Post by neophryte on Jan 30, 2006 19:06:09 GMT 1
tizennyolc plusz. Szöveg, én írtam. Sajt.
MODERÁTOROK! SZABAD PRÉDA tessék nyugodtan törölni, bár eamennyien erre járnak... nem hiszem hogy valaki el is olvassa.
WARNING! Iq kell hozzá, egy 14 éves megértette.
"Góg és magóg fia vagyok én..."
Amikor felkel egy gondolatszülte lény, felemeli a hangját saját léte ellen, fegyvert fog az õt megszülõ világ ellen, akkor teszi azt ami nemessé teszi a pórias gondolatok között.
"Gondolatok táncán eddzõdött izmok sarkannak, TetteK szülnek halálhangot, végtelen szavú táncjáték mutat emberolvasztó világfényt, hangtalan szavú jajkiáltás von szótalan sarokvasat koporsó-fegyverek gúlarakásán, embertelen, világfény porlasztó, halálváró emberek táncán."
Zsolzsomák és liturgikus imák hangzavarában csengõ forintok dala, útvesztõben aranyló gombolyag izzó fonala. Vágyak tengerében hánykódó gondolatok,
"... a víz az úr."
útvesztõ labirünthoszában marasztaló ölelések kevély tánca,
-AZ ROTHASZT MEG MINDEN TETTET ÉS GONDOLATOT.
Mantra-könnyezõ gondolatok végnásza húzta ki a lelket "abból" a mélységbõl.
Ott állt, újraélte a harcmezõ minden súlyát, a világtánc gondolatáradatát, azt az emberposhasztó halálszagot ami minden könyökmozdulatával szedte a sorstalan világ áldozott adó-áldozatát, harcmezõk ka(s)szásaként tomboló viharzálogát.
Ott ált a thermopûloszi csata sírkövének zálogán, Párisz mellé lépett a hadigályán, Romulusz oldalán vívott anyaföldet valami késõbbi nagynak, barbárok oldalán emelt bálványt a világfény oltárán, Egyiptom sírkamráiban festett falat, eufrátesz vizében mosta le az irokéz indiánok ajándéksebét, szamurájkarddal állt ki francia lovagi tornán, németeket tett vallon-gyilkossá.
Ott állt egy gládiusz sebével testén, embertelen vadvilág bürokráciája elõtt, megszûnt korházak zug-klinikáján, sámán-adta füvel kezében.
"Szinesztézia."
Olyan vallom-tánc egy vadvilág szemében, ami félfém testeket taszított világtalan szenvedés tengervizébe.
Emberként állt, és démon szavával fogta fel angyal-szónak tündér-gondolatát.
Tündér oldalán botorkált a világvonató gondolatok félhomály-játékában.
"És ami megeshetett, az meg is történt."
Ez az egyetlen gondolat törte magát, hogy azt a biológiai egységet, amit droganyagok ezrei szaggattak, újra egész valamiként helyezze a valóság vetült-pont-világába.
"Egy gondolat."
A tudat hogy élni érdemes.
"Valahogy így."
A fehér szempár tett látogatást, benyomást, elevenített hûlthelyû nyomot, nyugalomszigetként vonzódó, démonok zilálta egységet állított karonötlött valóságba.
-MARADJ ÉLETBEN.
Sivítás, halálhírrel rikító szellem hangján szóló világkürt, tomboló nyugalom zálogának mély temetõje hallatott fényeket, gondolatsorok végtermékére döfött tényeket sütött mentális pokoltüzön, rángó izmú valóságként sarkantotta életre a nemlét küszöbén billegõ lelket.
"A fehér szempár és valami, ami nem fehér."
Erotikum ugrott elõ, bozótharcos fürgeségével vésett egyszerû, rozoga de színes indokot, embervont gondolatok táncán szelidült mozdulatot az
ÉLET
oltárán.
"Testrészek."
"Egy kéz. Két láb. Három szempár."
Három.
Törött gondolat mozdult, késért nyúlt, világgá formálódott a homálytánc retinán lecsapódó képe. A boszorkány-szuka torkán állt meg a penge.
-Engedd el.
-Ha elengedem, meghal.
Szenvtelen szavak. Igazmondás. Hi(he)tetlen teljesítmény.
-Engedd el.
-Ha elengedem, meghalok.
Szenvtelen igazság. Sorsot kisért a tény, három dõlt mindent, világot, gondolatrendszert, tetteket és azt, ami egy "olyan" nõt megtart.
-Engedd el.
Õ állt mellette.
Ölelés.
Egy apró, tündérfinom mozdulat, a halál tájékán játszó gondolat félénk-szavú indokolata, tett-formát kapva, bomló szirmú virág szépérzékeny szépségeként sodorva el az indulatot. Egy léha mozdulat a gondolatok körforgásában, és a feketelény már a késen tartotta a szemét.
"Tündérként, bárki meghal, vele hal."
-Emberként, ha tündér hal, gondolatvilág omlik, a feketevilág végtájékán.
Õsi rigmus, terjedt mint a bubópestis, hír volt régen, legenda manapság a holnap legstabilabb ténye.
íbr> Sakktábla az élet, egyszerû szabályokkal.
Mint a tûzkígyó a világfény emlékének nyomán, sikló-finom mozdulatok helyezték szembe "azzal" a világgal, azzal ami szemeket mutat.
-A nevét.
-Nincs neki.
Ez valahogy már nem volt hihetõ. Amikor megmozdult, a finom pszeudo-mozdulatok rezgései uralkodók vérérõl szónokoltak. Udvarnokok mozdultak a tettek mezején, bal kézfejének lejtése utasított világhiú emberhadakat, fegyverkezeket tiszteletre, gondolatokat meghunyászkodásra, intõ szavú kijelentéseket visszalépésre.
"Nemes volt."
-Neve volt.
-Már nincs neki.
"Õ lenne a nevenincs kisasszony."
Mesélnek róla mert megérdemli.
Tettei tették naggyá nevét, nem fordítva. Õ állt a fény oltáránál fekete ruhában, õ tette magát a sugárzó tisztaság jelképévé egy olyan káosz korában, amikor a fény egy régen ismeretlen fogalom volt. Õ állt a démonok hordái elé, amikor keletpart kapujánál követet küldtek, õ adta ép elméjét zálogul, önkezûleg szaggatva tolmáccsá valóságának gondolatait. Ott állt a démonkirály haláltáncának szélfogójaként, ott sereglett a világfény perzselõ tüzének árnyékadójaként.
Nem ember volt, nem démon volt, nem tündér volt, nem szeráf volt, nem angyal volt, nem boszorkány volt.
Semmi volt, és jelképpé lett.
Ezernyi gondolat kapott róla mintát.
"Én téptem gerincét, én húztam szabad levegõre hasán át belét, én vettem vérét, én szabdaltam arcát, leltem kedvem kihûlõ tetemében."
Újra félrefordult a magányfény, a fekete világmesgye közepén, szürkült mozdulatú, pengeéles igazságok csaptak fel olyan mélyrõl, ahol ember, gondolt gondolateszme és érzés nyomokban sem volt.
Újra ott állt a félig szaggatott tetem elõtt, újra kezében villant a feketefém szike, ahogy darabot kívánt magának a húsából, ahogy rágta, és embertelen gondolatokkal lelte kedvét élettelen testén.
Õ ásta a gödröt amibe a megfõzõtt tetemet borította, õ öntötte le olajjal, hogy a tûz tovább gonoszítsa a rákvörös bõrtetem skarlát vérrel szennyezett maradékát.
Õ temette, szögezett fejfát, tûzte fegyverét zálogul, õ kacagott átokszót sírja felett, elvágva világ forgásától lelkét és szellemét.
"Ez nem fair. EZ NEM FAIR."
-Te halott vagy! Halott!
Megremegett kezében a fegyver, ez a penge vájta ki szemét annak a némbernek, akit a megmaradtak tiszteltek, ez szabdalta combját, míg járni nem tudott tõle.
-TE HALOTT VAGY! MEGHALTÁL!
Szenvtelen(,) fehérré olvadt izzás maradt a Nevenincs kisasszony szemében, esélyt lesett, gondolatsíkokat terelgetett, oltott gyûlölettel táplálta azt a feneketlen káoszt amibõl az imént rántotta ki a feketepengéSt.
Még egy ölelés.
Egy apró mozdulattal rántotta ki a mocsokhullámok emlékébõl.
Fél pillanat tündérgyors cikázása mozdította egyensúlyba kibillent lélekingáját, gyöngyház ragyogás törölt el minden árnyékot és rossz karmát, égetõen kúszva elõ a szürke lelkébõl, pokolkínnal ajándékozva érzeteit, stigmaként viselt koszosfény lélekcsökevényét rengetve, olyan mély gyûlölet ellen mozdítva, hogy a fájdalomhozta eszmélettávolodás megváltás volt számára.
Láncoltgondolat döntötte meg a mocskos boszorkányszuka életét, taglózó ütés nemléte kényszerítette az egyetlen fekete, anyagtalan világ nem-talaján térdre.
Gondolatain erõt vett a sorstalan magány, a fél-érzet, és félérzés. Fehérgondolat állt vele szemben, szomorkás-vidám fehérarany szempár tükörpárjában látta viszont saját magát.
Összehúzott szárnyakal, didergõ hómezõ fehérségében állt.
Õ is emlékezett, egyedüllétének magányfûtötte óráira. Oszlopvégtelenhez láncolt valóságra, tûztengerként maró savas fagyra, kígyóméregként bénító hidegre, és az egyetlen/egyes gondolatra ami sorsfonálon tartotta az élõk sorában.
Arra, aki eljött érte.
Akkor.
Ott.
Az az emberroncs feküdt elõtte. Összegörnyedve, agónia hullámain vergõdve, tajtékozó vérvalóság gondolatain táncolva.
MODERÁTOROK! SZABAD PRÉDA tessék nyugodtan törölni, bár eamennyien erre járnak... nem hiszem hogy valaki el is olvassa.
WARNING! Iq kell hozzá, egy 14 éves megértette.
"Góg és magóg fia vagyok én..."
Amikor felkel egy gondolatszülte lény, felemeli a hangját saját léte ellen, fegyvert fog az õt megszülõ világ ellen, akkor teszi azt ami nemessé teszi a pórias gondolatok között.
"Gondolatok táncán eddzõdött izmok sarkannak, TetteK szülnek halálhangot, végtelen szavú táncjáték mutat emberolvasztó világfényt, hangtalan szavú jajkiáltás von szótalan sarokvasat koporsó-fegyverek gúlarakásán, embertelen, világfény porlasztó, halálváró emberek táncán."
Zsolzsomák és liturgikus imák hangzavarában csengõ forintok dala, útvesztõben aranyló gombolyag izzó fonala. Vágyak tengerében hánykódó gondolatok,
"... a víz az úr."
útvesztõ labirünthoszában marasztaló ölelések kevély tánca,
-AZ ROTHASZT MEG MINDEN TETTET ÉS GONDOLATOT.
Mantra-könnyezõ gondolatok végnásza húzta ki a lelket "abból" a mélységbõl.
Ott állt, újraélte a harcmezõ minden súlyát, a világtánc gondolatáradatát, azt az emberposhasztó halálszagot ami minden könyökmozdulatával szedte a sorstalan világ áldozott adó-áldozatát, harcmezõk ka(s)szásaként tomboló viharzálogát.
Ott ált a thermopûloszi csata sírkövének zálogán, Párisz mellé lépett a hadigályán, Romulusz oldalán vívott anyaföldet valami késõbbi nagynak, barbárok oldalán emelt bálványt a világfény oltárán, Egyiptom sírkamráiban festett falat, eufrátesz vizében mosta le az irokéz indiánok ajándéksebét, szamurájkarddal állt ki francia lovagi tornán, németeket tett vallon-gyilkossá.
Ott állt egy gládiusz sebével testén, embertelen vadvilág bürokráciája elõtt, megszûnt korházak zug-klinikáján, sámán-adta füvel kezében.
"Szinesztézia."
Olyan vallom-tánc egy vadvilág szemében, ami félfém testeket taszított világtalan szenvedés tengervizébe.
Emberként állt, és démon szavával fogta fel angyal-szónak tündér-gondolatát.
Tündér oldalán botorkált a világvonató gondolatok félhomály-játékában.
"És ami megeshetett, az meg is történt."
Ez az egyetlen gondolat törte magát, hogy azt a biológiai egységet, amit droganyagok ezrei szaggattak, újra egész valamiként helyezze a valóság vetült-pont-világába.
"Egy gondolat."
A tudat hogy élni érdemes.
"Valahogy így."
A fehér szempár tett látogatást, benyomást, elevenített hûlthelyû nyomot, nyugalomszigetként vonzódó, démonok zilálta egységet állított karonötlött valóságba.
-MARADJ ÉLETBEN.
Sivítás, halálhírrel rikító szellem hangján szóló világkürt, tomboló nyugalom zálogának mély temetõje hallatott fényeket, gondolatsorok végtermékére döfött tényeket sütött mentális pokoltüzön, rángó izmú valóságként sarkantotta életre a nemlét küszöbén billegõ lelket.
"A fehér szempár és valami, ami nem fehér."
Erotikum ugrott elõ, bozótharcos fürgeségével vésett egyszerû, rozoga de színes indokot, embervont gondolatok táncán szelidült mozdulatot az
ÉLET
oltárán.
"Testrészek."
"Egy kéz. Két láb. Három szempár."
Három.
Törött gondolat mozdult, késért nyúlt, világgá formálódott a homálytánc retinán lecsapódó képe. A boszorkány-szuka torkán állt meg a penge.
-Engedd el.
-Ha elengedem, meghal.
Szenvtelen szavak. Igazmondás. Hi(he)tetlen teljesítmény.
-Engedd el.
-Ha elengedem, meghalok.
Szenvtelen igazság. Sorsot kisért a tény, három dõlt mindent, világot, gondolatrendszert, tetteket és azt, ami egy "olyan" nõt megtart.
-Engedd el.
Õ állt mellette.
Ölelés.
Egy apró, tündérfinom mozdulat, a halál tájékán játszó gondolat félénk-szavú indokolata, tett-formát kapva, bomló szirmú virág szépérzékeny szépségeként sodorva el az indulatot. Egy léha mozdulat a gondolatok körforgásában, és a feketelény már a késen tartotta a szemét.
"Tündérként, bárki meghal, vele hal."
-Emberként, ha tündér hal, gondolatvilág omlik, a feketevilág végtájékán.
Õsi rigmus, terjedt mint a bubópestis, hír volt régen, legenda manapság a holnap legstabilabb ténye.
íbr> Sakktábla az élet, egyszerû szabályokkal.
Mint a tûzkígyó a világfény emlékének nyomán, sikló-finom mozdulatok helyezték szembe "azzal" a világgal, azzal ami szemeket mutat.
-A nevét.
-Nincs neki.
Ez valahogy már nem volt hihetõ. Amikor megmozdult, a finom pszeudo-mozdulatok rezgései uralkodók vérérõl szónokoltak. Udvarnokok mozdultak a tettek mezején, bal kézfejének lejtése utasított világhiú emberhadakat, fegyverkezeket tiszteletre, gondolatokat meghunyászkodásra, intõ szavú kijelentéseket visszalépésre.
"Nemes volt."
-Neve volt.
-Már nincs neki.
"Õ lenne a nevenincs kisasszony."
Mesélnek róla mert megérdemli.
Tettei tették naggyá nevét, nem fordítva. Õ állt a fény oltáránál fekete ruhában, õ tette magát a sugárzó tisztaság jelképévé egy olyan káosz korában, amikor a fény egy régen ismeretlen fogalom volt. Õ állt a démonok hordái elé, amikor keletpart kapujánál követet küldtek, õ adta ép elméjét zálogul, önkezûleg szaggatva tolmáccsá valóságának gondolatait. Ott állt a démonkirály haláltáncának szélfogójaként, ott sereglett a világfény perzselõ tüzének árnyékadójaként.
Nem ember volt, nem démon volt, nem tündér volt, nem szeráf volt, nem angyal volt, nem boszorkány volt.
Semmi volt, és jelképpé lett.
Ezernyi gondolat kapott róla mintát.
"Én téptem gerincét, én húztam szabad levegõre hasán át belét, én vettem vérét, én szabdaltam arcát, leltem kedvem kihûlõ tetemében."
Újra félrefordult a magányfény, a fekete világmesgye közepén, szürkült mozdulatú, pengeéles igazságok csaptak fel olyan mélyrõl, ahol ember, gondolt gondolateszme és érzés nyomokban sem volt.
Újra ott állt a félig szaggatott tetem elõtt, újra kezében villant a feketefém szike, ahogy darabot kívánt magának a húsából, ahogy rágta, és embertelen gondolatokkal lelte kedvét élettelen testén.
Õ ásta a gödröt amibe a megfõzõtt tetemet borította, õ öntötte le olajjal, hogy a tûz tovább gonoszítsa a rákvörös bõrtetem skarlát vérrel szennyezett maradékát.
Õ temette, szögezett fejfát, tûzte fegyverét zálogul, õ kacagott átokszót sírja felett, elvágva világ forgásától lelkét és szellemét.
"Ez nem fair. EZ NEM FAIR."
-Te halott vagy! Halott!
Megremegett kezében a fegyver, ez a penge vájta ki szemét annak a némbernek, akit a megmaradtak tiszteltek, ez szabdalta combját, míg járni nem tudott tõle.
-TE HALOTT VAGY! MEGHALTÁL!
Szenvtelen(,) fehérré olvadt izzás maradt a Nevenincs kisasszony szemében, esélyt lesett, gondolatsíkokat terelgetett, oltott gyûlölettel táplálta azt a feneketlen káoszt amibõl az imént rántotta ki a feketepengéSt.
Még egy ölelés.
Egy apró mozdulattal rántotta ki a mocsokhullámok emlékébõl.
Fél pillanat tündérgyors cikázása mozdította egyensúlyba kibillent lélekingáját, gyöngyház ragyogás törölt el minden árnyékot és rossz karmát, égetõen kúszva elõ a szürke lelkébõl, pokolkínnal ajándékozva érzeteit, stigmaként viselt koszosfény lélekcsökevényét rengetve, olyan mély gyûlölet ellen mozdítva, hogy a fájdalomhozta eszmélettávolodás megváltás volt számára.
Láncoltgondolat döntötte meg a mocskos boszorkányszuka életét, taglózó ütés nemléte kényszerítette az egyetlen fekete, anyagtalan világ nem-talaján térdre.
Gondolatain erõt vett a sorstalan magány, a fél-érzet, és félérzés. Fehérgondolat állt vele szemben, szomorkás-vidám fehérarany szempár tükörpárjában látta viszont saját magát.
Összehúzott szárnyakal, didergõ hómezõ fehérségében állt.
Õ is emlékezett, egyedüllétének magányfûtötte óráira. Oszlopvégtelenhez láncolt valóságra, tûztengerként maró savas fagyra, kígyóméregként bénító hidegre, és az egyetlen/egyes gondolatra ami sorsfonálon tartotta az élõk sorában.
Arra, aki eljött érte.
Akkor.
Ott.
Az az emberroncs feküdt elõtte. Összegörnyedve, agónia hullámain vergõdve, tajtékozó vérvalóság gondolatain táncolva.
