebb lesz.
– Csak rá van szükségem.
Egy csók a fülön.
– Csak róla álmodom…
Egy csók a nyakon.
– Csak őt… akarom… ő az egyetlen, akit akarok… akarom…
Egy csók a szájszegletbe.
– Akarom… csak… akar… akar… akarlak… csak téged… én csak téged akarlak.
A fiú elhúzódott tőle, mire az kinyitotta szemeit. Egymásba néztek, és a barnaszemű ismét csak mosolygott. Kezeibe vette a zöldszemű arcát, míg annak karjai a bőrkabátja alá siklottak, átfogva őt derekánál fogva.
– Köszönöm a beismerést, Szentem. És gyerünk… most használj ki. Legyünk újra olyanok, mint régen voltunk. Te is tudod jól… most már beismerheted. Nélkülem mocskos vagy, a bűn tisztít meg téged, ahogyan engem is. Csak így lehetünk egészek, ha együtt vagyunk. Egymásról mossuk le a társadalom normáit, hogy aztán mások szemében romlottak legyünk.
– Miért van mindig igazad… miért győzöl meg?
– Mert szeretlek. Mert szeretsz. Mert az egész csak játék.
– És mi van a szabályokkal?
– Mi írjuk a szabályokat, mi játsszuk az egészet. De csak akkor tehetjük meg, ha együtt vagyunk, ha kihasználjuk egymást. Ha tiszták leszünk…
– Tiszták… egészen tiszták.
– Igen.
– Mint az üveg?
– Igen… olyanok vagyunk, mint az üveggyöngyök. Mások azt hiszik, átlátnak rajtunk. De nem… csak mi ismerjük egymást, mi értjük egymást, mert egyből vagyunk, egyek lettünk… üveggyöngyök…
– Üveggyöngyök…
– Igen… azok…
– De mi van…
– Ne. Most ne… ne aggályoskodj, ne érdekeljen mások véleménye. Csak nézz a szemembe. Amíg bennem tisztának látod magadat, addig ragyogsz, addig ártatlanok vagyunk. Használj ki, használj fel… a tiéd vagyok. A tükröd…
– Az üveggyöngyöm…
– Szeretlek.
– Tudom. Én is szeretlek.
Behunyták szemük, s ajkaik megtalálták egymást. Lemosták egymásról a mocskot, mások csókjait, érintéseit. Tiszták lettek. Bűnben tiszták. És a világuk akkor megállt.
Tiszta játék. A természetes vágyak játéka.
A lelkek játéka.
Üveggyöngyök játéka.
) 
