Post by Miko on Jun 8, 2006 22:29:07 GMT 1
Hideg.
"Elvesztem."
"Mindennek vége már."
Hosszú haját meg-megmozgatta a metszõ hideg szél. Fáradt arcát régen elhagyta a mosoly, angyal-tekintete megkopott, sivárrá vált. Hátán fájdalmas izzás hirdette az elmúlt idõk dicsõségét.
"Rég volt."
"Nagyon rég."
Emlékében élt az egykor-fényes ház.
"Otthon."
"Haza?"
Lábra állt, (az üres utcák csak a léptek alig-visszhangjával fogadták,) pár lépés után újra összeesett.
"Elmúlt."
"Mindennek vége már."
Érezte a hideg követ, a közeli folyó habjait.
Érezte az elmúlás szelét.
Vérmocskos hullámok mosták a kövezetet.
"-Miért?"
Lassan szólt, a halódó hangok nem találtak éber fülekre.
"-Miért én?"
A kérdés választalan halt el az utcák falán.
Csak egy perc telt, vagy talán annyi sem.
Lassú léptek húzták nyomuk a kopár utcán. A mosolytalan arc új erõt kapott, a szem kinyílt, utoljára tán. Nem látott, csak foltokat, egy arc hajolt közel hozzá.
Lecsukta szemét, várt rá a kegyes halál.
"Régen látott arc."
Az ébenfekete kéz megragadta a halódó testet. Magához vonta. Kereste benne az életet.
Nem talált.
-Der Weg kann sich niemals ändern.
A vállára vette,( A pallos mellett elfért a test) elindult az utca mentén.
-So sollte es sein.
"Mert másképp nem lehetett."
Biztos léptei megölték a csendet, harsogtak a kihalt utcán.
Hazafelé tartott.
"Haza"
"Otthon?"
Ezek visszhangoztak fejében, hátán a teherrel, úton az egykor-fényes ház felé.
Gumiszalagként nyúltak a másodpercek percekké, napokká az órák, telt az út, lépésrõl lépésre fogyott.
Feltûnt a ház, korhadt ajtaján túl vetett ágy várt.
Levette válláról pehelyterhét, átadta az ágynak.
Lecsatolta pallosát, az ágy mellé támasztotta.
"Elmúlt"
"Vége."
"Mindennek vége."
Várt.
Nem tehetett mást.
Fél órán át õrizte a testet.
A szeme fókuszált, de nem az ágyat látta.
"A múlt..."
-A múlt emlék csupán.
Nem emlékezett, nem voltak emlékei. (Nem is lehettek.)
"Miért?"
A Lény felemelte a fejét, megragadta a pallost.
Kirántotta a tokjából, csendes mozdulattal az ágy mellé fektette.
"Miért."
Nem engedte el.
Várt.
Hang nélkül markolta a fegyvert, mikor az lángra kapott.
Szó nélkül tûrte, figyelte a pengét, ahogy enyészett.
Viselte a kínt, mikor a láng a markolathoz ért.
Végigvárta a lángokat, megvárta míg az utolsó is kialszik.
Iszonyúan nézett ki a keze, szó nélkül, mozdulat nélkül várta az eredményt.
"Eredmény?!"
"Minden hiába."
"Mindennek vége már."
Három nap telt el, három napig várt a Lény.
A Harmadik nap hajnalán, az ágyon fekvõ test megmozdult.
Felemelte fejét, arcán (a régen járt) öröm mosolya húzódott.
A tekintetében újra ott lobogott az örökké vidám tûz.
-Engelfrau. An deinen machtlosen leben, wurde mein seelenschwert verwendet. Sollst du ein Leben wertvoll der aufertragten schwierigkeiten führen.
A démon felkelt, a szoba sarkába vonult. Háttal a saroknak leült, nem mozdult többé.
Eltávozott belõle az élet.
Kis idõvel nem maradt más hátra, csak a fegyvertok.
A Másik nem tehetett semmit.
Egy Angyal sosem segíthet egy Démonon.
Vége.
Csak egy dal szólt.
"Miért?"
Nem tudta mivel, nem tudta hogyan, de hallotta.
Érezte.
Egyszerû hangok követték egymást.
Vékony volt a szó, számára nem hallható.
Csak érezte.
"Miért?"
Nem élt, (mert nem élhetett) mégis megérezte a dalt. Kinyitotta nem létezõ szemét, (a vakító sötétség falán túl) Megérzett valamit.
Egy dalt.
Közelebb lépett, azokkal a lábakkal, amik rég a nemlét seszínû káoszába süllyedtek.
Közelebb húzta magát oda, ahol a dalt sejtette.
Nem jutott oda.
Nem juthatott.
Nem élt.
Nem mozdúlt.
Nem hallott.
Egyszerûen, nem létezett.
Mégis csendült a dal, nyomtalan szórta tartalmát, a végtelen sötétség kopár mezején.
Sorsa ellen vonva magát,
részt követelt magának a lény,
részt az egészbõl, a sötét egész fragmentumát.
Lehetõséget.
Nem kapott.
Mégis, a dal mozdult.
Közelítve a Nem-lényhez, haladva, egyre közelebb jutva.
Várt a Nem-lény, (sorsa már lejegyzetett) tenni nem tudott mást. Hallotta a hangot, a vékony szózatot, ahogy egyre tisztábban sodorta felé a lét.
Mikoron közelért újra felnyitotta szemét.
"Miért?"
Látott, (bár nem tehette volna) piszkosszürke foltot, és a hangot, ahogy szólt a Dal.
Betûket szavakká olvadni, masszaként értelmedni, ismeretlen krikszkrakszok máglyarakásán elenyészni, és káosszá szelidülni.
A teremtés zsolzsomája volt ez.
Visszanyerte alakját, újra érezte kezeit, újra léphetett lábával, újra hallotta a hangot, látta hordozóját. Szürke foltot, ahogy árad felõle a dal.
Elhalt a hang, a Lény az énekes felé nyúlt. Magához húzta, az nem mozdult.
Várt.
Álltak volna, egymás mellett örökké, mégis a Lény hangja törte meg a csendet.
-Stimmenglocken ringen, seh'nsucht treibt mein Augen.
A másik nem szólt, (nem értette talán.)
Apró teste álomra szenderült a Lény karjai között.
"Nem hittem volna, hogy valaha tündért tartok karjaimba zárva."
Az idõ telt, (múlását nem volt mi mérje) a szürke parány kifehéredett, a Lény teste újra azzá vált amiben eddigi életét élte.
A Tündér kuncogni kezdett.
-Furcsa.
A lény nem válaszolt, a kijelentést sem értette.
-Nem hittem hogy valaha ilyen jót fogok aludni.
Mozgolódni kezdett, a Lény elengedte.
A tündér elrúgta magát a démontól, kitárta szárnyait, (bár nem volt rá szükség) lebegett a semmi közepén.
Vajszínû fehérsége sugárzott a mélyfekete sötétfény közepén.
"Öröm valakit látni erre!"
A tündér szólt, a Lény szavát nem vette, nem vehette. Intett a kezével, nem érti amit a másik mond.
A tündér csak mosolygott.
"Nem baj. Nem is fontos."
"Nem az a lényeg amit mondok."
Megfordult, lendületet véve a semmi közepén, teljes erõvel ugrott a Másiknak. A Lény összehúzta magát, nem értette mit akar a tündér.
Az ütközés puha volt, a Tündér, mint a szél, olyan gyorsan fészkelõdött, hogy kényelmes helyet találjon a Lény ölében.
A Másik nem tett semmit, nem értette miért.
"Miért döntött így, mikor lehetõsége volt ezer más."
-Azért.
A tündér hangja lágyan szólt, értette már szavát.
Mikor lenézett, a tündér nem volt vele már.
Pihent.
Többet sohasem kelt fel.
Csönd.
A mindent átható csönd szinte megfojtotta a lényt.
Lassú léptei nem vertek visszhangot a kopár utcákon.
Hófehér szárnyait maga elõtt tartva védte törékeny testét a metszõ széltõl.
"Miért."
Ez az egy szó zakatolt fejében szûntelen. Törékeny kezei között szorongatta az egyetlen emléket, amit megmaradt.
"Miért?"
Fél órás volt az út, ami a vértõl habzó folyómederig terelte.
Kiült a partra, és várt.
"Miért?"
"Miért tette?"
A válasz váratta magát, talán sohasem járta volna le útját, ha nincs az a tárgy. A pallos tokját, maga mellé fektette, a szárnyaiba burkolta magát, összegömbölyödött és várt.
"Talán..."
"Talán."
Két napon át áltatta magát, hogy van remény. Türelmesen várt, nem mozdult. Hitte, remélte, hogy a Másik visszatalál.
Idõ evett mindenen át, távolságot szelt vortexxé süllyedt homály, vérvörös szempár tért vissza onnan ahol csak a senki és semmi van.
Nem mozdult, amikor fodrot vert elõtte a levegõ, a nem létezõbõl emelkedett ki a Lény, ében testén forradások, szemében vörösfény õrület, gondolataiban félelemmel oltott entrópia csapongott világfelé.
Csukott szemén át látta, résre húzott szemén át érezte, nyitott szemén át fogta fel, azt a fehér gondolatot, ami elõtte kuporgott.
Lényhez nem méltó, Vadakkal vívott küzdelme nyomán tépett sebek gondolatával nyúlt le a táplálékért.
Durva, darócszõttes zsivány-mozdulattal kapott a nyaka felé, fehérfény marta vörösvért szivárgó kezét.
"Nem ellenkezik."
"Semit nem tesz."
"Nem védekezik."
Lassú, haláltusákon eddzõdött gondolatok törtek repedést a káosz sodorta tett- és gondolatcsírák burkán.
Késõn.
Csak a szemét látta.
Élet már nem volt benne.
Kihúnyt a kékfény lobogás.
Ismerte régrõl, azokat az arcokat az ember sohasem feledi. Emlékezett a napokra amit együtt töltöttek, azokra a harcokra, amit az életéért vívott.
Megtört.
Újra emlékezett.
Nem akarod hallani azt az üvöltést, ami akkor tört csendet.
Egy sor jel.
Feketevérrel vésett jel, az érzékenyek számára.
Jelkép.
Segélykiáltás, és fehér zászló.
Az idõ megállt.
A nap nem kelt és nem nyugvott, a hullámok nem csapták szennyüket a kövezetnek, a sors nem mozdult többé a városban.
Eltávozott a hang, ami visszhangra várt, eltávozott a fény, ami árnyékot keresett, a közel elvesztette a távolt, a jobb a balba futott bele, meghalt a fent és a lent.
"Elmúlt."
"Vége."
"Mindennek vége már."
Ahol a tér fakul, és az idõ színtelenedik, ott a bizonytalanság az úr.
Vagy valami más.
Angyalvér kúszott a pengetok felé, csend útján járatta a keletkezés fogaskerekeit, hangtalan vált a fegyvertokhoz méltó fegyverré.
Ébenfekete Pallossá, aminek a markolatán fehéranyag törés mutatta életútjának sorsát.
"Ahol a tér fakul, és az idõ színtelenedik, ott csak a bizonytalanság az úr."
Felemelte az életnélküli testet, karjai közt tartotta távol az értelem és a valóság maró paradoxonaitól, gondolatokkal õrizte a rendszert, amit nem értett, nem ismert, nem fogott fel, csak érzett.
Egyszer, valamikor régen.
-Wo der Dimension seinen formen verlasst, Zeit seinen wegen zertreibt, da kann der Unwarscheinlich den Wirklichkeit regeln.
Apró pont a távolban, fehér glóriával övezett, gondolat hajtotta életszekér, szárnyakon érkezõ hírhozó, lángoló pallossal hátán, gondolatokat és értelmet védõ pajzzsal jobbjában.
Valójában nem jött vagy ment, nem haladt, nem töltött idõt a mozgással.
Jelen volt.
Elõtte magaslott, szárnyaival tartva magát, arcán a felsõbb rendûek gõgjével, lenézésével.
-Miért keresel.
Válasznélkülivé vált a szó, széttárt opálfekete szárnyakkal mutatta az életnélküli lényt.
Maszkot tört a látvány, pókerarcon vésett egyértelmû érzést mutató jeleket.
-Légy átkozott Bestia!
Szótlan vette át a fehérlényt, angyal vitt angyalt tovább.
A világ így kerek, a történet itt véget ér.
