Post by Miko on Jul 8, 2006 22:41:19 GMT 1
Intró
Mert sasunarut írni jó.
Fõleg ha challenge és hó a téma.
-El lehet kezdeni egy történetet úgy, hogy az egyik fõszereplõ halott?
-Nem.
Tehát másképp kell kezdeni.
Oké sasutardikus fankupacok, tessék, ha kell, akkor narutót ütöm ki.
Végül is, elfogadott körökben mindig is õ volt az uke.
Akkor mi legyen sasukéval...
De mivel nincsenek szárnyai, marad a földön.
Vagy zuhan.
Végül is õ egy Sas-uke.
És mivel a challenge témája hó, meg az ANBU, ezért a hónak
mindenképen meg kell jelennie...
Oké, lányok:
indítsátok be a fantáziátokat, és képzeljetek el egy hómezõt.
Jó nagyot.
Aztán szorozzátok be öttel.
És vegyetek el belõle annyit amennyi elég egy lavinához.
Mert ugyebár a lavina az a dolog ami egy hóviharban elengedhetetlenül szükséges.
szóval Lavina és valaki a kettõ közül, aki már majdnem halott.
Ugye milyen kúlos volt a tetkó Sasuke bõrén amikor orochimaru
megharapta?
Igen, azok a tetkók még mindig ott vannak.
Csak most már vörösek.
Nna szóval.
Lányok, ott a hómezõ, a lavina , és egy haldokló Narutó.
mi lehetne ennél szebb...
Talán még ha Itachi is feltûnne.
azáám, Itachi a komplexusaival.
Akkor mesélek.
Állatmese
Láttatok már feketepárducot, és sivatagi rókát eggyüttmûködni?
Nem?
Megesik. ritkán találkoznak.
Olyan mint egy nagy tánc, ahol a ritmust és az ütemet a halál szele diktálja.
Shurikenek siettek halálra sebezni a párducot, kunai akart szeletet vágni a rókaprémbõl, mindig sikertelenül.
Valahogy mindig elcsúszott a fegyver, jókor mozdult a párduc a sivító halálhegyek elõl, akár a az ösztöntáncos a parketten pogózó társai elõl.
Mindketten egymást védték, minden erejük arra összpontosult, hogy ne szorítsák õket közelebb a sziklaszirt széléhez.
Látni rég nem láttak, a párduc vörösszeme mélyén a JEL figyelt a
semmibe, a sivatagi róka szemét harántvágás tette használhatatlanná.
Mégis, rendületlenül harcoltak azért az életért, amit magukénak
tartottak.
Idõ ölt másodpercet, percet, végül órát, nem is egyet, mohón habzsolta a párduc bõre alatti vörösfény tetoválások izzását, a róka cillogófény ragyogását.
Az arctalan piszkosszürke árnyalakok nem fáradtak, idõn és téren kívül állva harcoltak, fegyvereik a valóság formálta, adta kezükbe, mintha több végtelen gyártósorról kerülnének le.
Mindkét ösztönlény a haláltáncát járta a karmazsinba forduló hófedte szirten.
Minden egyes fegyverzuhatag apasztotta erejüket, elugrani védeni, elmozdulni alig maradt erejük, mégis a ragadozóösztön ilyen kelepcében sem engedte õket megfutamodni.
Ez amolyan büszkeség dolog volt.
Talán ha nincsenek a fémfegyverek, egymás torkának ugrottak volna. Így tette õket közössé a cél, a túlélés utáni vágy.
Mégis, a számolatlan fegyveres kéz, halálszagú méreglucskos
fegyverekkel mozdulva, mind közelebb szorította õket a mélység felé.
Igazi haláltánc volt, összevillant a tekintetük amikor találkozott. Erõt merítettek egymás tekintetébõl, a büszkeség, a feneketlen makacsság elmét borító acélszürke ködébõl.
Fél másodpercek, törött percek választották el a párducot, és a Rókát a haláltól.
Gondolat mozgatta a róka testét, a halálfélelem nyugodt
magabiztosságával támogatott ötlet tört felszínre.
Ez a csere kérdésköre volt.
Vajon el lehet-e cserélni egy életet egy másikra.
Igazított a kiszámíthatatlan rókaütemén, egy lökés egy mancs-csapás, a párducot terelte a sziklaperem szélére.
Pár másodperc volt az egész, egy mozdulat ami a tiltott ugrásra
szöktette a párducot, felemelkedett, száz meg száz shuriken indult útjára, a párduc felé.
A róka ravaszul somolygott, látta a fegyverek útját, érezte belsejében a lehetõséget, és.
Valami megtört benne.
El lehet cserélni egy életet egy életre.
Fél szökellés, egy mozdulat volt, az a szikragondolat a belsejében, ami megdobta az ugrását, és az az ezer apró fájdalom, amit a mérgezett shurikenek toltak bele.
Ez a fegyverhozta lendület tolta a párduc felé, együtt zuhantak a
mélybe.
Nem tudom hogy milyen egy halódó róka szeme, de azt tudom hogy nem látni benne semmi gondolatot.
Hiszen a róka csak egy ösztönlény.
Második egység.
Milyen lehet úgy zuhanni, hogy biztosan tudod, a zuhanás vége a
halálod is.
Vajon elnyomja-e az érzést, amit a süvítõ szél a súlytalanság és a mozdulatlan sebesség végtelen eksztázisa ad?
Szerintem nem.
De azt a párducot látva, lehet hogy van valami, ami képes elnyomni, azt az érzést, ami még a halál gondolatát is semmissé teszi.
Ne kérdezzétek hogy mi, nem én vagyok a párduc, aki egy halódónak köszönheti az életét.
Ha egy párduc lennél, használnád-e tompítónak azt a testet, akinek az életedet köszönheted?
Szerintem nem.
Az érkezés fájdalmas volt és hideg. Tompa puffanás tette le a Róka szûrét a földre, a párduc a fájdalomtól félõrülten üvöltött fel, de megmaradtak a csontjai, olyan töröttnek, a szeme olyan vaknak, mint eddig. Megkereste a rókát, Közel tolta az arcát. megnyalta a pofáját, érzett valami légmozgást, úgy tûnik még életben van.
Aláásott a félig jeges hóban, a hátára vette a magatehetetlen fémrágta rókát, és menedéket keresett.
Bízott a ragadozóösztöneiben, azokban amik a túlélést csapták az oldalához minden alkalommal, amikor az életet vágyta, a fekete csontmarkú halál ellenében.
Az a közös egy halódó és egy halálraitélt között, hogy egyik sem
számolja a napokat, csak az életéért küzd.
Egyszer csak szélvédett helyet talált, barlangot, mélyen feketét és barátságtalant. Emberlakta lyuk volt, emberszag nélkül, mintha elhagyatottan állt volna, idõtlen idõk óta.
Bent tûzhely nyoma, a fal mellett fekvõhely volt, Oda került a róka, mellé a párduc feküdt, testmelegével védve a ravaszdit a kihüléstõl.
Úgy érezte, ez az egyetlen dolog amit tenni tud.
Lenyalogatta a sebeirõl a mérget, érezte a nyelvén a zsibbadást, primitív agya nem érezte, mi tartja még meg a földön ezt a rókát.
Harmadik rész.
Valójában én nem tudom milyen a halál.
Állítólag kaszával jön el az áldozatáért.
Én ebben nem hiszek.
Talán egy vadász az, vörös-fehér ANBU
maszkban, csõre töltött pisztollyal, machétével, egy olyan kor
álomképeként, ahol még a vadász volt az egyetlen ellenfele a prédára éhes párducoknak, és ahol a róka ravaszsága nem kellett hogy fegyverek cselezésére bíztassa.
Talán ilyen a halál, vagy talán a párduc halála az:
A másik, aki nála erõsebb ügyesebb és gyorsabb.
Valamelyik, vagy egyszerre mindkettõ, a szélvédte lyuk lakója tért
vissza, minden kellékkel amit a halál hordoz magával.
Nála volt a vörös-fehér ANBU maszk, a fekete köpeny, fekete szempár, mélyén a JELlel, amiért a szeme világával fizetett.
Mosolygott.
Fegyverét kézbe véve lépett be a barlangjába, kivillantotta a fogait amikor meglátta a párducot. Mormogott halálgondolat és a vadász vérére éhes tekintet nézett vele párducszemet.
-Szánalmas.
Minden félelem nélkül emelte ki a félhalott róka tetemét a párduc
mögül, és a frissen gyújtott tûznél hagyta felmelegedni õket.
Ahhoz képest hogy már régen odalett a szeme, gyakorlott mozdulatokkal kotyvasztotta össze az ellenmérget és medikushoz illõ pontossággal szedte ki a shurikeneket.
Két órán át tartott, azután az ANBU maszkos emberfajzat beleveszett abba a fehérségbe, ahonnan jött.
Egy héten át lábadoztak, a párduc fogott hegyi kecskét, üregi nyulat, a hetedik nap végén, a kényszerszövetségük véget ért, a Párduc balra, a Róka jobbra indult.
Egyikõjük sem volt valami falkaállat.
