Post by bolhas on Dec 11, 2005 13:37:57 GMT 1
Író: Én, Bolhás
Cím: Karácsony?...
Figyelmeztetés #1: utalások, halál (öngyilkosság)
Figyelmeztetés #2: baromság, színvonal alatti
Miért készült? Csak. Régen alkottam, és kész. Miért szól minden a karácsonyról?... Nincs más, amivel foglalkozhatnánk?... A szeretet ünnepe, nem a szaloncukoré meg a díszfenyőé...
Challenge #2 Nem erre készült, de tulajdonképpen témába vág.
---
Hosszú az út…
Vonatzakatolás ringat emlékezésbe, ahogy szürkül a táj, s egyre élénkebben világít a hó.
Karácsony… Mit jelent nekem?
Évek óta csupán részeg letargiát, siralmakat az elcseszett életem felett és fagyos kóborlást a köztereken felállított, díszes fenyőfák között.
De most… Most hazamegyek.
Emlékszem még a botrányra, hajj, lehet azt elfelejteni?…
Ahogy mindenki megvetően meredt az öcsikémre… Hogy utáltam magam akkor! Hogy utálom miatta magam még most is!…
Kedves öcsém, nem tehetsz semmiről, ezt én tudom a legjobban…
Azt mondták, undorító. Az mondták, becstelen. Azt mondták… azt mondták, embertelen.
Nem bírta tovább… Hogy is bírta volna! Csak tizenhat éves volt… És én nem álltam mellé. Nem tettem semmit. Pedig jobban szerettem, szeretem mindenkinél…
Karácsony volt.
A karácsony nálunk mindig is különleges ünnep volt, egybeesett Öcsi születésnapjával, és így, habár mindenki mindenkit megajándékozott, Öcsit ünnepeltük a leginkább, és hogy ne vesszen el a születésnap-szerűsége, minden születésnapkor karácsonyt rendeztünk.
De a december más volt mindig.
Az ünnepre kiöltözött falu, a csillogás, a vásárok, a hangulat… Imádtuk mindig.
Pici gyerekként féltékeny voltam, hisz a családi szokások miatt úgy éreztem, hogy mindenki az öcsémet ünnepli… Aztán később haragudtam mindenkire, hogy nem Őt ünneplik.
Öt éve, mikor annyi idős voltam, mint most Öcsi lehetne, valami hihetetlen dolog történt.
Az iskolában, ebben a pici kis középiskolában valaki rányitotta a mosdó ajtaját a testvéremre.
A testvéremre, és a legjobb barátjára.
Csókolóztak, ölelkeztek, tapogatták egymást.
És akkor kitört a botrány…
A másik fiú családja két nap alatt kapta össze magát, és tűntek el innen. Azóta csak egyszer jöttek vissza, elintézni minden függő ügyüket és aláírni a házuk adásvételi papírjait.
De mi itt maradtunk, és…
Annyi megaláztatás érte!
Annyian bántották!
Nem ezt érdemelte.
Kedves volt, mindenkivel törődött, szinte már lányosan érzékeny, de hiszen az egész világ elkényeztette… Még én is. Mindennek ellenére sosem lett amolyan elrontott gyerek, érzékenységéből fakadóan csupán megpróbálta mindenkinek visszaadni azt a rengeteg figyelmet, amit ráfordítottak.
Mindenki imádta. Gyakran hívtam el, hogy jöjjön velem meg a barátaimmal szórakozni. Olyankor hamar a társaság középpontja lett, néhány vicc arról, hogy milyen fiatalka hozzánk képest, és velünk nevetett, aztán öregnek nevezett minket, és mind nevettünk…
Vigyáztam rá mindig, odafigyeltem, hogy minden rendben legyen az életében. A testvére voltam. Szerettem. Sokkal jobban, mint szabadott volna.
Őt kiáltották ki mocskosnak, pedig nekem sokkal nagyobb volt a bűnöm.
Igen, bűnös voltam. Bűnös vagyok. Mindig is az maradok.
Senki sem tudta meg soha.
Senki sem tudja…
Nem, nem tudják, hogy éjjelenként, csukott ajtóm mögött eszembe jutottak a birkózások a nyári forróságban úszó folyóparton, ahogy vizes testünk egymásnak csattant, nevettünk, fellöktük egymást, kergetőztünk mint a kisgyerekek, aztán versenyt úsztunk… Vagy hallgattam a fürdőszobából kiszűrődő zajokat, vízcsobogást, és elképzeltem, hogy a forró cseppek végigsiklanak a testén, finom bőrén, eláztatják fényes haját…
És még őt nevezték bűnösnek.
Én… Én ugyanolyan vonzalmat éreztem iránta, mint amilyent apám az anyám iránt.
Mégis, mikor mindenki felhördülve ejtette ki a nevét, nem tettem semmit.
Nem fordultam el tőle, egyszerűen csak… Nem szóltam.
Nem mondtam, hogy mellette állok, nem mondtam, hogy én nem vetem meg, nem mondtam, hogy helyes fickót választott…
Nem mondtam, hogy szeretem, nem mondtam, nem mondtam, nem mondtam semmit…
Összetört.
Hiszen mindenki imádta… És akkor hirtelen elfordult tőle a világ, senki nem nézett a szemébe, kerülték, összesúgtak mögötte…
Karácsony volt.
A szeretet ünnepe.
Ő pedig…
…
A folyópart jegéhez fagyva találtuk meg másnap.
Levette a kabátját, levetkőzött, és belegázolt a vízbe… Az pedig elsodorta, míg fel nem akadt a parti jégtömbökben.
Azt mondták, még szerencse, hogy megtaláltuk.
Újévkor temettük el.
Egy héttel a szertartás után elutaztam…
Azóta nem mentem haza. Majdnem öt éve.
A szüleim gyakran meglátogattak a nagyvárosban, én pedig gyakran írtam levelet, kedves hangnemben írtam oda a végére mindig, hogy „Ölel szerető fiatok”
Most hazamegyek.
Emlékszem még az utolsó nyárra… Tudom, hol futottunk a vízbe, tudom, melyik fa alá tettük le ruháinkat… melyik fa alá tette le ő a ruháit, karácsonykor…
Első utam a temetőbe visz.
Szeretném látni, hány mécses ég a sírkövén… Anyám azt írta, hogy karácsonykor minden évben gyönyörű fényárba úszik a sírja, annyi gyertyát tesznek köré.
Igen, valóban… Igaza volt.
A temető kapujában találkozunk. Meglepődnek, nem mondtam, hogy jövök, de örülnek nekem… Hogyne örülnének egyetlen élő gyermeküknek.
Hazamegyünk és karácsonyi süteményeket eszegetünk, én pedig a kora este sötétjében elindulok.
„Csak sétálok egy kicsit…”
Lemegyek a folyópartra.
Leveszem a kabátomat, levetkőzöm.
A hideg átjárja csontjaimat, és én azt képzelem, hogy megint nyár van.
Igen, nyár, forróság, te pedig lefröcskölsz… Öcsi, Öcsi, ezt még megbánod! Na várj csak!
Utánadfutok a vízbe, nevetve kapok utánad, de gyors vagy… Hát persze, hogy gyors vagy, nyakigláb alkatoddal… De várj, várj csak, úszni mindig is jobban tudtam!
No nézd csak, elmerült a gézengúz… Búvárkodva próbálsz menekülni, mi? Elkaplak!
Csak pár centi és elérlek…
…mocskos vagyok…
…bocsáss meg…
…szeretlek…
A karácsonyi tragédia újra feléledt
Mindannyian emlékszünk még az öt évvel ezelőtti kegyetlen eseményekre, mikor is a mindenki által szeretett XY – becenevén Öcsi – szenteste a majdnem teljesen befagyott folyóba ölte magát.
Tegnap este bátyja, akit az eset már évekkel ezelőtt összetört, fájdalmában szeretett öccse után vetette magát.
A család képviselője azt nyilatkozta: „Mindent úgy rendezünk el, mint öt évvel ezelőtt. A temetést újév napján rendezzük, a fiút a testvére mellé helyezzük.”
Sosem feledjük e kettős tragédiát.
Cím: Karácsony?...
Figyelmeztetés #1: utalások, halál (öngyilkosság)
Figyelmeztetés #2: baromság, színvonal alatti
Miért készült? Csak. Régen alkottam, és kész. Miért szól minden a karácsonyról?... Nincs más, amivel foglalkozhatnánk?... A szeretet ünnepe, nem a szaloncukoré meg a díszfenyőé...
Challenge #2 Nem erre készült, de tulajdonképpen témába vág.
---
Hosszú az út…
Vonatzakatolás ringat emlékezésbe, ahogy szürkül a táj, s egyre élénkebben világít a hó.
Karácsony… Mit jelent nekem?
Évek óta csupán részeg letargiát, siralmakat az elcseszett életem felett és fagyos kóborlást a köztereken felállított, díszes fenyőfák között.
De most… Most hazamegyek.
Emlékszem még a botrányra, hajj, lehet azt elfelejteni?…
Ahogy mindenki megvetően meredt az öcsikémre… Hogy utáltam magam akkor! Hogy utálom miatta magam még most is!…
Kedves öcsém, nem tehetsz semmiről, ezt én tudom a legjobban…
Azt mondták, undorító. Az mondták, becstelen. Azt mondták… azt mondták, embertelen.
Nem bírta tovább… Hogy is bírta volna! Csak tizenhat éves volt… És én nem álltam mellé. Nem tettem semmit. Pedig jobban szerettem, szeretem mindenkinél…
Karácsony volt.
A karácsony nálunk mindig is különleges ünnep volt, egybeesett Öcsi születésnapjával, és így, habár mindenki mindenkit megajándékozott, Öcsit ünnepeltük a leginkább, és hogy ne vesszen el a születésnap-szerűsége, minden születésnapkor karácsonyt rendeztünk.
De a december más volt mindig.
Az ünnepre kiöltözött falu, a csillogás, a vásárok, a hangulat… Imádtuk mindig.
Pici gyerekként féltékeny voltam, hisz a családi szokások miatt úgy éreztem, hogy mindenki az öcsémet ünnepli… Aztán később haragudtam mindenkire, hogy nem Őt ünneplik.
Öt éve, mikor annyi idős voltam, mint most Öcsi lehetne, valami hihetetlen dolog történt.
Az iskolában, ebben a pici kis középiskolában valaki rányitotta a mosdó ajtaját a testvéremre.
A testvéremre, és a legjobb barátjára.
Csókolóztak, ölelkeztek, tapogatták egymást.
És akkor kitört a botrány…
A másik fiú családja két nap alatt kapta össze magát, és tűntek el innen. Azóta csak egyszer jöttek vissza, elintézni minden függő ügyüket és aláírni a házuk adásvételi papírjait.
De mi itt maradtunk, és…
Annyi megaláztatás érte!
Annyian bántották!
Nem ezt érdemelte.
Kedves volt, mindenkivel törődött, szinte már lányosan érzékeny, de hiszen az egész világ elkényeztette… Még én is. Mindennek ellenére sosem lett amolyan elrontott gyerek, érzékenységéből fakadóan csupán megpróbálta mindenkinek visszaadni azt a rengeteg figyelmet, amit ráfordítottak.
Mindenki imádta. Gyakran hívtam el, hogy jöjjön velem meg a barátaimmal szórakozni. Olyankor hamar a társaság középpontja lett, néhány vicc arról, hogy milyen fiatalka hozzánk képest, és velünk nevetett, aztán öregnek nevezett minket, és mind nevettünk…
Vigyáztam rá mindig, odafigyeltem, hogy minden rendben legyen az életében. A testvére voltam. Szerettem. Sokkal jobban, mint szabadott volna.
Őt kiáltották ki mocskosnak, pedig nekem sokkal nagyobb volt a bűnöm.
Igen, bűnös voltam. Bűnös vagyok. Mindig is az maradok.
Senki sem tudta meg soha.
Senki sem tudja…
Nem, nem tudják, hogy éjjelenként, csukott ajtóm mögött eszembe jutottak a birkózások a nyári forróságban úszó folyóparton, ahogy vizes testünk egymásnak csattant, nevettünk, fellöktük egymást, kergetőztünk mint a kisgyerekek, aztán versenyt úsztunk… Vagy hallgattam a fürdőszobából kiszűrődő zajokat, vízcsobogást, és elképzeltem, hogy a forró cseppek végigsiklanak a testén, finom bőrén, eláztatják fényes haját…
És még őt nevezték bűnösnek.
Én… Én ugyanolyan vonzalmat éreztem iránta, mint amilyent apám az anyám iránt.
Mégis, mikor mindenki felhördülve ejtette ki a nevét, nem tettem semmit.
Nem fordultam el tőle, egyszerűen csak… Nem szóltam.
Nem mondtam, hogy mellette állok, nem mondtam, hogy én nem vetem meg, nem mondtam, hogy helyes fickót választott…
Nem mondtam, hogy szeretem, nem mondtam, nem mondtam, nem mondtam semmit…
Összetört.
Hiszen mindenki imádta… És akkor hirtelen elfordult tőle a világ, senki nem nézett a szemébe, kerülték, összesúgtak mögötte…
Karácsony volt.
A szeretet ünnepe.
Ő pedig…
…
A folyópart jegéhez fagyva találtuk meg másnap.
Levette a kabátját, levetkőzött, és belegázolt a vízbe… Az pedig elsodorta, míg fel nem akadt a parti jégtömbökben.
Azt mondták, még szerencse, hogy megtaláltuk.
Újévkor temettük el.
Egy héttel a szertartás után elutaztam…
Azóta nem mentem haza. Majdnem öt éve.
A szüleim gyakran meglátogattak a nagyvárosban, én pedig gyakran írtam levelet, kedves hangnemben írtam oda a végére mindig, hogy „Ölel szerető fiatok”
Most hazamegyek.
Emlékszem még az utolsó nyárra… Tudom, hol futottunk a vízbe, tudom, melyik fa alá tettük le ruháinkat… melyik fa alá tette le ő a ruháit, karácsonykor…
Első utam a temetőbe visz.
Szeretném látni, hány mécses ég a sírkövén… Anyám azt írta, hogy karácsonykor minden évben gyönyörű fényárba úszik a sírja, annyi gyertyát tesznek köré.
Igen, valóban… Igaza volt.
A temető kapujában találkozunk. Meglepődnek, nem mondtam, hogy jövök, de örülnek nekem… Hogyne örülnének egyetlen élő gyermeküknek.
Hazamegyünk és karácsonyi süteményeket eszegetünk, én pedig a kora este sötétjében elindulok.
„Csak sétálok egy kicsit…”
Lemegyek a folyópartra.
Leveszem a kabátomat, levetkőzöm.
A hideg átjárja csontjaimat, és én azt képzelem, hogy megint nyár van.
Igen, nyár, forróság, te pedig lefröcskölsz… Öcsi, Öcsi, ezt még megbánod! Na várj csak!
Utánadfutok a vízbe, nevetve kapok utánad, de gyors vagy… Hát persze, hogy gyors vagy, nyakigláb alkatoddal… De várj, várj csak, úszni mindig is jobban tudtam!
No nézd csak, elmerült a gézengúz… Búvárkodva próbálsz menekülni, mi? Elkaplak!
Csak pár centi és elérlek…
…mocskos vagyok…
…bocsáss meg…
…szeretlek…
A karácsonyi tragédia újra feléledt
Mindannyian emlékszünk még az öt évvel ezelőtti kegyetlen eseményekre, mikor is a mindenki által szeretett XY – becenevén Öcsi – szenteste a majdnem teljesen befagyott folyóba ölte magát.
Tegnap este bátyja, akit az eset már évekkel ezelőtt összetört, fájdalmában szeretett öccse után vetette magát.
A család képviselője azt nyilatkozta: „Mindent úgy rendezünk el, mint öt évvel ezelőtt. A temetést újév napján rendezzük, a fiút a testvére mellé helyezzük.”
Sosem feledjük e kettős tragédiát.
)
Nagyon teccetõs kis írás lettám ez, te meg itt blamálod! >.< Nem tudom, hogy csináltad, de...bár a halálról szól...méghozzá nem is egyrõl, nem uncsi. *mármint nem a megszokott: karácsony->ünnepi hanulat->mindeközben hatalmas tragédia forgatókönyv. Végtelenül hihetõ. Hisz mi is a legegyszerûbb? Nem szólni...nem tenni semmit. Kinyílik egy ajtó...->kész a tragédia. Mennyire egyszerû!!! Ami furcsa...ahol teátrális lehetne, ott sem az! *l. mécsesekkel kivilágított sír, folyós nagy szerelmi jelenet...a hosszú siratás...a nagy tragédia.* Valahogy lecsupaszítottad a lehetõségek szintjére, az akár meg is történhetne tárgykörbe...*na ennyit a hatása alatt vagyok és nemtok mit hozzáfûzni részrõl...* Uh...teccet na... 
