Post by Kudara on Jun 17, 2006 13:04:15 GMT 1
Cím: Játék, határok nélkül 2/ Gendou ga nai geemu 2
Fandom: saját (Az elmúlt idõkben a mindnekori lelki állapotommegteremtett három lényt akik magukba foglalják az én lelki állapotaimat. Kettõ közûlük felbukkan...)
Korhatár: az elején lájt aztán csak szülõi engedéllyel.
Megjegyzés: a fic elsõ fele leszámítva a szárnyakt, tollakat, repülést így történt ahogy leírtam.
Puhán érte a talpam a betont. Valahol a hegyen lehettem, és egy turistáknak és járókelõknek épített kõkerítésen álltam. Sehol senki. Kettõt ráztam a szárnyaimon, hogy az apró pimasz esõcseppek végre eleresszenek, majd szorosan összezártam és a hátamra simítottam õket. Meztelen voltam, ez nem is pontos meghatározás. Egész testemet, kivéve a tenyerem és a talpam, apró, pelyhes, fekete tollak fedték. Megráztam magam akár egy ázott veréb és fel is borzolódtam legalább annyira. Még jó hogy más nem látott. Karmos ujjaimmal lesepregettem a maradék vizet és körülnéztem.
A város álmosan terült el elõttem. Már jócskán szürkült, az emberek lelassultak az egésznapi tennivalójuk után, és még nem éledtek fel az éjszakai élethez. Nem zavarta õket, hogy apró cseppekben hullik az esõ. Ezt a fajtáját nem szeretem ez az amelyik úgy beleharapdál az arcodba… fõleg ha még repülsz is.
Elérkezett az idõ és már amúgy is untam a bámészkodást. Kiterjesztettem hatalmas fekete szárnyimat és levetettem magam a folyó fölé. Tudtam, merre várakozik, és meg akartam lepni. Csaptam párat a szárnyaimmal, aztán hagytam, hogy a viharos légáramlatok a hátukra kapjanak. Nem kellett aggódnom, hogy a halandók észrevesznek, csak azok láthattak, akiknek én engedtem. Szabad voltam, hisz egyedüli példánya vagyok a fajtámnak… illetve van egy másik… de…
Gyorsan suhantam, mégis sikerült olyan lágyan körülölelnem karcsú derekát, hogy õ finom simogatásnak érezte csupán. Felkaptam és magammal ragadtam a zivataros fellegekbe. Egy mély zuhanás után nagyon közel röpültünk a folyóhoz, néztem, hogyan hívogat, láttam, az õ tükörképét de csakis az övét. Nekem olyan nincs…
Óvatosan tettem le a lágyan imbolygó stégre. Újabb rázás után az immáron száraz szárnyaimmal körülöleltem és elrejtettem a külvilág elõl. Ketten maradtunk, láttuk a várost, de az nem látott minket. Lassan megfordult ölelõ karjaimban és álmos macskaként hozzám simult.
- Hát újra itt vagy!- suttogta, s én válasz helyett lassan, a pólója alá csúsztattam a kezem. Annyira imádom a bõrét. – Vártam rád…- s még mielõtt megborzonghatott volna a széltõl, kezem nyomán felhevítettem kéjért és a mi kis játékunkért sikoltó testét.
Õ hozzám idomult, engedte, hogy játsszak a testén, akár egy karcsúra faragott gitáron, közben megérezve merevségemet és vágyaimat, megfeszült s én minden apró érintéssel azon voltam, hogy nõnek érezze magát mellettem.
- Gonosz leszek…- suttogtam a fülébe.
- Állok elébe… lehelte és. Halk kattanással megoldotta az övét, hogy lefelé kalandozó kezem hamarabb elérje õt.
Nem álltam le ennyinél, ez kevés volt. Nem csupán jót akartam neki, izgatni akartam a végtelenségig… megnyaltam selymes nyakát és beletúrtam a hajába a tarkójánál, ahogy õ szereti, ahogy izgatja.
Kezem újra a hasára csúszott és megint birtokba vettem selymes testét, fel, egyre feljebb, a feszes, finom mellekre, s közben apró mágiával mindenhonnan elemeltem a ruhát a testérõl. Nem vetkõztettem le, mégis meztelennek érezte magát.
Sóhajtozott, fel-felnyögött, aprókat mozgott a testével, táncolt ujjaim alatt. Észbe kaptam, mit is csinálok… hát van jogom elvenni ezt a kincset, ha nem adhatok neki mást csak részleges közelséget és a tollas testemet? Megtehetem én ezt? Nem vagyok mindenható…
- Ne utálj meg, sajnálom- s máris elkezdtem kihúzni kezem a ruha alól, mentettem ami menthetõ.
- Baka… urusai…- imádom, ha japánul dorgál- megragadta kezem és lejjebb tolta- lassan és óvatosan hatoltam belé, és õ nem engedett el, mohón tolt magába s közben lágy de izgató táncba kezdett.
Hátravetette a fejét és úgy suttogott a fülembe:
- Akarlak…- s máris a kezem újra után nyúlt.
Elõbújt belõlem a démon, s egy cseppet megvadultam. Hátára tettem a tenyerem és elõre toltam. Két kezével a korlátra markolt és úgy szorította, hogy bõre kifehéredett, ahogy a vér kiszaladt a tenyerébõl. Míg az egyik kezem még mindig benne táncolt, másik kezemmel végigsimítottam a hátát, majd elõrehajoltam és hegyes nyelvemen végigfuttattam a gerince mentén. Lassan húztam ki az ujjam finom, forró nedves testébõl, és mögé térdeltem. Ekkor már lecsúszott a nadrágja, s a pólóját is leszorított álla tartotta.
Megpördült, s szemiben csillogott a vágy, zihált, mellkasa fel-lesüllyedt, résre nyitott szájával, apró bólintással, titkos jelekkel mohón követelte, hogy tegyek a kedvére. Nem bírtam ki felálltam, és megcsókoltam. Aztán újra végigsimítottam formás melleit, majd ismét elé térdeltem és csókolni, harapni, nyalni kezdtem a hasát. Egyre lejjebb haladtam, türelmetlenül faltam a centiket, hogy végre megérezzem az ízét, a nektárt, a mannát, ami éltetett. Elértem, s nem váratva õt, belefúrtam pelyhes arcomat a selymes combok közé. Kinyitottam a szám s csókolni kezdtem, nyalni, ízleltem, nem bírtam betelni vele, s õ hangosan nyögött s összegörnyedve tolt maga felé, hogy még mélyebben érje a nyelvem, még alaposabban csókoljak le minden nedvességet lágy bõrérõl…
- Édes vagy… - suttogtam, mikor felálltam és a szemébe néztem.
- Gyilkos vagy… - válaszolt és átölelt.
Rámosolyogtam és segítettem felvenni a ruháit. Elrendeztem rajta, megigazítottam szél borzolta haját, nem mulasztva el a tarkójának járó simogatást.
De ahogy a szárnyaimat elvontam testérõl, s megint mindkettõnket ért a hideg zivatar, újra a valóságban éreztem magam, s éreztem bántottam õt. Hisz tudtam, hogy önzõen magának akar, és én nem adhatom oda magam neki. Nem lehetek az övé, teljesen sosem lehetek senkié, hiszen egy vagyok a fajtámból, s másnak is szüksége van rám, különben meghal. Felelõsséggel tartozom érte is, s mindenkiért, aki az én segítségemet kérte. Nincs egyedül, másnak ugyan más kell, de kell belõlem valami, s így nem lehetek csak az öv, s ezzel megsebeztem.
Felugrottam a korlátra, melyet alig pár perce kéjtõl görcsölõ kézzel markolt, kiterjesztettem a szárnyaimat, s visszanéztem rá.
- Sajnálom…
- Semmi baj… tudok várni.
- Majd… kereslek.
Bólintott és én elrepültem.
Fandom: saját (Az elmúlt idõkben a mindnekori lelki állapotommegteremtett három lényt akik magukba foglalják az én lelki állapotaimat. Kettõ közûlük felbukkan...)
Korhatár: az elején lájt aztán csak szülõi engedéllyel.
Megjegyzés: a fic elsõ fele leszámítva a szárnyakt, tollakat, repülést így történt ahogy leírtam.
Gendou ga nai gemmu 2
Puhán érte a talpam a betont. Valahol a hegyen lehettem, és egy turistáknak és járókelõknek épített kõkerítésen álltam. Sehol senki. Kettõt ráztam a szárnyaimon, hogy az apró pimasz esõcseppek végre eleresszenek, majd szorosan összezártam és a hátamra simítottam õket. Meztelen voltam, ez nem is pontos meghatározás. Egész testemet, kivéve a tenyerem és a talpam, apró, pelyhes, fekete tollak fedték. Megráztam magam akár egy ázott veréb és fel is borzolódtam legalább annyira. Még jó hogy más nem látott. Karmos ujjaimmal lesepregettem a maradék vizet és körülnéztem.
A város álmosan terült el elõttem. Már jócskán szürkült, az emberek lelassultak az egésznapi tennivalójuk után, és még nem éledtek fel az éjszakai élethez. Nem zavarta õket, hogy apró cseppekben hullik az esõ. Ezt a fajtáját nem szeretem ez az amelyik úgy beleharapdál az arcodba… fõleg ha még repülsz is.
Elérkezett az idõ és már amúgy is untam a bámészkodást. Kiterjesztettem hatalmas fekete szárnyimat és levetettem magam a folyó fölé. Tudtam, merre várakozik, és meg akartam lepni. Csaptam párat a szárnyaimmal, aztán hagytam, hogy a viharos légáramlatok a hátukra kapjanak. Nem kellett aggódnom, hogy a halandók észrevesznek, csak azok láthattak, akiknek én engedtem. Szabad voltam, hisz egyedüli példánya vagyok a fajtámnak… illetve van egy másik… de…
Gyorsan suhantam, mégis sikerült olyan lágyan körülölelnem karcsú derekát, hogy õ finom simogatásnak érezte csupán. Felkaptam és magammal ragadtam a zivataros fellegekbe. Egy mély zuhanás után nagyon közel röpültünk a folyóhoz, néztem, hogyan hívogat, láttam, az õ tükörképét de csakis az övét. Nekem olyan nincs…
Óvatosan tettem le a lágyan imbolygó stégre. Újabb rázás után az immáron száraz szárnyaimmal körülöleltem és elrejtettem a külvilág elõl. Ketten maradtunk, láttuk a várost, de az nem látott minket. Lassan megfordult ölelõ karjaimban és álmos macskaként hozzám simult.
- Hát újra itt vagy!- suttogta, s én válasz helyett lassan, a pólója alá csúsztattam a kezem. Annyira imádom a bõrét. – Vártam rád…- s még mielõtt megborzonghatott volna a széltõl, kezem nyomán felhevítettem kéjért és a mi kis játékunkért sikoltó testét.
Õ hozzám idomult, engedte, hogy játsszak a testén, akár egy karcsúra faragott gitáron, közben megérezve merevségemet és vágyaimat, megfeszült s én minden apró érintéssel azon voltam, hogy nõnek érezze magát mellettem.
- Gonosz leszek…- suttogtam a fülébe.
- Állok elébe… lehelte és. Halk kattanással megoldotta az övét, hogy lefelé kalandozó kezem hamarabb elérje õt.
Nem álltam le ennyinél, ez kevés volt. Nem csupán jót akartam neki, izgatni akartam a végtelenségig… megnyaltam selymes nyakát és beletúrtam a hajába a tarkójánál, ahogy õ szereti, ahogy izgatja.
Kezem újra a hasára csúszott és megint birtokba vettem selymes testét, fel, egyre feljebb, a feszes, finom mellekre, s közben apró mágiával mindenhonnan elemeltem a ruhát a testérõl. Nem vetkõztettem le, mégis meztelennek érezte magát.
Sóhajtozott, fel-felnyögött, aprókat mozgott a testével, táncolt ujjaim alatt. Észbe kaptam, mit is csinálok… hát van jogom elvenni ezt a kincset, ha nem adhatok neki mást csak részleges közelséget és a tollas testemet? Megtehetem én ezt? Nem vagyok mindenható…
- Ne utálj meg, sajnálom- s máris elkezdtem kihúzni kezem a ruha alól, mentettem ami menthetõ.
- Baka… urusai…- imádom, ha japánul dorgál- megragadta kezem és lejjebb tolta- lassan és óvatosan hatoltam belé, és õ nem engedett el, mohón tolt magába s közben lágy de izgató táncba kezdett.
Hátravetette a fejét és úgy suttogott a fülembe:
- Akarlak…- s máris a kezem újra után nyúlt.
Elõbújt belõlem a démon, s egy cseppet megvadultam. Hátára tettem a tenyerem és elõre toltam. Két kezével a korlátra markolt és úgy szorította, hogy bõre kifehéredett, ahogy a vér kiszaladt a tenyerébõl. Míg az egyik kezem még mindig benne táncolt, másik kezemmel végigsimítottam a hátát, majd elõrehajoltam és hegyes nyelvemen végigfuttattam a gerince mentén. Lassan húztam ki az ujjam finom, forró nedves testébõl, és mögé térdeltem. Ekkor már lecsúszott a nadrágja, s a pólóját is leszorított álla tartotta.
Megpördült, s szemiben csillogott a vágy, zihált, mellkasa fel-lesüllyedt, résre nyitott szájával, apró bólintással, titkos jelekkel mohón követelte, hogy tegyek a kedvére. Nem bírtam ki felálltam, és megcsókoltam. Aztán újra végigsimítottam formás melleit, majd ismét elé térdeltem és csókolni, harapni, nyalni kezdtem a hasát. Egyre lejjebb haladtam, türelmetlenül faltam a centiket, hogy végre megérezzem az ízét, a nektárt, a mannát, ami éltetett. Elértem, s nem váratva õt, belefúrtam pelyhes arcomat a selymes combok közé. Kinyitottam a szám s csókolni kezdtem, nyalni, ízleltem, nem bírtam betelni vele, s õ hangosan nyögött s összegörnyedve tolt maga felé, hogy még mélyebben érje a nyelvem, még alaposabban csókoljak le minden nedvességet lágy bõrérõl…
- Édes vagy… - suttogtam, mikor felálltam és a szemébe néztem.
- Gyilkos vagy… - válaszolt és átölelt.
Rámosolyogtam és segítettem felvenni a ruháit. Elrendeztem rajta, megigazítottam szél borzolta haját, nem mulasztva el a tarkójának járó simogatást.
De ahogy a szárnyaimat elvontam testérõl, s megint mindkettõnket ért a hideg zivatar, újra a valóságban éreztem magam, s éreztem bántottam õt. Hisz tudtam, hogy önzõen magának akar, és én nem adhatom oda magam neki. Nem lehetek az övé, teljesen sosem lehetek senkié, hiszen egy vagyok a fajtámból, s másnak is szüksége van rám, különben meghal. Felelõsséggel tartozom érte is, s mindenkiért, aki az én segítségemet kérte. Nincs egyedül, másnak ugyan más kell, de kell belõlem valami, s így nem lehetek csak az öv, s ezzel megsebeztem.
Felugrottam a korlátra, melyet alig pár perce kéjtõl görcsölõ kézzel markolt, kiterjesztettem a szárnyaimat, s visszanéztem rá.
- Sajnálom…
- Semmi baj… tudok várni.
- Majd… kereslek.
Bólintott és én elrepültem.
Folyt. köv.
