Post by bes on Oct 21, 2005 10:27:42 GMT 1
Cím: A szirének dalán innen és túl
Szerzõ: Beside
Fandom: Homérosz: Odüsszeia (a tizenkettedik ének elsõ fele) (A szöveg.)
Párosítás: Odüsszeusz/Perimédész
Mûfaj:AU
Figyelmeztetés: ? ? ? ? (Nagyon-nagyon halavány utalás egy karakter halálára.)
Korhatár: NC-17?
Tartalom: Ami az eposzból kimaradt, azaz miért is érkezett meg olyan gyorsan Odüsszeusz hajója a szirének szigetéhez. (Igazából nincs benne semmi különös, egy kis lekötözés, de ezt speciel nem én írtam bele, hanem Homérosz. Meg egy hatalmas fallikus szimbólum, de ezt sem én írtam bele, hanem Homérosz. Meg egy-egy gyanúsan rövid út a szirének szigetéig, ill. a Kharübdisz szorosáig, ahonnan mintha hiányozna valami, de ezt sem én írtam így, hanem Homérosz. Szóval kenjük az egészet Homéroszra!)
Szerzõi jegyzetek: www.livejournal.com/users/bacard/33960.html#cutid1 Itt gyûjtöttem ki az általam talált hibákat. Szerintem vicces, de csak a fic elolvasása után.
[/b] Csak röviden:[/b] a) nem vagyok kibékülve a ficben használt kifejezésekkel, nem nagyon tudok elképzelni bármely más olyan szituációt, amelyben (röhögés nélkül) leírnám ezeket, de ehhez a fandomhoz (szerintem) ezek illettek;b) a viseletet a „Herkules” c. sorozatból loptam, vagy valami ilyesmi; c) az eposztól való kisebb-nagyobb eltérések tulajdonképpen szándékosak.
Szerzõi jogok: Homérosz réééégen halott, de azért bocsánat, meg természetesen nem hajtok ebbõl semmiféle anyagi hasznot, és nem találtam ki hozzá nagyon semmit, amit magaménak mondhatnék. „Hímvesszeje” kifejezés copyright: (gondolom) Székhelyi József
-------------------------------------------------------------------------------------------
Vannak olyan történetek, amelyeket soha, senki nem mesél el. Hallhatunk ezer mesét kalandok hosszú soráról, és hõsök dicsõ helytállásáról, de a kudarcokról másképp szól a fáma. Csak csöndben és halkan. Csak félszavakkal, gondosan kerülve azokat a részleteket, melyek árnyat vethetnének a merész kalandorokat övezõ dicsfényre.
Mindenki követ el hibát, és mindenki lehet gyenge. A nagy Héraklész dühének családja esett áldozatul; az istenek legnagyobbika, Zeusz, pedig felesége, Héra elõtt bukott meg a hûség próbáján ezer és egy alkalommal. Némelyik esetrõl hallottunk, némelyikrõl nem. De ki ne ismerné Héraklész tizenkét dicsõ próbájának történetét? Ki ne vallaná Zeuszt a leghatalmasabb istennek?
Vannak olyan történetek, amelyeket soha, senki nem mesél el. Ezek azok a mesék, amelyekben a hõsök úgy sírnak, mint az anyját hiányoló gyermek, és a porban fetrengenek a fájdalomtól. Ezek azok a mesék, amelyekben a hû bajtársak árulókká válnak, és viperaként marnak a kézbe, amely mellettük forgatta a kardot. Ezek azok a mesék, amelyekben a tisztelt tudós balga szolga módjára, szájat tátva ámul egy csaló történetén, és utána vénasszonyként kesereg elorzott dénárjain. Hol vannak ezek a történetek? Nincs rá szemtanú, aki elmesélje, nincs dalnok, aki továbbadja, nincs krónikás, aki lejegyezze õket. És hogy mik azok, amik vannak? Hiányzó napok – tátongó lyukak a dicsõ tettek sorának cselekményszövésén; féligazságok – csorbaszélû részletek az események mozaikjában.
---------------------------------------------------------------------------------------------
A barna bárka sötétkékre festett orra fehér tajtékot kavarva szelte a kékeszöld hullámokat. A kapitány a hajó orrában állt, és némán gyönyörködött a tengerész-szemnek való színorgiában. Majd megfordult, és hûséges emberein pihent meg a tekintete: a széphajú Kirké küldötte sós szél duzzasztotta a hajó vitorláit, így az evezõlapátok tétlenül pihentek, de a kalandról-kalandra egyre csak fogyatkozó kis csapat tagjai a helyükön ültek. Csak a parancsszóra várva, hogy a szél elálltakor azonnal megmeríthessék az evezõket a habokban.
Odüsszeusz, a fényes, a leleményes, a hõslelkû, csak keresgélte a szavakat, hogyan szólhatna társaihoz úgy, hogy ne fagyassza meg szívükben a reményt. Sok vészt és tragédiát átéltek már végtelennek tetszõ hazaútjuk során, de a halhatatlan Kirké jósszavai újabb hármas csapás közeledtét ígérték: a szirének csábító-csaló énekét; a biztos pusztulást a Bolygó Szikláknál vagy a Szkülla és a Kharübdisz kettõs veszedelmét; és Éeliosz nyáját és csordáját Thrínakié szigetén, amely szinte mindõjük számára a keserves halált jelenti, ha ártó szándékkal illetik. Odüsszeusz tudta, hogy õ az egyetlen, aki biztosan hazajut a messzi Ithakába, és hogy emberei közül sok nem fogja vele együtt megélni a fáradalmas, de dicsõ hazatérést. Azt viszont nem tudhatta, hány áldozatot fog még elragadni tõle a kegyetlen Sors.
Csak nagysokára döntött, és kavargó gondolataiba mélyedve nem láthatta a rá vetett aggódó tekinteteket. Súlyos döntés volt, de a hallgatást választotta, mert semmiképp sem akarta hû bajtársait a reménytelenségbe taszítani. Nehezen szólalt meg, és csak annyit mondott, amennyit feltétlenül szükségesnek tartott: megismételte a széphajú Kirké jóslatát a rájuk leselkedõ elsõ veszedelemrõl, a szirének szigetérõl, és kiadta az utasításokat, amelyeket betartva elkerülhetik a vészt. Lassan beszélt, és gondosan megválogatott minden szót.
Nagyon-nagyon figyelt, még a hangsúlyra is, de mégsem vette észre, hogy a bíztató szavak erõ és lendület nélkül hullanak a hajó fapadlójára. A hõslelkû Odüsszeusz hazudott az embereinek, és õk ezt érezték. Érezték, és nem értették, mi lehet az ok, amely elfordította tõlük kapitányuk bizalmát. Az egymásba kapaszkodó zavart tekintetek ugyanazokat a kérdéseket tükrözték: Mit titkol? Miért titkolja? Mire tart bennünket? Kik vagyunk mi neki? Miért hazudik?
A zavar és a bizonytalanság csak nõtt bennük, amikor tényleg tettekre került a sor. A szirének szigetéhez közeledve az isteni Kirké által küldött szél elállt, de a teljes szélcsend csak egy pillanatra dermesztette meg a bátor férfiakat. Tudták, mit kell tenniük: a bevont vitorlát a hajó gyomrába tették, és visszaültek az evezõkhöz, készen arra, hogy minden erejükkel átsegítsék a bárkát bármilyen veszedelmen. De a kétely új erõre kapott, amikor a leleményes Odüsszeusz elõvette a viasztömböt, és apró darabkákat hasított belõle, készen arra, hogy a fülükbe tömje.
Némán várták, hogy sorra kerüljenek, és hasonlóan némán tûrték a megaláztatást. Mert az volt: megaláztatás. Errõl árulkodtak a kapitány elõtt és mögött harciasan összevillanó tekintetek, és a némaságra kárhoztatott, véresre harapott ajkak. Nem volt miért szólniuk, hiszen saját hangjuktól is elszakították õket, pedig ezernyi vádjuk és kérdésük lett volna: Õk miért, és Odüsszeusz miért nem? Õk miért nem, és Odüsszeusz miért?
Az utasítás úgy szólt, hogy kapitányukat kötözzék szorosan a hajó árbocához, és ha a szirének csábító szavának engedelmeskedve szemével jelez õrzõinek, hogy oldozzák el, csak húzzák szorosabbra a béklyót. Mindannyian tudták, hogy velük ezt nem lehet megtenni, hiszen lekötözve evezni képtelenség, ha pedig nem eveznek, a hajó örökre a szirének sziklájánál marad, mert ott végtelen a szélcsend. De azt is tudták, hogy Odüsszeusz sokat kockáztat, amikor nem tömi be a fülét viasszal, kitéve magát a bûvös és pusztító hatalomnak, amely a csodalények hangjából árad.
Csak magukban háboroghattak, és csak magukban fohászkodtak az istenekhez. Nem volt hangjuk a szavakra, és nem volt fülük, hogy hallják egymást. Némaságba süppedt körülöttük a világ, csak saját riadt és dühödt vérük zúgott a fülükben, felidézve a tenger oly ismerõs moraját.
--------------------------------------------------------------------------------
Mikor a fényes Odüsszeusz mindegyikük fülét betömte a kézmelegtõl formálhatóra lágyult viasszal, odatérdelt az árboc mellé, majd kényelmesebb pózt keresve leült, hátát a vastag faoszlopnak vetve. Perimédész volt az, aki elsõnek ugrott a kötelekért. Õ volt a dicsõ Odüsszeusz legodaadóbb követõje, akinek a hosszú út alatt szinte szavát se lehetett hallani, aki kapitányának minden parancsát kézséggel teljesítette, és még sokkal többet is tett volna, ha alkalma van rá. De nem volt. Most viszont vállalhatta, hogy vigyáz a hõsre a veszélyes útszakaszon. Senki nem ellenkezett. Ne mertek ilyen felelõsséget vállalni, mert nem volt béke a szívükben. Némán húzták az evezõt, hátukat az árbocnak fordítva. Sokan úgy érezték, jobb, ha nem látják kapitányukat megkötözve, mert lehet, hogy soha nem oldoznák el.
Perimédész térdre vetette magát a nagy Odüsszeusz elõtt. Csuklóit összekötötte a háta mögött, de karjait és derekát is szorosan az árbochoz béklyózta. Majd ott maradt, aggódó és sértett pillantásával egyszerre simogatva és korbácsolva a szeretett testet. De nem mozdult. Ott volt elõtte bálványozott mestere, éjszakai álmainak felkavarója, gúzsba kötve, bénán és mozdulatlanul. Õ pedig azt a feladatot kapta, hogy vigyázzon rá. Tehát vigyázott.
Megálljt parancsolt az érintésre vágyó kezeinek, és csak a tekintetével rajzolta körbe elõször a telt ajkakat, majd a széles vállat, a vékony ing alatt kirajzolódó izmokat, és a nemes arcélt. Magában csak nevetett ostobaságán: tudta, hogy pillantásával elárulta a titkot, amit már a hosszú út kezdete óta õrzött. Azonban, amikor újra a hõs szemébe nézett, ott nem a várt döbbenetet, sem a remélt viszonzást, se a rettegett haragot nem látta. A dicsõ Odüsszeusz tekintete üvegesen meredt õrzõje válla fölött a semmibe. Perimédész ráébredt: elkezdõdött.
Néma döbbenettel kutatta Odüsszeusz tekintetét, mely mintha túlvilági látomásokat tükrözött volna: ködös volt és elrévedõ, mint a Delphoi-béli jósoké. Ellenállt a kísértésnek, hogy kiszedje a fülébõl a viaszt, és belehallgasson a szirén-dalba. Ehelyett inkább közelebb hajolt a megkötözött kapitányhoz, ugrásra készen figyelve mesterének minden rezdülését.
Semmit sem hallott, csak a vérének nyugtalan, lázongó zubogását, amely szívének izgatott dobogására felelve hullámzott. Semmit sem látott, csak mesterének kötelek között vergõdõ testét, és az értelem számára elveszett tekintetét. Pár perc telt el így, majd a fényes Odüsszeusz, magához térni látszott: rápillantott Perimédészre, és szemével jelzett, hogy oldozza el a köteleket. A hû katona már éppen cselekedni akart, amikor eszébe jutottak az isteni Kirké jósszavai, és fájó szívvel, csak még szorosabbra vonta a köteleket kapitánya körül.
Nem hallotta, de érezte a fájdalmas nyögéseket, ahogy a kötél a dicsõ Odüsszeusz húsába vágott. Mestere ott volt elõtte gúzsba kötve, tehetetlenül, egy halhatatlan bûbáj rabjaként, és az õ kezei többé nem engedelmeskedtek az ész és az értelem parancsának.
Csak az istenek tudhatják, mikor jön el a pillanat, amikor az alázatos szívben fölébred a dac, és a néma sóvárgás olyan keserves vágyat szül, hogy abból soha nem képzelt tettek születnek. Perimédész lassan végigsimította Odüsszeusz mellkasát, aki abban a pillanatban megszûnt annak az elérhetetlen álomnak lenni, ami mindig volt. Hús és vér emberré változott harcosa szemében; olyanná, akit meg lehet érinteni és meg lehet ízlelni.
Amikor fölnézett, tekintete találkozott Odüsszeusz döbbent pillantásával. Egy röpke, illékony pillanatra megfordult a fejében, hogy megáll, de végül lassan folytatta a megkezdett mozdulatot: keze a köteleket kikerülve becsúszott a másik férfi inge alá, ahol forró bõrt talált, és lüktetõ szívdobogást érzett a tenyere alatt. Közelebb csúszott, betérdelt a másik lábai közé, és ajkait a ziháló ajkakra szorította. Õ csókolt. A nyelve akadálytalanul találta meg útját a másik szájába, és ez felbátorította. Õ csókolt. Ezerszer álmodott errõl, de soha, soha nem így képzelte el: sem a csókot, sem azt, ami azután következett.
A testük szorosan összesimult, és ekkor megérezte csípõjén a másik ágaskodó férfiasságát. Tudta, hogy nem miatta van, hanem a szirének énekétõl, de nem érdekelte. Csak azzal törõdött, ahogy a másik férfi teste összerándul, amikor a mellbimbójához ér. Az õ hímvesszeje már régen elkezdett merevedni, és nem félt, hogy ezt meg is mutassa. Csípõjével még jobban hozzápréselte Odüsszeuszt az árbochoz; azt akarta, hogy a másik még (láthatóan oszladozó) kábulatán át is érezze a benne munkálkodó férfierõt.
Kicsit hátrább húzódott, de szája csak egy pillanatra szakadt el kapitányától: a csók után követte kezének útját végig a nyakon, a mellkason, a barna mellbimbóig, amelyet elõször nyelvével érintett meg, majd lassan az ajkai közé vett. Elõször gyengéden, majd egyre hevesebben szívta, és érezte, hogy megmerevedik és megduzzad a szájában. A másik oldalt is megtette ugyanezt, majd a keze lassan továbbvándorolt lefelé.
Odüsszeusz hasához nem fért hozzá a kötelektõl, ezért egyenesen a nadrágban kirajzolódó domborulatra tette a kezét. Lassan kezdte masszírozni, majd egyre erõsebben markolta a hímtagot, végül kiszabadította. Egy pillanatig gyönyörködött a hatalmas és merev hímvesszõben: tudta, ennek az izgalomnak már semmi köze a szirének énekéhez. Átfogta az egyik kezével, és ráhajolt. Lassan teljesen bevette a szájába, miközben érezte, hogy a másik vonaglik alatta a kéjtõl, amennyire csak a kötelek engedik. Ahogy a világ legtermészetesebb ritmusát diktálta, elképzelte, hogy a vastag, hosszú fallosz az õ testében merítkezik meg.
Egy mozdulat közepén dermedt meg, amikor ráébredt, hogy talán nem is olyan lehetetlen a kívánsága. Odüsszeusz árboc mellé ledobott iszákjában hamar megtalálta a halhatatlan Kirkétõl kapott gyógykenõcsös tégelyt, amit a lakoma után adott a hõsnek. Forró kezei között melengette egy ideig az isteni balzsamot, majd tenyerébe öntött belõle, és újra marokra fogta Odüsszeusz hímvesszejét. A nedvesen csillogó fallosz csábítóan, hívogatóan meredt az égnek, de Perimédész legyõzte a kísértést, hogy újra az ajkai közé vegye, hiszen már más terve volt.
Levetette a nadrágját, és végighúzta a kezét saját merevedõ férfiasságán. Erõs volt a vágy, hogy újra és újra megismételje a mozdulatot, de sokkal erõsebb volt az a vágy, hogy magában érezze Odüsszeuszt. Újra öntött a kezébe a maradék balzsamból, és bekente vele magát. Tudta, hogy nem lesz könnyû, amire készül, de ez nem rettenhette el. Sokszor csinált már ilyet, a legszebb görög ifjakkal, de ilyen vágyat soha nem érzett.
Terpeszben állt kapitánya fölé, és halvány mosollyal vette észre, hogy a férfi szája egyvonalban van az õ meredõ hímtagjával. De nem az volt az, amire készült. Erõsen megkapaszkodott az árbocba, és lassan ráereszkedett Odüsszeusz ágaskodó hímvesszejére. Erõsen kellett kapaszkodnia, hiszen nem egy párnákkal borított heverõn volt, mint legutóbb, ahol egy hatalmas kezû ifjút lovagolt meg, aki kézséggel segített tartania magát. Odüsszeuszra nem számíthatott, hiszen meg volt kötözve.
Csak sejtette, hogy felkiáltott, amikor felnyársalta magát kapitányának férfiasságára. Ilyen csöndben még soha nem élte át a testi szerelem gyönyörét. Könyökével Odüsszeusz vállán támaszkodott, kezeivel az árbocba kapaszkodott, meredõ hímtagján érezte a másik hasán feszülõ köteleket, újra megcsókolta a kéjtõl ziháló ajkakat, majd mozogni kezdett fel és le. A testében lévõ forró, feszülõ lüktetés, és az édes kín minden emelkedéssel enyhült egy-egy pillanatra, majd visszatért még mélyebben, még forróbban, még erõsebben. Érezte, hogy nem bírja már sokáig tartani magát, minden izmát megfeszítette, majd rugalmas izomgyûrûit még jobban a benne munkálkodó fallosz köré szorította.
Odüsszeusz teste összerándult alatta, és Perimédész érezte robbanásszerû gyönyörét. Minden erejére szükség volt, hogy ne zuhanjon ernyedten kapitányának ölébe, hanem felálljon. Ott maradt a lekötözött férfi fölött, nem volt ereje mozdulni sem. Homlokát az árbochoz támasztotta, és lassan leengedte sajgó karját, hogy saját feszülõ ágyékával törõdjön, amikor megérezte férfiasságán a forró, remegõ ajkakat.
Döbbenten pillantott le, és látta, hogy az érintés nem lehetett véletlen. Kapitánya annyira elõrehajolt, amennyire csak a kötelek engedték, és szinte sóváran vette a szájába Perimédész hímtagját. A harcos közelebb tolta a csípõjét, és hamarosan rátaláltak a közös, isteni ritmusra. Nem tudta levenni a szemét a látványról, ahogy fallosza eltûnt Odüsszeusz szájának forró, lüktetõ barlangjában, és csak sejtette, hogy hangosan nyögött, amikor kapitányának nyelve újra és újra finoman végigsimította szinte teljes hosszában. Szinte csak pár pillanat kellett, hogy forró magját mestere szájába lövellje, aki mohón elnyelt majdnem minden cseppet.
--------------------------------------------------------------------------------
Perimédész lábából elszállt minden erõ, és tehetetlen rongybabaként zuhant térdre Odüsszeusz elõtt. Kapitánya még mindig zihálva nézett rá, és õ lecsókolt egy csepp életet a lekötözött férfi szája szélérõl, majd újra megcsókolta, egyre szenvedélyesebben, saját ízét érezve annak nyelvén. Amikor ajkaik elváltak, Odüsszeusz újra intett a szemével, mint korábban. Perimédész tett egy bizonytalan mozdulatot a kötelek felé, de aztán csak felállt, visszavette a nadrágját, és tekintetével a szirének szigetét kereste. Amikor látta, hogy jóval maguk mögött hagyták a veszélyes vizeket, és a sziget hallótávolságon túlra került, újra letérdelt mesteréhez, és eloldotta annak köteleit, majd kivette a viaszt a saját fülébõl.
Odüsszeusz a fájdalmas kötélnyomokat dörzsölgette a karjain, majd a kezét nyújtotta Perimédésznek, aki egy mozdulattal felsegítette. A leleményes hõs ugyanezt a mozdulatot használta arra, hogy magához rántsa harcosát, és egy szenvedélyes csókkal tapassza be a tiltakozásra nyíló ajkakat. „Ezt még visszakapod, esküszöm!” - suttogta a fülébe, és Perimédész csak a kielégülten csillogó szemekbõl gondolhatta, hogy ez nem fenyegetés, hanem ígéret.
Ott maradt, döbbenten latolgatva a jövõ rejtelmeit, miközben a fényes Odüsszeusz rendbeszedte ruházatát, és elõrement az evezõsökhöz. Feltámadt a szél is, és a többiek elkezdték kiszedegetni a viaszt a fülükbõl. Halk beszédbe merültek kapitányukkal az elkövetkezõ veszedelmekrõl, még mindig vegyes érzelmekkel figyelve õt.
Eközben Perimédész a maguk mögött hagyott tengert kutatta, és azon tûnõdött, mit is köszönhet õ a sziréneknek. Magában hálát adott az isteneknek, majd hagyta, hogy gondolatainak ösvénye visszakanyarodjon Odüsszeusz utolsó mondatához: „Ezt még visszakapod, esküszöm!”
----------------------------------------------------------------------------------------------------
Nem az õ hibájuk volt, hogy ígéretét, végül nem tudta megtartani.
Szerzõ: Beside
Fandom: Homérosz: Odüsszeia (a tizenkettedik ének elsõ fele) (A szöveg.)
Párosítás: Odüsszeusz/Perimédész
Mûfaj:AU
Figyelmeztetés: ? ? ? ? (Nagyon-nagyon halavány utalás egy karakter halálára.)
Korhatár: NC-17?
Tartalom: Ami az eposzból kimaradt, azaz miért is érkezett meg olyan gyorsan Odüsszeusz hajója a szirének szigetéhez. (Igazából nincs benne semmi különös, egy kis lekötözés, de ezt speciel nem én írtam bele, hanem Homérosz. Meg egy hatalmas fallikus szimbólum, de ezt sem én írtam bele, hanem Homérosz. Meg egy-egy gyanúsan rövid út a szirének szigetéig, ill. a Kharübdisz szorosáig, ahonnan mintha hiányozna valami, de ezt sem én írtam így, hanem Homérosz. Szóval kenjük az egészet Homéroszra!)
Szerzõi jegyzetek: www.livejournal.com/users/bacard/33960.html#cutid1 Itt gyûjtöttem ki az általam talált hibákat. Szerintem vicces, de csak a fic elolvasása után.
[/b] Csak röviden:[/b] a) nem vagyok kibékülve a ficben használt kifejezésekkel, nem nagyon tudok elképzelni bármely más olyan szituációt, amelyben (röhögés nélkül) leírnám ezeket, de ehhez a fandomhoz (szerintem) ezek illettek;b) a viseletet a „Herkules” c. sorozatból loptam, vagy valami ilyesmi; c) az eposztól való kisebb-nagyobb eltérések tulajdonképpen szándékosak.
Szerzõi jogok: Homérosz réééégen halott, de azért bocsánat, meg természetesen nem hajtok ebbõl semmiféle anyagi hasznot, és nem találtam ki hozzá nagyon semmit, amit magaménak mondhatnék. „Hímvesszeje” kifejezés copyright: (gondolom) Székhelyi József
-------------------------------------------------------------------------------------------
A szirének dalán innen és túl
[/b][/size]Vannak olyan történetek, amelyeket soha, senki nem mesél el. Hallhatunk ezer mesét kalandok hosszú soráról, és hõsök dicsõ helytállásáról, de a kudarcokról másképp szól a fáma. Csak csöndben és halkan. Csak félszavakkal, gondosan kerülve azokat a részleteket, melyek árnyat vethetnének a merész kalandorokat övezõ dicsfényre.
Mindenki követ el hibát, és mindenki lehet gyenge. A nagy Héraklész dühének családja esett áldozatul; az istenek legnagyobbika, Zeusz, pedig felesége, Héra elõtt bukott meg a hûség próbáján ezer és egy alkalommal. Némelyik esetrõl hallottunk, némelyikrõl nem. De ki ne ismerné Héraklész tizenkét dicsõ próbájának történetét? Ki ne vallaná Zeuszt a leghatalmasabb istennek?
Vannak olyan történetek, amelyeket soha, senki nem mesél el. Ezek azok a mesék, amelyekben a hõsök úgy sírnak, mint az anyját hiányoló gyermek, és a porban fetrengenek a fájdalomtól. Ezek azok a mesék, amelyekben a hû bajtársak árulókká válnak, és viperaként marnak a kézbe, amely mellettük forgatta a kardot. Ezek azok a mesék, amelyekben a tisztelt tudós balga szolga módjára, szájat tátva ámul egy csaló történetén, és utána vénasszonyként kesereg elorzott dénárjain. Hol vannak ezek a történetek? Nincs rá szemtanú, aki elmesélje, nincs dalnok, aki továbbadja, nincs krónikás, aki lejegyezze õket. És hogy mik azok, amik vannak? Hiányzó napok – tátongó lyukak a dicsõ tettek sorának cselekményszövésén; féligazságok – csorbaszélû részletek az események mozaikjában.
---------------------------------------------------------------------------------------------
A barna bárka sötétkékre festett orra fehér tajtékot kavarva szelte a kékeszöld hullámokat. A kapitány a hajó orrában állt, és némán gyönyörködött a tengerész-szemnek való színorgiában. Majd megfordult, és hûséges emberein pihent meg a tekintete: a széphajú Kirké küldötte sós szél duzzasztotta a hajó vitorláit, így az evezõlapátok tétlenül pihentek, de a kalandról-kalandra egyre csak fogyatkozó kis csapat tagjai a helyükön ültek. Csak a parancsszóra várva, hogy a szél elálltakor azonnal megmeríthessék az evezõket a habokban.
Odüsszeusz, a fényes, a leleményes, a hõslelkû, csak keresgélte a szavakat, hogyan szólhatna társaihoz úgy, hogy ne fagyassza meg szívükben a reményt. Sok vészt és tragédiát átéltek már végtelennek tetszõ hazaútjuk során, de a halhatatlan Kirké jósszavai újabb hármas csapás közeledtét ígérték: a szirének csábító-csaló énekét; a biztos pusztulást a Bolygó Szikláknál vagy a Szkülla és a Kharübdisz kettõs veszedelmét; és Éeliosz nyáját és csordáját Thrínakié szigetén, amely szinte mindõjük számára a keserves halált jelenti, ha ártó szándékkal illetik. Odüsszeusz tudta, hogy õ az egyetlen, aki biztosan hazajut a messzi Ithakába, és hogy emberei közül sok nem fogja vele együtt megélni a fáradalmas, de dicsõ hazatérést. Azt viszont nem tudhatta, hány áldozatot fog még elragadni tõle a kegyetlen Sors.
Csak nagysokára döntött, és kavargó gondolataiba mélyedve nem láthatta a rá vetett aggódó tekinteteket. Súlyos döntés volt, de a hallgatást választotta, mert semmiképp sem akarta hû bajtársait a reménytelenségbe taszítani. Nehezen szólalt meg, és csak annyit mondott, amennyit feltétlenül szükségesnek tartott: megismételte a széphajú Kirké jóslatát a rájuk leselkedõ elsõ veszedelemrõl, a szirének szigetérõl, és kiadta az utasításokat, amelyeket betartva elkerülhetik a vészt. Lassan beszélt, és gondosan megválogatott minden szót.
Nagyon-nagyon figyelt, még a hangsúlyra is, de mégsem vette észre, hogy a bíztató szavak erõ és lendület nélkül hullanak a hajó fapadlójára. A hõslelkû Odüsszeusz hazudott az embereinek, és õk ezt érezték. Érezték, és nem értették, mi lehet az ok, amely elfordította tõlük kapitányuk bizalmát. Az egymásba kapaszkodó zavart tekintetek ugyanazokat a kérdéseket tükrözték: Mit titkol? Miért titkolja? Mire tart bennünket? Kik vagyunk mi neki? Miért hazudik?
A zavar és a bizonytalanság csak nõtt bennük, amikor tényleg tettekre került a sor. A szirének szigetéhez közeledve az isteni Kirké által küldött szél elállt, de a teljes szélcsend csak egy pillanatra dermesztette meg a bátor férfiakat. Tudták, mit kell tenniük: a bevont vitorlát a hajó gyomrába tették, és visszaültek az evezõkhöz, készen arra, hogy minden erejükkel átsegítsék a bárkát bármilyen veszedelmen. De a kétely új erõre kapott, amikor a leleményes Odüsszeusz elõvette a viasztömböt, és apró darabkákat hasított belõle, készen arra, hogy a fülükbe tömje.
Némán várták, hogy sorra kerüljenek, és hasonlóan némán tûrték a megaláztatást. Mert az volt: megaláztatás. Errõl árulkodtak a kapitány elõtt és mögött harciasan összevillanó tekintetek, és a némaságra kárhoztatott, véresre harapott ajkak. Nem volt miért szólniuk, hiszen saját hangjuktól is elszakították õket, pedig ezernyi vádjuk és kérdésük lett volna: Õk miért, és Odüsszeusz miért nem? Õk miért nem, és Odüsszeusz miért?
Az utasítás úgy szólt, hogy kapitányukat kötözzék szorosan a hajó árbocához, és ha a szirének csábító szavának engedelmeskedve szemével jelez õrzõinek, hogy oldozzák el, csak húzzák szorosabbra a béklyót. Mindannyian tudták, hogy velük ezt nem lehet megtenni, hiszen lekötözve evezni képtelenség, ha pedig nem eveznek, a hajó örökre a szirének sziklájánál marad, mert ott végtelen a szélcsend. De azt is tudták, hogy Odüsszeusz sokat kockáztat, amikor nem tömi be a fülét viasszal, kitéve magát a bûvös és pusztító hatalomnak, amely a csodalények hangjából árad.
Csak magukban háboroghattak, és csak magukban fohászkodtak az istenekhez. Nem volt hangjuk a szavakra, és nem volt fülük, hogy hallják egymást. Némaságba süppedt körülöttük a világ, csak saját riadt és dühödt vérük zúgott a fülükben, felidézve a tenger oly ismerõs moraját.
--------------------------------------------------------------------------------
Mikor a fényes Odüsszeusz mindegyikük fülét betömte a kézmelegtõl formálhatóra lágyult viasszal, odatérdelt az árboc mellé, majd kényelmesebb pózt keresve leült, hátát a vastag faoszlopnak vetve. Perimédész volt az, aki elsõnek ugrott a kötelekért. Õ volt a dicsõ Odüsszeusz legodaadóbb követõje, akinek a hosszú út alatt szinte szavát se lehetett hallani, aki kapitányának minden parancsát kézséggel teljesítette, és még sokkal többet is tett volna, ha alkalma van rá. De nem volt. Most viszont vállalhatta, hogy vigyáz a hõsre a veszélyes útszakaszon. Senki nem ellenkezett. Ne mertek ilyen felelõsséget vállalni, mert nem volt béke a szívükben. Némán húzták az evezõt, hátukat az árbocnak fordítva. Sokan úgy érezték, jobb, ha nem látják kapitányukat megkötözve, mert lehet, hogy soha nem oldoznák el.
Perimédész térdre vetette magát a nagy Odüsszeusz elõtt. Csuklóit összekötötte a háta mögött, de karjait és derekát is szorosan az árbochoz béklyózta. Majd ott maradt, aggódó és sértett pillantásával egyszerre simogatva és korbácsolva a szeretett testet. De nem mozdult. Ott volt elõtte bálványozott mestere, éjszakai álmainak felkavarója, gúzsba kötve, bénán és mozdulatlanul. Õ pedig azt a feladatot kapta, hogy vigyázzon rá. Tehát vigyázott.
Megálljt parancsolt az érintésre vágyó kezeinek, és csak a tekintetével rajzolta körbe elõször a telt ajkakat, majd a széles vállat, a vékony ing alatt kirajzolódó izmokat, és a nemes arcélt. Magában csak nevetett ostobaságán: tudta, hogy pillantásával elárulta a titkot, amit már a hosszú út kezdete óta õrzött. Azonban, amikor újra a hõs szemébe nézett, ott nem a várt döbbenetet, sem a remélt viszonzást, se a rettegett haragot nem látta. A dicsõ Odüsszeusz tekintete üvegesen meredt õrzõje válla fölött a semmibe. Perimédész ráébredt: elkezdõdött.
Néma döbbenettel kutatta Odüsszeusz tekintetét, mely mintha túlvilági látomásokat tükrözött volna: ködös volt és elrévedõ, mint a Delphoi-béli jósoké. Ellenállt a kísértésnek, hogy kiszedje a fülébõl a viaszt, és belehallgasson a szirén-dalba. Ehelyett inkább közelebb hajolt a megkötözött kapitányhoz, ugrásra készen figyelve mesterének minden rezdülését.
Semmit sem hallott, csak a vérének nyugtalan, lázongó zubogását, amely szívének izgatott dobogására felelve hullámzott. Semmit sem látott, csak mesterének kötelek között vergõdõ testét, és az értelem számára elveszett tekintetét. Pár perc telt el így, majd a fényes Odüsszeusz, magához térni látszott: rápillantott Perimédészre, és szemével jelzett, hogy oldozza el a köteleket. A hû katona már éppen cselekedni akart, amikor eszébe jutottak az isteni Kirké jósszavai, és fájó szívvel, csak még szorosabbra vonta a köteleket kapitánya körül.
Nem hallotta, de érezte a fájdalmas nyögéseket, ahogy a kötél a dicsõ Odüsszeusz húsába vágott. Mestere ott volt elõtte gúzsba kötve, tehetetlenül, egy halhatatlan bûbáj rabjaként, és az õ kezei többé nem engedelmeskedtek az ész és az értelem parancsának.
Csak az istenek tudhatják, mikor jön el a pillanat, amikor az alázatos szívben fölébred a dac, és a néma sóvárgás olyan keserves vágyat szül, hogy abból soha nem képzelt tettek születnek. Perimédész lassan végigsimította Odüsszeusz mellkasát, aki abban a pillanatban megszûnt annak az elérhetetlen álomnak lenni, ami mindig volt. Hús és vér emberré változott harcosa szemében; olyanná, akit meg lehet érinteni és meg lehet ízlelni.
Amikor fölnézett, tekintete találkozott Odüsszeusz döbbent pillantásával. Egy röpke, illékony pillanatra megfordult a fejében, hogy megáll, de végül lassan folytatta a megkezdett mozdulatot: keze a köteleket kikerülve becsúszott a másik férfi inge alá, ahol forró bõrt talált, és lüktetõ szívdobogást érzett a tenyere alatt. Közelebb csúszott, betérdelt a másik lábai közé, és ajkait a ziháló ajkakra szorította. Õ csókolt. A nyelve akadálytalanul találta meg útját a másik szájába, és ez felbátorította. Õ csókolt. Ezerszer álmodott errõl, de soha, soha nem így képzelte el: sem a csókot, sem azt, ami azután következett.
A testük szorosan összesimult, és ekkor megérezte csípõjén a másik ágaskodó férfiasságát. Tudta, hogy nem miatta van, hanem a szirének énekétõl, de nem érdekelte. Csak azzal törõdött, ahogy a másik férfi teste összerándul, amikor a mellbimbójához ér. Az õ hímvesszeje már régen elkezdett merevedni, és nem félt, hogy ezt meg is mutassa. Csípõjével még jobban hozzápréselte Odüsszeuszt az árbochoz; azt akarta, hogy a másik még (láthatóan oszladozó) kábulatán át is érezze a benne munkálkodó férfierõt.
Kicsit hátrább húzódott, de szája csak egy pillanatra szakadt el kapitányától: a csók után követte kezének útját végig a nyakon, a mellkason, a barna mellbimbóig, amelyet elõször nyelvével érintett meg, majd lassan az ajkai közé vett. Elõször gyengéden, majd egyre hevesebben szívta, és érezte, hogy megmerevedik és megduzzad a szájában. A másik oldalt is megtette ugyanezt, majd a keze lassan továbbvándorolt lefelé.
Odüsszeusz hasához nem fért hozzá a kötelektõl, ezért egyenesen a nadrágban kirajzolódó domborulatra tette a kezét. Lassan kezdte masszírozni, majd egyre erõsebben markolta a hímtagot, végül kiszabadította. Egy pillanatig gyönyörködött a hatalmas és merev hímvesszõben: tudta, ennek az izgalomnak már semmi köze a szirének énekéhez. Átfogta az egyik kezével, és ráhajolt. Lassan teljesen bevette a szájába, miközben érezte, hogy a másik vonaglik alatta a kéjtõl, amennyire csak a kötelek engedik. Ahogy a világ legtermészetesebb ritmusát diktálta, elképzelte, hogy a vastag, hosszú fallosz az õ testében merítkezik meg.
Egy mozdulat közepén dermedt meg, amikor ráébredt, hogy talán nem is olyan lehetetlen a kívánsága. Odüsszeusz árboc mellé ledobott iszákjában hamar megtalálta a halhatatlan Kirkétõl kapott gyógykenõcsös tégelyt, amit a lakoma után adott a hõsnek. Forró kezei között melengette egy ideig az isteni balzsamot, majd tenyerébe öntött belõle, és újra marokra fogta Odüsszeusz hímvesszejét. A nedvesen csillogó fallosz csábítóan, hívogatóan meredt az égnek, de Perimédész legyõzte a kísértést, hogy újra az ajkai közé vegye, hiszen már más terve volt.
Levetette a nadrágját, és végighúzta a kezét saját merevedõ férfiasságán. Erõs volt a vágy, hogy újra és újra megismételje a mozdulatot, de sokkal erõsebb volt az a vágy, hogy magában érezze Odüsszeuszt. Újra öntött a kezébe a maradék balzsamból, és bekente vele magát. Tudta, hogy nem lesz könnyû, amire készül, de ez nem rettenhette el. Sokszor csinált már ilyet, a legszebb görög ifjakkal, de ilyen vágyat soha nem érzett.
Terpeszben állt kapitánya fölé, és halvány mosollyal vette észre, hogy a férfi szája egyvonalban van az õ meredõ hímtagjával. De nem az volt az, amire készült. Erõsen megkapaszkodott az árbocba, és lassan ráereszkedett Odüsszeusz ágaskodó hímvesszejére. Erõsen kellett kapaszkodnia, hiszen nem egy párnákkal borított heverõn volt, mint legutóbb, ahol egy hatalmas kezû ifjút lovagolt meg, aki kézséggel segített tartania magát. Odüsszeuszra nem számíthatott, hiszen meg volt kötözve.
Csak sejtette, hogy felkiáltott, amikor felnyársalta magát kapitányának férfiasságára. Ilyen csöndben még soha nem élte át a testi szerelem gyönyörét. Könyökével Odüsszeusz vállán támaszkodott, kezeivel az árbocba kapaszkodott, meredõ hímtagján érezte a másik hasán feszülõ köteleket, újra megcsókolta a kéjtõl ziháló ajkakat, majd mozogni kezdett fel és le. A testében lévõ forró, feszülõ lüktetés, és az édes kín minden emelkedéssel enyhült egy-egy pillanatra, majd visszatért még mélyebben, még forróbban, még erõsebben. Érezte, hogy nem bírja már sokáig tartani magát, minden izmát megfeszítette, majd rugalmas izomgyûrûit még jobban a benne munkálkodó fallosz köré szorította.
Odüsszeusz teste összerándult alatta, és Perimédész érezte robbanásszerû gyönyörét. Minden erejére szükség volt, hogy ne zuhanjon ernyedten kapitányának ölébe, hanem felálljon. Ott maradt a lekötözött férfi fölött, nem volt ereje mozdulni sem. Homlokát az árbochoz támasztotta, és lassan leengedte sajgó karját, hogy saját feszülõ ágyékával törõdjön, amikor megérezte férfiasságán a forró, remegõ ajkakat.
Döbbenten pillantott le, és látta, hogy az érintés nem lehetett véletlen. Kapitánya annyira elõrehajolt, amennyire csak a kötelek engedték, és szinte sóváran vette a szájába Perimédész hímtagját. A harcos közelebb tolta a csípõjét, és hamarosan rátaláltak a közös, isteni ritmusra. Nem tudta levenni a szemét a látványról, ahogy fallosza eltûnt Odüsszeusz szájának forró, lüktetõ barlangjában, és csak sejtette, hogy hangosan nyögött, amikor kapitányának nyelve újra és újra finoman végigsimította szinte teljes hosszában. Szinte csak pár pillanat kellett, hogy forró magját mestere szájába lövellje, aki mohón elnyelt majdnem minden cseppet.
--------------------------------------------------------------------------------
Perimédész lábából elszállt minden erõ, és tehetetlen rongybabaként zuhant térdre Odüsszeusz elõtt. Kapitánya még mindig zihálva nézett rá, és õ lecsókolt egy csepp életet a lekötözött férfi szája szélérõl, majd újra megcsókolta, egyre szenvedélyesebben, saját ízét érezve annak nyelvén. Amikor ajkaik elváltak, Odüsszeusz újra intett a szemével, mint korábban. Perimédész tett egy bizonytalan mozdulatot a kötelek felé, de aztán csak felállt, visszavette a nadrágját, és tekintetével a szirének szigetét kereste. Amikor látta, hogy jóval maguk mögött hagyták a veszélyes vizeket, és a sziget hallótávolságon túlra került, újra letérdelt mesteréhez, és eloldotta annak köteleit, majd kivette a viaszt a saját fülébõl.
Odüsszeusz a fájdalmas kötélnyomokat dörzsölgette a karjain, majd a kezét nyújtotta Perimédésznek, aki egy mozdulattal felsegítette. A leleményes hõs ugyanezt a mozdulatot használta arra, hogy magához rántsa harcosát, és egy szenvedélyes csókkal tapassza be a tiltakozásra nyíló ajkakat. „Ezt még visszakapod, esküszöm!” - suttogta a fülébe, és Perimédész csak a kielégülten csillogó szemekbõl gondolhatta, hogy ez nem fenyegetés, hanem ígéret.
Ott maradt, döbbenten latolgatva a jövõ rejtelmeit, miközben a fényes Odüsszeusz rendbeszedte ruházatát, és elõrement az evezõsökhöz. Feltámadt a szél is, és a többiek elkezdték kiszedegetni a viaszt a fülükbõl. Halk beszédbe merültek kapitányukkal az elkövetkezõ veszedelmekrõl, még mindig vegyes érzelmekkel figyelve õt.
Eközben Perimédész a maguk mögött hagyott tengert kutatta, és azon tûnõdött, mit is köszönhet õ a sziréneknek. Magában hálát adott az isteneknek, majd hagyta, hogy gondolatainak ösvénye visszakanyarodjon Odüsszeusz utolsó mondatához: „Ezt még visszakapod, esküszöm!”
----------------------------------------------------------------------------------------------------
Nem az õ hibájuk volt, hogy ígéretét, végül nem tudta megtartani.
VÉGE
[/b][/size]
a férfinemiszerv elnevezéseivel soha nem voltam jóban, de ez egyéni szociális probléma. Valahogy nem éreztem odaillõnek a gyönyörû leírásos mondataidba ezeket a szavakat, dehát mint említettem ez csak saját probléma.
Most ezzel mit kezdjek? Tudjátok mit? Örülök neki! ;D
((Na nem hibáztatlak, bennem is többmillió kétség lakozik minden egyes sorommal kapcsolatban, amit leírok)) ezzel, mármint a sok elnézéskéréssel amúgy esetleg el is veheted egyesek kedvét a mű elolvasásától... Mert azt hiszik hogy télleg rossz... Pedig szerintem (és mások szerint is, úgy tűnik) olvasmányos, rendesen, alaposan megírt sztori ez kellően arcpirító-nyálelcsöppentő eksönnel megspékelve. 
;D Meg vagyok hatva. Tényleg. Hüpp-hüpp.