Post by Anaina on Apr 1, 2006 12:07:39 GMT 1
Ez az írás az Egyedül… egyedül együtt folytatása, vagyis inkább kifejtése. Ismeretségi körömből többen kérték, hogy folytassam, tegyem világosabbá a dolgokat, így most megteszem.
Figyelmeztetés: twincest, itt is inkább csak utalás, szereplők halála
Korhatár: szerintem nem több egy 12-esnél
Shai és Dai, így hívták őket. Soha nem mertem őket a nevükön szólítani, annyira egyértelmű volt a számomra, hogy ők egyek.
Barátommal vándoroltunk, új területeket fedeztünk fel, kerestük a helyünket a világban, amikor egy kis faluba értünk. Nagyon barátságosak voltak a falubeliek, szívesen fogadtak minket mind az öregek, mind a fiatalok, sőt a hajadonok is ágyaikban. Bár felhívta figyelmemet, hogy a falu ifjai készülődnek. Felhőtlenül éreztük magunkat azokban a napokban, de sajnos eljött az indulás ideje. A vének figyelmeztettek minket, hogy a Zöld folyó környékét kerüljük, mert nagyon veszélyes lények laknak arra.
Megköszöntünk mindent, és elindultunk. Mivel soha nem jártunk még arra, ezért kissé eltévedtünk, meg is szomjaztunk, mert már hosszú napokkal ezelőtt eljöttünk a faluból, és felelőtlenül feléltük tartalékainkat. Ezért örömmel töltötte meg szívünket mikor vízcsobogás hangja ütötte meg fülünket. Megszaporáztuk lépteinket, hogy minél hamarabb enyhíthessük szomjunkat, és a vízparton megpihenjünk. Ekkor pillantottam meg őket. Azt a két gyönyörű lényt, akiknél szebbet egész életemben nem volt szerencsém látni.
Meztelenül fürödtek, tán még szeretkeztek is, ezért csupaszon sétáltak ki a folyóból, megajándékozva engem szabad testük gyönyörű látványával, amivel nem tudtam betelni. Társam rám sem ismert az alatt a pár nap alatt, amit velük töltöttünk.
Aznap este a vacsoránál ismertük meg jobban egymást. Nevüket csak onnan tudtuk, ahogy egymást szólították, hisz be sem mutatkoztunk egymásnak, mint ahogy az szokás lenne.
A lány neve Shai volt, a fiúé Dai. Vacsora közben is egymást ölelték, és ahogy összeért az arcuk, szőke hajuk egybe olvadt. Szépségük még mindig elkápráztatott, szavaim a torkomra forrtak, de erőt vettem magamon, és kérdezősködni kezdtem.
Arra a kérdésemre, hogy ismerik-e azokat a lényeket, akiktől a falubeliek rettegnek, elárulták, hogy ők azok. Elmesélték nekem, hogy egy anyától, és egy időben születtek, tehát ikrek, és mivel a kis faluban ritka dolog volt az ikerszülés már eleve a gonosz gyermekeinek, démonoknak tartották őket. Még a saját anyjuk is megvetette őket, és egészen kiskorukban már csak magukra támaszkodhattak, ezért nagyon hamar önállóak, és harciasak lettek, hogy megvédhessék egymást az őket támadó falubeliektől. Ekkor mondták először, hogy ők egyedül vannak, egyedül együtt. Ez a néhány szó még most is, vén koromban, amikor a visszaemlékezéseimet írom, a fülemben csengenek, ahogy a hangjuk is.
Vágytam rájuk, mindkettőjükre, de lehet, hogy csak azt a mérhetetlen szeretetet kívántam, amit egymás iránt éreztek. Hiszen azt az érzést mi, egyszerű emberek, soha sem érthetjük meg. De talán én közel álltam hozzá, hogy felfogjam, megtapasztalhassam. Ha több időt tölthettem volna velük, talán bevezettek volna az érzések gyönyörűségébe, gondolataikba, lelkükbe.
Sohasem voltak ők gonoszak, vagy romlottak. Ha embert is kényszerültek ölni, azt nem kegyetlenségből tették, vagy azért, hogy önmagukat védjék. Egymást védték, Dai Shai-t, Shai pedig Dai-t. Megóvták volna a másikat, akár az életük árán is. És sajnos ennek a napja már vészesen közelgett, bár nem tudtunk róla. Talán én sejtettem, hiszen a fiatal világunk nem képes még egy akkora ajándékot elfogadni, amik ők voltak számunkra. Én hiszem azt, hogy az Ikreket, valamelyik isten küldte az embereknek, de azok, vagyis mi nem tudtuk mit is jelentenek ők.
Hatszor kelt Hold, amíg velük voltam. Az a hat nap egész életemet megváltoztatta.
De sajnos a hetedik napon harcosok törtek ránk. A közeli falu harcosai voltak, azok az ifjú férfiak, akiket készülődni láttunk. Rólam és társamról tudomást sem vették, hanem egyből az ikreket támadták.
Védték egymást, már-már kétségbeesetten, de mintha fel is adták volna, mintha tudták volna, hogy most az egyszer nem menekülhetnek, nem győzhetnek. Én és barátom nem tudtunk érdemi segítséget nyújtani nekik, hiszen mi krónikások, nem pedig harcosok voltunk. Engem meg is sebesített az egyik harcos a botjával, mikor útját próbáltam állni, tehát tétlenül kellett figyelnem azt, ahogy Dai testén először egy, aztán kettő, majd megszámolhatatlan nyílvessző hatolt át. Az első nyílvessző találatakor férfihoz nem méltóan sírni kezdtem, hiszen tudtam, hogy nincs többé esélye a két fiatalnak, és éreztem, hogy bűn, istenek elleni bűn őket megölni.
Az első nyíltól Dai még meg se tántorodott, viszont Shai testén úrrá lett a fájdalom. Mikor a lány összeesett a fájdalomtól testvére még jobban felbőszült, és sebével nem törődve, lekaszabolta néhány támadóját. Ekkor az erdőből nyílzápor lövellt ki, mind Dai-t célozva. A fiú üveges tekintettel rogyott térdre a saját vérével áztatott füvön. Ekkor Shai odalépett hozzá, elfektette fivérét, és egyben szerelmét egy fa alá, és mellkasára hajtotta fejét. Számomra ismeretlen nyelven suttogtak egymásnak valamit, majd először Dai lelke hagyta el ezt a kegyetlen világot, és utána Shai követte őt, az édes boldogságba. Mikor a lány is örökre lehunyta szemét, az ég elsötétedett, pedig még csak dél felé járhatott az idő. Mindketten aranyszínnel kezdtek ragyogni, és lassan testeik körvonalai elhalványultak, csak az aranyszín köd látszott, ami a sötét ég felé kezdett kúszni. A köd lassan felért az égbolt egy üres helyére, ami mintha csak nekik lett volna tartogatva, és ott csillagokká vált. Aztán egy szempillantás alatt kivilágosodott, én pedig neki estem gyilkosaiknak. Vádoltam őket, hiszen olyan dolgot tettek, aminek nem lett volna szabad megtörténnie. Mivel rájuk támadtam, elhurcoltak minket, és fogságba ejtettek bennünket.
Egy újholdat is láttunk, míg náluk raboskodtunk, mikor engem a vének elé rángattak. Kiderült, hogy az a hajadon, akivel együtt háltam a faluban tartózkodásunk idején, gyermekemet hordja szíve alatt. Így asszonyom is lett, amire még nem vágytam. Szabadon engedtek mindkettőnket, a lánnyal megtartottuk kézfogónkat a falu szokásai szerint, és újdonsült asszonyommal, és társammal útnak indultunk saját népünk felé.
Lassan elérkezett a szülés napja, és ikergyermekeim lettek. Asszonyom saját kezével vetett véget életének mikor meglátta a szőke kisfiúnkat és kislányunkat. Rajtam hihetetlen boldogság lett úrrá, és aznap éjjeli álmomban egy égi tünemény szólt hozzám. Azt mondta nekem, hogy nagy ajándékot bíz rám, amivel óvatosan bánjak, és csak annyit kér, adjam meg gyermekeimnek azt a szeretetet, amit Shai és Dai nem kapott meg senkitől, csak egymástól.
Azóta megöregedtem, a szemem előtt nőttek fel gyermekeim, házasodtak meg, lettek nekik is gyermekeik, és azoknak is gyermekei. Három generáció nőtt fel az utódaimból, mind szőkék, és mindenhol egy fiú és egy lány.
Persze tudom, hogy ők nem Shai és Dai, de legalább az emlékük él bennük, hiszen minden utódomnak elmeséltem az ő történetüket, hogy vigyék tovább a változó, új világba.
Valahányszor az éjszakai égre nézek, mindig az ikrekre gondolok. Ilyenkor csillagaik még erősebben rám ragyognak, mintha mosolyognának.
Leteszem már a pennát, nyugovóra térek. Az sem baj, ha utoljára, mert bízom benne, hogy találkozok még velük.
Figyelmeztetés: twincest, itt is inkább csak utalás, szereplők halála
Korhatár: szerintem nem több egy 12-esnél
Ikrek
Shai és Dai, így hívták őket. Soha nem mertem őket a nevükön szólítani, annyira egyértelmű volt a számomra, hogy ők egyek.
Barátommal vándoroltunk, új területeket fedeztünk fel, kerestük a helyünket a világban, amikor egy kis faluba értünk. Nagyon barátságosak voltak a falubeliek, szívesen fogadtak minket mind az öregek, mind a fiatalok, sőt a hajadonok is ágyaikban. Bár felhívta figyelmemet, hogy a falu ifjai készülődnek. Felhőtlenül éreztük magunkat azokban a napokban, de sajnos eljött az indulás ideje. A vének figyelmeztettek minket, hogy a Zöld folyó környékét kerüljük, mert nagyon veszélyes lények laknak arra.
Megköszöntünk mindent, és elindultunk. Mivel soha nem jártunk még arra, ezért kissé eltévedtünk, meg is szomjaztunk, mert már hosszú napokkal ezelőtt eljöttünk a faluból, és felelőtlenül feléltük tartalékainkat. Ezért örömmel töltötte meg szívünket mikor vízcsobogás hangja ütötte meg fülünket. Megszaporáztuk lépteinket, hogy minél hamarabb enyhíthessük szomjunkat, és a vízparton megpihenjünk. Ekkor pillantottam meg őket. Azt a két gyönyörű lényt, akiknél szebbet egész életemben nem volt szerencsém látni.
Meztelenül fürödtek, tán még szeretkeztek is, ezért csupaszon sétáltak ki a folyóból, megajándékozva engem szabad testük gyönyörű látványával, amivel nem tudtam betelni. Társam rám sem ismert az alatt a pár nap alatt, amit velük töltöttünk.
Aznap este a vacsoránál ismertük meg jobban egymást. Nevüket csak onnan tudtuk, ahogy egymást szólították, hisz be sem mutatkoztunk egymásnak, mint ahogy az szokás lenne.
A lány neve Shai volt, a fiúé Dai. Vacsora közben is egymást ölelték, és ahogy összeért az arcuk, szőke hajuk egybe olvadt. Szépségük még mindig elkápráztatott, szavaim a torkomra forrtak, de erőt vettem magamon, és kérdezősködni kezdtem.
Arra a kérdésemre, hogy ismerik-e azokat a lényeket, akiktől a falubeliek rettegnek, elárulták, hogy ők azok. Elmesélték nekem, hogy egy anyától, és egy időben születtek, tehát ikrek, és mivel a kis faluban ritka dolog volt az ikerszülés már eleve a gonosz gyermekeinek, démonoknak tartották őket. Még a saját anyjuk is megvetette őket, és egészen kiskorukban már csak magukra támaszkodhattak, ezért nagyon hamar önállóak, és harciasak lettek, hogy megvédhessék egymást az őket támadó falubeliektől. Ekkor mondták először, hogy ők egyedül vannak, egyedül együtt. Ez a néhány szó még most is, vén koromban, amikor a visszaemlékezéseimet írom, a fülemben csengenek, ahogy a hangjuk is.
Vágytam rájuk, mindkettőjükre, de lehet, hogy csak azt a mérhetetlen szeretetet kívántam, amit egymás iránt éreztek. Hiszen azt az érzést mi, egyszerű emberek, soha sem érthetjük meg. De talán én közel álltam hozzá, hogy felfogjam, megtapasztalhassam. Ha több időt tölthettem volna velük, talán bevezettek volna az érzések gyönyörűségébe, gondolataikba, lelkükbe.
Sohasem voltak ők gonoszak, vagy romlottak. Ha embert is kényszerültek ölni, azt nem kegyetlenségből tették, vagy azért, hogy önmagukat védjék. Egymást védték, Dai Shai-t, Shai pedig Dai-t. Megóvták volna a másikat, akár az életük árán is. És sajnos ennek a napja már vészesen közelgett, bár nem tudtunk róla. Talán én sejtettem, hiszen a fiatal világunk nem képes még egy akkora ajándékot elfogadni, amik ők voltak számunkra. Én hiszem azt, hogy az Ikreket, valamelyik isten küldte az embereknek, de azok, vagyis mi nem tudtuk mit is jelentenek ők.
Hatszor kelt Hold, amíg velük voltam. Az a hat nap egész életemet megváltoztatta.
De sajnos a hetedik napon harcosok törtek ránk. A közeli falu harcosai voltak, azok az ifjú férfiak, akiket készülődni láttunk. Rólam és társamról tudomást sem vették, hanem egyből az ikreket támadták.
Védték egymást, már-már kétségbeesetten, de mintha fel is adták volna, mintha tudták volna, hogy most az egyszer nem menekülhetnek, nem győzhetnek. Én és barátom nem tudtunk érdemi segítséget nyújtani nekik, hiszen mi krónikások, nem pedig harcosok voltunk. Engem meg is sebesített az egyik harcos a botjával, mikor útját próbáltam állni, tehát tétlenül kellett figyelnem azt, ahogy Dai testén először egy, aztán kettő, majd megszámolhatatlan nyílvessző hatolt át. Az első nyílvessző találatakor férfihoz nem méltóan sírni kezdtem, hiszen tudtam, hogy nincs többé esélye a két fiatalnak, és éreztem, hogy bűn, istenek elleni bűn őket megölni.
Az első nyíltól Dai még meg se tántorodott, viszont Shai testén úrrá lett a fájdalom. Mikor a lány összeesett a fájdalomtól testvére még jobban felbőszült, és sebével nem törődve, lekaszabolta néhány támadóját. Ekkor az erdőből nyílzápor lövellt ki, mind Dai-t célozva. A fiú üveges tekintettel rogyott térdre a saját vérével áztatott füvön. Ekkor Shai odalépett hozzá, elfektette fivérét, és egyben szerelmét egy fa alá, és mellkasára hajtotta fejét. Számomra ismeretlen nyelven suttogtak egymásnak valamit, majd először Dai lelke hagyta el ezt a kegyetlen világot, és utána Shai követte őt, az édes boldogságba. Mikor a lány is örökre lehunyta szemét, az ég elsötétedett, pedig még csak dél felé járhatott az idő. Mindketten aranyszínnel kezdtek ragyogni, és lassan testeik körvonalai elhalványultak, csak az aranyszín köd látszott, ami a sötét ég felé kezdett kúszni. A köd lassan felért az égbolt egy üres helyére, ami mintha csak nekik lett volna tartogatva, és ott csillagokká vált. Aztán egy szempillantás alatt kivilágosodott, én pedig neki estem gyilkosaiknak. Vádoltam őket, hiszen olyan dolgot tettek, aminek nem lett volna szabad megtörténnie. Mivel rájuk támadtam, elhurcoltak minket, és fogságba ejtettek bennünket.
Egy újholdat is láttunk, míg náluk raboskodtunk, mikor engem a vének elé rángattak. Kiderült, hogy az a hajadon, akivel együtt háltam a faluban tartózkodásunk idején, gyermekemet hordja szíve alatt. Így asszonyom is lett, amire még nem vágytam. Szabadon engedtek mindkettőnket, a lánnyal megtartottuk kézfogónkat a falu szokásai szerint, és újdonsült asszonyommal, és társammal útnak indultunk saját népünk felé.
Lassan elérkezett a szülés napja, és ikergyermekeim lettek. Asszonyom saját kezével vetett véget életének mikor meglátta a szőke kisfiúnkat és kislányunkat. Rajtam hihetetlen boldogság lett úrrá, és aznap éjjeli álmomban egy égi tünemény szólt hozzám. Azt mondta nekem, hogy nagy ajándékot bíz rám, amivel óvatosan bánjak, és csak annyit kér, adjam meg gyermekeimnek azt a szeretetet, amit Shai és Dai nem kapott meg senkitől, csak egymástól.
Azóta megöregedtem, a szemem előtt nőttek fel gyermekeim, házasodtak meg, lettek nekik is gyermekeik, és azoknak is gyermekei. Három generáció nőtt fel az utódaimból, mind szőkék, és mindenhol egy fiú és egy lány.
Persze tudom, hogy ők nem Shai és Dai, de legalább az emlékük él bennük, hiszen minden utódomnak elmeséltem az ő történetüket, hogy vigyék tovább a változó, új világba.
Valahányszor az éjszakai égre nézek, mindig az ikrekre gondolok. Ilyenkor csillagaik még erősebben rám ragyognak, mintha mosolyognának.
Leteszem már a pennát, nyugovóra térek. Az sem baj, ha utoljára, mert bízom benne, hogy találkozok még velük.
vége
