Post by Miko on Aug 28, 2006 13:48:37 GMT 1
Cím: Kígyó.
Korhatár:A fórum korhatára ideális.
Fandom:A fandom valójában az Előtte c. írásé. karcolat.hu/node/1563
Karakterek: Az Ork, az Elf/Tünde, és a Tündér.
Pairing: ElfxOrk
Warning:Mechanikus és unalmas. Az első harmada olvasható.
Ahogy a gondolatok, és felfogások egyre közelebbről nézik meg a szobát, az érzékszervek prioritási sorrendben kapják meg az információt.
Kevés fény volt. Napfény sehol, kintről a közvilágítás adott a színspektrumnak egy pofont, az asztali olvasólámpa fénykarikája alkotott gócot, sárgítva a színeket, az ablak alatti íróasztalnál.
A prioritás a szem után,
-A függvény alatti területek integráltja... Hé, figyelsz te egyáltalán?
-Igen, figyelek.
-Figyelsz a fenét.
-A függvények alatti terület integráltja...
-Tedd már le azt a kötetet.
-Ha tudom hogy megvetted, akkor nem hozzád tervezem be az éjszakát.
A mozgás, mint a vizuális érzékelés egy igen érdekes fajtája, egy olyan elfojtott érzékelési mód, ahol a beáramló információ kevés, szórt és bizonytalan, így az értelmezés időnként nehézkes, hibázó, többszörös ellenőrzésre szoruló eredményt ad.
Bizonytalan, nyugtalan eredményt, ami igen alkalmas a racionális gondolkozás háttérbe szorítására.
Főleg ha egy, a könyvedre világító lámpa fénye vakít el, ahogy felnézel az asztalnál magyarázó kollégára.
Egy sziulett: Ahogy alig mozdul, és félhangosan magyarázzza magának a tananyagot.
Állítólag neked is.
A bal keze kaparja a papír felületét, a toll mocorog, az árnyéka ugrál a tetőtéri szoba csapott plafonján.
Finom mozgás.
Változás.
Harmadik prioritásként... Valójában nincs harmadik prioritás az érzékelés folyamán.
Odafordult, és elfordította a lámpát.
-Hé.
-Mit eszel te azon a könyvön?
-A képeket.
-A képeket?
-A képeket.
-Az egy kibaszott nyomtatott jegyzet.
-Attól még lehetnek benne képek.
-Hol találsz benne képeket?
-Rá kell nézni a szövegre.
Ráhagyta.
Ő dolga, ha talált benne képeket, akkor nézegesse.
-A lámpát!
-Eleget lógtál azon a vacakon.
-Akkoris.
-Pihenjél.
-Pihen a halál! Ott sercegsz azzal a vakarék tollal.
Katt.
Sötétség.
Ilyenkor, az ember szeme még villódzik, és egy darabig még homályosan, sárgásvörös színből áll az a kép, amit az erős fény világított meg.
Vagy a feketefehér tankönyv, vagy az az alak, aki az asztalnál ült, és olyan gondosan körmölte a holnapi előadás anyagát.
Lehet találgatni.
Az az alak, most fogja magát a sötétben, feláll, betolja maga mögött a széket és elfekszik a padlón. Hátát a kanapénak támasztja és annak rendje és módja szerint lassul le a légzése egyenletessé.
A farmerja súrolja a padlót, a jobb lábszára a balt, amikor összébb húzza magát.
Finom hang.
Zene füleinek.
Mármint a kanapén fekvő alak füleinek, aki a beszűrődő fénynél akart még valamit bogarászni, de inkább összecsapta a könyvet, és arccal a falnak fordulva pihent.
Próbált.
Az alak benyúlt a vászonfelső belső zsebébe, és előhúzta a mobilját. Kioldotta, pötyögött rajta egy sort. Az első gomb lenyomása után kiviláglott a képernyő. Intézkedett egy sort, azután türelmesen visszatette, és lehunyta a szemét. Egy pillanatra. Aztán kinyitotta, és a csapott plafont bámulta. A fenének van kedve a földön aludni. Még legalább 20 percig bírta ébren.
"Az idő folyását nem lehet szabályozni. Az idő úgy telik, ahogy a másodpercek. Nem lehet megállítani, visszaforgatni, vagy lelassítani.
Erre csak a szövegírók képesek. Ők eszközökkel befolyásolják a kialakított időképet, módszerekkel tekernek bele, ugornak vissza, ugornak át időszakaszokon, mindezt annak tükrében, hogy a végeredmény az igényeket kielégítse, eszközként, a célok elérését segítse. Egyik elismert eszköze a három csillag."
Jó kis könyv, az embernek elalvás előtt is eszébe jutnak a szuggesztív tanácsok.
Munkaköri ártalom.
***
Hallgatta az egyenletes légzését. Óvatosan, hangtalan nyújtotta le a kezét az ágyról, az alvó alak arca elé.
Bizsergette a tenyerét az a finom légmozgás, ahogy a másik a levegőt kapta, és adta vissza a szobának.
Istenkém.
Legyen bármennyire jó füle, azért azt csak nem hallotta meg, amikor a földön fekvő alak elmosolyodott.
A srác visszahúzta a kezét, és azon gondolkozott, hogy miért van az a fura érzés a tenyerében.
Valahogy, még mindig érezte a kezén a finom bizsergést, ahogy a lent alvó egyén ritmikusan apasztotta a szoba oxigénszintjét.
-Fura.
-Hm?
-Semmi.
Tényleg semmi.
Hatását és értelmét tekintve.
Éjszaka van.
És sötét.
Tökéletes idő a pihenésre.
Többek között, a pihenésre is.
Meg...
Sok minden másra.
-Itt és most.
-Hm?
Egy balfordulat, hallatszik a surlódás, és a finom puffanás, ahogy az ágyról a földre érekzik. Mellé. Jobban mondva: Rá.
Arccal előre.
A szeme rezdült meg.
Az arcára volt írva.
-Nem.
-Miért?
-Csak.
Elhallgattak.
Hatásszünet.
Csak egymás szemét látták. Férfias erőpróba. Nos: Inkább céltalan kakaskodás.
A srác fordította el a tekintetét. Legördült róla.
-Gyere fel az ágyra.
-Hm?
-A föld kurva kényelmetlen.
Felmásztak, a Professzor került belülre, elé a srác, mint félig ledőlt dominókockák borultak egymásra. A srác kapott is egy átkulcsolt ölelést a dereka köré.
Amolyan megszokásból. Valószínű, hogy ő játszotta a gyerekkori teddymackó szerepét.
-Na. Szigorú pihenés.
-Hm?
-Háromkor kelünk.
-'nyád.
Kínos.
Bizony az.
A bal kéz ölelése nem szorult vagy enyhült, a jobb kéz cirógatása sem változott. Csak az alanya vált feszültebbé.
Ismerte.
Csak annyira, mint a rossz pénzt.
-Na mondd.
-Miért?
Szorosabbra húzta az ölelést, és végigsimított a pociján. A srác hasfala egy pillanatra megfelszült, aztán újra ellazult.
-Látod.
-És?
-És. Pont.
-Hm.
-Te.
-Hm?
-Mennyit terveztél?
-Hetvenhármat.
Hazudni szép, hazudni jó, és hazudni könnyű. Mondj többet és nem aggódik érted.
-Nem sok egy kicsit?
-Tesóm hatvannyolcat tervezett.
-És most mennyi vagy?
-68.
-Az emberi korra visszaszámolva?
-Kb 15.
-Nnalátod! Kb ezért nem.
-Hátkabbe.
-Az előbb magyaráztam hogy nem fogom.
-Persze.
-Holnap forgatás.
-És?
-És. Elég bajom lesz a magadfajtákkal holnap is.
Ja. Holnap dolgozik. Nem professzori minőségében.
-Megvan még a kávédaráló?
-Az agyadra ment az a kötet.
Ezt már állva mondta, miközben a széket húzta ki, és az asztal lapja alatti billentyűzettartót. Egy laptop volt ott. A professzor jól ismert notebook-ja, amin irodalomtörténet és stilisztika órákon nyüstölte a képleteit és számelméleti fejtéseit.
Ha nem adják elő azt a rendeletet a kétszakos tanárokról, még mindig a számelméleti és valószínűségszámítási tanszék szekrénnyi méretű szuperein fejtegetné valamelyik számelméleti problémáját, egyre hosszabb szakállal, és nyíratlanabb hajjal.
Szerencsére feltűnt az életében egy virgonc irodalomtanár-palánta, és annak rendje és módja szerint befogta maga mellé.
Egyszerű kényszerkapcsolat volt, amit a megírandó és beadandó papírok szültek.
Eleinte.
A múltról ennyit.
Berregett a vinyó, a képernyő halványabb fekete árnyalatot kapott, a Unix töltődött, és a guest pass még mindig jó volt rá. Az Elf farkasszemet nézett egy késői word perfect utóddal, és leült megcsinálni a fejlécet.
Azám, a fejléc.
-Te.
-Hm?
-segítenél fejlécezni?
-Hm.
-Szóval?
-Cím.
Kígyó
-Írta
Miko
-Korhatár
Itt megállt a gépelésben. Fél pillanatig. Aztán kitöltötte ezt a rublikát is.
-Megjegyzés.
Fantasy/rps realizmus
A srác elgondolkozott azon, hogy miket lehetne még ide írni. Végül inkább két sortörést nyomott.
-Te.
Afene a pofájába, hogy a koncentrációmat zavarja.
-Hm?
-Dramatizáld el.
-Mert azt zabálják a népek?
-Kábé.
Innen már csak a gépelés maradt.
Vagyis, inkább az előszó.
Előszó
"Valójában, sokan hiszik hogy az írás megfontolt tervezés eredménye. Állítólag vannak olyan emberek, akik sokat olvastak, és képesek megtervezni minden egyes mondatukat, úgy, hogy komoly szabályszerűségek alapján választják ki a szavakat amiket használnak. Mindezt a cselekmény szálaival és fordulataival is képesek megtenni.
Erős akaratú alkotók lehetnek, tehetség kell ahhoz, hogy valaki ilyen hosszú ideig tudjon egy feladatra összpontosítani."
Az idő folyását nem lehet szabályozni. Az idő úgy telik, ahogy a másodpercek. Nem lehet megállítani, visszaforgatni, vagy lelassítani.
Erre csak a szövegírók képesek. Ők eszközökkel befolyásolják a kialakított időképet, módszerekkel tekernek bele, ugornak vissza, ugornak át időszakaszokon, mindezt annak tükrében, hogy a végeredmény az igényeket kielégítse, eszközként, a célok elérését segítse.
Hallotta az egyenletes légzését. Óvatosan, hangtalan nyújtotta le a kezét az ágyról, az alvó alak arca elé.
Bizsergette a tenyerét az a finom légmozgás, ahogy a másik a levegőt kapta, és adta vissza a szobának.
Istenkém.
Legyen bármennyire jó füle, azért azt csak nem hallotta meg, amikor a földön fekvő alak elmosolyodott.
A srác visszahúzta a kezét, és azon gondolkozott, hogy miért van olyan fura érzés a kezében.
Valahogy, még mindig érezte a kezén, ahogy a lent alvó egyén levegőt vesz, és ad vissza a szobának.
Az okot tudta. Szerelmes. Éppen most. Mondjuk holnap reggelig. Vagy holnap estig. Egy ideig.
A kémiáját ismerte.
Hormonok, idegsejtek, idegpályák, visszacsatolások, fokozott terheltség miatt fellépő egyensúlyváltozás az idegsejtek nátrium/kálium koncentrációjában és arányában.
A célt is ismerte, nem volt már kisdiák.
Valójában az érdekelte, hogy miért itt, és miért most? Miért ő, és miért én. Bár valójában nem ez érdekelte, hanem az, hogy miért érdekelte ez őt.
Ezt is ismerte.
A végtelent, a farkába harapó kígyó sziszifuszi végtelenjét. Azt a fajtát, ami nem enged becsapódni, bármennyire mélyre zuhansz, és nem enged plafonnak ütközni bármennyire magasra is rugaszkodsz el attól a ponttól, ahol most vagy.
Ilyen az élet. Mit lehet tenni. Értelme nincs, célja nincs az önhajhászó célkép-kergetés, egy idő után vagy nyáladdzó automatont, vagy olyan tekintetű őrültet, akinek a hétköznapi kijelentései felharmonikusaiban ereszti ki magából a tomboló őrületet.
Szép jövő. Menekülni előle nem tudsz, és nem lehet. Egyszer elér. Ha nem most, akkor majd. Amikor nem figyelsz eléggé.
-Itt és most.
-Hm?
Egy balfordulat, hallatszik a surlódás, és a finom puffanás, ahogy leesik az ágyról, a lent alvó mellé, inkább rá.
Arccal előre.
-Mély levegőt.
És utána a csókjelenet következett. Különösen finom érzés, ahogy a kedvesed ajkai érintik a tiéd. jóleső érzés a súly, amit a bal keze jelent, ahogy végigsimít a gerinced vonalán, és megállapodik a derekadnál. Ahogy átkarolja a nyakad, és végighúzza az ujjbegyeit a tarkódon. Ahogy a félig lecsukott pilláidon át látod, a félhomály foltjait az arcán, és a szemeit, ahogy...
Na ez nem jó.
...unott tekintettel néz fel rád.
Ez nagyon nem jó.
Ennyi kellett. Pontosan ennyi volt elég, hogy az összes önbizalom nyom nélkül szívódjon fel. Csak a szituáció kellemtelensége maradt meg.
Lefordult róla.
Sajnos, azt nem látta, ahogy a másik elvigyorodik.
Azt viszont érezte, ahogy hátulról átkarolja.
-Hagyjál.
-Nem.
-ENGEDJ EL.
-Nem.
Sima és egyenes volt a hangja. Monotón, érzelemmentes.
-ENG..
Itt tette óriás tenyerét a szájára. Finoman.
Közelebb vonta magához a feszült testét, kígyó módjára simult hozzá, a vállára hajtotta a fejét:
-Ne félj.
Ezzel a két szóval, egyszerre volt barát, védelmező, társ, és partner. A hangsúlyozás egyengette ki a négy perszónasablon arányát, a finom susogó halk beszédstílus a hangulat illendőségét.
A feszültsége úgy párolgott el, ahogy imént az önbizalma. Ellazult. Megnyugodott.
-Miért?
-Mert ez a szakmám. Gyere, másszunk fel.
-Hm?
-A földön rohadt hideg van.
-Ja.
Feltápászkodtak, és az ágyon folytatták, amit a földön hagytak abba.
A pihenést.
Vége.
Felküldte a fórumra, és lehajtotta a laptop tetejét.
A finom kattogás abbamaradt, az elf hátranézett, de csak egy alvó alakot talált.
Valahogy a mozdulatlanság volt az egyetlen komoly kép ami leszűrődött neki. Látta ahogy magzati pózba húzva magát, a díványról félig lelógó fejjel lógtak a fekete fürtjei a padló felé. A vállára hajtotta a fejét, és a földön ülve adta át magát a tudattalan mozdulatlanságnak. Ránézett a karórájára, és belőtte, még másfél óra nyugalma van, a három óra környéki ébredésig.
***
Piszokhangosan virnyogott a mobil, régi harminckettőtizes volt, múzeális darab. A Professzor benyúlt az ingzsebébe és lenyomta.
Az elf felkelt, kedvenc ork professzora csukott szemmel ébredt, és támolygott el az ajtóig.
-Kulcs?
-Csak a szomszédba megyünk. Elég, ha nem ülsz a füleden amíg ott vagyunk.
Az elf csukta az ajtót.
Korhatár:A fórum korhatára ideális.
Fandom:A fandom valójában az Előtte c. írásé. karcolat.hu/node/1563
Karakterek: Az Ork, az Elf/Tünde, és a Tündér.
Pairing: ElfxOrk
Warning:Mechanikus és unalmas. Az első harmada olvasható.
Prológus
Ahogy a gondolatok, és felfogások egyre közelebbről nézik meg a szobát, az érzékszervek prioritási sorrendben kapják meg az információt.
Kevés fény volt. Napfény sehol, kintről a közvilágítás adott a színspektrumnak egy pofont, az asztali olvasólámpa fénykarikája alkotott gócot, sárgítva a színeket, az ablak alatti íróasztalnál.
A prioritás a szem után,
-A függvény alatti területek integráltja... Hé, figyelsz te egyáltalán?
-Igen, figyelek.
-Figyelsz a fenét.
-A függvények alatti terület integráltja...
-Tedd már le azt a kötetet.
-Ha tudom hogy megvetted, akkor nem hozzád tervezem be az éjszakát.
A mozgás, mint a vizuális érzékelés egy igen érdekes fajtája, egy olyan elfojtott érzékelési mód, ahol a beáramló információ kevés, szórt és bizonytalan, így az értelmezés időnként nehézkes, hibázó, többszörös ellenőrzésre szoruló eredményt ad.
Bizonytalan, nyugtalan eredményt, ami igen alkalmas a racionális gondolkozás háttérbe szorítására.
Főleg ha egy, a könyvedre világító lámpa fénye vakít el, ahogy felnézel az asztalnál magyarázó kollégára.
Egy sziulett: Ahogy alig mozdul, és félhangosan magyarázzza magának a tananyagot.
Állítólag neked is.
A bal keze kaparja a papír felületét, a toll mocorog, az árnyéka ugrál a tetőtéri szoba csapott plafonján.
Finom mozgás.
Változás.
Harmadik prioritásként... Valójában nincs harmadik prioritás az érzékelés folyamán.
Odafordult, és elfordította a lámpát.
-Hé.
-Mit eszel te azon a könyvön?
-A képeket.
-A képeket?
-A képeket.
-Az egy kibaszott nyomtatott jegyzet.
-Attól még lehetnek benne képek.
-Hol találsz benne képeket?
-Rá kell nézni a szövegre.
Ráhagyta.
Ő dolga, ha talált benne képeket, akkor nézegesse.
-A lámpát!
-Eleget lógtál azon a vacakon.
-Akkoris.
-Pihenjél.
-Pihen a halál! Ott sercegsz azzal a vakarék tollal.
Katt.
Sötétség.
Ilyenkor, az ember szeme még villódzik, és egy darabig még homályosan, sárgásvörös színből áll az a kép, amit az erős fény világított meg.
Vagy a feketefehér tankönyv, vagy az az alak, aki az asztalnál ült, és olyan gondosan körmölte a holnapi előadás anyagát.
Lehet találgatni.
Az az alak, most fogja magát a sötétben, feláll, betolja maga mögött a széket és elfekszik a padlón. Hátát a kanapénak támasztja és annak rendje és módja szerint lassul le a légzése egyenletessé.
A farmerja súrolja a padlót, a jobb lábszára a balt, amikor összébb húzza magát.
Finom hang.
Zene füleinek.
Mármint a kanapén fekvő alak füleinek, aki a beszűrődő fénynél akart még valamit bogarászni, de inkább összecsapta a könyvet, és arccal a falnak fordulva pihent.
Próbált.
Az alak benyúlt a vászonfelső belső zsebébe, és előhúzta a mobilját. Kioldotta, pötyögött rajta egy sort. Az első gomb lenyomása után kiviláglott a képernyő. Intézkedett egy sort, azután türelmesen visszatette, és lehunyta a szemét. Egy pillanatra. Aztán kinyitotta, és a csapott plafont bámulta. A fenének van kedve a földön aludni. Még legalább 20 percig bírta ébren.
"Az idő folyását nem lehet szabályozni. Az idő úgy telik, ahogy a másodpercek. Nem lehet megállítani, visszaforgatni, vagy lelassítani.
Erre csak a szövegírók képesek. Ők eszközökkel befolyásolják a kialakított időképet, módszerekkel tekernek bele, ugornak vissza, ugornak át időszakaszokon, mindezt annak tükrében, hogy a végeredmény az igényeket kielégítse, eszközként, a célok elérését segítse. Egyik elismert eszköze a három csillag."
Jó kis könyv, az embernek elalvás előtt is eszébe jutnak a szuggesztív tanácsok.
Munkaköri ártalom.
***
Hallgatta az egyenletes légzését. Óvatosan, hangtalan nyújtotta le a kezét az ágyról, az alvó alak arca elé.
Bizsergette a tenyerét az a finom légmozgás, ahogy a másik a levegőt kapta, és adta vissza a szobának.
Istenkém.
Legyen bármennyire jó füle, azért azt csak nem hallotta meg, amikor a földön fekvő alak elmosolyodott.
A srác visszahúzta a kezét, és azon gondolkozott, hogy miért van az a fura érzés a tenyerében.
Valahogy, még mindig érezte a kezén a finom bizsergést, ahogy a lent alvó egyén ritmikusan apasztotta a szoba oxigénszintjét.
-Fura.
-Hm?
-Semmi.
Tényleg semmi.
Hatását és értelmét tekintve.
Éjszaka van.
És sötét.
Tökéletes idő a pihenésre.
Többek között, a pihenésre is.
Meg...
Sok minden másra.
-Itt és most.
-Hm?
Egy balfordulat, hallatszik a surlódás, és a finom puffanás, ahogy az ágyról a földre érekzik. Mellé. Jobban mondva: Rá.
Arccal előre.
A szeme rezdült meg.
Az arcára volt írva.
-Nem.
-Miért?
-Csak.
Elhallgattak.
Hatásszünet.
Csak egymás szemét látták. Férfias erőpróba. Nos: Inkább céltalan kakaskodás.
A srác fordította el a tekintetét. Legördült róla.
-Gyere fel az ágyra.
-Hm?
-A föld kurva kényelmetlen.
Felmásztak, a Professzor került belülre, elé a srác, mint félig ledőlt dominókockák borultak egymásra. A srác kapott is egy átkulcsolt ölelést a dereka köré.
Amolyan megszokásból. Valószínű, hogy ő játszotta a gyerekkori teddymackó szerepét.
-Na. Szigorú pihenés.
-Hm?
-Háromkor kelünk.
-'nyád.
Kínos.
Bizony az.
A bal kéz ölelése nem szorult vagy enyhült, a jobb kéz cirógatása sem változott. Csak az alanya vált feszültebbé.
Ismerte.
Csak annyira, mint a rossz pénzt.
-Na mondd.
-Miért?
Szorosabbra húzta az ölelést, és végigsimított a pociján. A srác hasfala egy pillanatra megfelszült, aztán újra ellazult.
-Látod.
-És?
-És. Pont.
-Hm.
-Te.
-Hm?
-Mennyit terveztél?
-Hetvenhármat.
Hazudni szép, hazudni jó, és hazudni könnyű. Mondj többet és nem aggódik érted.
-Nem sok egy kicsit?
-Tesóm hatvannyolcat tervezett.
-És most mennyi vagy?
-68.
-Az emberi korra visszaszámolva?
-Kb 15.
-Nnalátod! Kb ezért nem.
-Hátkabbe.
-Az előbb magyaráztam hogy nem fogom.
-Persze.
-Holnap forgatás.
-És?
-És. Elég bajom lesz a magadfajtákkal holnap is.
Ja. Holnap dolgozik. Nem professzori minőségében.
-Megvan még a kávédaráló?
-Az agyadra ment az a kötet.
Ezt már állva mondta, miközben a széket húzta ki, és az asztal lapja alatti billentyűzettartót. Egy laptop volt ott. A professzor jól ismert notebook-ja, amin irodalomtörténet és stilisztika órákon nyüstölte a képleteit és számelméleti fejtéseit.
Ha nem adják elő azt a rendeletet a kétszakos tanárokról, még mindig a számelméleti és valószínűségszámítási tanszék szekrénnyi méretű szuperein fejtegetné valamelyik számelméleti problémáját, egyre hosszabb szakállal, és nyíratlanabb hajjal.
Szerencsére feltűnt az életében egy virgonc irodalomtanár-palánta, és annak rendje és módja szerint befogta maga mellé.
Egyszerű kényszerkapcsolat volt, amit a megírandó és beadandó papírok szültek.
Eleinte.
A múltról ennyit.
Berregett a vinyó, a képernyő halványabb fekete árnyalatot kapott, a Unix töltődött, és a guest pass még mindig jó volt rá. Az Elf farkasszemet nézett egy késői word perfect utóddal, és leült megcsinálni a fejlécet.
Azám, a fejléc.
-Te.
-Hm?
-segítenél fejlécezni?
-Hm.
-Szóval?
-Cím.
Kígyó
-Írta
Miko
-Korhatár
Itt megállt a gépelésben. Fél pillanatig. Aztán kitöltötte ezt a rublikát is.
-Megjegyzés.
Fantasy/rps realizmus
A srác elgondolkozott azon, hogy miket lehetne még ide írni. Végül inkább két sortörést nyomott.
-Te.
Afene a pofájába, hogy a koncentrációmat zavarja.
-Hm?
-Dramatizáld el.
-Mert azt zabálják a népek?
-Kábé.
Innen már csak a gépelés maradt.
Vagyis, inkább az előszó.
Előszó
"Valójában, sokan hiszik hogy az írás megfontolt tervezés eredménye. Állítólag vannak olyan emberek, akik sokat olvastak, és képesek megtervezni minden egyes mondatukat, úgy, hogy komoly szabályszerűségek alapján választják ki a szavakat amiket használnak. Mindezt a cselekmény szálaival és fordulataival is képesek megtenni.
Erős akaratú alkotók lehetnek, tehetség kell ahhoz, hogy valaki ilyen hosszú ideig tudjon egy feladatra összpontosítani."
Kígyó.
Az idő folyását nem lehet szabályozni. Az idő úgy telik, ahogy a másodpercek. Nem lehet megállítani, visszaforgatni, vagy lelassítani.
Erre csak a szövegírók képesek. Ők eszközökkel befolyásolják a kialakított időképet, módszerekkel tekernek bele, ugornak vissza, ugornak át időszakaszokon, mindezt annak tükrében, hogy a végeredmény az igényeket kielégítse, eszközként, a célok elérését segítse.
Hallotta az egyenletes légzését. Óvatosan, hangtalan nyújtotta le a kezét az ágyról, az alvó alak arca elé.
Bizsergette a tenyerét az a finom légmozgás, ahogy a másik a levegőt kapta, és adta vissza a szobának.
Istenkém.
Legyen bármennyire jó füle, azért azt csak nem hallotta meg, amikor a földön fekvő alak elmosolyodott.
A srác visszahúzta a kezét, és azon gondolkozott, hogy miért van olyan fura érzés a kezében.
Valahogy, még mindig érezte a kezén, ahogy a lent alvó egyén levegőt vesz, és ad vissza a szobának.
Az okot tudta. Szerelmes. Éppen most. Mondjuk holnap reggelig. Vagy holnap estig. Egy ideig.
A kémiáját ismerte.
Hormonok, idegsejtek, idegpályák, visszacsatolások, fokozott terheltség miatt fellépő egyensúlyváltozás az idegsejtek nátrium/kálium koncentrációjában és arányában.
A célt is ismerte, nem volt már kisdiák.
Valójában az érdekelte, hogy miért itt, és miért most? Miért ő, és miért én. Bár valójában nem ez érdekelte, hanem az, hogy miért érdekelte ez őt.
Ezt is ismerte.
A végtelent, a farkába harapó kígyó sziszifuszi végtelenjét. Azt a fajtát, ami nem enged becsapódni, bármennyire mélyre zuhansz, és nem enged plafonnak ütközni bármennyire magasra is rugaszkodsz el attól a ponttól, ahol most vagy.
Ilyen az élet. Mit lehet tenni. Értelme nincs, célja nincs az önhajhászó célkép-kergetés, egy idő után vagy nyáladdzó automatont, vagy olyan tekintetű őrültet, akinek a hétköznapi kijelentései felharmonikusaiban ereszti ki magából a tomboló őrületet.
Szép jövő. Menekülni előle nem tudsz, és nem lehet. Egyszer elér. Ha nem most, akkor majd. Amikor nem figyelsz eléggé.
-Itt és most.
-Hm?
Egy balfordulat, hallatszik a surlódás, és a finom puffanás, ahogy leesik az ágyról, a lent alvó mellé, inkább rá.
Arccal előre.
-Mély levegőt.
És utána a csókjelenet következett. Különösen finom érzés, ahogy a kedvesed ajkai érintik a tiéd. jóleső érzés a súly, amit a bal keze jelent, ahogy végigsimít a gerinced vonalán, és megállapodik a derekadnál. Ahogy átkarolja a nyakad, és végighúzza az ujjbegyeit a tarkódon. Ahogy a félig lecsukott pilláidon át látod, a félhomály foltjait az arcán, és a szemeit, ahogy...
Na ez nem jó.
...unott tekintettel néz fel rád.
Ez nagyon nem jó.
Ennyi kellett. Pontosan ennyi volt elég, hogy az összes önbizalom nyom nélkül szívódjon fel. Csak a szituáció kellemtelensége maradt meg.
Lefordult róla.
Sajnos, azt nem látta, ahogy a másik elvigyorodik.
Azt viszont érezte, ahogy hátulról átkarolja.
-Hagyjál.
-Nem.
-ENGEDJ EL.
-Nem.
Sima és egyenes volt a hangja. Monotón, érzelemmentes.
-ENG..
Itt tette óriás tenyerét a szájára. Finoman.
Közelebb vonta magához a feszült testét, kígyó módjára simult hozzá, a vállára hajtotta a fejét:
-Ne félj.
Ezzel a két szóval, egyszerre volt barát, védelmező, társ, és partner. A hangsúlyozás egyengette ki a négy perszónasablon arányát, a finom susogó halk beszédstílus a hangulat illendőségét.
A feszültsége úgy párolgott el, ahogy imént az önbizalma. Ellazult. Megnyugodott.
-Miért?
-Mert ez a szakmám. Gyere, másszunk fel.
-Hm?
-A földön rohadt hideg van.
-Ja.
Feltápászkodtak, és az ágyon folytatták, amit a földön hagytak abba.
A pihenést.
Vége.
Felküldte a fórumra, és lehajtotta a laptop tetejét.
A finom kattogás abbamaradt, az elf hátranézett, de csak egy alvó alakot talált.
Valahogy a mozdulatlanság volt az egyetlen komoly kép ami leszűrődött neki. Látta ahogy magzati pózba húzva magát, a díványról félig lelógó fejjel lógtak a fekete fürtjei a padló felé. A vállára hajtotta a fejét, és a földön ülve adta át magát a tudattalan mozdulatlanságnak. Ránézett a karórájára, és belőtte, még másfél óra nyugalma van, a három óra környéki ébredésig.
***
Piszokhangosan virnyogott a mobil, régi harminckettőtizes volt, múzeális darab. A Professzor benyúlt az ingzsebébe és lenyomta.
Az elf felkelt, kedvenc ork professzora csukott szemmel ébredt, és támolygott el az ajtóig.
-Kulcs?
-Csak a szomszédba megyünk. Elég, ha nem ülsz a füleden amíg ott vagyunk.
Az elf csukta az ajtót.
