Post by kinslayer on Jan 13, 2006 18:01:34 GMT 1
*Jobbról be*
Ü… Üdvözlet mindenkinek! I- Igen, ismét én… sajnálom. *bújik*… és...szóval ez megint egy olyan sztori, amely semmi újat nem ad.De azért szerintem nem lett olyan rossz…
Csak azért írtam, mert túl sok zenét hallgattam. Sok benne a vers. Nagyon. Meg rövid is. Sõt, giccses *tiszta Hollywood*. Hálás lennék, ha ennek ellenére elolvasnátok, és górcsõ alá vennétek!
*Balra el*
Title: FullMoon
Rate: PG…szerintem…de lehet korrigálni! Meg egy pici angst…meg fluff…
Fandom: Saját fantasy- és meseszerû izé…meg befigyelt a vérfarkas- sztori.
Note 1.: A Sonata Arctica: FullMoon – a címadó, ihletet adó szám
Note 2.: Gargona= istenség… nem létezõ szó, enyém agyszülemény, de ha hasonlít valamire, feltétlenül szóljatok!
Note 3.: To my dear-dear friend Fidelius, who was very sad. I was sad, too, but it’s an other question…
Mindenki ismeri az õsi legendát… Imígyen szóla:
„Teliholdnak víg sugára,
az halálnak hordozója,
jószágodat, s tenmagadat
megóvod, ha otthon maradsz!
Mert feltámad az õsök vére,
Régi idõk szürke szörnye,
Ó, kárhozott, ki egyszer látta,
Kinek lelkét felzabálta.
Nincs reménye, rég elveszett,
Sötét fák közt elrejtezett,
Hisz csak úgy pusztul el a beste,
Ha meghal véle ember-teste.
Megváltást nem hoz a hajnal,
Mert szomorú szép Nitrian,
S õ bár nem is sejti vala,
Mit mûvel véle ez éjszaka,
Érzi, mint vonaglik tõle,
Szétmarcangolt, põre lelke.
Nincsen társ az életében,
Testét a halál megvédte,
Nem lesz soha agg és sánta,
Míg a démon benne hála.
Vadász népek, segítsetek,
Nitriant elveszejtsétek,
Egy a kívánsága: béke.
Nyugalomra lelni végre."
*
- Kistirtan!
A lény felkapta a fejét az emberi szóra. Mélyen ülõ, bordó szemei összeszûkültek, és dühösen megvillantak, mikor durva, rekedtes hangon megszólalt.
- Csak az enyém a teste. Senki másé.
- Tévedsz. – felelt a másik. - Hozzám is tartozik. Amikor nem vagy itt, mindig velem van. Egy éjszaka nem sokat jelent…
- Szerintem ezt te magad se hiszed el. Meg különben is tudom, hogy engem akarsz, nem pedig õt. Érzem, hogy reszketsz. Érzem, hogy szenvedsz. Hogy utánam vágyakozol, és csak ezért vagy vele.
- Nem igaz. …és Nitrian akkor is az enyém. Odaadta a lelkét, mikor megrajzoltuk az Élet Körét, és megesküdtem neki cserébe, hogy elpusztítalak. – felnézett az égre, és nagyot sóhajtott. – Remélem, látod milyen a Hold. – majd hirtelen a másikra emelte jéghideg tekintetét. - A ma estét nem fogod túlélni.
- Mindig ezt mondod, de sosem vagy képes megölni. Tudod, ha én elpusztulok, õt is magammal viszem.
- Majd meglátjuk… - ezzel átnyúlt a vállán, és elõhúzta íját.
A szörny dühösen felhördült, és szélsebes lábain az erdõ felé vette az irányt. A másik végigsimított kopasz fején, majd lassan kihúzott egy fénynyilat a tarkójából.
- Fuss csak, fuss… - szólt Mirasonas, vadászok gyermeke. - Követlek a világ végére is!
*
„…Egyszer aztán híre szaladt,
mi lakik a sziklák alatt,
de még így se jött el senki,
ki a szörnynek torkát metszi.
Éppen ezért Nitrian,
Ember-forma alakban
Útra kelt, hogy megtalálja
Ki sorsát szétzilálja.
Hosszú utak, súlyos könnyek,
Szenvedéssel eltelt évek,
Érezte, reménytelen,
Hogy valaha békét leljen.
Mikor aztán egyszer
Egy ködös reggelen,
A szörny épp nyugton hagyta,
És sebeit a föld nyaldosta
Megtalálta õt egy vadász,
Ékkõ- szemû Mirasonas.
A kárhozott lám megérezte,
Végre rálelt emberére,
Felajánlotta hát lelkét,
És a szörnynek sárga vérét.
Vadász népek, segítsetek,
Nitriant elveszejtsétek,
Egy a kívánsága: béke.
Nyugalomra lelni végre."
*
Mirasonasnak vérében volt a mestersége. Õsei a Gargonák vadászai voltak, sosem hibáztak. Éppen ezért, ha innen nézzük a dolgokat, õ bizony elbukott. Hat éve kísérte ugyanis Nitriant, hat éve minden egyes teliholdkor üldözõbe vette a benne lakó szörnyet, de sosem volt képes megölni. A szellem mindig túl erõs volt, túl intenzív, túlságosan csábító, Mirasonas pedig gyenge. Sosem tudott ellenállni neki. Reggelente pedig kénytelen volt szembesülni Nitrian vádló tekintetével, és utána egy hónapig gondolkozni azon, hogy miért nem tette meg, amit kellett.
Szerette szép Nitriant, de gyûlölte a szörnyet. Sokat gondolkozott, hogy létezhet-e az egyik a másik nélkül? Nitrian mesélte egyszer, hogy néha úgy érzi, a lelke nem az övé már, mert a Földnél is idõsebbnek tûnik, ami pedig ilyen régi, az nem lehet emberi. „Itt maradtam, mint egy szerencsétlen számûzött.” – mondta.- „Olyan régóta vágyom már arra, hogy ne érezzek semmit. Hogy ne kelljen azt a tudatot dajkálnom magamban, hogy nem én vagyok a testem ura, mert hiába támad rám Kistirtan csak egyszer egy hónapban, érzem, hogy megeszi a testem. Te vagy az utolsó reményem, Mirasonas… Ha te nem segítesz rajtam, akkor senki…”
„Sosem sír.”- gondolta hirtelen a vadász, miközben egy törött ágat vizsgált. „Mindig olyan nyugodt az arca, még akkor is, mikor szenved. Megérdemli a békét. Oh, Gargonák, bárcsak én lennék átkozott, és õ szabadon élhetne. Én gyönyörû Nitrianom…”
Ma éjszaka nem hagyja magát elgyengíteni. Ma nem fog behódolni a szörnynek. Ma lesz a napja annak, hogy Kistirtan végleg elpusztuljon… Nitriannal együtt.
*
„…Életkört vontak a földre,
Jeleket tettek köréje,
Megtörtént az õsi csere,
Két testet megbélyegezve.
Így lettek hát útitársak,
Egyszerre szolgák és urak,
Nitrian mindig csak azt várta,
Mikor nem kell többé látnia.
De a napok egyre teltek,
Egymást követték az évek,
S nem történt nagy változás,
Nem jött le a megváltás.
Oh, hányszor kérte Mirasonast,
Hogy ne hagyjon több éjszakát,
Pusztítsa el, amint lehet,
Ne kímélje az életet,
De Mirasonas mindig hallgatott,
És szemében bánat csillogott…
Sose mondta, sose merte,
Nitriané lett szíve,
Úgy szerette, mint még senkit,
Nem szánt tehát halált neki.
Vadász népek, segítsetek,
Nitriant elveszejtsétek,
Egy a kívánsága: béke.
Nyugalomra lelni végre."
*
„Nincs már sok idõm, a hajnal mindjárt eljön. Olvasok a jelekbõl, és a szörnyeteg nem sokáig bújhat el egy vadász elõl.” Mirasonas folytatta útját a rengetegben, és lassan elért egy tisztáshoz. Kistirtan épp egy szarvast tépett darabokra. A vadász megérezte a vér semmihez sem hasonlítható fanyar, fémes szagát. Megint kiáltott:
- Kistirtan!
- Hát megtaláltál?
- Egész hónapban nem eszel. Tudom, hol keresselek.
- Igaz.
Mirasonas közben felajzotta íját, és a fénynyíl hegyét a szörny felé irányította.
- Mondok neked valamit, Kistirtan. Eddig sikerült megtévesztened, belátom, de õseim vére segít, hogy túllépjek tulajdon kicsinyességemen. Nem fogod emészteni soha többé az ember testét.
- Úgysem teszed meg…
- Nem-e…?
*
Egyszer aztán, alkonyat elõtt,
Nitrian önnön életére tört,
S ha Mirasonas nem oly sebes,
A sors nem lett volna ily kegyes.
Vádló hangon kérdi vala:
Meghalni õ oh, miért akar?
„Még kérded?” szól szép Nitrian,
ha te nem , megteszem én magam!
Ne hagyj tovább szenvednem,
Már fáj az életem,
Hadd vegyem hát mostan szavad,
Hogy szemem nem lát többé hajnalt.”
Vérré vált a bánat a vadász szívében,
De szavát adta, mert akarata ez lészen
Az õ szerelme lelkének,
Világtól megfáradt testének.
Elhatározta: ma nincs bocsánat,
Megöli a szörnyet, akárhogy is fájhat.
Félve várt rõt éjszaka,
Rettegésnek rossz szaga,
El nem mondott vallomás,
Be nem vallott árulás…
Vadász népek, segítsetek,
Nitriant elveszejtsétek,
Egy a kívánsága: béke.
Nyugalomra lelni végre."
*
A nyíl tompán puffant a szörny hátában, mire az iszonyatos hangon felordított, és összeroskadt. Mirasonas kihúzott még egy nyilat a tarkójából, és óvatosan áldozata felé vette az irányt. Mire odaért, a hajnal csodás fényei festették meg Nitrina hószín testét. Szaporán vette a levegõt, s mikor a vadász ránézett a nyílra, azonnal tudta, hogy hosszú haláltusát ajándékozott szerelmének. „Tüdõlövés, ó Gargonák! Elvétettem… még az elmúlás is fájni fog neki. Nem akartam…”
Lassan letérdelt a fiatal férfi mellé, megfogta a kezét.
- Bocsáss meg, nem így kellett volna történnie…
- Semmi baj, barátom. Nem haragszom, sõt, inkább hálával tartozom neked. Kistirtan elhagyott engem, és… végre én is elmehetek innen.
- Fáj, hogy itthagysz… - Mirasonas beszéd közben a sebbe szórt különbözõ gyógynövényeket, és próbálta csillapítani társának fájdalmait.
- Én is sajnálom. Nagyon fogsz hiányozni. Te voltál az egyetlen barátom egész hosszú életemben. Az egyetlen, akit szerettem.
Mirasonas megsimogatta a kedves arcot, és lágyan megcsókolta a véres ajkakat.
*
„A vadász népek segítettek:
Nitriant elveszejtettétek,
Mert egy kívánsága volt csak néki:
Szerelme kezétõl meghalni.”
Ü… Üdvözlet mindenkinek! I- Igen, ismét én… sajnálom. *bújik*… és...szóval ez megint egy olyan sztori, amely semmi újat nem ad.
Csak azért írtam, mert túl sok zenét hallgattam. Sok benne a vers. Nagyon. Meg rövid is. Sõt, giccses *tiszta Hollywood*. Hálás lennék, ha ennek ellenére elolvasnátok, és górcsõ alá vennétek!
*Balra el*
Title: FullMoon
Rate: PG…szerintem…de lehet korrigálni! Meg egy pici angst…meg fluff…
Fandom: Saját fantasy- és meseszerû izé…meg befigyelt a vérfarkas- sztori.
Note 1.: A Sonata Arctica: FullMoon – a címadó, ihletet adó szám
Note 2.: Gargona= istenség… nem létezõ szó, enyém agyszülemény, de ha hasonlít valamire, feltétlenül szóljatok!
Note 3.: To my dear-dear friend Fidelius, who was very sad. I was sad, too, but it’s an other question…
Mindenki ismeri az õsi legendát… Imígyen szóla:
„Teliholdnak víg sugára,
az halálnak hordozója,
jószágodat, s tenmagadat
megóvod, ha otthon maradsz!
Mert feltámad az õsök vére,
Régi idõk szürke szörnye,
Ó, kárhozott, ki egyszer látta,
Kinek lelkét felzabálta.
Nincs reménye, rég elveszett,
Sötét fák közt elrejtezett,
Hisz csak úgy pusztul el a beste,
Ha meghal véle ember-teste.
Megváltást nem hoz a hajnal,
Mert szomorú szép Nitrian,
S õ bár nem is sejti vala,
Mit mûvel véle ez éjszaka,
Érzi, mint vonaglik tõle,
Szétmarcangolt, põre lelke.
Nincsen társ az életében,
Testét a halál megvédte,
Nem lesz soha agg és sánta,
Míg a démon benne hála.
Vadász népek, segítsetek,
Nitriant elveszejtsétek,
Egy a kívánsága: béke.
Nyugalomra lelni végre."
*
- Kistirtan!
A lény felkapta a fejét az emberi szóra. Mélyen ülõ, bordó szemei összeszûkültek, és dühösen megvillantak, mikor durva, rekedtes hangon megszólalt.
- Csak az enyém a teste. Senki másé.
- Tévedsz. – felelt a másik. - Hozzám is tartozik. Amikor nem vagy itt, mindig velem van. Egy éjszaka nem sokat jelent…
- Szerintem ezt te magad se hiszed el. Meg különben is tudom, hogy engem akarsz, nem pedig õt. Érzem, hogy reszketsz. Érzem, hogy szenvedsz. Hogy utánam vágyakozol, és csak ezért vagy vele.
- Nem igaz. …és Nitrian akkor is az enyém. Odaadta a lelkét, mikor megrajzoltuk az Élet Körét, és megesküdtem neki cserébe, hogy elpusztítalak. – felnézett az égre, és nagyot sóhajtott. – Remélem, látod milyen a Hold. – majd hirtelen a másikra emelte jéghideg tekintetét. - A ma estét nem fogod túlélni.
- Mindig ezt mondod, de sosem vagy képes megölni. Tudod, ha én elpusztulok, õt is magammal viszem.
- Majd meglátjuk… - ezzel átnyúlt a vállán, és elõhúzta íját.
A szörny dühösen felhördült, és szélsebes lábain az erdõ felé vette az irányt. A másik végigsimított kopasz fején, majd lassan kihúzott egy fénynyilat a tarkójából.
- Fuss csak, fuss… - szólt Mirasonas, vadászok gyermeke. - Követlek a világ végére is!
*
„…Egyszer aztán híre szaladt,
mi lakik a sziklák alatt,
de még így se jött el senki,
ki a szörnynek torkát metszi.
Éppen ezért Nitrian,
Ember-forma alakban
Útra kelt, hogy megtalálja
Ki sorsát szétzilálja.
Hosszú utak, súlyos könnyek,
Szenvedéssel eltelt évek,
Érezte, reménytelen,
Hogy valaha békét leljen.
Mikor aztán egyszer
Egy ködös reggelen,
A szörny épp nyugton hagyta,
És sebeit a föld nyaldosta
Megtalálta õt egy vadász,
Ékkõ- szemû Mirasonas.
A kárhozott lám megérezte,
Végre rálelt emberére,
Felajánlotta hát lelkét,
És a szörnynek sárga vérét.
Vadász népek, segítsetek,
Nitriant elveszejtsétek,
Egy a kívánsága: béke.
Nyugalomra lelni végre."
*
Mirasonasnak vérében volt a mestersége. Õsei a Gargonák vadászai voltak, sosem hibáztak. Éppen ezért, ha innen nézzük a dolgokat, õ bizony elbukott. Hat éve kísérte ugyanis Nitriant, hat éve minden egyes teliholdkor üldözõbe vette a benne lakó szörnyet, de sosem volt képes megölni. A szellem mindig túl erõs volt, túl intenzív, túlságosan csábító, Mirasonas pedig gyenge. Sosem tudott ellenállni neki. Reggelente pedig kénytelen volt szembesülni Nitrian vádló tekintetével, és utána egy hónapig gondolkozni azon, hogy miért nem tette meg, amit kellett.
Szerette szép Nitriant, de gyûlölte a szörnyet. Sokat gondolkozott, hogy létezhet-e az egyik a másik nélkül? Nitrian mesélte egyszer, hogy néha úgy érzi, a lelke nem az övé már, mert a Földnél is idõsebbnek tûnik, ami pedig ilyen régi, az nem lehet emberi. „Itt maradtam, mint egy szerencsétlen számûzött.” – mondta.- „Olyan régóta vágyom már arra, hogy ne érezzek semmit. Hogy ne kelljen azt a tudatot dajkálnom magamban, hogy nem én vagyok a testem ura, mert hiába támad rám Kistirtan csak egyszer egy hónapban, érzem, hogy megeszi a testem. Te vagy az utolsó reményem, Mirasonas… Ha te nem segítesz rajtam, akkor senki…”
„Sosem sír.”- gondolta hirtelen a vadász, miközben egy törött ágat vizsgált. „Mindig olyan nyugodt az arca, még akkor is, mikor szenved. Megérdemli a békét. Oh, Gargonák, bárcsak én lennék átkozott, és õ szabadon élhetne. Én gyönyörû Nitrianom…”
Ma éjszaka nem hagyja magát elgyengíteni. Ma nem fog behódolni a szörnynek. Ma lesz a napja annak, hogy Kistirtan végleg elpusztuljon… Nitriannal együtt.
*
„…Életkört vontak a földre,
Jeleket tettek köréje,
Megtörtént az õsi csere,
Két testet megbélyegezve.
Így lettek hát útitársak,
Egyszerre szolgák és urak,
Nitrian mindig csak azt várta,
Mikor nem kell többé látnia.
De a napok egyre teltek,
Egymást követték az évek,
S nem történt nagy változás,
Nem jött le a megváltás.
Oh, hányszor kérte Mirasonast,
Hogy ne hagyjon több éjszakát,
Pusztítsa el, amint lehet,
Ne kímélje az életet,
De Mirasonas mindig hallgatott,
És szemében bánat csillogott…
Sose mondta, sose merte,
Nitriané lett szíve,
Úgy szerette, mint még senkit,
Nem szánt tehát halált neki.
Vadász népek, segítsetek,
Nitriant elveszejtsétek,
Egy a kívánsága: béke.
Nyugalomra lelni végre."
*
„Nincs már sok idõm, a hajnal mindjárt eljön. Olvasok a jelekbõl, és a szörnyeteg nem sokáig bújhat el egy vadász elõl.” Mirasonas folytatta útját a rengetegben, és lassan elért egy tisztáshoz. Kistirtan épp egy szarvast tépett darabokra. A vadász megérezte a vér semmihez sem hasonlítható fanyar, fémes szagát. Megint kiáltott:
- Kistirtan!
- Hát megtaláltál?
- Egész hónapban nem eszel. Tudom, hol keresselek.
- Igaz.
Mirasonas közben felajzotta íját, és a fénynyíl hegyét a szörny felé irányította.
- Mondok neked valamit, Kistirtan. Eddig sikerült megtévesztened, belátom, de õseim vére segít, hogy túllépjek tulajdon kicsinyességemen. Nem fogod emészteni soha többé az ember testét.
- Úgysem teszed meg…
- Nem-e…?
*
Egyszer aztán, alkonyat elõtt,
Nitrian önnön életére tört,
S ha Mirasonas nem oly sebes,
A sors nem lett volna ily kegyes.
Vádló hangon kérdi vala:
Meghalni õ oh, miért akar?
„Még kérded?” szól szép Nitrian,
ha te nem , megteszem én magam!
Ne hagyj tovább szenvednem,
Már fáj az életem,
Hadd vegyem hát mostan szavad,
Hogy szemem nem lát többé hajnalt.”
Vérré vált a bánat a vadász szívében,
De szavát adta, mert akarata ez lészen
Az õ szerelme lelkének,
Világtól megfáradt testének.
Elhatározta: ma nincs bocsánat,
Megöli a szörnyet, akárhogy is fájhat.
Félve várt rõt éjszaka,
Rettegésnek rossz szaga,
El nem mondott vallomás,
Be nem vallott árulás…
Vadász népek, segítsetek,
Nitriant elveszejtsétek,
Egy a kívánsága: béke.
Nyugalomra lelni végre."
*
A nyíl tompán puffant a szörny hátában, mire az iszonyatos hangon felordított, és összeroskadt. Mirasonas kihúzott még egy nyilat a tarkójából, és óvatosan áldozata felé vette az irányt. Mire odaért, a hajnal csodás fényei festették meg Nitrina hószín testét. Szaporán vette a levegõt, s mikor a vadász ránézett a nyílra, azonnal tudta, hogy hosszú haláltusát ajándékozott szerelmének. „Tüdõlövés, ó Gargonák! Elvétettem… még az elmúlás is fájni fog neki. Nem akartam…”
Lassan letérdelt a fiatal férfi mellé, megfogta a kezét.
- Bocsáss meg, nem így kellett volna történnie…
- Semmi baj, barátom. Nem haragszom, sõt, inkább hálával tartozom neked. Kistirtan elhagyott engem, és… végre én is elmehetek innen.
- Fáj, hogy itthagysz… - Mirasonas beszéd közben a sebbe szórt különbözõ gyógynövényeket, és próbálta csillapítani társának fájdalmait.
- Én is sajnálom. Nagyon fogsz hiányozni. Te voltál az egyetlen barátom egész hosszú életemben. Az egyetlen, akit szerettem.
Mirasonas megsimogatta a kedves arcot, és lágyan megcsókolta a véres ajkakat.
*
„A vadász népek segítettek:
Nitriant elveszejtettétek,
Mert egy kívánsága volt csak néki:
Szerelme kezétõl meghalni.”
)
Ígérem, átnézem még egyszer
...és nagyon- nagyon megtisztelnél vele, ha segítenél kiigazítani a töréseket!
ennyit az "újdonság" erejérõl... 