Post by Emily on Jan 19, 2006 20:41:38 GMT 1
CÍM: Oroszlánszemek
ÍRTA: Emily ('06)
KORHATÁR: G
FANDOM: Harry Potter
KARAKTEREK: Perselus Piton, Lily Evans Potter
KATEGÓRIA: csak egy kis filózgatás
"Nem, nem Te voltál életem szerelme
De mégis hiányzol"
Ákos: Girl in the Café
Perselus sosem tudta elfelejteni azt a régi júniusi délutánt. Nem igazán emlékezett már arra a tanévre, hisz oly rég volt, több mint húsz éve már. Azonban az a verőfényes nyári délután örökre az emlékezetébe vésődött.
Átváltoztatástan órájuk volt a griffendélesekkel. Évfolyamtársainak jó része veszetten izgett-mozgott és türelmetlenül várta a nap végét. Az ő esze sem volt teljesen a helyén, a meleg mindenkit megbolondított egy kicsit. Még a máskor rendezett külsejű, büszke aranyvérű diákok nyakkendői is egykedvűen, kioldva lógtak gazdáik izzadt nyakában. Higginson professzor azonban hajthatatlan volt. Mintha nem fogott volna semmi azon a boszorkán; csak mondta, mondta és mondta az anyagot, s rosszalló pillantásokat küldött mindazok felé, akik ebben csak a legcsekélyebb mértékben is akadályozni próbálták. Nevezetesen Potter és Black felé, akik a köztük lévő fél teremnyi távolság ellenére sem bírtak elszakadni a másiktól, s percenként röptették egymásnak ostoba kis leveleiket. Perselus elhúzta a száját. Felfoghatatlan volt számára, hogyan lehet két tizenhét éves, saját állításuk szerint 'érett férfi' ennyire gyerekes.
- Mr. Potter! Mr. Black! - csattant fel Miss Higginson. - Kérem higgyék el, mikor azt mondom, legszívesebben én sem lennék most itt ebben a ragyogó időben, ám tisztában vagyok a kötelességeimmel. Hálás lennék érte, ha Önök is megértenék, mennyire zavaró, amit művelnek. Tíz pont a griffendéltől. Folytathatjuk az órát?
Perselus vékony ajkai elégedett kis mosolyra húzódtak. Végre kedvező fordulatot vett ez a számára egyébként nem túl sikeres nap. Ekkor - maga sem tudta, miért - a griffendélesek oldala felé fordította a fejét, s tekintete nyomban összetalálkozott egy ragyogó smaragdzöld szempárral.
Gyorsan elkapta a fejét és megpróbált elrejtőzni hosszú, sötét hajtincsei mögött, ám az intenzív pillantás elől nem menekülhetett. Az óra hátralevő részében végigkísérte a furcsa, tarkóbizsergető érzés.
Egy órával később már egyedül ücsörgött a kastély tövében. Fejét a hűs kőfalnak döntötte, s karjait felhúzott térdein pihentetve bámulta a Tiltott Rengeteg ősi fáinak lusta ringatózását a lágy szélben. Átfutott rajta minden, ami aznap történt és az is, ami valószínűleg holnap történni fog. Házifeladatok, Potter és az aranycsapat... Perselus néha úgy érezte, nem éri meg itt lennie. Lelki szemei előtt újra felderengett az a brilliáns szempár. Zöld és mandulavágású, ravasz, mint egy macskáé. Hogy lehet, hogy mégis egy igazi oroszlánhoz tartozik?
Puha lépések a fűben. Perselus felsóhajtott. Ugye nem őt keresi valaki? És ha igen, ugye nem valami buggyant griffendéles? Lustán, tétován nyitotta ki a szemeit, ám az elé táruló látvány rögtön felrázta késő délutáni kókadtságából.
A smaragdszín szemek ismét őt figyelték, s gazdájuk arca ismét olyan hűvös és elgondolkodó volt, mint egy órája a teremben.
- Leülhetek? - kérdezte Lily Evans, majd válaszra sem várva lehuppant a mardekáros fiú mellé, szoknyáját hanyagul az ölébe gyűrve és lábait maga alá húzva.
Perselus kissé késve, döbbenten bólintott, bár maga sem értette, miért. Fejében ezernyi vészharang csilingelt, s igen ritka volt, hogy ne hallgasson rájuk. Most viszont csak nézni tudta a kedélyesen mellette ücsörgő ellenséget, az alabástrom arcot és vörös hajzuhatagot, mely szabadon omlott alá a lány keskeny vállaira.
- Olyan nyugodt itt minden, nem igaz? - kérdezte Lily távolba révedő tekintettel. - Néha mindenkinek kell egy kis magány, nem igaz?
- Mit akarsz tőlem, Evans? - bökte ki Perselus összevont szemöldökkel. Nem tetszett ez neki, ez a hirtelen barátság és mégis... azok az igéző szemek....
- Én? Tőled? Semmit a világon. Csak ezt akartam visszaadni. Tegnap a bájitaltan teremben hagytad.
A lány előhúzott egy vaskos könyvet a táskájából, majd oda sem nézve átnyújtotta a fiúnak. A mardekáros bizalmatlanul nézte a kötetet, majd felismerve a borítót, sebesen kikapta Lily kezéből. Érezte, ahogy sápadt arcai lángolni kezdenek a szégyentől ás megaláztatástól.
- Beleolvastál, nem igaz?
A lány némán bólintott.
- És megmutattad az idióta lovagodnak meg a kis barátainak!
- Nem mutattam meg senkinek - felelte Lily, jobb kezében egy fűszálat pödörgetve. - Sajnálom, de muszáj volt belenéznem, nem volt név a borítón. Tiszteletben tartom a titkaidat, bár azt javaslom, ne hurcolászd őket magaddal. James vagy Sirius is ugyanígy megtalálhatta volna.
Ezzel a lány felállt, kezébe vette táskáját és leporolgatta szoknyáját. Perselus döbbenten meredt rá.
- Ne feledd Perselus, nem állsz hadban az egész világgal.
A griffendéles intett és elsétált. A fiú hosszan nézett utána.
Végsősoron Lily Evans nem volt több számára, mint egy évfolyamtárs. Nem voltak se barátok, se ellenségek, se szerelmesek és ezen se a napló-incidens, se a nő halála nem változtatott. De így, sok-sok évvel később Perselusban néha még mindig felrémlett az oroszlánsörény alatt rejlő brilliáns zöld szempár és a nyugodt, meleg hangon kimondott szavak, melyek ha barátságot nem is, némi nemű megértést nyújtottak számára. Ez is több volt, mint amit valaha várt volna.
ÍRTA: Emily ('06)
KORHATÁR: G
FANDOM: Harry Potter
KARAKTEREK: Perselus Piton, Lily Evans Potter
KATEGÓRIA: csak egy kis filózgatás
"Nem, nem Te voltál életem szerelme
De mégis hiányzol"
Ákos: Girl in the Café
Perselus sosem tudta elfelejteni azt a régi júniusi délutánt. Nem igazán emlékezett már arra a tanévre, hisz oly rég volt, több mint húsz éve már. Azonban az a verőfényes nyári délután örökre az emlékezetébe vésődött.
Átváltoztatástan órájuk volt a griffendélesekkel. Évfolyamtársainak jó része veszetten izgett-mozgott és türelmetlenül várta a nap végét. Az ő esze sem volt teljesen a helyén, a meleg mindenkit megbolondított egy kicsit. Még a máskor rendezett külsejű, büszke aranyvérű diákok nyakkendői is egykedvűen, kioldva lógtak gazdáik izzadt nyakában. Higginson professzor azonban hajthatatlan volt. Mintha nem fogott volna semmi azon a boszorkán; csak mondta, mondta és mondta az anyagot, s rosszalló pillantásokat küldött mindazok felé, akik ebben csak a legcsekélyebb mértékben is akadályozni próbálták. Nevezetesen Potter és Black felé, akik a köztük lévő fél teremnyi távolság ellenére sem bírtak elszakadni a másiktól, s percenként röptették egymásnak ostoba kis leveleiket. Perselus elhúzta a száját. Felfoghatatlan volt számára, hogyan lehet két tizenhét éves, saját állításuk szerint 'érett férfi' ennyire gyerekes.
- Mr. Potter! Mr. Black! - csattant fel Miss Higginson. - Kérem higgyék el, mikor azt mondom, legszívesebben én sem lennék most itt ebben a ragyogó időben, ám tisztában vagyok a kötelességeimmel. Hálás lennék érte, ha Önök is megértenék, mennyire zavaró, amit művelnek. Tíz pont a griffendéltől. Folytathatjuk az órát?
Perselus vékony ajkai elégedett kis mosolyra húzódtak. Végre kedvező fordulatot vett ez a számára egyébként nem túl sikeres nap. Ekkor - maga sem tudta, miért - a griffendélesek oldala felé fordította a fejét, s tekintete nyomban összetalálkozott egy ragyogó smaragdzöld szempárral.
Gyorsan elkapta a fejét és megpróbált elrejtőzni hosszú, sötét hajtincsei mögött, ám az intenzív pillantás elől nem menekülhetett. Az óra hátralevő részében végigkísérte a furcsa, tarkóbizsergető érzés.
Egy órával később már egyedül ücsörgött a kastély tövében. Fejét a hűs kőfalnak döntötte, s karjait felhúzott térdein pihentetve bámulta a Tiltott Rengeteg ősi fáinak lusta ringatózását a lágy szélben. Átfutott rajta minden, ami aznap történt és az is, ami valószínűleg holnap történni fog. Házifeladatok, Potter és az aranycsapat... Perselus néha úgy érezte, nem éri meg itt lennie. Lelki szemei előtt újra felderengett az a brilliáns szempár. Zöld és mandulavágású, ravasz, mint egy macskáé. Hogy lehet, hogy mégis egy igazi oroszlánhoz tartozik?
Puha lépések a fűben. Perselus felsóhajtott. Ugye nem őt keresi valaki? És ha igen, ugye nem valami buggyant griffendéles? Lustán, tétován nyitotta ki a szemeit, ám az elé táruló látvány rögtön felrázta késő délutáni kókadtságából.
A smaragdszín szemek ismét őt figyelték, s gazdájuk arca ismét olyan hűvös és elgondolkodó volt, mint egy órája a teremben.
- Leülhetek? - kérdezte Lily Evans, majd válaszra sem várva lehuppant a mardekáros fiú mellé, szoknyáját hanyagul az ölébe gyűrve és lábait maga alá húzva.
Perselus kissé késve, döbbenten bólintott, bár maga sem értette, miért. Fejében ezernyi vészharang csilingelt, s igen ritka volt, hogy ne hallgasson rájuk. Most viszont csak nézni tudta a kedélyesen mellette ücsörgő ellenséget, az alabástrom arcot és vörös hajzuhatagot, mely szabadon omlott alá a lány keskeny vállaira.
- Olyan nyugodt itt minden, nem igaz? - kérdezte Lily távolba révedő tekintettel. - Néha mindenkinek kell egy kis magány, nem igaz?
- Mit akarsz tőlem, Evans? - bökte ki Perselus összevont szemöldökkel. Nem tetszett ez neki, ez a hirtelen barátság és mégis... azok az igéző szemek....
- Én? Tőled? Semmit a világon. Csak ezt akartam visszaadni. Tegnap a bájitaltan teremben hagytad.
A lány előhúzott egy vaskos könyvet a táskájából, majd oda sem nézve átnyújtotta a fiúnak. A mardekáros bizalmatlanul nézte a kötetet, majd felismerve a borítót, sebesen kikapta Lily kezéből. Érezte, ahogy sápadt arcai lángolni kezdenek a szégyentől ás megaláztatástól.
- Beleolvastál, nem igaz?
A lány némán bólintott.
- És megmutattad az idióta lovagodnak meg a kis barátainak!
- Nem mutattam meg senkinek - felelte Lily, jobb kezében egy fűszálat pödörgetve. - Sajnálom, de muszáj volt belenéznem, nem volt név a borítón. Tiszteletben tartom a titkaidat, bár azt javaslom, ne hurcolászd őket magaddal. James vagy Sirius is ugyanígy megtalálhatta volna.
Ezzel a lány felállt, kezébe vette táskáját és leporolgatta szoknyáját. Perselus döbbenten meredt rá.
- Ne feledd Perselus, nem állsz hadban az egész világgal.
A griffendéles intett és elsétált. A fiú hosszan nézett utána.
Végsősoron Lily Evans nem volt több számára, mint egy évfolyamtárs. Nem voltak se barátok, se ellenségek, se szerelmesek és ezen se a napló-incidens, se a nő halála nem változtatott. De így, sok-sok évvel később Perselusban néha még mindig felrémlett az oroszlánsörény alatt rejlő brilliáns zöld szempár és a nyugodt, meleg hangon kimondott szavak, melyek ha barátságot nem is, némi nemű megértést nyújtottak számára. Ez is több volt, mint amit valaha várt volna.
- Vége -
