Post by kamu on Jan 29, 2006 20:24:48 GMT 1
Cím: Szép álmokat, örökké!
Jogok: kivétel nélkül kamu tulajdona – kamu1111@freemail.hu –
Hajsza
Göndör sötétbarna hajú, kék szemû nõ ült a fekete furgon volánjánál. Bõrkesztyûbe bújtatott kezével idegesen dobolt a kormánykeréken. Idõrõl-idõre karórájára pillantott, s onnan az út túloldalán magasodó Bank épületére. Késnek. Gyûlölködve kapta el tekintetét. Inkább a pár méterre álló lámpaoszlop apró fénykörét nézte. Egy éjjeli lepke zúgott el az oszlop mellett.
Felharsant a riasztó. Mire a hang irányába kapta a fejét, a négy férfi már a furgon hátuljába rámolta a zsákmányt. Egy perc sem telt el, már indultak is.
Két rendõrautó követte õket. Elszántak voltak, csakhogy a nõ sem tegnap szerezte meg jogosítványát. Egy éles kanyarral befordult jobbra. Az egyik rendõri egység egy tûzcsapnak ütközött, a másik, hogy kikerülje az elsõt, felszaladt a járdára, s onnan egy kirakatig meg sem állt. A furgon utasai dõltek a nevetéstõl.
- Szép volt Sandra! – hallatszott valahonnan a hátsó ülésrõl.
- Ne örülj, míg nem értünk menedékbe! – felelte kimérten a nõ.
Pár perc múlva hangos szirénázás hangja ütötte át a város csöndjét. Legalább tíz egység üldözte õket.
A furgon a kikötõ felé vette az irányt. Egy hosszú útszakaszon kell épségben elhaladniuk, amit nem védenek a toronymagas irodaházak.
Tüzet nyitottak rájuk. Sandra egy ügyes rántással a szalagkorláton kívülre sodort két egységet. A harmadik nekicsapódott a furgonnak. Az egy pillanatra irányíthatatlanná vált, súrolta a külsõ korlátot, mely mellett mély szakadék tátongott.
Egy éles kanyar következett. Sandra kezei alatt a furgon könnyedén vette az akadályt, ám a rendõrautó, amely az imént nekikment, nem. Ismét nekicsapódott a furgonnak, de most oldalról.
„Az ember nem is gondolná, hogy ezek a szalagkorlátok milyen gyengék…” – gondolta Sandra, mikor az autó gurulni kezdett lefelé a lejtõn.
Mintha egy másvilágba csöppent volna. Az agya túl lassú volt ahhoz, hogy ilyen sok eseményt egyben feldolgozzon, így csak töredékeket értett meg. Az autó pörög. Több milliárdnyi pénz száll a széllel. A társai üvöltöznek. Õ kirepül a kocsiból. Látja, ahogy Bill is kiesik. Bill… „Szép volt Sandra!”
Minden tagja fáj. Vér. Vér van a ruháján. És Bill… halott. Az autó felrobban…
Kés alatt
- Magához tért!
- Áh, Sandra! Üdvözlöm újra köztünk! – szólt szelíden az orvos.
Zavartan körbenézett. Nem értett semmit. Az elõbb még egy lejtõn feküdt és nézte a lángoló autót, most meg egy kórházi ágyon fekszik, zöld csempék között egy teremben, ahol gyógyszerszag terjeng. Tekintete az orvos beesett arcára tévedt. Nem ismerte.
- Ki maga? – nyögte elfúló hangon. Alig volt ereje beszélni. A nõvérek összenéztek.
- Sandra, nem ismeri meg a Doktor úrt? – kérdezte az egyik. Õ intett, hogy nem.
- Visszaesett, Doktor úr – súgta egy másik ápoló.
- Sandra, mióta van itt? – kérdezte az orvos, a már ismert szelíd hangján.
- A baleset óta… - minden erejét latba vetve préselte ki magából ezeket a szavakat.
- Baleset? Nem. Nem történ semmilyen baleset, Sandra – válaszolt a doktor. – Komplikációk voltak, de baleset nem.
A nõ értetlenül meredt rá. Végül az orvos elrendelte, hogy a következõ huszonnégy órában senki se zavarja a beteget.
Halk zörejre ébredt. Megint a kórteremben volt, s a zaj oka az ajtó elõtt elhaladó ügyetlen nõvér, aki egy tálcányi orvosságot ejtett el a folyosón. Legalábbis erre lehetett következtetni a hangokból.
- Kétbalkezes… - suttogta valaki az ágya mellõl. Odakapta a fejét és egy idegen férfit látott.
- Maga egy ápoló? – kérdezte félszegen. A férfi rápillantott. Furcsa, csalódott képet vágott. Sandra nem értette.
- Sandra – szólt mézesmázosan. – Hát felébredt? Hogy érzi magát?
- Köszönöm, egész jól ahhoz képest, hogy nem tudom, mi folyik itt – felelte gorombábban, mint szerette volna.
- Remek – a férfi szája körül hideg mosoly bujkált. – Egyébként nem vagyok ápoló. De mondja csak, mi az, amit nem ért?
- Hogy mi folyik itt? – vágta rá halkan a nõ.
- Pontosan, mi az, ami érdekli? – puhatolódzott a férfi.
- Hogy miért vagyok itt? Hogy miért hiszik azt, hogy nem történt baleset? – kérdezte csendesen. – Én tisztán emlékszem rá.
- Hát innen fúj a szél! – mosolygott a férfi, de Sandra észrevette, hogy a szeme ugyan olyan rideg maradt. – Kedvesem, ön hallucinált. A baleset csak a képzelete szüleménye, ezért emlékszik rá oly tisztán. Ám ez a valóság.
- Hogy érti ezt? Hogy hallucináltam? Az lehetetlen, mi másért kerültem volna ide, ha nem baleset miatt? – heveskedett.
- Esetleg egy egyszerû rutin mûtét miatt, ami, sajnálatos módon, komplikációkhoz vezetett, s ön majdnem meghalt – a szavakon az élvezet hullámai törtek át, bármennyire is próbálta leplezni õket a férfi. Sandra értetlenül bámulta õt, s közben egyre inkább úrrá lett rajta a félelem.
- Ki maga? – ismételte. Gyanakodva méregette. A férfi elmosolyodott.
- Na látja, ez egy érdekes kérdés. Fogalmazzunk úgy, hogy ha tegnap nem tér magához, ma az én páciensem lenne – szólt negédesen. Sandra szemében a félelem egyre nagyobb szikrája gyúlt.
- Látom, sejti már – suttogta halkan. – Én vagyok a boncmester. És nem szokásom megválni a betegeimtõl!
A férfi hirtelen elõkapott a köpenye alól egy bonckést. Sandra felvisított.
- Hiába sikongatsz, úgy sem hallja senki! – ordította a férfi, s közben a nõ torkának szegezte a pengét. Sandra arcát könnyek szelték át. Nem mert tovább sikítani. A férfi nevetett.
- Na, mi az utolsó kívánságod, Sandra? Én a helyedben azt kívánnám, bár meg sem születtem volna! – ordította, majd beteges hahotába kezdett egyre közelebb és közelebb nyomva a kést a nõ torkához. Sandra könyörgött. – Szép álmokat, Sandra, örökké!
Örökké
Valaki pofozgatta az arcát. Egyre erõsebben érezte. Felriadt. Talán sikított is közben, nem tudja pontosan. Elõször megijedt, mert vaksötétség vette körül, de aztán meglátta Mike-ot, s megnyugodott.
- Hála Istennek! – motyogta és magához rántotta, hogy megölelje. – Hála Istennek, hála Istennek…
- Azt hittem te is itt hagysz – suttogta Mike a vállának.
- Hogy érted ezt? – tolta el magától a férfit.
- A többiek benn égtek – mutatott a még mindig lángoló roncs felé. Sandra lenézett a mélybe, a tüzet figyelte.
Vajon most tényleg hallucinál? Képzelné az egészet? De hát ez igazi! Mike-ot is megérintette! De a boncmester is megérintette õt! Érezte a torkánál a pengét!
Megrázta magát.
- Mike, mennünk kell! A zsaruk bármelyik percben ideérhetnek! – mondta ellentmondást nem tûrõ hangon. A fiú sóhajtott.
- Igazad van. Megint igazad van, mint mindig – elmosolyodott. Sandra viszonozta, majd együtt elindultak a lejtõn a kikötõ felé. A távolban szirénák harsantak fel, rendõröké, mentõké és tûzoltóké egyaránt.
.:;Vége;:.
Jogok: kivétel nélkül kamu tulajdona – kamu1111@freemail.hu –
Hajsza
Göndör sötétbarna hajú, kék szemû nõ ült a fekete furgon volánjánál. Bõrkesztyûbe bújtatott kezével idegesen dobolt a kormánykeréken. Idõrõl-idõre karórájára pillantott, s onnan az út túloldalán magasodó Bank épületére. Késnek. Gyûlölködve kapta el tekintetét. Inkább a pár méterre álló lámpaoszlop apró fénykörét nézte. Egy éjjeli lepke zúgott el az oszlop mellett.
Felharsant a riasztó. Mire a hang irányába kapta a fejét, a négy férfi már a furgon hátuljába rámolta a zsákmányt. Egy perc sem telt el, már indultak is.
Két rendõrautó követte õket. Elszántak voltak, csakhogy a nõ sem tegnap szerezte meg jogosítványát. Egy éles kanyarral befordult jobbra. Az egyik rendõri egység egy tûzcsapnak ütközött, a másik, hogy kikerülje az elsõt, felszaladt a járdára, s onnan egy kirakatig meg sem állt. A furgon utasai dõltek a nevetéstõl.
- Szép volt Sandra! – hallatszott valahonnan a hátsó ülésrõl.
- Ne örülj, míg nem értünk menedékbe! – felelte kimérten a nõ.
Pár perc múlva hangos szirénázás hangja ütötte át a város csöndjét. Legalább tíz egység üldözte õket.
A furgon a kikötõ felé vette az irányt. Egy hosszú útszakaszon kell épségben elhaladniuk, amit nem védenek a toronymagas irodaházak.
Tüzet nyitottak rájuk. Sandra egy ügyes rántással a szalagkorláton kívülre sodort két egységet. A harmadik nekicsapódott a furgonnak. Az egy pillanatra irányíthatatlanná vált, súrolta a külsõ korlátot, mely mellett mély szakadék tátongott.
Egy éles kanyar következett. Sandra kezei alatt a furgon könnyedén vette az akadályt, ám a rendõrautó, amely az imént nekikment, nem. Ismét nekicsapódott a furgonnak, de most oldalról.
„Az ember nem is gondolná, hogy ezek a szalagkorlátok milyen gyengék…” – gondolta Sandra, mikor az autó gurulni kezdett lefelé a lejtõn.
Mintha egy másvilágba csöppent volna. Az agya túl lassú volt ahhoz, hogy ilyen sok eseményt egyben feldolgozzon, így csak töredékeket értett meg. Az autó pörög. Több milliárdnyi pénz száll a széllel. A társai üvöltöznek. Õ kirepül a kocsiból. Látja, ahogy Bill is kiesik. Bill… „Szép volt Sandra!”
Minden tagja fáj. Vér. Vér van a ruháján. És Bill… halott. Az autó felrobban…
Kés alatt
- Magához tért!
- Áh, Sandra! Üdvözlöm újra köztünk! – szólt szelíden az orvos.
Zavartan körbenézett. Nem értett semmit. Az elõbb még egy lejtõn feküdt és nézte a lángoló autót, most meg egy kórházi ágyon fekszik, zöld csempék között egy teremben, ahol gyógyszerszag terjeng. Tekintete az orvos beesett arcára tévedt. Nem ismerte.
- Ki maga? – nyögte elfúló hangon. Alig volt ereje beszélni. A nõvérek összenéztek.
- Sandra, nem ismeri meg a Doktor úrt? – kérdezte az egyik. Õ intett, hogy nem.
- Visszaesett, Doktor úr – súgta egy másik ápoló.
- Sandra, mióta van itt? – kérdezte az orvos, a már ismert szelíd hangján.
- A baleset óta… - minden erejét latba vetve préselte ki magából ezeket a szavakat.
- Baleset? Nem. Nem történ semmilyen baleset, Sandra – válaszolt a doktor. – Komplikációk voltak, de baleset nem.
A nõ értetlenül meredt rá. Végül az orvos elrendelte, hogy a következõ huszonnégy órában senki se zavarja a beteget.
Halk zörejre ébredt. Megint a kórteremben volt, s a zaj oka az ajtó elõtt elhaladó ügyetlen nõvér, aki egy tálcányi orvosságot ejtett el a folyosón. Legalábbis erre lehetett következtetni a hangokból.
- Kétbalkezes… - suttogta valaki az ágya mellõl. Odakapta a fejét és egy idegen férfit látott.
- Maga egy ápoló? – kérdezte félszegen. A férfi rápillantott. Furcsa, csalódott képet vágott. Sandra nem értette.
- Sandra – szólt mézesmázosan. – Hát felébredt? Hogy érzi magát?
- Köszönöm, egész jól ahhoz képest, hogy nem tudom, mi folyik itt – felelte gorombábban, mint szerette volna.
- Remek – a férfi szája körül hideg mosoly bujkált. – Egyébként nem vagyok ápoló. De mondja csak, mi az, amit nem ért?
- Hogy mi folyik itt? – vágta rá halkan a nõ.
- Pontosan, mi az, ami érdekli? – puhatolódzott a férfi.
- Hogy miért vagyok itt? Hogy miért hiszik azt, hogy nem történt baleset? – kérdezte csendesen. – Én tisztán emlékszem rá.
- Hát innen fúj a szél! – mosolygott a férfi, de Sandra észrevette, hogy a szeme ugyan olyan rideg maradt. – Kedvesem, ön hallucinált. A baleset csak a képzelete szüleménye, ezért emlékszik rá oly tisztán. Ám ez a valóság.
- Hogy érti ezt? Hogy hallucináltam? Az lehetetlen, mi másért kerültem volna ide, ha nem baleset miatt? – heveskedett.
- Esetleg egy egyszerû rutin mûtét miatt, ami, sajnálatos módon, komplikációkhoz vezetett, s ön majdnem meghalt – a szavakon az élvezet hullámai törtek át, bármennyire is próbálta leplezni õket a férfi. Sandra értetlenül bámulta õt, s közben egyre inkább úrrá lett rajta a félelem.
- Ki maga? – ismételte. Gyanakodva méregette. A férfi elmosolyodott.
- Na látja, ez egy érdekes kérdés. Fogalmazzunk úgy, hogy ha tegnap nem tér magához, ma az én páciensem lenne – szólt negédesen. Sandra szemében a félelem egyre nagyobb szikrája gyúlt.
- Látom, sejti már – suttogta halkan. – Én vagyok a boncmester. És nem szokásom megválni a betegeimtõl!
A férfi hirtelen elõkapott a köpenye alól egy bonckést. Sandra felvisított.
- Hiába sikongatsz, úgy sem hallja senki! – ordította a férfi, s közben a nõ torkának szegezte a pengét. Sandra arcát könnyek szelték át. Nem mert tovább sikítani. A férfi nevetett.
- Na, mi az utolsó kívánságod, Sandra? Én a helyedben azt kívánnám, bár meg sem születtem volna! – ordította, majd beteges hahotába kezdett egyre közelebb és közelebb nyomva a kést a nõ torkához. Sandra könyörgött. – Szép álmokat, Sandra, örökké!
Örökké
Valaki pofozgatta az arcát. Egyre erõsebben érezte. Felriadt. Talán sikított is közben, nem tudja pontosan. Elõször megijedt, mert vaksötétség vette körül, de aztán meglátta Mike-ot, s megnyugodott.
- Hála Istennek! – motyogta és magához rántotta, hogy megölelje. – Hála Istennek, hála Istennek…
- Azt hittem te is itt hagysz – suttogta Mike a vállának.
- Hogy érted ezt? – tolta el magától a férfit.
- A többiek benn égtek – mutatott a még mindig lángoló roncs felé. Sandra lenézett a mélybe, a tüzet figyelte.
Vajon most tényleg hallucinál? Képzelné az egészet? De hát ez igazi! Mike-ot is megérintette! De a boncmester is megérintette õt! Érezte a torkánál a pengét!
Megrázta magát.
- Mike, mennünk kell! A zsaruk bármelyik percben ideérhetnek! – mondta ellentmondást nem tûrõ hangon. A fiú sóhajtott.
- Igazad van. Megint igazad van, mint mindig – elmosolyodott. Sandra viszonozta, majd együtt elindultak a lejtõn a kikötõ felé. A távolban szirénák harsantak fel, rendõröké, mentõké és tûzoltóké egyaránt.
.:;Vége;:.
örülök, hogy tetszik, de melyik része zavaros, vagy ezt vegyem bóknak? 
