Post by bes on Dec 20, 2005 12:39:36 GMT 1
Cím: Hívatlan vendég
Elkövetõ: Beside, BesBacard, Bacard vagy ahogy tetszik…
Státusz: Miután sikeresen rémálmodtam vele, visszajöttem megrugdosni... Javított (rugdosott) verzió
Mûfaj: Teljesen fandomfüggetlen „slash-szerû izé”… (mûfaj-meghatározás lopva Anainától)
Terjedelem: elvileg 2000 szón felül van…
Korhatár: 12? Minimális, annyira nincs benne semmi, annyira light, hogy az már arcpirító. Ne kövezzetek meg érte, de nem akarok actionködni…
Ajánlás: Annak a pár emberkének, aki (részben, tudtán kívül, de tevõlegesen) tehet arról, hogy EZ van itt és nem más: Kíra, A.Chris, Bolhás, és mindenkinek, aki kicsit is kedveli a krimiket… meg a slasht… meg ezt a fórumot… meg az ilyesmikkel járó dolgokat…
Figyelmeztetés: : Vigyázat!!!! Hiperlight! És összecsapott!!!
Szabadkozások tõmondatokban:
- nem country… bár azt ígértem, nem az.
- nem tudok franciául, de a neveket talán „Ektor”-nak és „Venszan”-nak kell ejteni; csak a korrektség kedvéért;
- nem tudtam hozzá hús-vér szereplõket képzelni, így fõhõseim a fejemben csak rajzolt figurák (ezek minden egyéb vonzatával együtt); ugyanez másképp: nem viselkednek nagyon emberien…
- actionmentes, pont;
- bevallottan össze lett csapva, vissza akartam lépni, de akkor elrontottam volna a mókámat – így ez a végeredmény;
- nagyjából békében vagyok vele, tehát valami nem stimmel: na jó, némely részét azért eléggé idegesítõnek tartom…
- a hasraütés kedvéért a dátum legyen 2001. 12. 24.
- a gyerek horoszkópjának nem néztem utána, így elõfordulhat, hogy ahhoz képest OOC
- biztos lehetne karácsonyibb is, de ez van…
- meg kék már tanulni párbeszédet írni: kiakasztó, hogy az én ficeimben mindig csak nagyokat hallgatnak;
Még nem alkonyodott. A karcsú, sötét alak némán kuporgott a háztetõn, az utcát figyelve. Arra a pillanatra várt, amikor a színek elhalványulnak, és a tárgyak lassan elkezdik kontúrjukat veszteni, de az utcai lámpák még nem gyulladnak meg. Arra a pár pillanatra, amikor szinte teljes biztonságban osonhat át a szemközti épület erkélyére; háztetõrõl-háztetõre ugrálva, az ereszcsatornákról elrugaszkodva, a kémények fedezékében lapulva, a homlokzatok kõdíszeibe kapaszkodva, és a párkányokon egyensúlyozva.
Veszélyes feladat volt: gyors és nyaktörõ mutatványok sora kellett hozzá, de akárhogy tervezett és kalkulált, nem látott más esélyt. Eszébe se jutott meghátrálni. Hetek óta keringett, forgott a fejében a gondolat, befészkelte magát az álmaiba, de ha csak nappal hunyta le a szemét egy pillanatra, akkor is a házat látta: a díszes homlokzatot, az erkély kovácsoltvas korlátjának kanyarulatait, a hívogatóan nagy ablakokat, a fenyegetõen nyársszerû kerítést, és a nehéz faajtót, amely kísértetiesen döngve csapódik be minden hívatlan vendég orra elõtt.
Fázott, didergett, kezdett elgémberedni a lába, és nagyon jól tudta, hogy minden mozdulatlanul töltött perccel egyre többet kockáztat, de még mindig túl világos volt. Ugyanakkor nem várhatott a teljes sötétségre sem. A figyeléssel töltött hetek alatt kitapasztalta, hogy az utcai lámpák aranyló füzérének felgyulladásával együtt a kis utca ezerszínû fényárba borul. A házak homlokzatán, a kerti fákon, a lámpaoszlopokon és az ablakokban futó égõsorok könnyen leleplezhették volna.
Így tehát várt: arra a gondosan kiszámolt pillanatra, arra a rövidke kis idõre, amikor a homály segíti, és a lámpafény nem akadályozza. Még utoljára leellenõrizte a felszerelését: a testére rögzített kis, fekete táskát a szerszámokkal; a vastag, de a legapróbb mozdulatot is finoman követõ kesztyût, amely megóvja a baklövéstõl, hogy ujjlenyomatokat hagyjon, de akkor is védi a kezét, ha egy vezetékben kapaszkodva és lecsúszva kellene kereket oldania; a rövid kabátját belsõ zsebek tömkelegével, ezer és egy titkos rekesszel; végül a régimódi, fekete símaszkot, amely egyszerre volt a legfeltûnõbb és leghétköznapibb ruhadarabja, hiszen egyértelmûen árulkodott szándékáról, mégis kapható volt a legkisebb sportboltban is.
Készen állt. A símaszkot az arcába húzta, a testéhez simuló táskát még egyszer végigtapogatta, és egy kis összecsukható látcsõvel végigpásztázta az utcát. Sehol nem járt senki. Nem véletlenül választotta pont ezt az estét, Szentestét, az akcióhoz: a kis utcában tizenhárom ház állt; tizenhárom elegáns kis villa, melyek lakói elég gazdagok voltak ahhoz, hogy az ünnepeket vidéken tölthessék. Az õsi, családi birtokon, vagy a rokonok õsi, családi birtokán, de semmi esetre sem a város falai közé zárva. Az utca teljesen néptelen volt: a házak személyzete kimenõn, a tulajdonosok pedig szerteszét az országban, minden értéküket a tökéletes, precíz és megkérdõjelezhetetlen biztonságtechnikai berendezésekre bízva. Gazdagéknál a Szilveszter volt a városé, és a farsang: a fergeteges partik és az elegáns bálok ideje. Karácsony idején valahogy kiürült a város elegánsabb negyede: minden csillogásával és pompájával együtt túl hideg volt ehhez az ünnephez. Hûvös, hideg és rideg. És õ ezt pontosan tudta, érezte, ismerte – hiszen sokáig maga is így élt.
Egy volt közülük. Ugyanúgy elvonult szüleivel vidékre Szenteste elõtt, és ugyanúgy sietett vissza Karácsony után, hogy a Szilveszteri partira minden rendben legyen. Ugyanolyan flancos keresztneve, és ugyanolyan hosszú vezetékneve volt, mint a többieknek: Hector Chateaubriand. Ugyanolyan tökéletesen állt rajta a szmoking, mint a többi gazdag huszonéves fiatalon; ugyanúgy gyöngyözött a poharában a pezsgõ, és ugyanúgy feszengett a nyakkendõjében, bár ezt a többiekhez hasonlóan kiválóan leplezte, és az ünnepélyes estélyek második órájára tulajdonképpen el is felejtkezett róla, amiben szintén hasonlított rájuk. Ugyanúgy simultak a karjába a lányok, ugyanúgy nyújtották csókra a kezüket a hölgyek, ugyanúgy szorították meg a kezét az urak, és ugyanúgy nevettek a viccein a többiek, ahogy õ is nevetett a többiek viccein, bár szinte soha, soha nem tartotta azokat igazán mulatságosnak. Ahogy a saját vicceit sem. Egy volt közülük. Gazdag volt. Senki volt.
Ha valaki lett volna, nem kellett volna fázósan kucorognia egy hóval borított háztetõn. Nem érezte volna, hogy tehetetlen, görcsös, gyerekes könnyek csorognak le a maszkja alatt, és nem merevedtek volna meg az izmai a hidegben. És még mindig nem volt elég sötét. Muszáj volt várnia. Mindent pontosan kiszámolt, mint egy igazi profi: egyetlen lehetõsége volt, de ehhez szükség volt a megfelelõ sötétségre, de még az idõjárásnak is tökéletesnek kellett lennie. Fejben újra meg újra lepergette az elõtte álló nyaktörõ utat, ahol egyetlen rossz lépés súlyos balesettel, vagy még súlyosabb leleplezéssel fenyegetett. Gumitalpú volt a cipõje, amely bármikor megcsúszhatott a jeges tetõkön, de szükség volt rá, mert többször is elektromos vezeték közelében kellett másznia. Veszélyes, kanyargós út várt rá, tele elsõre feleslegesnek tûnõ fordulókkal, de csak így kerülhette el a pásztázó térfigyelõ kamerákat. Egy esélye volt, hogy észrevétlenül közelítse meg célját.
Nem félt. És már nem sírt, csak egy pár könnycsepp volt. Dühös volt, mint szinte mindig az elmúlt évben. Kétségbeesetten próbált megnyugodni, tiszta fejre volt szüksége, de kétségbeesetten megnyugodni nem lehet. Mélyeket lélegzett, és megpróbált valami szépre gondolni: eszébe jutott az anyja mosolya, az apja derûs tekintete, a nagyapja erõs kézszorítása. De ez csak pár pillanatig tartott, mert eszébe jutott az édesanyja vörösre sírt szeme is, a keserû ráncok az apja szája mellett, és a nagyapja napról-napra feltûnõbb sápadtsága. És újra dühös lett; és úgy döntött, hogy hagyja; hogy nem foglalkozik vele; történjenek úgy a dolgok, ahogy történniük kell.
Fölegyenesedett fedezékébõl, és elindult: már nem volt visszaút.
--------------------------------------------------------------------------------------------------------
És sikerült. Puha, hangtalan mozdulattal érkezett az erkélyre: mint egy macska; mintha mindigis ezt csinálta volna. A légvonalban szinte már túl közelinek tûnõ utat a kényszerû kitérõk miatt majdnem húsz percig tartott megtennie, de célhoz ért. Minden a tervei szerint haladt, de egy pillanatra sem engedett a látszólagos biztonság hamis illúziójának: a neheze csak ezután következett. Hiába tervezte hetekig, vagy talán hónapokig az akciót, hiába számolt ki elõre mindent, hiába ismerte úgy a környéket, mint a tenyerét, azt, hogy odabent mi várja, nem tudhatta pontosan.
Két könnyû mozdulattal nyitotta ki az erkélyajtó zárját. Szükségtelen volt a csönd, hiszen a ház üresen állt, de mégis összerezzent a halk kattanásra. Pontosan tudta, hogy az erkély a ház biztonsági rendszerének egyetlen gyenge pontja. Egy pont, ami elvileg elérhetetlen, és megközelíthetetlen… de nem akkor, ha valaki olyan elszánt, mint õ. Belépett az ajtón; és abban a pillanatban felragyogtak mögötte a karácsonyi fények. Az utca szikrázó fényárba borult.
Minden a tervek szerint haladt.
Bejutott…
Sikerült…
Megtette…
Egy pillanatig maga sem hitte az egészet, de a sötét szoba, a kintrõl beszûrõdõ színes fényben homályosan kirajzolódó bútorok, a cipõje alatt átnedvesedõ perzsaszõnyeg, és a valahogy ódon illat mind-mind valóságos volt. Furcsa érzés fogta el: a kinti éjjeli ragyogásnak csak valami halvány ködképei voltak a falakon pihenõ fényfoltok; nem volt nyüzsgés, neszezés, teljes volt a csend; valahol egy óra ketyegett, amitõl a ház csak még némábbnak tûnt. Meg mert volna rá esküdni, hogy még a halk ütések visszhangját is hallja. De nem volt ideje tûnõdni. Határozott léptekkel indult el, egy elfoglalt, fontos és elismert ember egyenes tartásával, hosszú, sietõs lépteivel, egy pillanatra elfelejtkezve arról, ki is õ valójában… illetve ki nem. Magabiztosan sietett végig a sötét folyosókon, meg nem torpanva egy másodperce sem, elõre egyetlen cél felé.
Nem törõdött a vizes tócsákkal és a sáros nyomokkal, amit maga mögött hagyott. Tisztában volt vele, hogy minden lépésével pontos térképet rajzol a házban megtett útvonaláról; hogy ha kell, ellenõrzik az országban eladott összes hasonló nyomú cipõt; hogy bármit el fognak követni a kézre kerítéséért, de mindez nem érdekelte. Egyetlen dolog lebegett a szeme elõtt, de valahogy mégis összeszorult a gyomra, ahogy az azt rejtõ terem ajtaja elé ért.
Nagy levegõt vett, és kitárta a kétszárnyú ajtót. Egy nappaliszobában volt. A nagy ablakon beszûrõdött egy utcai gömblámpa fénye, halvány derengésbe vonta a hatalmas, öblös karosszékeket, a kis dohányzóasztalt, a régiesen cirádás rekamiét, a sötétlõen feneketlen szájú kandallót, de fõleg a kandalló fölött lógó festményt. Amiért jött.
Hajók Vindenne-nél… Ez volt a kép címe. A szoba sötétjében nem látszottak a táj megkapó színei, a különleges ecsetvonások, vagy a harmonikus kompozíció. De mintha a feketeségen is átderengett volna valami abból a finomságból, láthatatlan légiességbõl, ami mindig rabul ejtette a figyelõ tekinteteket.
Már éppen megindult volna a kép felé, amikor a szeme sarkából észrevett valamit, egy homályos körvonalat, ami korábban nem volt ott: a riasztóberendezés kis fémdobozát a falon. Csak pár lépés választotta el a célj ától. De ez a pár lépés akár egy óceán is lehetett volna. Lehúzta a maszkot a fejérõl, idegesen simította ki sötét tincseit az arcából. Döntött… Odalépett a riasztóhoz. Kivett a táskájából egy csavarhúzót. Tudta, hogy esélye sincs arra, hogy hatástalanítsa a készüléket, de meg kellett próbálnia.
- Nyolcvannégy, nulla egy, tizenkettõ – hallotta hirtelen a háta mögül a jól ismert, hûvös hangot – a születésnapom. – Lassan, hitetlenül fordult meg; csak ekkor vette észre az ajtó mögé, a szoba legsarkába húzott karosszéket, és a benne szinte elveszve, felhúzott lábbal kuporgó vékony alakot.
Döbbenten meredt a fiatal fiúra; és az utcai lámpa fénykörében állva, maszk nélkül, döbbenetét le sem tagadhatta. Kiszolgáltatottnak érezte magát a sötétbe burkolózó alak elõtt, akinek a hangja semmilyen érzelmet nem tükrözött, ahogy újra megszólalt:
- Mondom: nyolcvannégy, nulla egy, tizenkettõ – ismételte lassan, tagolva, mintha egy kisgyereknek magyarázna valamit. A hívatlan vendégnek csak ekkor sikerült megszólalnia:
- A születésnapod – tette hozzá õ, a másik helyett – az már csak pár hét – Igyekezett nyugalmat erõltetni a hangjára, talán sikerült is neki, nem tudta eldönteni: a fülében dübörgött a vér, a szíve a torkában dobogott, és örült, hogy legalább azt hallja, hogy mit mond; a hogyanra gondolni sem mert. Közben a másik felállt a székbõl, és elõrelépett a beszûrõdõ fény körébe.
Pizsamában és köntösben volt. És semmit sem változott. Szinte semmit. Hectornak elég volt ránéznie, hogy a gyomra újra ugyanúgy görcsbe ránduljon, mint régen. A keskeny arc, a kócos, nyakba hulló, szõkés tincsek, a szinte nõiesen finom vonások azonban egy kicsivel talán érettebbek lettek az elmúlt év során. És most már végre tisztán látta: a másik fiú szeme szomorú volt. Hectornak újra elakadt a szava, de azért folytatta suttogó, akaratlanul is ellágyuló hangon:
- Nagykorú leszel, Vincent – ekkor kapta az elsõ ütést a gyomrába.
Összerándult. Az elsõ ütést több is követette, melyek jó részét a szerszámostáska és a bélelt kabát fogta fel, de azért egy-kettõ talált. Vincent gyors volt és hatékony, és Hector hiába is próbált nem védekezni, a karja ösztönösen mozdult, és hamarosan azon kapta magát, hogy összekapaszkodva hemperegnek a szõnyegen. Míg egy ütése túl erõsre nem sikerült.
Vincent a szõnyegen ült a szoba közepén. A köntöse öve kioldódott, a pizsamájáról több gomb is hiányzott, a szája sarkából szivárgott a vér. Hector letérdelt mellé és békítõ mozdulattal egy zsebkendõt nyújtott felé, melyet ezerzsebes kabátja egyik rekeszébõl rántott elõ. A másik elvette, és a sebére szorította. Egyikük sem szólalt meg, csak ültek tovább egymás mellett a szõnyegen.
--------------------------------------------------------------------------------------------------
Pár perc telhetett el: a vérzés csillapodni látszott, Hector kipihente magát, és nagyon úgy nézett ki, hogy Vincent is, mert méregetõ pillantásokat küldött hívatlan vendége felé.
- Lenyugodtál már? – kérdezte Hector a szõkét, aki elõször talán válaszolni se akart, de végül csak sóhajtott egy nagyot, és mégis megszólalt:
- Nem – vallotta be még mindig a sötét hajút méregetve – De már közel sincs olyan nagy kedvem verekedni, mint az elõbb – Hector elmosolyodott: a válasz mindennek tûnt, csak õszintének nem. Ennek ellenére adott a szõkének egy újabb zsebkendõt, aki a véreset a köntöse zsebébe gyûrte, és fájdalmas képpel tovább hallgatott.
- Mit keresel itt? – kérdezte Hector egy újabb adag hallgatás után. Vincent nem válaszolt azonnal, talán egy perc is eltelhetett:
- Nem nyilvánvaló? Téged vártalak – A sötét hajú döbbenten nézett a másikra, aki a korábbiakkal ellentétben teljesen õszintének tûnt, és kérdezés nélkül folytatta: - Megláttalak tegnap, amikor elindultunk, ahogy a tetõn lapultál…. Tudtam, hogy a házatok teljesen üres; látszott, hogy a miénket figyeled – Vincent egyenesen Hector szemébe nézett, és úgy folytatta: - Fogtam magam, és félútról visszaszöktem. Nem volt nehéz, kitalálni, mit is akarsz…- A sötét hajú elõször elfordította a fejét, de csak egy pillanatra: amikor újra a másikra nézett, a tekintetében nem volt szégyen, megbánás, bûntudat, de beletörõdés sem:
- És nem szóltál apádnak… - fejezte be a mondatot a másik helyett.
- Mostanában nem nagyon van közös témánk – felelte az, zsebébe gyûrve a másik zsebkendõt is. – De, hogy õszinte legyek, egyáltalán nem szeretnék beszélni errõl az egész „az én apám tönkretette a te apádat”-ügyrõl…
- Még mindig egy elkényeztetett kölyök vagy – felelte Hector – Tudod, nekem mostanában pont ez a kedvenc témám – folytatta szenvtelen hangon – Az ügy fejleményei egészen érdekesek: nagyapa meghalt, édesanyám szanatóriumban van, apám pedig börtönben… A te apád pedig képviselõnek jelöltette magát. Szerintem igenis lenne mirõl beszélni!
- Szerintem meg nincs! – kiáltotta a másik – Vagy ha mindenáron beszélgetni akarsz, beszéljünk arról, hogy hol voltál az elmúlt egy évben!? – Hector megdermedt.
A szõkén látszott, hogy legszívesebben visszaszívná az utolsó mondatot, de már késõ volt…
- Csak nem hiányoztam? – kérdezte a sötét hajú hûvös, majdnem gúnyos hangon – Nem volt senki, aki falazzon a hazugságaidnak? Vagy aki tartsa a hátát a balhéidhoz?
- Ne mondd ezt! – kérte suttogva Vincent, de a másik folytatta:
- Pontosan tudod, hogy hol voltam csaknem egy éve: eljöttem ide hozzátok, a szilveszteri partitokra, bár meghívót valahogy nem kaptam. Furcsa… korábban mindig mi voltunk az elsõk, akik kézhez kapták, de most valahogy elkeveredhettek, mi? Vissza akartam kérni a képet, ami a miénk. A mi családunké már évszázadok óta, és ezen az apád minden pénze és befolyása se tudott változtatni… És az apád egyszerûen kidobatott…
- Árverésen vásárolta a képet – suttogta a szõke – Most már a miénk.
- Ezt te se hiszed el igazán! Apám csak azért engedte, hogy elárverezzék a képet, mert a te apád megígérte neki, hogy visszajuttatja hozzá… Ehelyett szépen megtartotta magának. Szerinted ilyen a baráti segítség? – Hector egyre jobban belelendült.
A szõkén látszott, hogy legszívesebben újra nekiesne a másiknak, de visszafogta magát, végül csak szomorúan lehajtotta a fejét.
- Miért nem kérdezed meg? – suttogta.
- Megkérdezni? Micsodát? – a sötét hajú már nem is figyelt igazán a másikra.
- Miért nem kérdezed meg, hogy hol voltam én, amíg téged kivezettek? – Újra találkozott a tekintetük. Egy dühös és szomorú szempár figyelt egy másik dühös és szomorú szempárt.
- Hol voltál? – kérdezte Hector halkan.
- Az emeleten a galérián – felelte a szõke – mindent pontosan láttam, és csak három õr tudott lefogni, hogy ne rohanjak utánad – Õszinte volt. A másik hallotta a hangján, hogy õszinte volt, és akarata ellenére elmosolyodott:
- Mióta vagy te ilyen erõs? – kérdezte még mindig mosolyogva.
- Amióta téged bántanak – felelte komolyan Vincent – Téged csak én bánthatlak. – Mindezt olyan komoly hangon mondta, hogy Hectorból egyszerûen kirobbant a nevetés.
A szõke csak nézte egy darabig, mígnem õ is elmosolyodott, majd halkan nevetni kezdett; mint régen. Fölállt, és kezét nyújtva segítette föl Hectort a szõnyegrõl. Ahogy ott álltak egymással szemben, kézenfogva, egyszerre hallgattak el.
A szõke szólalt meg elõször:
- Nyolcvannégy, nulla egy, tizenkettõ: ahogy mondtam. Segíteni nem fogok, de elfordulok, ha kell. – A hívatlan vendég lassan ingatni kezdte a fejét.
- Nem viszem el – felelte – Tudod, meggondoltam magam. Van apádnak valamije, ami sokkal fontosabb, mint ez a kép…
A csók csak egy pillanatig tartott, és mindkettõjüket egyformán meglepte. Egy darabig döbbenten bámultak egymásra, majd Vincent hajolt elõre egy újabbért… és egy újabbért… és egy újabbért…
Amikor abbahagyták, újra csak szótlanul nézték egymást, végül Hector szólalt meg:
- Mennem kell. Már rég el kellett volna tûnnöm innen…
- A képpel – fejezte be helyette Vincent a mondatot.
- Találtam valami jobbat – felelte Hector. A szõkében bennrekedt a szó, de a másik mosolyogva folytatta: - Visszajövök, és akkor nem menekülsz. Boldog Karácsonyt!
Egy csókot nyomott Vincent homlokára, és már ott sem volt. A fiú döbbenten állt a szoba közepén, és már csak Hector hûlt helyének suttoghatta:
- Boldog karácsonyt, hívatlan vendég….
Elkövetõ: Beside, BesBacard, Bacard vagy ahogy tetszik…
Státusz: Miután sikeresen rémálmodtam vele, visszajöttem megrugdosni... Javított (rugdosott) verzió
Mûfaj: Teljesen fandomfüggetlen „slash-szerû izé”… (mûfaj-meghatározás lopva Anainától)
Terjedelem: elvileg 2000 szón felül van…
Korhatár: 12? Minimális, annyira nincs benne semmi, annyira light, hogy az már arcpirító. Ne kövezzetek meg érte, de nem akarok actionködni…
Ajánlás: Annak a pár emberkének, aki (részben, tudtán kívül, de tevõlegesen) tehet arról, hogy EZ van itt és nem más: Kíra, A.Chris, Bolhás, és mindenkinek, aki kicsit is kedveli a krimiket… meg a slasht… meg ezt a fórumot… meg az ilyesmikkel járó dolgokat…
Figyelmeztetés: : Vigyázat!!!! Hiperlight! És összecsapott!!!
Szabadkozások tõmondatokban:
- nem country… bár azt ígértem, nem az.
- nem tudok franciául, de a neveket talán „Ektor”-nak és „Venszan”-nak kell ejteni; csak a korrektség kedvéért;
- nem tudtam hozzá hús-vér szereplõket képzelni, így fõhõseim a fejemben csak rajzolt figurák (ezek minden egyéb vonzatával együtt); ugyanez másképp: nem viselkednek nagyon emberien…
- actionmentes, pont;
- bevallottan össze lett csapva, vissza akartam lépni, de akkor elrontottam volna a mókámat – így ez a végeredmény;
- nagyjából békében vagyok vele, tehát valami nem stimmel: na jó, némely részét azért eléggé idegesítõnek tartom…
- a hasraütés kedvéért a dátum legyen 2001. 12. 24.
- a gyerek horoszkópjának nem néztem utána, így elõfordulhat, hogy ahhoz képest OOC
- biztos lehetne karácsonyibb is, de ez van…
- meg kék már tanulni párbeszédet írni: kiakasztó, hogy az én ficeimben mindig csak nagyokat hallgatnak;
Hívatlan vendég
[/b][/center]Még nem alkonyodott. A karcsú, sötét alak némán kuporgott a háztetõn, az utcát figyelve. Arra a pillanatra várt, amikor a színek elhalványulnak, és a tárgyak lassan elkezdik kontúrjukat veszteni, de az utcai lámpák még nem gyulladnak meg. Arra a pár pillanatra, amikor szinte teljes biztonságban osonhat át a szemközti épület erkélyére; háztetõrõl-háztetõre ugrálva, az ereszcsatornákról elrugaszkodva, a kémények fedezékében lapulva, a homlokzatok kõdíszeibe kapaszkodva, és a párkányokon egyensúlyozva.
Veszélyes feladat volt: gyors és nyaktörõ mutatványok sora kellett hozzá, de akárhogy tervezett és kalkulált, nem látott más esélyt. Eszébe se jutott meghátrálni. Hetek óta keringett, forgott a fejében a gondolat, befészkelte magát az álmaiba, de ha csak nappal hunyta le a szemét egy pillanatra, akkor is a házat látta: a díszes homlokzatot, az erkély kovácsoltvas korlátjának kanyarulatait, a hívogatóan nagy ablakokat, a fenyegetõen nyársszerû kerítést, és a nehéz faajtót, amely kísértetiesen döngve csapódik be minden hívatlan vendég orra elõtt.
Fázott, didergett, kezdett elgémberedni a lába, és nagyon jól tudta, hogy minden mozdulatlanul töltött perccel egyre többet kockáztat, de még mindig túl világos volt. Ugyanakkor nem várhatott a teljes sötétségre sem. A figyeléssel töltött hetek alatt kitapasztalta, hogy az utcai lámpák aranyló füzérének felgyulladásával együtt a kis utca ezerszínû fényárba borul. A házak homlokzatán, a kerti fákon, a lámpaoszlopokon és az ablakokban futó égõsorok könnyen leleplezhették volna.
Így tehát várt: arra a gondosan kiszámolt pillanatra, arra a rövidke kis idõre, amikor a homály segíti, és a lámpafény nem akadályozza. Még utoljára leellenõrizte a felszerelését: a testére rögzített kis, fekete táskát a szerszámokkal; a vastag, de a legapróbb mozdulatot is finoman követõ kesztyût, amely megóvja a baklövéstõl, hogy ujjlenyomatokat hagyjon, de akkor is védi a kezét, ha egy vezetékben kapaszkodva és lecsúszva kellene kereket oldania; a rövid kabátját belsõ zsebek tömkelegével, ezer és egy titkos rekesszel; végül a régimódi, fekete símaszkot, amely egyszerre volt a legfeltûnõbb és leghétköznapibb ruhadarabja, hiszen egyértelmûen árulkodott szándékáról, mégis kapható volt a legkisebb sportboltban is.
Készen állt. A símaszkot az arcába húzta, a testéhez simuló táskát még egyszer végigtapogatta, és egy kis összecsukható látcsõvel végigpásztázta az utcát. Sehol nem járt senki. Nem véletlenül választotta pont ezt az estét, Szentestét, az akcióhoz: a kis utcában tizenhárom ház állt; tizenhárom elegáns kis villa, melyek lakói elég gazdagok voltak ahhoz, hogy az ünnepeket vidéken tölthessék. Az õsi, családi birtokon, vagy a rokonok õsi, családi birtokán, de semmi esetre sem a város falai közé zárva. Az utca teljesen néptelen volt: a házak személyzete kimenõn, a tulajdonosok pedig szerteszét az országban, minden értéküket a tökéletes, precíz és megkérdõjelezhetetlen biztonságtechnikai berendezésekre bízva. Gazdagéknál a Szilveszter volt a városé, és a farsang: a fergeteges partik és az elegáns bálok ideje. Karácsony idején valahogy kiürült a város elegánsabb negyede: minden csillogásával és pompájával együtt túl hideg volt ehhez az ünnephez. Hûvös, hideg és rideg. És õ ezt pontosan tudta, érezte, ismerte – hiszen sokáig maga is így élt.
Egy volt közülük. Ugyanúgy elvonult szüleivel vidékre Szenteste elõtt, és ugyanúgy sietett vissza Karácsony után, hogy a Szilveszteri partira minden rendben legyen. Ugyanolyan flancos keresztneve, és ugyanolyan hosszú vezetékneve volt, mint a többieknek: Hector Chateaubriand. Ugyanolyan tökéletesen állt rajta a szmoking, mint a többi gazdag huszonéves fiatalon; ugyanúgy gyöngyözött a poharában a pezsgõ, és ugyanúgy feszengett a nyakkendõjében, bár ezt a többiekhez hasonlóan kiválóan leplezte, és az ünnepélyes estélyek második órájára tulajdonképpen el is felejtkezett róla, amiben szintén hasonlított rájuk. Ugyanúgy simultak a karjába a lányok, ugyanúgy nyújtották csókra a kezüket a hölgyek, ugyanúgy szorították meg a kezét az urak, és ugyanúgy nevettek a viccein a többiek, ahogy õ is nevetett a többiek viccein, bár szinte soha, soha nem tartotta azokat igazán mulatságosnak. Ahogy a saját vicceit sem. Egy volt közülük. Gazdag volt. Senki volt.
Ha valaki lett volna, nem kellett volna fázósan kucorognia egy hóval borított háztetõn. Nem érezte volna, hogy tehetetlen, görcsös, gyerekes könnyek csorognak le a maszkja alatt, és nem merevedtek volna meg az izmai a hidegben. És még mindig nem volt elég sötét. Muszáj volt várnia. Mindent pontosan kiszámolt, mint egy igazi profi: egyetlen lehetõsége volt, de ehhez szükség volt a megfelelõ sötétségre, de még az idõjárásnak is tökéletesnek kellett lennie. Fejben újra meg újra lepergette az elõtte álló nyaktörõ utat, ahol egyetlen rossz lépés súlyos balesettel, vagy még súlyosabb leleplezéssel fenyegetett. Gumitalpú volt a cipõje, amely bármikor megcsúszhatott a jeges tetõkön, de szükség volt rá, mert többször is elektromos vezeték közelében kellett másznia. Veszélyes, kanyargós út várt rá, tele elsõre feleslegesnek tûnõ fordulókkal, de csak így kerülhette el a pásztázó térfigyelõ kamerákat. Egy esélye volt, hogy észrevétlenül közelítse meg célját.
Nem félt. És már nem sírt, csak egy pár könnycsepp volt. Dühös volt, mint szinte mindig az elmúlt évben. Kétségbeesetten próbált megnyugodni, tiszta fejre volt szüksége, de kétségbeesetten megnyugodni nem lehet. Mélyeket lélegzett, és megpróbált valami szépre gondolni: eszébe jutott az anyja mosolya, az apja derûs tekintete, a nagyapja erõs kézszorítása. De ez csak pár pillanatig tartott, mert eszébe jutott az édesanyja vörösre sírt szeme is, a keserû ráncok az apja szája mellett, és a nagyapja napról-napra feltûnõbb sápadtsága. És újra dühös lett; és úgy döntött, hogy hagyja; hogy nem foglalkozik vele; történjenek úgy a dolgok, ahogy történniük kell.
Fölegyenesedett fedezékébõl, és elindult: már nem volt visszaút.
--------------------------------------------------------------------------------------------------------
És sikerült. Puha, hangtalan mozdulattal érkezett az erkélyre: mint egy macska; mintha mindigis ezt csinálta volna. A légvonalban szinte már túl közelinek tûnõ utat a kényszerû kitérõk miatt majdnem húsz percig tartott megtennie, de célhoz ért. Minden a tervei szerint haladt, de egy pillanatra sem engedett a látszólagos biztonság hamis illúziójának: a neheze csak ezután következett. Hiába tervezte hetekig, vagy talán hónapokig az akciót, hiába számolt ki elõre mindent, hiába ismerte úgy a környéket, mint a tenyerét, azt, hogy odabent mi várja, nem tudhatta pontosan.
Két könnyû mozdulattal nyitotta ki az erkélyajtó zárját. Szükségtelen volt a csönd, hiszen a ház üresen állt, de mégis összerezzent a halk kattanásra. Pontosan tudta, hogy az erkély a ház biztonsági rendszerének egyetlen gyenge pontja. Egy pont, ami elvileg elérhetetlen, és megközelíthetetlen… de nem akkor, ha valaki olyan elszánt, mint õ. Belépett az ajtón; és abban a pillanatban felragyogtak mögötte a karácsonyi fények. Az utca szikrázó fényárba borult.
Minden a tervek szerint haladt.
Bejutott…
Sikerült…
Megtette…
Egy pillanatig maga sem hitte az egészet, de a sötét szoba, a kintrõl beszûrõdõ színes fényben homályosan kirajzolódó bútorok, a cipõje alatt átnedvesedõ perzsaszõnyeg, és a valahogy ódon illat mind-mind valóságos volt. Furcsa érzés fogta el: a kinti éjjeli ragyogásnak csak valami halvány ködképei voltak a falakon pihenõ fényfoltok; nem volt nyüzsgés, neszezés, teljes volt a csend; valahol egy óra ketyegett, amitõl a ház csak még némábbnak tûnt. Meg mert volna rá esküdni, hogy még a halk ütések visszhangját is hallja. De nem volt ideje tûnõdni. Határozott léptekkel indult el, egy elfoglalt, fontos és elismert ember egyenes tartásával, hosszú, sietõs lépteivel, egy pillanatra elfelejtkezve arról, ki is õ valójában… illetve ki nem. Magabiztosan sietett végig a sötét folyosókon, meg nem torpanva egy másodperce sem, elõre egyetlen cél felé.
Nem törõdött a vizes tócsákkal és a sáros nyomokkal, amit maga mögött hagyott. Tisztában volt vele, hogy minden lépésével pontos térképet rajzol a házban megtett útvonaláról; hogy ha kell, ellenõrzik az országban eladott összes hasonló nyomú cipõt; hogy bármit el fognak követni a kézre kerítéséért, de mindez nem érdekelte. Egyetlen dolog lebegett a szeme elõtt, de valahogy mégis összeszorult a gyomra, ahogy az azt rejtõ terem ajtaja elé ért.
Nagy levegõt vett, és kitárta a kétszárnyú ajtót. Egy nappaliszobában volt. A nagy ablakon beszûrõdött egy utcai gömblámpa fénye, halvány derengésbe vonta a hatalmas, öblös karosszékeket, a kis dohányzóasztalt, a régiesen cirádás rekamiét, a sötétlõen feneketlen szájú kandallót, de fõleg a kandalló fölött lógó festményt. Amiért jött.
Hajók Vindenne-nél… Ez volt a kép címe. A szoba sötétjében nem látszottak a táj megkapó színei, a különleges ecsetvonások, vagy a harmonikus kompozíció. De mintha a feketeségen is átderengett volna valami abból a finomságból, láthatatlan légiességbõl, ami mindig rabul ejtette a figyelõ tekinteteket.
Már éppen megindult volna a kép felé, amikor a szeme sarkából észrevett valamit, egy homályos körvonalat, ami korábban nem volt ott: a riasztóberendezés kis fémdobozát a falon. Csak pár lépés választotta el a célj ától. De ez a pár lépés akár egy óceán is lehetett volna. Lehúzta a maszkot a fejérõl, idegesen simította ki sötét tincseit az arcából. Döntött… Odalépett a riasztóhoz. Kivett a táskájából egy csavarhúzót. Tudta, hogy esélye sincs arra, hogy hatástalanítsa a készüléket, de meg kellett próbálnia.
- Nyolcvannégy, nulla egy, tizenkettõ – hallotta hirtelen a háta mögül a jól ismert, hûvös hangot – a születésnapom. – Lassan, hitetlenül fordult meg; csak ekkor vette észre az ajtó mögé, a szoba legsarkába húzott karosszéket, és a benne szinte elveszve, felhúzott lábbal kuporgó vékony alakot.
Döbbenten meredt a fiatal fiúra; és az utcai lámpa fénykörében állva, maszk nélkül, döbbenetét le sem tagadhatta. Kiszolgáltatottnak érezte magát a sötétbe burkolózó alak elõtt, akinek a hangja semmilyen érzelmet nem tükrözött, ahogy újra megszólalt:
- Mondom: nyolcvannégy, nulla egy, tizenkettõ – ismételte lassan, tagolva, mintha egy kisgyereknek magyarázna valamit. A hívatlan vendégnek csak ekkor sikerült megszólalnia:
- A születésnapod – tette hozzá õ, a másik helyett – az már csak pár hét – Igyekezett nyugalmat erõltetni a hangjára, talán sikerült is neki, nem tudta eldönteni: a fülében dübörgött a vér, a szíve a torkában dobogott, és örült, hogy legalább azt hallja, hogy mit mond; a hogyanra gondolni sem mert. Közben a másik felállt a székbõl, és elõrelépett a beszûrõdõ fény körébe.
Pizsamában és köntösben volt. És semmit sem változott. Szinte semmit. Hectornak elég volt ránéznie, hogy a gyomra újra ugyanúgy görcsbe ránduljon, mint régen. A keskeny arc, a kócos, nyakba hulló, szõkés tincsek, a szinte nõiesen finom vonások azonban egy kicsivel talán érettebbek lettek az elmúlt év során. És most már végre tisztán látta: a másik fiú szeme szomorú volt. Hectornak újra elakadt a szava, de azért folytatta suttogó, akaratlanul is ellágyuló hangon:
- Nagykorú leszel, Vincent – ekkor kapta az elsõ ütést a gyomrába.
Összerándult. Az elsõ ütést több is követette, melyek jó részét a szerszámostáska és a bélelt kabát fogta fel, de azért egy-kettõ talált. Vincent gyors volt és hatékony, és Hector hiába is próbált nem védekezni, a karja ösztönösen mozdult, és hamarosan azon kapta magát, hogy összekapaszkodva hemperegnek a szõnyegen. Míg egy ütése túl erõsre nem sikerült.
Vincent a szõnyegen ült a szoba közepén. A köntöse öve kioldódott, a pizsamájáról több gomb is hiányzott, a szája sarkából szivárgott a vér. Hector letérdelt mellé és békítõ mozdulattal egy zsebkendõt nyújtott felé, melyet ezerzsebes kabátja egyik rekeszébõl rántott elõ. A másik elvette, és a sebére szorította. Egyikük sem szólalt meg, csak ültek tovább egymás mellett a szõnyegen.
--------------------------------------------------------------------------------------------------
Pár perc telhetett el: a vérzés csillapodni látszott, Hector kipihente magát, és nagyon úgy nézett ki, hogy Vincent is, mert méregetõ pillantásokat küldött hívatlan vendége felé.
- Lenyugodtál már? – kérdezte Hector a szõkét, aki elõször talán válaszolni se akart, de végül csak sóhajtott egy nagyot, és mégis megszólalt:
- Nem – vallotta be még mindig a sötét hajút méregetve – De már közel sincs olyan nagy kedvem verekedni, mint az elõbb – Hector elmosolyodott: a válasz mindennek tûnt, csak õszintének nem. Ennek ellenére adott a szõkének egy újabb zsebkendõt, aki a véreset a köntöse zsebébe gyûrte, és fájdalmas képpel tovább hallgatott.
- Mit keresel itt? – kérdezte Hector egy újabb adag hallgatás után. Vincent nem válaszolt azonnal, talán egy perc is eltelhetett:
- Nem nyilvánvaló? Téged vártalak – A sötét hajú döbbenten nézett a másikra, aki a korábbiakkal ellentétben teljesen õszintének tûnt, és kérdezés nélkül folytatta: - Megláttalak tegnap, amikor elindultunk, ahogy a tetõn lapultál…. Tudtam, hogy a házatok teljesen üres; látszott, hogy a miénket figyeled – Vincent egyenesen Hector szemébe nézett, és úgy folytatta: - Fogtam magam, és félútról visszaszöktem. Nem volt nehéz, kitalálni, mit is akarsz…- A sötét hajú elõször elfordította a fejét, de csak egy pillanatra: amikor újra a másikra nézett, a tekintetében nem volt szégyen, megbánás, bûntudat, de beletörõdés sem:
- És nem szóltál apádnak… - fejezte be a mondatot a másik helyett.
- Mostanában nem nagyon van közös témánk – felelte az, zsebébe gyûrve a másik zsebkendõt is. – De, hogy õszinte legyek, egyáltalán nem szeretnék beszélni errõl az egész „az én apám tönkretette a te apádat”-ügyrõl…
- Még mindig egy elkényeztetett kölyök vagy – felelte Hector – Tudod, nekem mostanában pont ez a kedvenc témám – folytatta szenvtelen hangon – Az ügy fejleményei egészen érdekesek: nagyapa meghalt, édesanyám szanatóriumban van, apám pedig börtönben… A te apád pedig képviselõnek jelöltette magát. Szerintem igenis lenne mirõl beszélni!
- Szerintem meg nincs! – kiáltotta a másik – Vagy ha mindenáron beszélgetni akarsz, beszéljünk arról, hogy hol voltál az elmúlt egy évben!? – Hector megdermedt.
A szõkén látszott, hogy legszívesebben visszaszívná az utolsó mondatot, de már késõ volt…
- Csak nem hiányoztam? – kérdezte a sötét hajú hûvös, majdnem gúnyos hangon – Nem volt senki, aki falazzon a hazugságaidnak? Vagy aki tartsa a hátát a balhéidhoz?
- Ne mondd ezt! – kérte suttogva Vincent, de a másik folytatta:
- Pontosan tudod, hogy hol voltam csaknem egy éve: eljöttem ide hozzátok, a szilveszteri partitokra, bár meghívót valahogy nem kaptam. Furcsa… korábban mindig mi voltunk az elsõk, akik kézhez kapták, de most valahogy elkeveredhettek, mi? Vissza akartam kérni a képet, ami a miénk. A mi családunké már évszázadok óta, és ezen az apád minden pénze és befolyása se tudott változtatni… És az apád egyszerûen kidobatott…
- Árverésen vásárolta a képet – suttogta a szõke – Most már a miénk.
- Ezt te se hiszed el igazán! Apám csak azért engedte, hogy elárverezzék a képet, mert a te apád megígérte neki, hogy visszajuttatja hozzá… Ehelyett szépen megtartotta magának. Szerinted ilyen a baráti segítség? – Hector egyre jobban belelendült.
A szõkén látszott, hogy legszívesebben újra nekiesne a másiknak, de visszafogta magát, végül csak szomorúan lehajtotta a fejét.
- Miért nem kérdezed meg? – suttogta.
- Megkérdezni? Micsodát? – a sötét hajú már nem is figyelt igazán a másikra.
- Miért nem kérdezed meg, hogy hol voltam én, amíg téged kivezettek? – Újra találkozott a tekintetük. Egy dühös és szomorú szempár figyelt egy másik dühös és szomorú szempárt.
- Hol voltál? – kérdezte Hector halkan.
- Az emeleten a galérián – felelte a szõke – mindent pontosan láttam, és csak három õr tudott lefogni, hogy ne rohanjak utánad – Õszinte volt. A másik hallotta a hangján, hogy õszinte volt, és akarata ellenére elmosolyodott:
- Mióta vagy te ilyen erõs? – kérdezte még mindig mosolyogva.
- Amióta téged bántanak – felelte komolyan Vincent – Téged csak én bánthatlak. – Mindezt olyan komoly hangon mondta, hogy Hectorból egyszerûen kirobbant a nevetés.
A szõke csak nézte egy darabig, mígnem õ is elmosolyodott, majd halkan nevetni kezdett; mint régen. Fölállt, és kezét nyújtva segítette föl Hectort a szõnyegrõl. Ahogy ott álltak egymással szemben, kézenfogva, egyszerre hallgattak el.
A szõke szólalt meg elõször:
- Nyolcvannégy, nulla egy, tizenkettõ: ahogy mondtam. Segíteni nem fogok, de elfordulok, ha kell. – A hívatlan vendég lassan ingatni kezdte a fejét.
- Nem viszem el – felelte – Tudod, meggondoltam magam. Van apádnak valamije, ami sokkal fontosabb, mint ez a kép…
A csók csak egy pillanatig tartott, és mindkettõjüket egyformán meglepte. Egy darabig döbbenten bámultak egymásra, majd Vincent hajolt elõre egy újabbért… és egy újabbért… és egy újabbért…
Amikor abbahagyták, újra csak szótlanul nézték egymást, végül Hector szólalt meg:
- Mennem kell. Már rég el kellett volna tûnnöm innen…
- A képpel – fejezte be helyette Vincent a mondatot.
- Találtam valami jobbat – felelte Hector. A szõkében bennrekedt a szó, de a másik mosolyogva folytatta: - Visszajövök, és akkor nem menekülsz. Boldog Karácsonyt!
Egy csókot nyomott Vincent homlokára, és már ott sem volt. A fiú döbbenten állt a szoba közepén, és már csak Hector hûlt helyének suttoghatta:
- Boldog karácsonyt, hívatlan vendég….
Vége
[/b][/center]
*megölelget* Hogy kíváncsi lettem-e a tört.-re? Nos...eszméletlenül. 
*széles fültõl fülig hófehér...majd el olvasni* 
mert azért úgy nem lehet sokáig boldogulni, ha az ember ficeiben szinte soha nem beszélnek... 
Bocs, de az elejét nem értem, a végét meg végképp nem.... De úgy tünik, hogy ez valami dicséret-féleség, úgyhogy fejlécet írni talán tudok... Ez megnyugtató. ;D
