Post by kamu on Dec 25, 2005 11:05:32 GMT 1
Cím: Törött szárnyú angyal
Jogok: kivétel nélkül kamu tulajdona - kamu1111@freemail.hu -
A világ – ha volt ilyen – sötét homályba veszett. Évrõl évre, mint valami megmásíthatatlan katasztrófa. Elõször csak halk döngések, majd erõsebb rázkódás és löketek jelezték közeledtét. Aztán a közelben morajlott valami. Majd fénysugár vakította el. Szorították, lökdösték, lóbálták, néha még dobálták is. Elviselhetetlenül fájt; s a tetejébe még dobhártyaszaggató lárma töltötte be az egész térséget. Minden évben elájult a kíntól. S pár óra múlva, mikor magához tért, eltûnt minden.
Úgy érezte a semmiben lebeg. Lebeg, mert tudta jól, hogy repülni nem tud – szárnyai rég eltörtek. Olyan átható sötétség vette körül, hogy azt hitte megvakult. A hangok is elhaltak rég. Megpróbált megfordulni, s fájdalom nyilallt a háta közepébe. Mikor hátranézett, egy megcsillanó aranyfonalat látott, mely a hátából, két szárnya közül nõtt ki. Most jött rá: õ nem lebeg, hanem fel van függesztve. Halk neszezés ütötte meg a fülét. Valami hatalmas lény mozgott a homályban. Alig hallható kattanás hallatszott, majd ezernyi fény gyúlt ki egyszerre, s õ ijedten kapta szeme elé kezét.
Ujjai közül kilesve szemügyre vette a színes fényeket. Azok kitépték õt a sötétség homályából. Leeresztette kezét, és maga alá tekintett. Azt hitte mélységes-mély árnyékvilágot lát majd, de csalódnia kellett. Egy hatalmas, fényes gömb lógott alatta. Fölötte vastag, ezüst boa tekergett. Jobbra-balra kapta tekintetét, s borzadva nézte ezt a sejtelmes világot. A fénykör szélén félelmetes és hatalmas kísértetarcok vicsorogtak rá. Szemük démonian fénylett üregeikben.
Alig ocsúdott fel, egy hatalmas kéz nyúlt felé. Kétségbeesetten próbált arrébb hintázni, de nem sikerült. Végül megkönnyebbülten sóhajtott fel, mikor a kis marok a mellette lévõ fényes papíros tárgyat kapta el. Húzta-tépte a kéz, de zsákmánya utolsó erejével is kapaszkodott a tüskés ághoz, amin függött. De kapaszkodás ide vagy oda, az óriás kar erõsebb volt, s kegyetlenül leszakította. A következõ percben halálos sikoly törte meg a csendet, melyet gyilkos roppanás, és elégedett csámcsogás zaja követett.
Éjfél felé a térség ismét elnémult, de nem nyugodott meg. Valahol mögötte egy kis csengõ sírdogált halkan. Tõle jobbra döbbenten reszketett egy gyertyaláng. Az ezüst boa fénye bánatot tükrözött. Õ maga szomorúan csóválta fejét.
Tudta, hogy ez lesz. Hiszen mindig is így volt. Minden évben meghal valaki. Minden évben rengeteget gyilkolnak meg. És nincs mit tenni. Senki sem menekülhet sorsától, legyen az élet vagy halál. Õ sem bújhat el elõle – szárnyai töröttek. Egyszer régen megpróbált megmenteni egy kedves angyallányt az óriás kéztõl, s ezzel fizetett érte. A törékeny testet elõtte roppantották össze, s az csilingelve hullott a sötét semmibe.
Éppen eltûnõdött, hogy vajon mikor jön el az õ ideje, mikor puha puffanással ott termett elõtte egy veszettül világító zöld szempár. Az ezernyi színû fény rávetült a szörnyeteg csíkos szõrére. Rövid farka ide-oda járt. A gyertyaláng ijedten hunyt ki a váratlan szélrohamtól. Füstje tébolyult lassúsággal, kecsesen szállt a magasba, hogy áthatolva a sötétség leplén, egy új, szebb világba érkezzen.
A rémállat szemébe nézett, s meglátta benne az ígéretet. Az ígéretet, hogy évtizedek óta tartó szenvedése tetõfokára hág, majd elhamvad. Megremegett. S a szörny, mintha csak erre várt volna, hirtelen lecsapott. Erõs mancsával elszakította a hátából kinövõ aranyfonalat, s õ a gömböcskére zuhant. Az fáradt sóhajjal ripityára tört, s õ újabb zuhanás után üvegcserepei közé esett. A szörnyállat karmos mancsa ismét támadott, s õ messzire repült a sejtelmes fényektõl, bele a feneketlen homályba. Valamibe beverte a fejét és elvesztette az eszméletét.
Mikor magához tért, határtalan boldogság töltötte el. A sötétség semmivé foszlott, s õt a nap sugarai melengették. Minden vakítóan fehér volt. Friss szellõ szárnyalt körülötte. Aztán beléhasított a fájdalom. Lenézett a lábára, de az nem volt többé. Mellkasán gyilkos vágások éktelenkedtek, melyekbõl a kiszivárgott vörös festék kék kabátkájára száradt.
A világ – ha létezett ilyen – lassan, ismét homályba veszett. Örökre.
_-:Vége:-_
Jogok: kivétel nélkül kamu tulajdona - kamu1111@freemail.hu -
A világ – ha volt ilyen – sötét homályba veszett. Évrõl évre, mint valami megmásíthatatlan katasztrófa. Elõször csak halk döngések, majd erõsebb rázkódás és löketek jelezték közeledtét. Aztán a közelben morajlott valami. Majd fénysugár vakította el. Szorították, lökdösték, lóbálták, néha még dobálták is. Elviselhetetlenül fájt; s a tetejébe még dobhártyaszaggató lárma töltötte be az egész térséget. Minden évben elájult a kíntól. S pár óra múlva, mikor magához tért, eltûnt minden.
Úgy érezte a semmiben lebeg. Lebeg, mert tudta jól, hogy repülni nem tud – szárnyai rég eltörtek. Olyan átható sötétség vette körül, hogy azt hitte megvakult. A hangok is elhaltak rég. Megpróbált megfordulni, s fájdalom nyilallt a háta közepébe. Mikor hátranézett, egy megcsillanó aranyfonalat látott, mely a hátából, két szárnya közül nõtt ki. Most jött rá: õ nem lebeg, hanem fel van függesztve. Halk neszezés ütötte meg a fülét. Valami hatalmas lény mozgott a homályban. Alig hallható kattanás hallatszott, majd ezernyi fény gyúlt ki egyszerre, s õ ijedten kapta szeme elé kezét.
Ujjai közül kilesve szemügyre vette a színes fényeket. Azok kitépték õt a sötétség homályából. Leeresztette kezét, és maga alá tekintett. Azt hitte mélységes-mély árnyékvilágot lát majd, de csalódnia kellett. Egy hatalmas, fényes gömb lógott alatta. Fölötte vastag, ezüst boa tekergett. Jobbra-balra kapta tekintetét, s borzadva nézte ezt a sejtelmes világot. A fénykör szélén félelmetes és hatalmas kísértetarcok vicsorogtak rá. Szemük démonian fénylett üregeikben.
Alig ocsúdott fel, egy hatalmas kéz nyúlt felé. Kétségbeesetten próbált arrébb hintázni, de nem sikerült. Végül megkönnyebbülten sóhajtott fel, mikor a kis marok a mellette lévõ fényes papíros tárgyat kapta el. Húzta-tépte a kéz, de zsákmánya utolsó erejével is kapaszkodott a tüskés ághoz, amin függött. De kapaszkodás ide vagy oda, az óriás kar erõsebb volt, s kegyetlenül leszakította. A következõ percben halálos sikoly törte meg a csendet, melyet gyilkos roppanás, és elégedett csámcsogás zaja követett.
Éjfél felé a térség ismét elnémult, de nem nyugodott meg. Valahol mögötte egy kis csengõ sírdogált halkan. Tõle jobbra döbbenten reszketett egy gyertyaláng. Az ezüst boa fénye bánatot tükrözött. Õ maga szomorúan csóválta fejét.
Tudta, hogy ez lesz. Hiszen mindig is így volt. Minden évben meghal valaki. Minden évben rengeteget gyilkolnak meg. És nincs mit tenni. Senki sem menekülhet sorsától, legyen az élet vagy halál. Õ sem bújhat el elõle – szárnyai töröttek. Egyszer régen megpróbált megmenteni egy kedves angyallányt az óriás kéztõl, s ezzel fizetett érte. A törékeny testet elõtte roppantották össze, s az csilingelve hullott a sötét semmibe.
Éppen eltûnõdött, hogy vajon mikor jön el az õ ideje, mikor puha puffanással ott termett elõtte egy veszettül világító zöld szempár. Az ezernyi színû fény rávetült a szörnyeteg csíkos szõrére. Rövid farka ide-oda járt. A gyertyaláng ijedten hunyt ki a váratlan szélrohamtól. Füstje tébolyult lassúsággal, kecsesen szállt a magasba, hogy áthatolva a sötétség leplén, egy új, szebb világba érkezzen.
A rémállat szemébe nézett, s meglátta benne az ígéretet. Az ígéretet, hogy évtizedek óta tartó szenvedése tetõfokára hág, majd elhamvad. Megremegett. S a szörny, mintha csak erre várt volna, hirtelen lecsapott. Erõs mancsával elszakította a hátából kinövõ aranyfonalat, s õ a gömböcskére zuhant. Az fáradt sóhajjal ripityára tört, s õ újabb zuhanás után üvegcserepei közé esett. A szörnyállat karmos mancsa ismét támadott, s õ messzire repült a sejtelmes fényektõl, bele a feneketlen homályba. Valamibe beverte a fejét és elvesztette az eszméletét.
Mikor magához tért, határtalan boldogság töltötte el. A sötétség semmivé foszlott, s õt a nap sugarai melengették. Minden vakítóan fehér volt. Friss szellõ szárnyalt körülötte. Aztán beléhasított a fájdalom. Lenézett a lábára, de az nem volt többé. Mellkasán gyilkos vágások éktelenkedtek, melyekbõl a kiszivárgott vörös festék kék kabátkájára száradt.
A világ – ha létezett ilyen – lassan, ismét homályba veszett. Örökre.
_-:Vége:-_
