Post by ruka on Nov 5, 2006 19:18:52 GMT 1
A HOLDFÉNY DALLAMA
Szerzõ: Ruka
Dátum: 2006. november 9. (üveggyöngyjáték challenge-re és önzõ módon magamnak)
Megjegyzés: Eddig egy angstes írásom van fenn... sose csinálok ilyet, nem rakok fel ilyeneket... de ez most aktuális és fáj is. Nagyon... *elbújik a sarokba*
Ott állt kezében a véres kendõvel, egyedül. A fülében zakatolt a melódia. A tût már régen eldobta. Egy kukában, vagy egy árokban landolt? Mindegy. A kitörölhetetlen emlékek között marad az is. A ronggyá ázott, piszkos plüss nyuszival együtt. Tárgyak, amik emlékeket és érzéseket hoznak. Vissza nem térõ képeket.
Még mindig csak állt. A vér lassan virágzott ki a fehér kendõre. Éles tõrrel okozott kecses sebet takart vele.
Emlékek után kutatott. Érzéseket hajszolt. Csak az maradt, lecsupaszított emberi lélek. Amikor volt bátorsága végignéznie magán, egy kiélt ronccsal találkozott. Az elme csillogása már rég tovaszállt. Elhagyta akkor, amikor írni kezdett, amikor a saját kis világába fordult. Behunyta a szemét, talán akkor majd újra ízlelheti a sós tengerillatot a szürkén piszmogó könnyek helyett. Tompa fájdalom hasított végig élettelen vénái fölött.
Még egy kicsit beljebb és beljebb, mocskos-fehér ruhában kúszva az árokban, mélyebbre és mélyebbre, emlékek után kutatva. A családja még ott van, még ott kell hogy legyen. A reggelizõ asztal, rajta a pirítós, az üveg narancslekvár, amit az öccse annyira szeretett. A lelke képtelen volt a megállásra… az emlékkavicsok felszakították a psziché-bõrt.
- Anyám – sáros-repedt ajkait szólásra nyitotta – hol a gondoskodó kezed, ami egykor befonta a hajam?
- Hol van a hajam?- suttogta a zokogást visszafojtva - elvesztettem a csatommal és a hajkefével együtt…. Melyik árokban hagytam? Anya segíts… elhagytalak…
Ott állt. Kezében a vérszirmokkal borított kendõvel, az õszirózsa-emlékekkel, az elfeledett könnyekkel és a soha vissza nem térõ, az árokba dobott élettel.
Szerzõ: Ruka
Dátum: 2006. november 9. (üveggyöngyjáték challenge-re és önzõ módon magamnak)
Megjegyzés: Eddig egy angstes írásom van fenn... sose csinálok ilyet, nem rakok fel ilyeneket... de ez most aktuális és fáj is. Nagyon... *elbújik a sarokba*
Ott állt kezében a véres kendõvel, egyedül. A fülében zakatolt a melódia. A tût már régen eldobta. Egy kukában, vagy egy árokban landolt? Mindegy. A kitörölhetetlen emlékek között marad az is. A ronggyá ázott, piszkos plüss nyuszival együtt. Tárgyak, amik emlékeket és érzéseket hoznak. Vissza nem térõ képeket.
Még mindig csak állt. A vér lassan virágzott ki a fehér kendõre. Éles tõrrel okozott kecses sebet takart vele.
Emlékek után kutatott. Érzéseket hajszolt. Csak az maradt, lecsupaszított emberi lélek. Amikor volt bátorsága végignéznie magán, egy kiélt ronccsal találkozott. Az elme csillogása már rég tovaszállt. Elhagyta akkor, amikor írni kezdett, amikor a saját kis világába fordult. Behunyta a szemét, talán akkor majd újra ízlelheti a sós tengerillatot a szürkén piszmogó könnyek helyett. Tompa fájdalom hasított végig élettelen vénái fölött.
Még egy kicsit beljebb és beljebb, mocskos-fehér ruhában kúszva az árokban, mélyebbre és mélyebbre, emlékek után kutatva. A családja még ott van, még ott kell hogy legyen. A reggelizõ asztal, rajta a pirítós, az üveg narancslekvár, amit az öccse annyira szeretett. A lelke képtelen volt a megállásra… az emlékkavicsok felszakították a psziché-bõrt.
- Anyám – sáros-repedt ajkait szólásra nyitotta – hol a gondoskodó kezed, ami egykor befonta a hajam?
- Hol van a hajam?- suttogta a zokogást visszafojtva - elvesztettem a csatommal és a hajkefével együtt…. Melyik árokban hagytam? Anya segíts… elhagytalak…
Ott állt. Kezében a vérszirmokkal borított kendõvel, az õszirózsa-emlékekkel, az elfeledett könnyekkel és a soha vissza nem térõ, az árokba dobott élettel.
