Post by ruka on Oct 27, 2006 20:26:33 GMT 1
Sebhely
Írta Ruka igaz történet alapján egy csütörtök reggelen, angst/drama kategóriába sorolja, és nem kívánja, hogy a fiatalabb korosztály tagjai (14 alatt) olvassák. Ajánlja Kinsinek, Nejinek és Zosinak.
***
Ütés. Ott lapul a pofádban. Áramlik. Vér. Folyik. Érzed az ízét? Milyen? Rozsdás vas.
Mély vágás a szád belsõ felületén. A saját fogaid okozta sebhely. Fáj.
De nem sírsz, csak a földre zuhansz. Szép, lassan. Ne olyan hevesen!
Sajog. Még hallod az ordibálást. Minden egyes szó tompán szûrõdik az agyadba.
Egyedül hagytak. Az üres szobában a kemény dohszag maradt és te. Egyetlen élõ pontként guggolsz a fal mellett. Még mindig nem sírsz. Pedig megtehetnéd, nem látnak.
Ilyenkor lehet sírni.
Ilyenkor szabad sírni.
Mégsem teszed. Egyszerûen nem jön a könnyek áradata minden fájdalmadat elpusztítani. Zaklatottan veszed a levegõt. Ajkadba harapsz, megpróbálsz lassítani a légzéseden. Ugyanis te nyugodt vagy.
Ráfagyott az arcodra az a bizonyos kesernyés mosoly, amit annyira gyûlölsz a csont-fehér bõrödön. Mint egy tragikus szobor. Egy kõdarab. És nem tudatosul benned, csak percek elteltével, hogy mi történt.
Megtapintod az ajkad, majd fölkelsz.
- Nem fogok sírni - szól a mantra. Elsuttognád akár ezerszer is.
Úgy hiszed, hogyha sokszor elismétled, akkor talán valóra válik. De tudod, hogy rajtad a szavak most cseppet sem segítenek.
Mosolyogj! Fáj?
Az elméd veszettül zakatol, a szíved pedig összelapul. Kifacsarták, elszívták belõle az életnedvet. Magány és tehetetlen gyûlölet marad.
Legszívesebben leköpnéd azt az embert, aki ezt mûvelte veled. Ordítanál vele, ütnéd, összeharapnád. De túlságosan félsz ezt megtenni. Te még túl kicsi vagy az ilyenekhez. „Majd amikor felnõsz” jön az ígéret. Némi keserû reménypótló bosszútudat.
Itt hagyod õket. Elmész, vissza sem fordulsz.
Mi az a könnycsepp a szemed sarkában? Azt mondtad nem fogsz sírni. Nem vagy te már kislány!
Hiszen megbeszéltük, hogy gyûlölni fogod. A szemedbõl lassan patakzik a könnyfolyam. Minden apró cseppje emlékeztet.
Verjen meg akármennyire, mindig bocsánatot kér. Azért mégiscsak az apád.
***
Szülõk! Ne verjétek a gyerekeket!
Írta Ruka igaz történet alapján egy csütörtök reggelen, angst/drama kategóriába sorolja, és nem kívánja, hogy a fiatalabb korosztály tagjai (14 alatt) olvassák. Ajánlja Kinsinek, Nejinek és Zosinak.
***
Ütés. Ott lapul a pofádban. Áramlik. Vér. Folyik. Érzed az ízét? Milyen? Rozsdás vas.
Mély vágás a szád belsõ felületén. A saját fogaid okozta sebhely. Fáj.
De nem sírsz, csak a földre zuhansz. Szép, lassan. Ne olyan hevesen!
Sajog. Még hallod az ordibálást. Minden egyes szó tompán szûrõdik az agyadba.
Egyedül hagytak. Az üres szobában a kemény dohszag maradt és te. Egyetlen élõ pontként guggolsz a fal mellett. Még mindig nem sírsz. Pedig megtehetnéd, nem látnak.
Ilyenkor lehet sírni.
Ilyenkor szabad sírni.
Mégsem teszed. Egyszerûen nem jön a könnyek áradata minden fájdalmadat elpusztítani. Zaklatottan veszed a levegõt. Ajkadba harapsz, megpróbálsz lassítani a légzéseden. Ugyanis te nyugodt vagy.
Ráfagyott az arcodra az a bizonyos kesernyés mosoly, amit annyira gyûlölsz a csont-fehér bõrödön. Mint egy tragikus szobor. Egy kõdarab. És nem tudatosul benned, csak percek elteltével, hogy mi történt.
Megtapintod az ajkad, majd fölkelsz.
- Nem fogok sírni - szól a mantra. Elsuttognád akár ezerszer is.
Úgy hiszed, hogyha sokszor elismétled, akkor talán valóra válik. De tudod, hogy rajtad a szavak most cseppet sem segítenek.
Mosolyogj! Fáj?
Az elméd veszettül zakatol, a szíved pedig összelapul. Kifacsarták, elszívták belõle az életnedvet. Magány és tehetetlen gyûlölet marad.
Legszívesebben leköpnéd azt az embert, aki ezt mûvelte veled. Ordítanál vele, ütnéd, összeharapnád. De túlságosan félsz ezt megtenni. Te még túl kicsi vagy az ilyenekhez. „Majd amikor felnõsz” jön az ígéret. Némi keserû reménypótló bosszútudat.
Itt hagyod õket. Elmész, vissza sem fordulsz.
Mi az a könnycsepp a szemed sarkában? Azt mondtad nem fogsz sírni. Nem vagy te már kislány!
Hiszen megbeszéltük, hogy gyûlölni fogod. A szemedbõl lassan patakzik a könnyfolyam. Minden apró cseppje emlékeztet.
Verjen meg akármennyire, mindig bocsánatot kér. Azért mégiscsak az apád.
***
Szülõk! Ne verjétek a gyerekeket!
