Post by Neji on Oct 15, 2006 9:05:19 GMT 1
moderátori megjegyzés: mivel a fic a 4. kiírásra készült, ám a challenge lezárása(és egyben a boardzárás) után érkezett ezért az író nem tudott magának saját kategóriát nyitni ezért került fel a fic a moderátorok által.
______________________________________
Cím: Üveggyöngyök
Írta: Zoska (zoska16@freemail.hu)
Fandom: irodalmi (Oscar Wilde a főszereplő)
Korhatár: nincs.
„De mind megöljük kedvesünk,
Bárhogy csűrd és csavard,
Egyik villámló szemmel öl,
Más lágyan nyújtva kart,
A gyáva fegyvere a csók,
A bátoré a kard!”
Oscar Wilde: A Readingi fegyház balladája
A raboknak csak egy kis cella jutott, egyetlen ablaknyi rácsokkal szabdalt szabad égbolt. Oscar először úgy érezte, belehal a szűk terembe, a bűzbe, a csendbe, a többi elítélt éjjeli sírásába. A rabok többsége kemény férfi volt, nappal egyetlen szó nélkül törte a követ, de éjjel Istenhez fohászkodott megbocsátásért, sírt a családjáért, átkozta a sorsot, amiért idáig süllyedt. A reading-i fegyház lélekölő hely volt.
A férfi tudata majdnem darabokra szakadt a gondolattól, hogy az egyetlen bűne az volt, hogy szeretett. Karjába zárta a törékeny testű, szépséges szőke fiút, és magáévá tette. Ez fájt a világnak. Ezt ítélte el a bíróság. Ezért kellett követ törnie, láncra verve sétálnia egy apró udvar levegőtlen, szürke betonfalai közé zárva minduntalan.
***
Kulcs csörgése riasztotta. Állat módjára bújt a sarokba – a szodómiát lassú, módszeres veréssel nevelték ki az elítéltekből – és várta a bakancsok szégyenteljes, kemény rúgásait, de nem jöttek. Az őr egy kis terembe vezette. Látogató jött hát... Olyan sokan feledkeztek meg róla a botrány idején, és csak kevesen látogatták. Az anyja jött néha, meg Robert, aki osztozott a szégyenében.
Constance... Már a sziluettjét megismerte, ami a falra vetült. Kecses, szépséges asszony. Nő, anya, barát, és társ, igen, társ, hisz most is ott van vele, oly hosszú idő után. Végre...
Ahogy megfordult, Oscar látta, hogy a haja őszül, az arca csontsovány, a tekintete üres.
- Constance... Constance drága. – sírt, mint egy kisgyerek, aki az anyja keblére vetheti magát, és kitombolhatja minden gondját-baját. Az asszony hideg maradt. Jeges-fehér, reszkető némaság. Oscar mély levegőt vett, elcsitult a zokogása. Ültek egymással szemben, csendbe fagyva.
- Oscar, sajnálom... – elbicsaklott az asszony hangja, zsebkendőt emelt vörös szeméhez, a mozdulattól gyűrű csillant a napsütésben. Oscar megértett mindent. Nincs már családja. Az asszony elvált tőle már akkor, mikor ő börtönbe vonult, de megigérte, hogy a gyerekek majd láthatják, az ő fiaiként nőhetnek fel, még akkor is, ha a közvélemény pokollá teszi mindegyikük életét. Erre most felrúgta az egyezséget. A gyűrű, a síró asszony, a kiúttalan jövő miatt a világ elsötétült, és zuhant, fulladt, zokogott, remegett. Nincs már értelme az életnek. Bosey. A gyerekei. Constance. A szabadság. Merre vannak a régvolt esték, a hozzá simuló fiú teste, a gyerekek kacagása, kávéillat, dandy-lét?! – Nem tehettem mást. Értsd meg, Oscar. Az élet elviselhetetlen. Nem volt miből élnünk, az emberek megvetése kisérte a fiúkat is. Miattad, Oscar. Nem tudok megbocsátani és feláldozni magamat, magunkat miattad. Felejts el.
- Kérlek... Kérlek... Constance. – az asszony után kapott, aki felállt, és elindult az ajtó felé. Ujjai közt szétpattant a nő lánca, a gyöngyök ezerfelé repültek, koppanások adtak ritmust az asszony kis sikolya mellé. Oscar a földre rogyott, a szines üveggyöngyöket kereste. Női sarkak gyors koppanásai. Gyöngyök. Mindenütt. Sarkokban, asztalok, székek takarásában. A markában gyűltek a kis golyók, majd a kemény lépések hangjára összekuporodott. Idegenek bakancsban, fájdalom... Megverik, de nem enged. Constance gyöngyei...
Orvos jött. Fehér köpenye suhogott mögötte, éterszag kísérte.
- Ne féljenek, majd megnyugszik.
A tenyerébe zárta a gyöngyöket, és hagyta, hogy a cellájába kisérjék.
A napokat gyöngyökben mérte. Számolta őket, mint a hivők az imák végtelen sorát a rózsafűzéren. Minden nap egyforma volt, üres és végtelen. Minden éjszaka egy újabb kis halál. Aztán valahogy eltellt a két év, és neki már nem fájt a benti magány, nem vágyott vissza a szabadságba, mert rémisztette a fény, elképzelhetetlennek tetszett a ritmus nélküli napok sora. Talán a magánytól félt a legjobban. Várta Bosey-t. Hitt benne, hogy amikor kilép a reading-i fegyház kapuján, a fiú aranyhaján csillan majd meg az első napsugár, az ő illatától lesz terhes a levegő, az ő ölelésétől rázkódik meg majd a keble, és tör fel végre a könnyek tisztító árja. Ez a remény éltette, és tudta, hogy abba belehalna, ha Bosey elfelejtené.
Aztán amikor eljött a nap, magára ölthette a régi öltözékét – ó, hogy lógtak rajta, hogy égette a durva posztóhoz szokott tenyerét a puha bársony, szinte már meztelennek érezte magát a díszes ruháiban -, és a kapuban ott várta Robert és az anyja. Még csak csalódott sem volt. Bosey... A veszte, élete, halála. A szerelem mindig megbocsátja az olyan kis vétségeket, mint a feledés.
***
Párizs. 5 hónap után végre írt Bosey, és ő rohant, ahogy csak tudott. Nem merte keresni, mert félt attól, hogy a fiú az őt ért attrocitások miatt meggyűlölte. Robert mesélt az átmulatott estékről, a szeretők soráról, folyton bizonygatta, hogy a fiú elfeledte őt, de a levélből szenvedély csendült, Oscar tehát mást nem is tehetett volna, mint követi a szívét egy ilyen hívásra.
Ott volt Bosey-ban minden, amit régen úgy szeretett: Bohémia hercege, cinikus szépség, léha, vad és kiszámíthatatlan. De felnőtt. A régi gyermeki kegyetlenkedéseken túl már akart és tudott is pusztítani a szavaival. Minden kis szó-tőr, amivel szíven szúrta, direkt jött, előre megfontoltan. A gyenge férfi pedig csak tűrt és tűrt. Nem érzett szerelmet, fájdalmat, csak a rabszolgaság megalázó, de biztonságot adó kis börtönét.
Ha kurvákat talált a fiúnál, ha az megint részegen, vagy ópium-mámorban tért haza, ha nők illatos, reménykedő levelein kacagott, ha vagyonokat vert el kártyán, Oscar nem tett semmit.
Csendesen lett vége. Bosey egyik reggel összecsomagolt, elutazott egyetlen szó nélkül, Oscar pedig nem kereste többé.
***
Az ágy túl puha volt, jól esett a láztól elgyötört testének, hogy végre egy kicsit kiültették az erkélyre. A nap lágyan simogatta a bőrét. Szemét behúnyta, arcán nyugalom honolt. Lefogyott és megöregedett.
Megírt, megélt mindent, amit érdemes volt. Élte, amit írt és írta, amit élt. Szeretett. Igazán, tiszta szívből. Aztán amikor a vágy helyén üresség maradt, meghalt benne valami, és várta a betegséget, várta a tényleges halált. Az elmúlás csendesen jött. Mások még nem látták, de ő már érzete, hogy valami végzetes fejlődik benne. Először csak a lelkében érezte a halált. A testében lassan született meg a vég, de ő régi, vágyott ismerősként üdvözölte a fájdalmat, a betegséget, az öregséget. Puha kezek simították, mégis egyedül volt. Az éjszakák végtelenül hosszúak voltak. Békés órák, a sötétség órái, a kis halálok ideje, amelyekben ott visszhangzott Bosey vágyterhes hangja, gyereknevetés, az üveggyöngyök játéka. Koccantak, csengtek, szinte érezte, ahogy ott görögnek a tenyerében.
Az erkélyre lassan borult rá a naplemente. Kihúnyó fényekkel csábított a nyár, és Oscar elmosolyodott a gondolatra, hogy ezt mind a lelkébe zárhatja. Ezer szinű csillogás. Elővette Constance láncát, a fény elé tartotta a golyókat, áttetszőek voltak, és azokon keresztül nézte a tündöklő, kék-zöld-arany naplementét. Ahogy ellobbant a nappal, hűvös lett. Köhögni kezdett, és egyre nehezebbnek érezte a szemhéját. Behúnyta a szemét, elaludt. A lánc lassan csúszott ki az ujjai közül, szétszakadt a madzag és ezer felé gurultak Oscar emlékei. Az üveggyöngy-pillanatok szilánkokra törtek...
______________________________________
Cím: Üveggyöngyök
Írta: Zoska (zoska16@freemail.hu)
Fandom: irodalmi (Oscar Wilde a főszereplő)
Korhatár: nincs.
„De mind megöljük kedvesünk,
Bárhogy csűrd és csavard,
Egyik villámló szemmel öl,
Más lágyan nyújtva kart,
A gyáva fegyvere a csók,
A bátoré a kard!”
Oscar Wilde: A Readingi fegyház balladája
A raboknak csak egy kis cella jutott, egyetlen ablaknyi rácsokkal szabdalt szabad égbolt. Oscar először úgy érezte, belehal a szűk terembe, a bűzbe, a csendbe, a többi elítélt éjjeli sírásába. A rabok többsége kemény férfi volt, nappal egyetlen szó nélkül törte a követ, de éjjel Istenhez fohászkodott megbocsátásért, sírt a családjáért, átkozta a sorsot, amiért idáig süllyedt. A reading-i fegyház lélekölő hely volt.
A férfi tudata majdnem darabokra szakadt a gondolattól, hogy az egyetlen bűne az volt, hogy szeretett. Karjába zárta a törékeny testű, szépséges szőke fiút, és magáévá tette. Ez fájt a világnak. Ezt ítélte el a bíróság. Ezért kellett követ törnie, láncra verve sétálnia egy apró udvar levegőtlen, szürke betonfalai közé zárva minduntalan.
***
Kulcs csörgése riasztotta. Állat módjára bújt a sarokba – a szodómiát lassú, módszeres veréssel nevelték ki az elítéltekből – és várta a bakancsok szégyenteljes, kemény rúgásait, de nem jöttek. Az őr egy kis terembe vezette. Látogató jött hát... Olyan sokan feledkeztek meg róla a botrány idején, és csak kevesen látogatták. Az anyja jött néha, meg Robert, aki osztozott a szégyenében.
Constance... Már a sziluettjét megismerte, ami a falra vetült. Kecses, szépséges asszony. Nő, anya, barát, és társ, igen, társ, hisz most is ott van vele, oly hosszú idő után. Végre...
Ahogy megfordult, Oscar látta, hogy a haja őszül, az arca csontsovány, a tekintete üres.
- Constance... Constance drága. – sírt, mint egy kisgyerek, aki az anyja keblére vetheti magát, és kitombolhatja minden gondját-baját. Az asszony hideg maradt. Jeges-fehér, reszkető némaság. Oscar mély levegőt vett, elcsitult a zokogása. Ültek egymással szemben, csendbe fagyva.
- Oscar, sajnálom... – elbicsaklott az asszony hangja, zsebkendőt emelt vörös szeméhez, a mozdulattól gyűrű csillant a napsütésben. Oscar megértett mindent. Nincs már családja. Az asszony elvált tőle már akkor, mikor ő börtönbe vonult, de megigérte, hogy a gyerekek majd láthatják, az ő fiaiként nőhetnek fel, még akkor is, ha a közvélemény pokollá teszi mindegyikük életét. Erre most felrúgta az egyezséget. A gyűrű, a síró asszony, a kiúttalan jövő miatt a világ elsötétült, és zuhant, fulladt, zokogott, remegett. Nincs már értelme az életnek. Bosey. A gyerekei. Constance. A szabadság. Merre vannak a régvolt esték, a hozzá simuló fiú teste, a gyerekek kacagása, kávéillat, dandy-lét?! – Nem tehettem mást. Értsd meg, Oscar. Az élet elviselhetetlen. Nem volt miből élnünk, az emberek megvetése kisérte a fiúkat is. Miattad, Oscar. Nem tudok megbocsátani és feláldozni magamat, magunkat miattad. Felejts el.
- Kérlek... Kérlek... Constance. – az asszony után kapott, aki felállt, és elindult az ajtó felé. Ujjai közt szétpattant a nő lánca, a gyöngyök ezerfelé repültek, koppanások adtak ritmust az asszony kis sikolya mellé. Oscar a földre rogyott, a szines üveggyöngyöket kereste. Női sarkak gyors koppanásai. Gyöngyök. Mindenütt. Sarkokban, asztalok, székek takarásában. A markában gyűltek a kis golyók, majd a kemény lépések hangjára összekuporodott. Idegenek bakancsban, fájdalom... Megverik, de nem enged. Constance gyöngyei...
Orvos jött. Fehér köpenye suhogott mögötte, éterszag kísérte.
- Ne féljenek, majd megnyugszik.
A tenyerébe zárta a gyöngyöket, és hagyta, hogy a cellájába kisérjék.
***
A napokat gyöngyökben mérte. Számolta őket, mint a hivők az imák végtelen sorát a rózsafűzéren. Minden nap egyforma volt, üres és végtelen. Minden éjszaka egy újabb kis halál. Aztán valahogy eltellt a két év, és neki már nem fájt a benti magány, nem vágyott vissza a szabadságba, mert rémisztette a fény, elképzelhetetlennek tetszett a ritmus nélküli napok sora. Talán a magánytól félt a legjobban. Várta Bosey-t. Hitt benne, hogy amikor kilép a reading-i fegyház kapuján, a fiú aranyhaján csillan majd meg az első napsugár, az ő illatától lesz terhes a levegő, az ő ölelésétől rázkódik meg majd a keble, és tör fel végre a könnyek tisztító árja. Ez a remény éltette, és tudta, hogy abba belehalna, ha Bosey elfelejtené.
Aztán amikor eljött a nap, magára ölthette a régi öltözékét – ó, hogy lógtak rajta, hogy égette a durva posztóhoz szokott tenyerét a puha bársony, szinte már meztelennek érezte magát a díszes ruháiban -, és a kapuban ott várta Robert és az anyja. Még csak csalódott sem volt. Bosey... A veszte, élete, halála. A szerelem mindig megbocsátja az olyan kis vétségeket, mint a feledés.
***
Párizs. 5 hónap után végre írt Bosey, és ő rohant, ahogy csak tudott. Nem merte keresni, mert félt attól, hogy a fiú az őt ért attrocitások miatt meggyűlölte. Robert mesélt az átmulatott estékről, a szeretők soráról, folyton bizonygatta, hogy a fiú elfeledte őt, de a levélből szenvedély csendült, Oscar tehát mást nem is tehetett volna, mint követi a szívét egy ilyen hívásra.
Ott volt Bosey-ban minden, amit régen úgy szeretett: Bohémia hercege, cinikus szépség, léha, vad és kiszámíthatatlan. De felnőtt. A régi gyermeki kegyetlenkedéseken túl már akart és tudott is pusztítani a szavaival. Minden kis szó-tőr, amivel szíven szúrta, direkt jött, előre megfontoltan. A gyenge férfi pedig csak tűrt és tűrt. Nem érzett szerelmet, fájdalmat, csak a rabszolgaság megalázó, de biztonságot adó kis börtönét.
Ha kurvákat talált a fiúnál, ha az megint részegen, vagy ópium-mámorban tért haza, ha nők illatos, reménykedő levelein kacagott, ha vagyonokat vert el kártyán, Oscar nem tett semmit.
Csendesen lett vége. Bosey egyik reggel összecsomagolt, elutazott egyetlen szó nélkül, Oscar pedig nem kereste többé.
***
Az ágy túl puha volt, jól esett a láztól elgyötört testének, hogy végre egy kicsit kiültették az erkélyre. A nap lágyan simogatta a bőrét. Szemét behúnyta, arcán nyugalom honolt. Lefogyott és megöregedett.
Megírt, megélt mindent, amit érdemes volt. Élte, amit írt és írta, amit élt. Szeretett. Igazán, tiszta szívből. Aztán amikor a vágy helyén üresség maradt, meghalt benne valami, és várta a betegséget, várta a tényleges halált. Az elmúlás csendesen jött. Mások még nem látták, de ő már érzete, hogy valami végzetes fejlődik benne. Először csak a lelkében érezte a halált. A testében lassan született meg a vég, de ő régi, vágyott ismerősként üdvözölte a fájdalmat, a betegséget, az öregséget. Puha kezek simították, mégis egyedül volt. Az éjszakák végtelenül hosszúak voltak. Békés órák, a sötétség órái, a kis halálok ideje, amelyekben ott visszhangzott Bosey vágyterhes hangja, gyereknevetés, az üveggyöngyök játéka. Koccantak, csengtek, szinte érezte, ahogy ott görögnek a tenyerében.
Az erkélyre lassan borult rá a naplemente. Kihúnyó fényekkel csábított a nyár, és Oscar elmosolyodott a gondolatra, hogy ezt mind a lelkébe zárhatja. Ezer szinű csillogás. Elővette Constance láncát, a fény elé tartotta a golyókat, áttetszőek voltak, és azokon keresztül nézte a tündöklő, kék-zöld-arany naplementét. Ahogy ellobbant a nappal, hűvös lett. Köhögni kezdett, és egyre nehezebbnek érezte a szemhéját. Behúnyta a szemét, elaludt. A lánc lassan csúszott ki az ujjai közül, szétszakadt a madzag és ezer felé gurultak Oscar emlékei. Az üveggyöngy-pillanatok szilánkokra törtek...
Vége
