Post by kinslayer on Jul 7, 2006 20:49:39 GMT 1
Cím: Esztendõre vagy kettõre…
Szerzõ: Kinslayer
Fandom: saját
Korhatár: PG
Figyelmeztetés: kicsi, ártatlan slash. Olyan vegyes, mint a gyümölcssaláta.
Szereplõk: Én és te, mi és ti, õk és mi, mindannyian…
Leírás: Sokan írtak már ezzel az „Mi lenne, ha…?” -ötlettel… most itt az én verzióm *hihi*
Megjegyzés: Az Üveggyöngyjáték fórum szülinapjára íródott. A cím pedig egy gyerekmondókából ered. Rory és Gareth is kelta eredetû nevek, jelentésük „vörös király” és „nemes” vagy „szelíd” . Hilary és Tenzing voltak az elsõk, akik megmászták a Mt. Everestet.
Megjegyzés 2: Az X OST-je, a Beautiful Mind OST-je és Enya Only Time címû számának hatása érezhetõ… hogy ez a 3 hogy jött össze, ne kérdezze senki. Mystery…Jah, és a vers *ha lehet annak nevezni* enyém vala…
Köszönet: Legfõképpen Fideliusnak és „kis családjának”, egyébként meg mindenkinek, aki valaha olvasott tõlem, írt nekem, egyáltalán szóba állt velem, egy szóval NEKTEK… Hálám a sírig üldöz titeket. *so be aware of it
*
Anyámon kívül mindenki hülyének nézett, mikor ezt a sztorit elmeséltem. Általánosságban sírvaröhögéssel és a „Teténylegnemvagyszázas!” csatakiáltással jellemezték életem egyik legfontosabb és legaranyosabb történetét. Remélem, veletek több szerencsém lesz, mert ha úgy patkolnék el, hogy ezt nem hallottátok tõlem, bûnt követnék el az emberiség ellen. Szépségkirálynõket megszégyenítõ lelkesedéssel ordítom hát a „world peace” -t, hátha meghallja valaki, és valóban mögé lát. Akkor aztán megcsodálhatjátok a nem létezõ véletlenek, a szürke csuhába öltözött színek és az olyan emberek világát, akik már nem félnek sem a múlttól, sem a jövõtõl…
Édesanyámmal és a bátyámmal éltem egy fedél alatt, miután apa fogta magát, és elcuccolt az egyik nõjéhez. Részünkrõl nincs harag. A sztori ezen szálára tegyünk is pontot. Kedves testvérem aztán a közeli városba költözött, õ huszonkettõ, én tizenhét éves voltam, mikor megtörtént ez a dolog. Nekem csak másfél év múlva mesélte el az egészet, és számomra még plusz öt évbe került, hogy anyának is el tudjam regélni, miért „siklott ki” a pici fia élete. Nem azt mondom, hogy utána súlyos mea culpázással borult a nyakába, de még azon a hétvégén meghívta õt és Gareth-et ebédre. Ez is valami, nem? Biztos nehéz lehetett neki... Na, mindegy. Azt hiszem, ennyi elég is volt kis családunk életébõl. Jöjjön hát a történet, úgy, ahogy Rory nekem elmesélte:
„Még az egyetemre jártam, utolsó éves voltam, és hétfõnként mindig az 5:20-kor induló 43-as busszal utaztam befelé a városba. A buszmegállóban hétrõl hétre ugyanazok az emberek álltak, mert kevés volt az olyan marha, aki ilyen korán kelt egy helyijáratért, de télen a fene se tudta. Koccanás, jég, akármi, és máris befuccsoltak a reggeli elõadásnak. Na, nehogy azt gondold, hogy olyan lelkesen látogattam volna az órákat, húgi, de itt katalógus volt, és ha kétszer nem írtad fel magad, repültél.
Szóval, ott álltam minden hétfõ reggel, és minden alkalommal ugyanazt az öt embert láttam: két idõs hölgy, egy szikár úriember, egy fiatal, mindig napszemüveget viselõ lány és egy velem egykorú srác, akinek narancssárga csíkok voltak melírozva a hajába. Állandóan az õ fejét figyeltem, mert hihetetlenül nézett ki. Sose szóltunk egymáshoz, ez a külvárosiak betegség lehetett. Mármint, hogy senki nem beszélt a másikkal, mert féltek. A lány például sose vette le a napszemüvegét, mindegy volt, hogy tél van vagy nyár. Olyan nagylencsés, halántékvédõs cucca volt, mint Hilarynek. A két nõ meg az elõzõ hét összes problémáját végigvette. Az úr mormon volt, mert a Bibliát szorongatta állandóan a kezében, és kicsi névjegykártya volt csíptetve az ingére, míg a srác ki nem vette volna a fülébõl a fülhallgatót. Nah, nem taglalom tovább, ez volt a heti rutinom.
Az egész történet akkor vált érdekessé, mikor egyik reggel késett a busz. Mindenki ideges volt, mert a következõre háromnegyed órát kellett volna várni. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy iszonyatos hangok közepette megérkezik a helyijárat, és lerohad az útpadka mellett. A sofõr kiszállt, és közölte, hogy ennyi volt, várjuk meg a következõ buszt, mert ez innen se fel, se le. Na, sebaj, gondoltam, majd megyek váltott lóval, vagyis hogy gyaloglom három megállónyit, és felszállok egy másik járatra. Épp elmentem volna a lány mellett, mikor az hirtelen megfogta a karomat. Nagyon meglepõdtem, de nem szóltam semmi, csak várakozóan ránéztem. Elmosolyodott, majd így szólt:
-Bocs, de veled mehetek? Ha már így megszívtuk…
Kérlek, itt dobtam egy hátast. Ugyanis, mint kiderült, ez a lány nem lány volt. Vagy legalább is a legszebb baritonnal rendelkezõ nõnemû lény ezen a bolygón. Barom vagyok, tudom, ne szólj semmit. Egy „ühüm”-re még futotta tõlem, utána megfordultunk és elindultunk. Fél órás gyalogút volt az egész, de nem szóltunk egymáshoz egy szót se. Néha felésandítottam, és újra meg újra szidni kezdtem magam, hogy hogy lehettem ekkora hülye. Vékony volt, fülbevalót hordott és a feje tetejére tûzte fel hosszú barna haját, de semmi más nem volt gyanús. Mire elértük úticélunkat éppen jött egy busz. Nekem nem volt jó, de õ intett a sofõrnek, hogy álljon meg. A többi egy másodperc törtrésze alatt történt: levette a szemüvegét, megtörölgette, becsukta a szemét, de rögtön utána rámpillantott, majd visszatette a keretet az orrára. Ajkai aztán széles vigyorra húzódtak, és nevetve mondta:
-Ez vicces. Te vagy eddig az egyetlen, akinél ilyet látok elsõre. Ez nagyon vicces… Köszönöm! –azzal fogta magát, és egy „Viszlát legközelebb!” intéssel felszállt a buszra, engem meg ott hagyott. Akkor már tényleg úgy éreztem magam, mint a világ legnagyobb marhája…
Így indult a mi kis ismeretségünk. Találkozás csak hétfõn, csak reggel, egy buszon, egymás mellett ülve, sose beszélgetve. Õ mindig vigyorgott, mint a töklámpa, de a szemüvegét nem vette le többet. Még három hónapba került, míg újra beszélt velem:
- Most, hogy itt a vizsgaidõszak, gondolom nem fogsz bejárni ezzel a busszal.
- Nem. – annyira meglepõdtem, hogy megszólított, hogy csak ennyit tudtam kinyögni.
- Nincs kedved néha beszélgetni?
- T..Tessék?
- Beszélgetni. Tudod. Hangszálat rezegtetni…
- Nem erre értettem. De hát…azt se tudom, hogy hívnak!
- Ha ez a legnagyobb baj… Gareth O’Brian, nagyon örültem, és péntek délután várlak White Parkban! – ezzel felugrott, és leszállt. No comment…
Péntek délután, White Park, és persze én ott szobroztam a mamutfenyõ alatt. Beteg vagyok, nem? Beteg és hülye. A nap már kezdte elhagyni a horizontot, és épp elindultam volna kifelé, mikor észrevettem, hogy valaki leült a mellettem lévõ padra. Naná, hogy õ volt az, kezében egy füzettel, és basszus, a fején a szemüveggel. Már nagyon hideg volt, bõven benne jártunk a decemberben, ezért odaszóltam neki:
- Nem fázol, Gareth? Jobb volna, ha inkább sétálnánk.
- Kösz, jó így, XY.
- Ne haragudj… - akkor esett csak le, hogy én be se mutatkoztam még neki. - Rory Wilkins…
- Örültem Mr. Wilkins, a Blackbird University szegényebb lenne egy ilyen kiváló koponya nélkül. – a végére már szinte vihogott.
- Én is örülök, hogy jól mulatsz. – kezdtem a mondandómat egy kis éllel. – Ha csak azért hívtál, hogy rajtam köszörüld a nyelved…
- Jahj, ne légy más ilyen komoly! Hol hagytad a humorod?
- Ne haragudj.
- …és ne kérj mindig mindenért bocsánatot.
- Oké. Egyébként…minek neked az a füzet?
- Néha írok verseket.
- He?
- Olyan meglepõ?
- Nem, csak… csak… Nekem például sose volt tehetségem az ilyesmikhez.
- Nem tehetség kell ide, csak egy kis ritmusérzék és ösztön. Aztán vagy jó lesz, vagy nem.
- Majd egyszer beleolvashatok egybe?
- Naná… Akár most is.
- Nem gond? Mármint, úgy értem…
- Mondtam, akár most is. Tessék. Ezt az elõbb írtam.
Kezembe vettem a lapot, és olvasni kezdtem:
„Your perfect beauty: remember that?
The first time I saw you… you were all wet:
Standing in the rain, drinking the skywater,
But then I saw your eyes…they couldn’t be colder.
Once your hands were pure and white
And with your black wings you could fly,
But for now you are just like an empty shell,
It was Their punishment… we knew it very well.
Worst of all you know how much it costs
’cause everyone wants to die who someday had all but lost.
Power, light and wisdom: these’re all I’d ever got
…and my bonds of friendship to you what should be cut.
Pain comes to my bed, sleeps with me for ages
To write with blood on my life’s empty pages.
For now I had changed ,too. I am like a stone.
Because of you I’m like a bug on a dirty wall.
I don’t want to have you in my life anymore.
I have to look forward, my pretty little whore…”
Bennragadtak a szavak, amiket mondani akartam, mert egyik se volt méltó rá, hogy jellemezzem vele a helyzetet. Rohadtul megijedtem. Úgy éreztem magam, mint egy paranoiás, akinek egyszer valóban beigazolódnak a félelmei. Komolyan, anyu gondolatai kúsztak a fülembe, tudod, amiket akkor mondott, mikor kicsik voltunk. Hogy ne csavarogj, ne állj szóba idegenekkel, meg hasonlók. „Már az elején sejtettem, hogy nem normális, és lám…” Ránéztem, de az a rohadt szemüveg elzárta õt elõlem. Mintha megérezte volna az aggodalmamat. Csendben megszólalt:
- Nyugi, nem vagyok pszichopata tömeggyilkos, és nem foglak felhúzni erre a szép fenyõre, ha netalántán ezen forogna az agyad. Te el akartad olvasni a versemet, én megmutattam. Csak ennyi. Nincs hátsó szándék.
- Rendben. Nem fogok kérdezni semmit. Ha van valami, majd úgyis elmondod. Ezek után mindenesetre kétszer is meggondolom, mielõtt verset kérnék tõled…
Nah, erre már mindketten felröhögtünk, és javasoltam neki, hogy menjünk el a közeli kávézóba.
Most ugrok egy kicsit. Hétre hét, hónapra hónap jött. Mindig a parkban találkoztunk, néha sétáltunk, néha üldögéltünk, és rengeteget beszélgettünk. Aztán megint történt valami, ami a feje tetejére állította az egész felhõre épített kártyavárat.
Gareth utálta a metrót, de egyik este lekéstük a buszt, ezért muszáj volt lemenni az aluljáróba. Már az elején azt mondta, hogy baj lesz, mert túl sok az ember. Mondtam neki, hogy ne parázzon, hamar túlleszünk rajta, csak maradjon a közelemben. Azt hittem, fóbiás. Nem is gondoltam másra… Épp szálltunk be, mikor a nagy tömegben valaki meglökte õt, és leverte a szemüvegét. Próbálta visszaszerezni, de nem tudta. Mondtam neki, hogy menjünk, majd veszünk neki egy másikat, mert képtelenség kikerülni az embereket. Azt mondta rendben, de vezessem, mert nem akarja kinyitni a szemét. Nagyon furcsállottam a dolgot, de rábólintottam. Miközben utaztunk, egyszerre csak azt láttam, hogy sír. Nem értettem, azt hittem, fájnak a szemei. Elvégre mindig szemüveget viselt. Mert ki a jó Isten ne gondolta volna ugyanezt a helyemben…? Mindig könnyebb észrevenni a külsõ sérüléseket, mint a belsõket…
A kiszállás elõtt odasúgtam neki, hogy most sajnos muszáj lesz kicsit figyelnie, mert különben nem jutunk ki. Tekintetét a földre szegezte, és elindultunk. Mivel nem látta, ki jön vele szembe, nekiment egy ipsének, aki rögtön ordibálni kezdett, hogy miért nem nézi meg, hova lép. Gareth erre felemelte a fejét, és egyenesen a másik szemébe nézett. Olyan átható volt ez a tekintet, hogy kirázott tõle a hideg. Megrándult az arca a hirtelen jött fájdalomtól, ennek ellenére lassan, tagoltan beszélni kezdett:
- Vadállat. Csoda, hogy még veled van. De esküszöm, ha még egyszer hozzáérsz, feljelentelek. Remélem, világosan beszéltem. – ezzel elfordult, és elindult a kijárat felé. – Gyere, Rory, menjünk innen…
Odafordultam a férfihez, aki földbe gyökerezett lábakkal nézett Gareth után, és olyan fehér volt, mint a fal. Fogalmam se volt, már megint mirõl maradtam le, de fogtam magam, és elindultam a barátom után, a felszínre érve azonban nem találtam sehol. Tudtam, hogy van a közelben egy kisebb park, és ismertem már annyira, hogy feltételezzem, oda ment. Nem is csalódtam: ott ült az egyik padon, felhúzott lábakkal, homlokát a térdének támasztva. Csendben leültem mellé.
Nem szóltam semmit: vártam. Már megmondtam neki az elsõ alkalommal: ha valami közlendõje van, én itt vagyok. Fél óra után aztán észrevettem, hogy aprókat rándul a válla, majd egy nyögés kíséretében zokogni kezdett. Elkeseredett, lélekszaggató zokogás volt ez, olyan, amit sose felejt el az ember, ha egyszer hallotta. Átkaroltam a vállát, és lassan dörzsölni kezdtem. Annak ellenére, hogy két évvel volt idõsebb nálam, akkor és ott mégis úgy viselkedett, mintha a nemlétezõ öcsém lett volna. A fene se tudja, mennyi idõ telt el, mire végre kicsit lenyugodott.
- Kezdem úgy érezni magam, mint Paul Bratter… - nyögte ki.
Erre aztán mindketten elkezdtünk vihogni. Hihetetlen, hogy a srácot a humora sose hagyja cserben. Tudnod kell, húgi, hogy neki az összes Robert Redford- film megvolt, és majdnem infarktust kapott, mikor kiderült, hogy nem láttam a Mezítláb a parkban-t. Leültetett, és addig haza se engedett, míg meg nem néztem. Azután persze mindig Corie Bratter -rel cikizett, merthogy sose láttam még elõtte Jane Fonda –t komikus szerepben.
- Jah… - szóltam kuncogva. - Még egy kis idõ, és te is cipõ nélkül fogsz rohangálni a fûben.
- Megvannak még azok a színes üveggolyók, amikkel te meg a húgod játszottatok?
A kérdés váratlanul ért. Nem tudtam mit szólni, leblokkoltam. Soha nem meséltem neki a gyerekkoromról. Ezt nem is tudhatta! Felé akartam fordulni, de rámszólt:
- Ne! Tudod, nincs rajtam a szemüveg. …és egyébként is: ne mondd nekem, hogy sose akartad megkérdezni, miért nem veszem le.
- Persze, hogy meg akartam. Csak gondoltam, ha gondolod, majd elmeséled.
- Azt hiszem, akkor eljött az ideje. Rád bízom, hiszel-e nekem, és azt is, hogy mit teszel, miután mindent elmondtam. Nem, csodálkoznék, ha ordítva rohannál el tõlem…
- Próbáljuk ki. – próbáltam poénkodni, kevés sikerrel.
- Én látom a múltat.
- Tessék?
- Jól hallottad. Látom a múltat. Ha belenézek valakinek a szemébe, megismerem az egész embert. Egy élet két másodperccé zsugorodik az agyamban.
Úgy éreztem magam, mint akit fejbevágtak. Esküszöm, elõször az jutott eszembe, hogy mekkora ajándék ez, és hogy milyen sokan vágynak ilyen képességre. Egy percig meg nem fordult a fejemben, hogy Gareth nem mond igazat, annak ellenére, hogy csak fél éve ismertem. Feltétlenül megbíztam benne. Biztos voltam benne, hogy sose hazudott nekem. Mivel nem szóltam semmit, õ folytatta.
- Most azt gondolod, ezzel a képességgel akármi lehettem volna. A szüleim is ezt mondták, míg meg nem haltak. Bevallom, nekem is megfordult a fejemben, hogy nyomozó legyek, vagy ilyesmi, sõt, eleinte ki is használtam rendesen, fõleg a csajozásnál. Aztán rájöttem, hogy nem akkora poén ez. Eljutottam arra a szintre, hogy nem mertem az emberek szemébe nézni, mert mindenkinek az életét, sorsát, fájdalmát és örömeit nem voltam képes magamba fogadni és elviselni. Elsõre csak a nyomorúság és a bánat szûrõdött ki, akármilyen boldog emlékeik is voltak. A végén már én sem tudtam, ki vagyok. Azt a szemüveget öt éve hordtam úgy, hogy csak otthon vettem le. El… el tudod te képzelni, milyen lehetett? – kérdezte kétségbeesetten.
„You have to look forward, pretty little whore…?”– suttogtam magam elé.
Új értelmet nyertek a sorok, minden verse, minden mondata. A legjobb barátom, akirõl nem tudtam semmit, mert a legnagyobb terhét képtelen volt megosztani velem, rejtély maradt számomra. Gondolataimból kizökkentve hallgattam tovább õt.
- …Tudod, nagyon furcsa, de neked köszönhetem, hogy újra tudok nevetni.
- Mi?
- Emlékszel, mikor lerobbant a busz, és elgyalogoltunk egy másik megállóhoz?
- Igen. Akkor vetted le a szemüvegedet, nem?
- Muszáj volt rádnéznem. És tudod, mit láttam? Azt, mikor fogadtál a húgoddal, hogy fel mered tenni az orrodba az egyik üveggyöngyöt, de kiszedni már nem tudtátok, és édesanyád bevitt az ügyeletre, te meg végig a testvéredre mutogattál, hogy „Látod, megcsináltam, megcsináltam!”. El se tudod képzelni, mennyit röhögtem ezen, míg a busszal beértem a városba.
- Ezt nem hiszem el… - éreztem, hogy mosolyra húzódnak az ajkaim. – Félre ne érts, nem azért… de ez… hogy pont ezt láttad meg elõször…ez nagyon vicces…
- Nekem mondod? – kacagott fel.
Újfent meglepõdtem. Még sose hallottam úgy igazán, szívbõl nevetni. Zavaromban megpaskoltam a vállát, és felálltam.
- Nah gyere, te hõs. Azt hiszem itt az ideje, hogy hazamenjünk.
- Igazad van.
Elindultunk a park bejárata felé, de a Gareth megállt a kapu elõtt, felém fordult, és azt mondta:
- Rory… mindegy, honnan jöttél, ki vagy, mi vagy: eljön majd az idõ, mikor úgy fogok a szemedbe nézni, hogy már mindent tudok rólad. Hálás vagyok neked. Te vagy az én igazi családom, és nagyon szeretlek.
Megborzoltam a haját, és átfogtam a vállát.
- Menjünk… - csak ennyire futotta tõlem, mert már éreztem a könnyeket az arcomon. Lassan elnyelt minket a város zaja és az éjszaka hûvössége.
Fél év múlva összeköltöztünk. Garethnek igaza lett. Mindegy kik vagyunk és honnan jöttünk, valaki vagy valakik úgyis tudni fogják, hogy élünk, és csak mi vagyunk nekik. Ez az élet igazi csodája.”
Vége
Szerzõ: Kinslayer
Fandom: saját
Korhatár: PG
Figyelmeztetés: kicsi, ártatlan slash. Olyan vegyes, mint a gyümölcssaláta.
Szereplõk: Én és te, mi és ti, õk és mi, mindannyian…
Leírás: Sokan írtak már ezzel az „Mi lenne, ha…?” -ötlettel… most itt az én verzióm *hihi*
Megjegyzés: Az Üveggyöngyjáték fórum szülinapjára íródott. A cím pedig egy gyerekmondókából ered. Rory és Gareth is kelta eredetû nevek, jelentésük „vörös király” és „nemes” vagy „szelíd” . Hilary és Tenzing voltak az elsõk, akik megmászták a Mt. Everestet.
Megjegyzés 2: Az X OST-je, a Beautiful Mind OST-je és Enya Only Time címû számának hatása érezhetõ… hogy ez a 3 hogy jött össze, ne kérdezze senki. Mystery…Jah, és a vers *ha lehet annak nevezni* enyém vala…
Köszönet: Legfõképpen Fideliusnak és „kis családjának”, egyébként meg mindenkinek, aki valaha olvasott tõlem, írt nekem, egyáltalán szóba állt velem, egy szóval NEKTEK… Hálám a sírig üldöz titeket. *so be aware of it
*Anyámon kívül mindenki hülyének nézett, mikor ezt a sztorit elmeséltem. Általánosságban sírvaröhögéssel és a „Teténylegnemvagyszázas!” csatakiáltással jellemezték életem egyik legfontosabb és legaranyosabb történetét. Remélem, veletek több szerencsém lesz, mert ha úgy patkolnék el, hogy ezt nem hallottátok tõlem, bûnt követnék el az emberiség ellen. Szépségkirálynõket megszégyenítõ lelkesedéssel ordítom hát a „world peace” -t, hátha meghallja valaki, és valóban mögé lát. Akkor aztán megcsodálhatjátok a nem létezõ véletlenek, a szürke csuhába öltözött színek és az olyan emberek világát, akik már nem félnek sem a múlttól, sem a jövõtõl…
Édesanyámmal és a bátyámmal éltem egy fedél alatt, miután apa fogta magát, és elcuccolt az egyik nõjéhez. Részünkrõl nincs harag. A sztori ezen szálára tegyünk is pontot. Kedves testvérem aztán a közeli városba költözött, õ huszonkettõ, én tizenhét éves voltam, mikor megtörtént ez a dolog. Nekem csak másfél év múlva mesélte el az egészet, és számomra még plusz öt évbe került, hogy anyának is el tudjam regélni, miért „siklott ki” a pici fia élete. Nem azt mondom, hogy utána súlyos mea culpázással borult a nyakába, de még azon a hétvégén meghívta õt és Gareth-et ebédre. Ez is valami, nem? Biztos nehéz lehetett neki... Na, mindegy. Azt hiszem, ennyi elég is volt kis családunk életébõl. Jöjjön hát a történet, úgy, ahogy Rory nekem elmesélte:
„Még az egyetemre jártam, utolsó éves voltam, és hétfõnként mindig az 5:20-kor induló 43-as busszal utaztam befelé a városba. A buszmegállóban hétrõl hétre ugyanazok az emberek álltak, mert kevés volt az olyan marha, aki ilyen korán kelt egy helyijáratért, de télen a fene se tudta. Koccanás, jég, akármi, és máris befuccsoltak a reggeli elõadásnak. Na, nehogy azt gondold, hogy olyan lelkesen látogattam volna az órákat, húgi, de itt katalógus volt, és ha kétszer nem írtad fel magad, repültél.
Szóval, ott álltam minden hétfõ reggel, és minden alkalommal ugyanazt az öt embert láttam: két idõs hölgy, egy szikár úriember, egy fiatal, mindig napszemüveget viselõ lány és egy velem egykorú srác, akinek narancssárga csíkok voltak melírozva a hajába. Állandóan az õ fejét figyeltem, mert hihetetlenül nézett ki. Sose szóltunk egymáshoz, ez a külvárosiak betegség lehetett. Mármint, hogy senki nem beszélt a másikkal, mert féltek. A lány például sose vette le a napszemüvegét, mindegy volt, hogy tél van vagy nyár. Olyan nagylencsés, halántékvédõs cucca volt, mint Hilarynek. A két nõ meg az elõzõ hét összes problémáját végigvette. Az úr mormon volt, mert a Bibliát szorongatta állandóan a kezében, és kicsi névjegykártya volt csíptetve az ingére, míg a srác ki nem vette volna a fülébõl a fülhallgatót. Nah, nem taglalom tovább, ez volt a heti rutinom.
Az egész történet akkor vált érdekessé, mikor egyik reggel késett a busz. Mindenki ideges volt, mert a következõre háromnegyed órát kellett volna várni. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy iszonyatos hangok közepette megérkezik a helyijárat, és lerohad az útpadka mellett. A sofõr kiszállt, és közölte, hogy ennyi volt, várjuk meg a következõ buszt, mert ez innen se fel, se le. Na, sebaj, gondoltam, majd megyek váltott lóval, vagyis hogy gyaloglom három megállónyit, és felszállok egy másik járatra. Épp elmentem volna a lány mellett, mikor az hirtelen megfogta a karomat. Nagyon meglepõdtem, de nem szóltam semmi, csak várakozóan ránéztem. Elmosolyodott, majd így szólt:
-Bocs, de veled mehetek? Ha már így megszívtuk…
Kérlek, itt dobtam egy hátast. Ugyanis, mint kiderült, ez a lány nem lány volt. Vagy legalább is a legszebb baritonnal rendelkezõ nõnemû lény ezen a bolygón. Barom vagyok, tudom, ne szólj semmit. Egy „ühüm”-re még futotta tõlem, utána megfordultunk és elindultunk. Fél órás gyalogút volt az egész, de nem szóltunk egymáshoz egy szót se. Néha felésandítottam, és újra meg újra szidni kezdtem magam, hogy hogy lehettem ekkora hülye. Vékony volt, fülbevalót hordott és a feje tetejére tûzte fel hosszú barna haját, de semmi más nem volt gyanús. Mire elértük úticélunkat éppen jött egy busz. Nekem nem volt jó, de õ intett a sofõrnek, hogy álljon meg. A többi egy másodperc törtrésze alatt történt: levette a szemüvegét, megtörölgette, becsukta a szemét, de rögtön utána rámpillantott, majd visszatette a keretet az orrára. Ajkai aztán széles vigyorra húzódtak, és nevetve mondta:
-Ez vicces. Te vagy eddig az egyetlen, akinél ilyet látok elsõre. Ez nagyon vicces… Köszönöm! –azzal fogta magát, és egy „Viszlát legközelebb!” intéssel felszállt a buszra, engem meg ott hagyott. Akkor már tényleg úgy éreztem magam, mint a világ legnagyobb marhája…
Így indult a mi kis ismeretségünk. Találkozás csak hétfõn, csak reggel, egy buszon, egymás mellett ülve, sose beszélgetve. Õ mindig vigyorgott, mint a töklámpa, de a szemüvegét nem vette le többet. Még három hónapba került, míg újra beszélt velem:
- Most, hogy itt a vizsgaidõszak, gondolom nem fogsz bejárni ezzel a busszal.
- Nem. – annyira meglepõdtem, hogy megszólított, hogy csak ennyit tudtam kinyögni.
- Nincs kedved néha beszélgetni?
- T..Tessék?
- Beszélgetni. Tudod. Hangszálat rezegtetni…
- Nem erre értettem. De hát…azt se tudom, hogy hívnak!
- Ha ez a legnagyobb baj… Gareth O’Brian, nagyon örültem, és péntek délután várlak White Parkban! – ezzel felugrott, és leszállt. No comment…
Péntek délután, White Park, és persze én ott szobroztam a mamutfenyõ alatt. Beteg vagyok, nem? Beteg és hülye. A nap már kezdte elhagyni a horizontot, és épp elindultam volna kifelé, mikor észrevettem, hogy valaki leült a mellettem lévõ padra. Naná, hogy õ volt az, kezében egy füzettel, és basszus, a fején a szemüveggel. Már nagyon hideg volt, bõven benne jártunk a decemberben, ezért odaszóltam neki:
- Nem fázol, Gareth? Jobb volna, ha inkább sétálnánk.
- Kösz, jó így, XY.
- Ne haragudj… - akkor esett csak le, hogy én be se mutatkoztam még neki. - Rory Wilkins…
- Örültem Mr. Wilkins, a Blackbird University szegényebb lenne egy ilyen kiváló koponya nélkül. – a végére már szinte vihogott.
- Én is örülök, hogy jól mulatsz. – kezdtem a mondandómat egy kis éllel. – Ha csak azért hívtál, hogy rajtam köszörüld a nyelved…
- Jahj, ne légy más ilyen komoly! Hol hagytad a humorod?
- Ne haragudj.
- …és ne kérj mindig mindenért bocsánatot.
- Oké. Egyébként…minek neked az a füzet?
- Néha írok verseket.
- He?
- Olyan meglepõ?
- Nem, csak… csak… Nekem például sose volt tehetségem az ilyesmikhez.
- Nem tehetség kell ide, csak egy kis ritmusérzék és ösztön. Aztán vagy jó lesz, vagy nem.
- Majd egyszer beleolvashatok egybe?
- Naná… Akár most is.
- Nem gond? Mármint, úgy értem…
- Mondtam, akár most is. Tessék. Ezt az elõbb írtam.
Kezembe vettem a lapot, és olvasni kezdtem:
„Your perfect beauty: remember that?
The first time I saw you… you were all wet:
Standing in the rain, drinking the skywater,
But then I saw your eyes…they couldn’t be colder.
Once your hands were pure and white
And with your black wings you could fly,
But for now you are just like an empty shell,
It was Their punishment… we knew it very well.
Worst of all you know how much it costs
’cause everyone wants to die who someday had all but lost.
Power, light and wisdom: these’re all I’d ever got
…and my bonds of friendship to you what should be cut.
Pain comes to my bed, sleeps with me for ages
To write with blood on my life’s empty pages.
For now I had changed ,too. I am like a stone.
Because of you I’m like a bug on a dirty wall.
I don’t want to have you in my life anymore.
I have to look forward, my pretty little whore…”
Bennragadtak a szavak, amiket mondani akartam, mert egyik se volt méltó rá, hogy jellemezzem vele a helyzetet. Rohadtul megijedtem. Úgy éreztem magam, mint egy paranoiás, akinek egyszer valóban beigazolódnak a félelmei. Komolyan, anyu gondolatai kúsztak a fülembe, tudod, amiket akkor mondott, mikor kicsik voltunk. Hogy ne csavarogj, ne állj szóba idegenekkel, meg hasonlók. „Már az elején sejtettem, hogy nem normális, és lám…” Ránéztem, de az a rohadt szemüveg elzárta õt elõlem. Mintha megérezte volna az aggodalmamat. Csendben megszólalt:
- Nyugi, nem vagyok pszichopata tömeggyilkos, és nem foglak felhúzni erre a szép fenyõre, ha netalántán ezen forogna az agyad. Te el akartad olvasni a versemet, én megmutattam. Csak ennyi. Nincs hátsó szándék.
- Rendben. Nem fogok kérdezni semmit. Ha van valami, majd úgyis elmondod. Ezek után mindenesetre kétszer is meggondolom, mielõtt verset kérnék tõled…
Nah, erre már mindketten felröhögtünk, és javasoltam neki, hogy menjünk el a közeli kávézóba.
Most ugrok egy kicsit. Hétre hét, hónapra hónap jött. Mindig a parkban találkoztunk, néha sétáltunk, néha üldögéltünk, és rengeteget beszélgettünk. Aztán megint történt valami, ami a feje tetejére állította az egész felhõre épített kártyavárat.
Gareth utálta a metrót, de egyik este lekéstük a buszt, ezért muszáj volt lemenni az aluljáróba. Már az elején azt mondta, hogy baj lesz, mert túl sok az ember. Mondtam neki, hogy ne parázzon, hamar túlleszünk rajta, csak maradjon a közelemben. Azt hittem, fóbiás. Nem is gondoltam másra… Épp szálltunk be, mikor a nagy tömegben valaki meglökte õt, és leverte a szemüvegét. Próbálta visszaszerezni, de nem tudta. Mondtam neki, hogy menjünk, majd veszünk neki egy másikat, mert képtelenség kikerülni az embereket. Azt mondta rendben, de vezessem, mert nem akarja kinyitni a szemét. Nagyon furcsállottam a dolgot, de rábólintottam. Miközben utaztunk, egyszerre csak azt láttam, hogy sír. Nem értettem, azt hittem, fájnak a szemei. Elvégre mindig szemüveget viselt. Mert ki a jó Isten ne gondolta volna ugyanezt a helyemben…? Mindig könnyebb észrevenni a külsõ sérüléseket, mint a belsõket…
A kiszállás elõtt odasúgtam neki, hogy most sajnos muszáj lesz kicsit figyelnie, mert különben nem jutunk ki. Tekintetét a földre szegezte, és elindultunk. Mivel nem látta, ki jön vele szembe, nekiment egy ipsének, aki rögtön ordibálni kezdett, hogy miért nem nézi meg, hova lép. Gareth erre felemelte a fejét, és egyenesen a másik szemébe nézett. Olyan átható volt ez a tekintet, hogy kirázott tõle a hideg. Megrándult az arca a hirtelen jött fájdalomtól, ennek ellenére lassan, tagoltan beszélni kezdett:
- Vadállat. Csoda, hogy még veled van. De esküszöm, ha még egyszer hozzáérsz, feljelentelek. Remélem, világosan beszéltem. – ezzel elfordult, és elindult a kijárat felé. – Gyere, Rory, menjünk innen…
Odafordultam a férfihez, aki földbe gyökerezett lábakkal nézett Gareth után, és olyan fehér volt, mint a fal. Fogalmam se volt, már megint mirõl maradtam le, de fogtam magam, és elindultam a barátom után, a felszínre érve azonban nem találtam sehol. Tudtam, hogy van a közelben egy kisebb park, és ismertem már annyira, hogy feltételezzem, oda ment. Nem is csalódtam: ott ült az egyik padon, felhúzott lábakkal, homlokát a térdének támasztva. Csendben leültem mellé.
Nem szóltam semmit: vártam. Már megmondtam neki az elsõ alkalommal: ha valami közlendõje van, én itt vagyok. Fél óra után aztán észrevettem, hogy aprókat rándul a válla, majd egy nyögés kíséretében zokogni kezdett. Elkeseredett, lélekszaggató zokogás volt ez, olyan, amit sose felejt el az ember, ha egyszer hallotta. Átkaroltam a vállát, és lassan dörzsölni kezdtem. Annak ellenére, hogy két évvel volt idõsebb nálam, akkor és ott mégis úgy viselkedett, mintha a nemlétezõ öcsém lett volna. A fene se tudja, mennyi idõ telt el, mire végre kicsit lenyugodott.
- Kezdem úgy érezni magam, mint Paul Bratter… - nyögte ki.
Erre aztán mindketten elkezdtünk vihogni. Hihetetlen, hogy a srácot a humora sose hagyja cserben. Tudnod kell, húgi, hogy neki az összes Robert Redford- film megvolt, és majdnem infarktust kapott, mikor kiderült, hogy nem láttam a Mezítláb a parkban-t. Leültetett, és addig haza se engedett, míg meg nem néztem. Azután persze mindig Corie Bratter -rel cikizett, merthogy sose láttam még elõtte Jane Fonda –t komikus szerepben.
- Jah… - szóltam kuncogva. - Még egy kis idõ, és te is cipõ nélkül fogsz rohangálni a fûben.
- Megvannak még azok a színes üveggolyók, amikkel te meg a húgod játszottatok?
A kérdés váratlanul ért. Nem tudtam mit szólni, leblokkoltam. Soha nem meséltem neki a gyerekkoromról. Ezt nem is tudhatta! Felé akartam fordulni, de rámszólt:
- Ne! Tudod, nincs rajtam a szemüveg. …és egyébként is: ne mondd nekem, hogy sose akartad megkérdezni, miért nem veszem le.
- Persze, hogy meg akartam. Csak gondoltam, ha gondolod, majd elmeséled.
- Azt hiszem, akkor eljött az ideje. Rád bízom, hiszel-e nekem, és azt is, hogy mit teszel, miután mindent elmondtam. Nem, csodálkoznék, ha ordítva rohannál el tõlem…
- Próbáljuk ki. – próbáltam poénkodni, kevés sikerrel.
- Én látom a múltat.
- Tessék?
- Jól hallottad. Látom a múltat. Ha belenézek valakinek a szemébe, megismerem az egész embert. Egy élet két másodperccé zsugorodik az agyamban.
Úgy éreztem magam, mint akit fejbevágtak. Esküszöm, elõször az jutott eszembe, hogy mekkora ajándék ez, és hogy milyen sokan vágynak ilyen képességre. Egy percig meg nem fordult a fejemben, hogy Gareth nem mond igazat, annak ellenére, hogy csak fél éve ismertem. Feltétlenül megbíztam benne. Biztos voltam benne, hogy sose hazudott nekem. Mivel nem szóltam semmit, õ folytatta.
- Most azt gondolod, ezzel a képességgel akármi lehettem volna. A szüleim is ezt mondták, míg meg nem haltak. Bevallom, nekem is megfordult a fejemben, hogy nyomozó legyek, vagy ilyesmi, sõt, eleinte ki is használtam rendesen, fõleg a csajozásnál. Aztán rájöttem, hogy nem akkora poén ez. Eljutottam arra a szintre, hogy nem mertem az emberek szemébe nézni, mert mindenkinek az életét, sorsát, fájdalmát és örömeit nem voltam képes magamba fogadni és elviselni. Elsõre csak a nyomorúság és a bánat szûrõdött ki, akármilyen boldog emlékeik is voltak. A végén már én sem tudtam, ki vagyok. Azt a szemüveget öt éve hordtam úgy, hogy csak otthon vettem le. El… el tudod te képzelni, milyen lehetett? – kérdezte kétségbeesetten.
„You have to look forward, pretty little whore…?”– suttogtam magam elé.
Új értelmet nyertek a sorok, minden verse, minden mondata. A legjobb barátom, akirõl nem tudtam semmit, mert a legnagyobb terhét képtelen volt megosztani velem, rejtély maradt számomra. Gondolataimból kizökkentve hallgattam tovább õt.
- …Tudod, nagyon furcsa, de neked köszönhetem, hogy újra tudok nevetni.
- Mi?
- Emlékszel, mikor lerobbant a busz, és elgyalogoltunk egy másik megállóhoz?
- Igen. Akkor vetted le a szemüvegedet, nem?
- Muszáj volt rádnéznem. És tudod, mit láttam? Azt, mikor fogadtál a húgoddal, hogy fel mered tenni az orrodba az egyik üveggyöngyöt, de kiszedni már nem tudtátok, és édesanyád bevitt az ügyeletre, te meg végig a testvéredre mutogattál, hogy „Látod, megcsináltam, megcsináltam!”. El se tudod képzelni, mennyit röhögtem ezen, míg a busszal beértem a városba.
- Ezt nem hiszem el… - éreztem, hogy mosolyra húzódnak az ajkaim. – Félre ne érts, nem azért… de ez… hogy pont ezt láttad meg elõször…ez nagyon vicces…
- Nekem mondod? – kacagott fel.
Újfent meglepõdtem. Még sose hallottam úgy igazán, szívbõl nevetni. Zavaromban megpaskoltam a vállát, és felálltam.
- Nah gyere, te hõs. Azt hiszem itt az ideje, hogy hazamenjünk.
- Igazad van.
Elindultunk a park bejárata felé, de a Gareth megállt a kapu elõtt, felém fordult, és azt mondta:
- Rory… mindegy, honnan jöttél, ki vagy, mi vagy: eljön majd az idõ, mikor úgy fogok a szemedbe nézni, hogy már mindent tudok rólad. Hálás vagyok neked. Te vagy az én igazi családom, és nagyon szeretlek.
Megborzoltam a haját, és átfogtam a vállát.
- Menjünk… - csak ennyire futotta tõlem, mert már éreztem a könnyeket az arcomon. Lassan elnyelt minket a város zaja és az éjszaka hûvössége.
Fél év múlva összeköltöztünk. Garethnek igaza lett. Mindegy kik vagyunk és honnan jöttünk, valaki vagy valakik úgyis tudni fogják, hogy élünk, és csak mi vagyunk nekik. Ez az élet igazi csodája.”
Vége
Egyébként a címhez visszatérve tényleg jó. Izgatja az embert, akár napokig is, hogy "hümmm, vajon mit takarhat"... A cím, az nagyon tetszik.
