Post by Kudara on Jul 4, 2006 20:37:43 GMT 1
Cím: Üveggyöngyjáték
Szerzõ: Kudara
Fandom: saját (nincs világ, nincs semmi konkrét)
Korhatár: 18
Figyelmeztetés: kusza gondolatmenet, abszintgõzös révület, durva beszéd, gyilkolás
Szereplõk: nincs nevük, nincs fajuk, talán nem is léteznek… röviden õk ketten…
Leírás: olvasd el…
Megjegyzés: talán elgondolkoztató lehet
Ajánlás: olvassa csak el nyugodtan mindenki…
Az a furcsa érzés… mikor ólomból vannak az ujjaid. Amikor nézel, látsz, felfogod a dolgokat, de képtelen vagy a világ elvárási szerint lereagálni azokat. A betûk gyorsan sokasodnak elõtted a vakító monitoron, türelmetlenül villogó kurzor várja a már jó elõre betanult szöveget. Csak úgy ontja magából az alapértelmezett fekete karaktereket, melyek édes megnyugtató hazugságba burkolják mindazt, amit valójában érzel. Lenyomod a gombot, és máris hazudtál… ahogy azt apád és anyád tanította neked… mondj igazat mindig… de hát mi van akkor, ha az igazság, a betanult illem, az udvariasság mind utolsó gennyes hazugság? Erre már senki nem ad választ. Közhelyes undorító látszattanácsokkal tömik a megzavarodott elmémet, és mint a teljesen idióták bámulnak és mosolyognak. Olyankor úgy megcsapnám õket, hogy nézzenek már bele a hazugság hû szolgájába, a falitükörbe. Nagy csillogó falitükör, ami azt hazudj a tökéletes vagy, és azt milyen nagy a szobád. Pedig csak egy lyuk. Azt mondja szép vagy, és az csak egy árnyék, pedig ráncosodsz.
Hazug vagyok én is. Csaló. Tisztességtelen… gyáva… tükörimádó jó gyerek. Úgy hazudok, hogy az igaz legyen. Lágy simogatással bántok, a csókommal ölök, a szavaimmal vágok át minden apró eret módszeres lassúsággal. …… úgy húzza a zsebem… nehéz… azt teszem, amit az igazak az igazakkal, használom õt. Neeem… nem vagyok olyan rendes én, hogy kihasználjam... akkor feltételezném, hogy van emberi érzése… de leszarom… csak használom… ahogy a botot használom, hogy a döglött állat beleibe túrjak. Hogy halljam, miként cuppog… ahogy a zoknit a lábamra húzom és megtaposom, hogy aztán ledobjam a mocsokba. Hehehhe… tetszik… de ne lenne ilyen nehéz cipelni… lépésrõl lépésre nehezebb…
A földön ült és játszott… azt a furcsa hülye játékot, amit én nem értettem meg soha. Pedig elmagyarázta, és én azt hazudtam, hogy értem. De hát semmi értelme nem volt. Kör a homokban, homokkupacok, és azok a hülye gyöngyök… nehezek…
Álltam mögötte és legszívesebben a gerincébe rúgtam volna, hogy foglalkozzon inkább velem. Ne azokkal a szar gyöngyökkel! Megtéptem volna a haját, mert más is érdekli nem csak én. Valahogy fel akartam hívni a figyelmét… megijesszem… neeem az túl enyhe… belerúgjak… neeem az meg már megvolt… majd adok én neki játékot, meg más elfoglaltságot…
Kiléptem az odúmból. A fa legtetején laktam, innen láttam az egész hazug világot… minden alakot, formát, szót mindent magamba szívtam, és mindent tudtam… de csak õ érdekelt de õt nem kaphattam meg. Õ ártatlan volt. Végig szaladtam hát a függõhidakon, le a földre és mögé osonkodtam. Olyan édes volt… barna tincsek, melyeket rakoncátlanul fújt a szél és a bolond nem a füle mögé kotorta õket, hanem hagyta had vigye a szellõ… marhaság… hosszú karcsú ujjai lágyan fogták a gyöngyöket és forgatták pörgették, dobták elkapták, a szabályoknak megfelelõen, pontot szerzett vagy vesztett saját maga ellen. Bolond… maga ellen nem veszíthet… nem is nyerhet, hát miért nem ölel engem, ahogy múlt éjjel.
Mért mászik ki az ágyból, és mért ül a porba játszani… önzõ… gonosz. Emelem a lábam, de nem bántom.… a tegnap éjjel… ahogy a bõr összetapadt… istenem…. Halk súrlódással váltunk szét. Izzadt bõrünk követelte a másikét, követelte, hogy szorosan összeragadjunk. A kezek érzékeny pontra tapintottak, a karmok karmoltak, a fogak haraptak, de közben a nyelvek simogatták egymást, a hajak illatoztak, és én életemben elõször elvesztettem magam körül a „tükör világát” és tényleg igazat adtam, tényleg igazat mondtam. Csókoltam. Végig nyaltam a hasát, a mellkasát, a combja belsõ oldalát, igaz mély csókokkal, igaz lágy érintéssel megmarkoltam és odaadással tettem a kedvére. Nem egyszer vagy kétszer. Kitöltötte a szám, kitöltött teljesen, forrón és izzón… és hagytam had mozogjon, használjon most õ engem…
Mocskos féreg… kihasználtál… tudod mit? Pusztulnod kell, mert nem értékelsz. Játszol ahelyett, hogy visszaad, amit adtam. Hogy szeress, ahogy én téged… nem, te szórakozol, meg játszol a szar kis gyöngyeiddel! Tudod mit? Faszt neked simogatás! Faszt neked kielégítõ szopás! Faszt neked izzó szenvedély! Ezt érdemled………….
Még most is ragad a talpam… a fene egye meg hát nem múlik el? Már lemostam, cipõt váltottam… mégis ott a vére a talpamon. Ragad bele a kosz, a por, az emlékek… igen … igen… kegyetlenül tarkón rúgtam. Had harapjon a földbe, had nyalja végig, ahogy én tettem a farkával… és utána addig tapodtam, míg az a hang… az az émelyítõ hang el nem szállt….
Elvettem a gyöngyöket tõle… elvettem itt vannak a zsebemben… elviszem és kidobom õket.
Aztán utánad megyek… te önzõ….
Megtaláltam a megfelelõ kukát… mért épp ezt? Mert messze volt otthonról… kivettem a zsebembõl õket és nézegettem mi olyan érdekes ezekben? He? Mért jobbak, mint én? He? Kibontottam a háló száját és lassan beleszórtam, egyenként a tartályba. Csilingelve törtek szét és a csilingelések alatt hallottam… a sóhaját. A nyögését, ahogy a hajamba túr és magára húz… ahogy a számba élvez… szemét…
Utoljára egy kis papíros hullik ki… felveszem, megnézem…
El is ejtem azonnal… a szívem ver… a vérem száguld. Megvakulok. Fulladok. Érzem, ahogy okádok sugárban forrón… savasan…
Térdre vetem magam és nem törõdve a bámészkodókkal vagy akármivel addig verem a fejem a padkába, amíg szét nem nyílik, és a mocskos fekete szivacsos agyam szét nem folyik a járdán… meghalok… ahogy érdemlem. Nyomorultul és piszkosan…
A cetlit tovább fújja a szél. Késõbb megtalálja valaki és elolvassa, de nem érti…:
„Üveggyöngy játék”
„Játékszabály az egyetlen szerelmemnek, hogy végre megértse, és végre teljesen egymáséi lehessünk”
Vége
Szerzõ: Kudara
Fandom: saját (nincs világ, nincs semmi konkrét)
Korhatár: 18
Figyelmeztetés: kusza gondolatmenet, abszintgõzös révület, durva beszéd, gyilkolás
Szereplõk: nincs nevük, nincs fajuk, talán nem is léteznek… röviden õk ketten…
Leírás: olvasd el…
Megjegyzés: talán elgondolkoztató lehet
Ajánlás: olvassa csak el nyugodtan mindenki…
Üveggyöngyjáték
Az a furcsa érzés… mikor ólomból vannak az ujjaid. Amikor nézel, látsz, felfogod a dolgokat, de képtelen vagy a világ elvárási szerint lereagálni azokat. A betûk gyorsan sokasodnak elõtted a vakító monitoron, türelmetlenül villogó kurzor várja a már jó elõre betanult szöveget. Csak úgy ontja magából az alapértelmezett fekete karaktereket, melyek édes megnyugtató hazugságba burkolják mindazt, amit valójában érzel. Lenyomod a gombot, és máris hazudtál… ahogy azt apád és anyád tanította neked… mondj igazat mindig… de hát mi van akkor, ha az igazság, a betanult illem, az udvariasság mind utolsó gennyes hazugság? Erre már senki nem ad választ. Közhelyes undorító látszattanácsokkal tömik a megzavarodott elmémet, és mint a teljesen idióták bámulnak és mosolyognak. Olyankor úgy megcsapnám õket, hogy nézzenek már bele a hazugság hû szolgájába, a falitükörbe. Nagy csillogó falitükör, ami azt hazudj a tökéletes vagy, és azt milyen nagy a szobád. Pedig csak egy lyuk. Azt mondja szép vagy, és az csak egy árnyék, pedig ráncosodsz.
Hazug vagyok én is. Csaló. Tisztességtelen… gyáva… tükörimádó jó gyerek. Úgy hazudok, hogy az igaz legyen. Lágy simogatással bántok, a csókommal ölök, a szavaimmal vágok át minden apró eret módszeres lassúsággal. …… úgy húzza a zsebem… nehéz… azt teszem, amit az igazak az igazakkal, használom õt. Neeem… nem vagyok olyan rendes én, hogy kihasználjam... akkor feltételezném, hogy van emberi érzése… de leszarom… csak használom… ahogy a botot használom, hogy a döglött állat beleibe túrjak. Hogy halljam, miként cuppog… ahogy a zoknit a lábamra húzom és megtaposom, hogy aztán ledobjam a mocsokba. Hehehhe… tetszik… de ne lenne ilyen nehéz cipelni… lépésrõl lépésre nehezebb…
A földön ült és játszott… azt a furcsa hülye játékot, amit én nem értettem meg soha. Pedig elmagyarázta, és én azt hazudtam, hogy értem. De hát semmi értelme nem volt. Kör a homokban, homokkupacok, és azok a hülye gyöngyök… nehezek…
Álltam mögötte és legszívesebben a gerincébe rúgtam volna, hogy foglalkozzon inkább velem. Ne azokkal a szar gyöngyökkel! Megtéptem volna a haját, mert más is érdekli nem csak én. Valahogy fel akartam hívni a figyelmét… megijesszem… neeem az túl enyhe… belerúgjak… neeem az meg már megvolt… majd adok én neki játékot, meg más elfoglaltságot…
Kiléptem az odúmból. A fa legtetején laktam, innen láttam az egész hazug világot… minden alakot, formát, szót mindent magamba szívtam, és mindent tudtam… de csak õ érdekelt de õt nem kaphattam meg. Õ ártatlan volt. Végig szaladtam hát a függõhidakon, le a földre és mögé osonkodtam. Olyan édes volt… barna tincsek, melyeket rakoncátlanul fújt a szél és a bolond nem a füle mögé kotorta õket, hanem hagyta had vigye a szellõ… marhaság… hosszú karcsú ujjai lágyan fogták a gyöngyöket és forgatták pörgették, dobták elkapták, a szabályoknak megfelelõen, pontot szerzett vagy vesztett saját maga ellen. Bolond… maga ellen nem veszíthet… nem is nyerhet, hát miért nem ölel engem, ahogy múlt éjjel.
Mért mászik ki az ágyból, és mért ül a porba játszani… önzõ… gonosz. Emelem a lábam, de nem bántom.… a tegnap éjjel… ahogy a bõr összetapadt… istenem…. Halk súrlódással váltunk szét. Izzadt bõrünk követelte a másikét, követelte, hogy szorosan összeragadjunk. A kezek érzékeny pontra tapintottak, a karmok karmoltak, a fogak haraptak, de közben a nyelvek simogatták egymást, a hajak illatoztak, és én életemben elõször elvesztettem magam körül a „tükör világát” és tényleg igazat adtam, tényleg igazat mondtam. Csókoltam. Végig nyaltam a hasát, a mellkasát, a combja belsõ oldalát, igaz mély csókokkal, igaz lágy érintéssel megmarkoltam és odaadással tettem a kedvére. Nem egyszer vagy kétszer. Kitöltötte a szám, kitöltött teljesen, forrón és izzón… és hagytam had mozogjon, használjon most õ engem…
Mocskos féreg… kihasználtál… tudod mit? Pusztulnod kell, mert nem értékelsz. Játszol ahelyett, hogy visszaad, amit adtam. Hogy szeress, ahogy én téged… nem, te szórakozol, meg játszol a szar kis gyöngyeiddel! Tudod mit? Faszt neked simogatás! Faszt neked kielégítõ szopás! Faszt neked izzó szenvedély! Ezt érdemled………….
Még most is ragad a talpam… a fene egye meg hát nem múlik el? Már lemostam, cipõt váltottam… mégis ott a vére a talpamon. Ragad bele a kosz, a por, az emlékek… igen … igen… kegyetlenül tarkón rúgtam. Had harapjon a földbe, had nyalja végig, ahogy én tettem a farkával… és utána addig tapodtam, míg az a hang… az az émelyítõ hang el nem szállt….
Elvettem a gyöngyöket tõle… elvettem itt vannak a zsebemben… elviszem és kidobom õket.
Aztán utánad megyek… te önzõ….
Megtaláltam a megfelelõ kukát… mért épp ezt? Mert messze volt otthonról… kivettem a zsebembõl õket és nézegettem mi olyan érdekes ezekben? He? Mért jobbak, mint én? He? Kibontottam a háló száját és lassan beleszórtam, egyenként a tartályba. Csilingelve törtek szét és a csilingelések alatt hallottam… a sóhaját. A nyögését, ahogy a hajamba túr és magára húz… ahogy a számba élvez… szemét…
Utoljára egy kis papíros hullik ki… felveszem, megnézem…
El is ejtem azonnal… a szívem ver… a vérem száguld. Megvakulok. Fulladok. Érzem, ahogy okádok sugárban forrón… savasan…
Térdre vetem magam és nem törõdve a bámészkodókkal vagy akármivel addig verem a fejem a padkába, amíg szét nem nyílik, és a mocskos fekete szivacsos agyam szét nem folyik a járdán… meghalok… ahogy érdemlem. Nyomorultul és piszkosan…
A cetlit tovább fújja a szél. Késõbb megtalálja valaki és elolvassa, de nem érti…:
„Üveggyöngy játék”
„Játékszabály az egyetlen szerelmemnek, hogy végre megértse, és végre teljesen egymáséi lehessünk”
Vége
