Post by Kuci on Jul 24, 2006 21:15:11 GMT 1
Figyelmeztetés: Nyál, nyál nyáltenger... nem hiszem, hogy a közeljövõben, vagy bármikor máskor a jövõben sikerülne olyat írnom, ami nem reménytelenül romantikus/érzelmes.
(ja, egyébként, nem mintha különösebben fontos lenne s történet szempontjából, az Aysun jelentése "gyönyörû, akár a Hold", a Zelmiré pedig "békevágy".)
A Hold Ezer Könnye
A napnak ennek a szakaszában a hõség szinte elviselhetetlenné vált. Habár a fák árnyéka nyújtott némi enyhülést, az erdõben a levegõ állott volt és párás, ami nagyon megnehezítette a légzést.
Egy parányi tisztáson egy pár fõbõl álló csapat pihent.
- Mikor indulunk tovább? – a csöndet egy nagydarab, szõrös férfi törte meg, aki ing nélkül feküdt a fûben, és egy levélcsomóval legyezte magát. Kerek, zsíros arcán széles csíkokban folyt le a veríték, és ahogy felkönyökölt, lecsöppent az álláról.
- Azt hiszem az estét itt töltjük, és holnap kora hajnalban indulnánk csak tovább. – a
válasz hallatán mindenki megkönnyebbülten heveredett vissza a földre.
A csapat vezetõje érdekes módon fiatalabb volt a férfiak nagy részénél. Húszas éveinek a közepén járhatott, és habár nem látszott rajta, Zelmir harcedzett katona volt, komoly csatákkal a háta mögött.
A csapat Orimo királyságának felderítõi voltak, bár ez elsõ ránézésre nem látszott rajtuk, mert a vándorok szokásos öltözékét viselték. A vászoningek és a köpenyek most már piszkosak, szakadtak voltak, jónéhányat ügyetlen folt csúfított.
Hosszú út állt mögöttük, és ugyanolyan hosszú elõttük is.
Ahogy leszállt a nap, és csökkent a hõmérséklet, tüzet gyújtottak, és a csapat a lángok köré gyûlt. A csomagokból elõkerültek az ételek, és ahogy a hold feljött, vidám beszélgetés kezdõdött. A kezdeti nehézségek ellenére már jól összeszoktak, barátok lettek, hisz egy lovag élete nagy részét úton tölti, és bajtársai válnak a családjává.
Zelmir elgondolkozva ült, és a tüzet bámulta. A fel-felcsapó nevetés néha is magával ragadta, de ezután mindig visszasüllyedt a gondok sûrûjébe.
- Nézzétek csak, a Hercegnõnek már megint nyûg a társaságunk! – szólalt meg egy
férfi, mély vágással az arcán. Mindenki, még Zelmir is felnézett.
A többiektõl kicsit távolabb egy fiatal fiú ült, nekik félig hátat fordítva. Összerezzent, hogy egy páran gonoszan felröhögtek, de nem reagált a sértésre. Késõbb érkezett a csapatba, alacsonyabb, és gyengébb is volt a többieknél. Törékeny testalkata, ügyetlensége és lányos külseje miatt sokat ugratták, sokszor durva tréfákat ûztek vele. A tûz körül izgatott suttogás kezdõdött, mire Zelmir intett. Szigorúan társaira nézett, akik zavartan elhallgattak, és gyorsan másfelé terelték a beszélgetést.
A férfi összeráncolta a homlokát. Aydenn számos problémáinak az egyike volt, kiközösítése gyengítette a felderítõket, és a fiú hiába igyekezett, nem tudott megfelelni az elvárásoknak, tartózkodó modora mindenkibõl ellenérzést váltott ki.
Zelmirben különös gondolatok kavarogtak, míg a finom vonású, nõies arcot nézte.
- Sok gondom lesz még veled… - mormogta maga elé, majd egy újabb problémára
összpontosított.
Az erdõbeli tisztástól idõben és térben jóval távolabb, egy pompás, gazdagon díszített szobában egy hatalmas, kerek tükör elõtt két lány állt. Az egyikükön gyönyörû, rafinált szabású zöld ruha volt, míg a másik egy barna posztókabátban, igen elkeseredett és szerencsétlen arcot vágva.
- Ez a ruha mindenhol szúr! – panaszkodott, és felemelte kezeit. – Olyan borzasztóan
nézek ki benne, és annyira kényelmetlen!
A másik lány hátrébb lépett, és összehúzott szemmel vizsgálta meg kétségbeesett társát.
- Szerintem annyira nem vészes. – jelentette ki.
- Nem annyira vészes? – horkant fel a lány, és megpördült. – De Orcara, miért pont….
- Mester…
- Jó, Mester… - javított kelletlenül. – Szóval miért pont én?
- Aysun, hányszor mondjam még el? Igazán próbára teszed az ember türelmét!
Nos, a régóta háborúk dúlta déli terület most Omeri királysága szerezte meg. A mi szempontunkból ez annyiban fontos, ott van valahol egy barlangban elrejtve a Hold Ezer Könnye, ami egy nagyerejû, fontos mágikus tárgy. Errõl azonban Omeri királya is tudomást szerzett, de sajnos ismeretei meglehetõsen hiányosak ezzel kapcsolatban, korántsincs tisztában azzal, hogy mekkora hatalma van. Nem tudná megfelelõen használni, amivel nagyon sok ember életét sodorná veszélybe.
- De miért kell álruhába mennem? És miért csak én? Miért nem megy egy csapat
képzett boszorka? Nekem már csak egy hónapom van hátra a hivatalos papnõvé avatásomig!
- Hogy sorban haladjak, elõször is a király, és az országban élõk, hogy is mondjam, nem igazán szívlelik a népünket, és eljutni a barlangig csak az ottani felderítõkkel lehet. Azért gondoltam rád ennél a feladatnál, mert te vagy Taris legjobban képzett és legnagyobb erejû boszorkánya. És sajnos egy felderítõcsapatban mindkét tulajdonságodra nagy szükség lesz.
- De én nem vagyok olyan jó kardforgató!
- Nézd Aysun, küldhetnék férfit is, de egyiküknek sincs akkora ereje, hogy elbírna a Hold Ezer Könnyét õrzõ démonokkal, mert azt gondolom, hogy akik odavitték, gondoskodtak a védelmérõl. Lásd be kérlek, hogy egyes egyedül te vagy a megfelelõ.
Orcara a lány mögé lépett, és kezeit a vállára rakta.
– A tanulmányaid miatt pedig ne aggódj, beszéltem Sondra Anyával, és tekintettel arra, hogy én vagyok minden tarisi boszorkány mestere, hajlandó szemet hunyni hiányod felett, és ha visszatértél, foglalkozik veled külön, hogy aztán a többiekkel együtt áldozhasd az életed a Legfõbb Titoknak.
Aysun lehunyta a szemét. Legalább százszor hallotta már ezeket a fejtegetéseket, elmondta neki Orcara, a Vének tanácsának öregei, magában átgondolta többször is, de nem talált kiutat. Végül is csak egy erõtlen kis tiltakozásra futotta csak.
- Fel fogják fedezni, hogy boszorkány vagyok…
- Jaj, dehogy fogják! Ismerlek, majd megoldod! – bíztatta vidáman Orcara, majd
elegánsan elsétált.
Aysun egyedül maradt, és elkeseredetten megcsóválta a fejét.
Habár jónéhány nap telt már el, az elkeseredés és a fejcsóválás maradt. Igaz, hogy a lány megszokta a férfiruhát, a zord körülményeket, de hát csak egy nõ volt, aki nem tudott olyan erõs és ügyes lenni, mint társai, bármennyire is igyekezett. Magányos volt, és szomorú, ráadásul egyre biztosabb abban, hogy küldetése kudarccal fog járni. A felderítõk nem bíztak benne, és keresztbe tettek neki, ahol csak tudtak.
- Te meg nem alszol? – Aysun összerezzent. A csapat vezetõjének árnyéka vetült rá.
- Én, én, csak az eget néztem. – dadogta zavartan a lány.
- Az eget? A csillagok igazán megnyugtatóak tudnak lenni, ha fáj a szíve az embernek.
– Aysun elpirult, és ebben a pillanatban nagyon hálás volt a sötétségért. – Azért jobb lenne, ha megpróbálnál elaludni, mert holnapra nagyon kimerülsz.
A lány bólintott, és az orráig húzta a pokrócot.
- Igyekszem… - suttogta.
Egy órával késõbb, mikor már mindenki csendesen szuszogott, Zelmir feküdt álmatlanul. Egyszerûen nem tudta nem észrevenni, hogy Aydenn mandulavágású zöld szemeit micsoda hosszú szempillák keretezik…
(bocs a hülye tördelésért, nem szoktam tördelni, amit írok, nem is vagyok hozzászokva, úgyhogy azér ilyen béna... ja és folytatás várható... remélem hamarosan)
(ja, egyébként, nem mintha különösebben fontos lenne s történet szempontjából, az Aysun jelentése "gyönyörû, akár a Hold", a Zelmiré pedig "békevágy".)
A Hold Ezer Könnye
A napnak ennek a szakaszában a hõség szinte elviselhetetlenné vált. Habár a fák árnyéka nyújtott némi enyhülést, az erdõben a levegõ állott volt és párás, ami nagyon megnehezítette a légzést.
Egy parányi tisztáson egy pár fõbõl álló csapat pihent.
- Mikor indulunk tovább? – a csöndet egy nagydarab, szõrös férfi törte meg, aki ing nélkül feküdt a fûben, és egy levélcsomóval legyezte magát. Kerek, zsíros arcán széles csíkokban folyt le a veríték, és ahogy felkönyökölt, lecsöppent az álláról.
- Azt hiszem az estét itt töltjük, és holnap kora hajnalban indulnánk csak tovább. – a
válasz hallatán mindenki megkönnyebbülten heveredett vissza a földre.
A csapat vezetõje érdekes módon fiatalabb volt a férfiak nagy részénél. Húszas éveinek a közepén járhatott, és habár nem látszott rajta, Zelmir harcedzett katona volt, komoly csatákkal a háta mögött.
A csapat Orimo királyságának felderítõi voltak, bár ez elsõ ránézésre nem látszott rajtuk, mert a vándorok szokásos öltözékét viselték. A vászoningek és a köpenyek most már piszkosak, szakadtak voltak, jónéhányat ügyetlen folt csúfított.
Hosszú út állt mögöttük, és ugyanolyan hosszú elõttük is.
Ahogy leszállt a nap, és csökkent a hõmérséklet, tüzet gyújtottak, és a csapat a lángok köré gyûlt. A csomagokból elõkerültek az ételek, és ahogy a hold feljött, vidám beszélgetés kezdõdött. A kezdeti nehézségek ellenére már jól összeszoktak, barátok lettek, hisz egy lovag élete nagy részét úton tölti, és bajtársai válnak a családjává.
Zelmir elgondolkozva ült, és a tüzet bámulta. A fel-felcsapó nevetés néha is magával ragadta, de ezután mindig visszasüllyedt a gondok sûrûjébe.
- Nézzétek csak, a Hercegnõnek már megint nyûg a társaságunk! – szólalt meg egy
férfi, mély vágással az arcán. Mindenki, még Zelmir is felnézett.
A többiektõl kicsit távolabb egy fiatal fiú ült, nekik félig hátat fordítva. Összerezzent, hogy egy páran gonoszan felröhögtek, de nem reagált a sértésre. Késõbb érkezett a csapatba, alacsonyabb, és gyengébb is volt a többieknél. Törékeny testalkata, ügyetlensége és lányos külseje miatt sokat ugratták, sokszor durva tréfákat ûztek vele. A tûz körül izgatott suttogás kezdõdött, mire Zelmir intett. Szigorúan társaira nézett, akik zavartan elhallgattak, és gyorsan másfelé terelték a beszélgetést.
A férfi összeráncolta a homlokát. Aydenn számos problémáinak az egyike volt, kiközösítése gyengítette a felderítõket, és a fiú hiába igyekezett, nem tudott megfelelni az elvárásoknak, tartózkodó modora mindenkibõl ellenérzést váltott ki.
Zelmirben különös gondolatok kavarogtak, míg a finom vonású, nõies arcot nézte.
- Sok gondom lesz még veled… - mormogta maga elé, majd egy újabb problémára
összpontosított.
Az erdõbeli tisztástól idõben és térben jóval távolabb, egy pompás, gazdagon díszített szobában egy hatalmas, kerek tükör elõtt két lány állt. Az egyikükön gyönyörû, rafinált szabású zöld ruha volt, míg a másik egy barna posztókabátban, igen elkeseredett és szerencsétlen arcot vágva.
- Ez a ruha mindenhol szúr! – panaszkodott, és felemelte kezeit. – Olyan borzasztóan
nézek ki benne, és annyira kényelmetlen!
A másik lány hátrébb lépett, és összehúzott szemmel vizsgálta meg kétségbeesett társát.
- Szerintem annyira nem vészes. – jelentette ki.
- Nem annyira vészes? – horkant fel a lány, és megpördült. – De Orcara, miért pont….
- Mester…
- Jó, Mester… - javított kelletlenül. – Szóval miért pont én?
- Aysun, hányszor mondjam még el? Igazán próbára teszed az ember türelmét!
Nos, a régóta háborúk dúlta déli terület most Omeri királysága szerezte meg. A mi szempontunkból ez annyiban fontos, ott van valahol egy barlangban elrejtve a Hold Ezer Könnye, ami egy nagyerejû, fontos mágikus tárgy. Errõl azonban Omeri királya is tudomást szerzett, de sajnos ismeretei meglehetõsen hiányosak ezzel kapcsolatban, korántsincs tisztában azzal, hogy mekkora hatalma van. Nem tudná megfelelõen használni, amivel nagyon sok ember életét sodorná veszélybe.
- De miért kell álruhába mennem? És miért csak én? Miért nem megy egy csapat
képzett boszorka? Nekem már csak egy hónapom van hátra a hivatalos papnõvé avatásomig!
- Hogy sorban haladjak, elõször is a király, és az országban élõk, hogy is mondjam, nem igazán szívlelik a népünket, és eljutni a barlangig csak az ottani felderítõkkel lehet. Azért gondoltam rád ennél a feladatnál, mert te vagy Taris legjobban képzett és legnagyobb erejû boszorkánya. És sajnos egy felderítõcsapatban mindkét tulajdonságodra nagy szükség lesz.
- De én nem vagyok olyan jó kardforgató!
- Nézd Aysun, küldhetnék férfit is, de egyiküknek sincs akkora ereje, hogy elbírna a Hold Ezer Könnyét õrzõ démonokkal, mert azt gondolom, hogy akik odavitték, gondoskodtak a védelmérõl. Lásd be kérlek, hogy egyes egyedül te vagy a megfelelõ.
Orcara a lány mögé lépett, és kezeit a vállára rakta.
– A tanulmányaid miatt pedig ne aggódj, beszéltem Sondra Anyával, és tekintettel arra, hogy én vagyok minden tarisi boszorkány mestere, hajlandó szemet hunyni hiányod felett, és ha visszatértél, foglalkozik veled külön, hogy aztán a többiekkel együtt áldozhasd az életed a Legfõbb Titoknak.
Aysun lehunyta a szemét. Legalább százszor hallotta már ezeket a fejtegetéseket, elmondta neki Orcara, a Vének tanácsának öregei, magában átgondolta többször is, de nem talált kiutat. Végül is csak egy erõtlen kis tiltakozásra futotta csak.
- Fel fogják fedezni, hogy boszorkány vagyok…
- Jaj, dehogy fogják! Ismerlek, majd megoldod! – bíztatta vidáman Orcara, majd
elegánsan elsétált.
Aysun egyedül maradt, és elkeseredetten megcsóválta a fejét.
Habár jónéhány nap telt már el, az elkeseredés és a fejcsóválás maradt. Igaz, hogy a lány megszokta a férfiruhát, a zord körülményeket, de hát csak egy nõ volt, aki nem tudott olyan erõs és ügyes lenni, mint társai, bármennyire is igyekezett. Magányos volt, és szomorú, ráadásul egyre biztosabb abban, hogy küldetése kudarccal fog járni. A felderítõk nem bíztak benne, és keresztbe tettek neki, ahol csak tudtak.
- Te meg nem alszol? – Aysun összerezzent. A csapat vezetõjének árnyéka vetült rá.
- Én, én, csak az eget néztem. – dadogta zavartan a lány.
- Az eget? A csillagok igazán megnyugtatóak tudnak lenni, ha fáj a szíve az embernek.
– Aysun elpirult, és ebben a pillanatban nagyon hálás volt a sötétségért. – Azért jobb lenne, ha megpróbálnál elaludni, mert holnapra nagyon kimerülsz.
A lány bólintott, és az orráig húzta a pokrócot.
- Igyekszem… - suttogta.
Egy órával késõbb, mikor már mindenki csendesen szuszogott, Zelmir feküdt álmatlanul. Egyszerûen nem tudta nem észrevenni, hogy Aydenn mandulavágású zöld szemeit micsoda hosszú szempillák keretezik…
(bocs a hülye tördelésért, nem szoktam tördelni, amit írok, nem is vagyok hozzászokva, úgyhogy azér ilyen béna... ja és folytatás várható... remélem hamarosan)
Van ám fantáziád, az tuti...néhol kicsit összeszedetlen, lehetne precízebb, de egyelőre nagyon tetszik. Ahogy észreveszem, egy egész új világot készül teremteni, és már kíváncsian várom, mit hozol ki belőle. Gratula 
és csak így tovább.