kamu: A Szfinx kelyhe

[kamu]

Cím: A Szfinx kelyhe
Jogok: kivétel nélkül kamu tulajdona – [e-mail] -

Prológus

Az éjszaka csendjét vészharang hangja verte fel. Az utcákra harcosok tódultak. Egy fürge alakot ûztek a sötétben.

Egyre több ház ablakában gyúlt fény. Kíváncsi arcok jelentek meg az ajtóknál vagy kapualjakban.

Üldözõk és üldözöttjük között vészesen fogyott a távolság. Pár perc múlva a hajsza véget ért. Elfogták az árulót, s a király elé vezették.

A város lakosai érdeklõdve várták, lesték a folytatást, de a király palotája hamarosan elcsendesedett.

Csak másnap tudták meg a borzalmas hírt: a király lányát elrabolták. A komisz tettet egy sivatagi tolvajbanda hajtotta végre egy fondorlatos terv alapján, mely az áruló agyszüleménye. Hogy ki õ? Alexander, a király leghûbb harcosa. Immár a legsötétebb cellában van megkötözve.

Hiába faggatják, nem árul el semmit álnok tervérõl. Csak azt hajtogatja, hogy a király adja hozzá a lányát, s vele a királyságot. Akkor újra láthatja szeme fényét.

A sikátorokban azt suttogják, a király kétségbeesett. S aki visszahozza lányát az álnok tolvajoktól, azt bõkezûen megjutalmazza.

Felbolydult a város népe. Szegények és gazdagok egyaránt felkerekedtek, hogy megmentsék a lányt. De egyik sem tért vissza a forró sivatagból.

Ekkor így szólt a király a néphez: „Ne a lányomat keressétek, mert õt úgy sem találjátok meg! Ám mindannyitok ismeri az utat a bölcs Szfinxhez. Menjetek el hozzá, s kérjétek tõle a kelyhét, mely megmutatja az áruló igaz arcát!”.

S mivel a kehelyért is busás jutalmat ígért, a városban maradt maradék ifjú és korosabb férfi is elment. Hamar vissza is jöttek, mert nem tudták megfejteni a Szfinx talányát, melyért odaadná a kelyhét.

Telt-múlt az idõ. A királyt felemésztette a bánat, a reménytelenség. Ágyban fekvõ beteg lett; hitvese ül helyén, a trónon. Uralma alatt más lett a világ a városban. Szigorúbb lett a rend, kegyetlenebb a bánásmód. Minden tekintetben.

Kiengedte a börtönbõl az áruló Alexandert. S aki zúgolódni mert, azt kivégezték, jobb esetben börtönbe zárták.

Az a hír járt a szûk mellékutcákban és sikátorokban, hogy méreggel orvosolják a királyt, azért nem tiltakozik a trónján tespedõ Alexander ellen.

* * *

Egy hónappal késõbb az adók már a csillagos eget súrolták. A szegényebb réteg súlyosan eladósodott.

Az öreg paraszt fájó búcsút vett három fiától. Bobolionak, a legidõsebbnek adta az egyik igavonó lovát. Fidelionak, a középsõnek az egyik öszvérét adta oda. S a legfiatalabbnak, Golbionak, a csontsovány gebe jutott. Útnak eresztette õket, hátha szerencsével járnak.

Gyöngyházfény könnycsepp csillant jobb szeme sarkában, miközben a három távolodó alakot nézte a naplemente fényében.

Másnap ugyanekkor egy csapat holló marakodott az akasztófánál. A tetem szeméért folyt a küzdelem.

Gyengéden himbálta az elernyedt testet a hideg, komor szellõ.


(folyt. köv.)

[kamu]

1. rész - Nodav, a férik fõvárosa

A három fivér egy nap alatt olyan hosszú utat tett meg, hogy még õk maguk is elcsodálkoztak rajta. Nem látszott a várost körülölelõ fal.

A két idõsebbik már jó ideje egy fának támaszkodva falatozta az otthonról hozott elemózsiát, mire a legkisebb beérte õket fáradt gebéjén.
- Na végre, Gobolio, te is méltóztattál megérkezni! – üvöltötte az alkonyban Bobolio. – Nem várunk ilyen hosszan rád többet!
Fivére helyeslõn bólogatott, majd hangos torokhangot hallatva lenyelt egy katonát. Öccsük lekászálódott a kifáradt gebérõl, és leült a fûbe. Elõkotorászta ennivalóját.

Kis idõ múlva így szólt Bobolio:
- Én amondó vagyok – cuppantotta -, hogy holnap reggeltõl mindenki menjen a maga útján, s úgy próbáljon szerencsét.
- Hmm – mondta Fidelio és bekapott még egy katonát. – Be nem ubanajja mebün’? – nyammogta.
- MI? – üvöltötte bátyja. Fidelio engedelmesen megrágta, lenyelte a falatot, majd megismételte.
- De nem ugyanarra megyünk?
- No és aztán? – vonta fel a szemöldökét fivére. – Csak hátráltatnánk egymást. Nézd mennyit kellett várni erre a nyamvadékra! – ingerülten mutatott öccsükre. A nyamvadék tekintete érdeklõdve cikázott közöttük – várta a fejleményeket. Közben még a rágást is abbahagyta. Fidelio megvonta a vállát.
- Felõlem… - sóhajtotta. Bobolio összecsapta a tenyerét.
- Akkor a kérdés túl van tárgyalva. Holnap reggel mindenki a maga útján megy, amerre lát.

Valami nedves ért az arcához… Valami kicsi, puha és nedves… Nyelv… Valaki nyalogatja… Puszilgatja… Mmmm… Pfúj! Micsoda lehelet!

Riadtan, pánikszerûen ült fel. A gebe ijedten kapta el a fejét tõle, majd a biztonság kedvéért egy lépést hátrált. Megkönnyebbülten felsóhajtott.

Verõfényes napsütés köszöntötte. A fivérei sehol. Illetve, Fidelio és öszvére még látszanak a horizonton, de nemsokára õk is eltûnnek.

Tetszett neki a táj. Olyan nyugodt és békés volt. A lágy szellõ finoman rezegtette a fölé magasodó fa leveleit, s messzire vitte a madarak vidám énekét. A gebe teljes odaadással, szinte óvatosan harapta le a fûszálakat, egyenként; majd szintén nagy gonddal ügyelve õrölte azokat. Elmosolyodott. Odahaza milyen igénytelennek tûnt ez a jószág!

De nincs idõ elmélkedésre! Sietnie kell a Szfinxhez! Felpattant táltos gebéjére – magában nagyokat kuncogott ezen -, s nekivágott az ismeretlennek. A sivataghoz vezetõ utat ugyanis csak térképrõl ismerte, valójában még sohase járt a város falain kívül.

Estefelé járt az idõ, mikor úgy döntött, nem bírja tovább.

A nap eseménytelenül telt, leszámítva azt az apróságot, hogy éhsége egyenes arányossággal növekedett fáradtságával, és gebéje remegésével. Na igen, igaz, ami igaz, õ mindig jól bírta az éhséget. Muszáj is volt, különben már rég meghalt volna. Na de kérem, a földeken fulladásig dolgozni, és közben a szüntelen éhséget érezni, nem olyan rossz, mint ez! Ez kínzás! Egész nap egy egyre jobban remegõ gebén zötykölõdni és egyre jobban éhezni, és közben tudni, hogy nincs több élelem. Ez maga a pokol… És itt jut eszébe az embernek, hogy…

- MI LESZ MAJD A SIVATAGBAN? – kiáltotta olyan hangosan, hogy összeroskadt gebéje ugrott egyet fektében. Hisztérikusan rágni kezdte a körmét. Nem bírt tovább ülve maradni, felállt, járkálni kezdett lova körül. Az tekintetével követte mozdulatait. Egyik gondolat a másik után futott át az agyán. Pörögtek fejében a fogaskerekek, gyorsabban, mint ahogy õ körözött a gebe körül. A jószág végül feladta, feje kavarogva zuhant a fûbe. Gazdája átesett kinyújtott nyakán. Meglepett kiáltást hallatva, melybe belekeveredett a gebe jajdulása, vágódott hasra.

Felkönyökölt, megrázta a fejét. Ezzel távoztak agyából az imént kigondolt értékes ötletek, megoldások. Emiatt fortyogott még magában egy kicsit, majd hátára fordult.

Felnézett a nemrég megjelent Vénuszra. Sóhajtott. Nem tudta pontosan, mit hoz a holnap. Sõt, egyáltalán nem tudta. Csak remélni merte, hogy a gebéje kitart a következõ városig. Ami, ha jól emlékszik, nincs is olyan messze innen. De vajon tényleg nincs olyan messze? Térképen nem tûnt messzinek. Na de hol van a térkép a valóságtól? Elmosolyodott. Apropó valóság! Minden városban ugyanolyan nyelven beszélnek? Kicsit elgondolkodott.

Az égbolt megtelt sok-sok fénylõ csillaggal. S a föld szintén. Apró szent jános bogarak szálldostak imbolyogva. Sápadt fényük megvilágította Gobolio arcát. Hogy is lehet ilyen ostoba? Hát nem ugyanolyan emberek élnek a többi városban is, mint õ? Nevetett magában egyet saját bolondságán, majd bizonytalan álomba merült.

A hajnal elsõ sugarai ébresztették. Mint otthon. Milyen régen volt már… Pedig csak pár napja jött el otthonról. Éveknek tûnnek a napok az éhség végtelen tengerén.

Délben, mikor a nap a legmagasabban járt, s a legkegyetlenebbül bánt az utazókkal, a gebe lába vészesen megremegett.
- Jaj, ne! – nyögte. Körülnézett. Végtelen pusztaság vette körül a földutat, ahol vánszorogtak. Sehol egy fa, sehol egy árnyék. Sehol egy hûs vizû tó. Csak száraz fû mindenütt. Két lépés után a gebe összeesett.

Pár órával késõbb a szerencsétlen pára összegyûjtött annyi erõt, hogy levánszorogjon az útról a fûbe. Gobolio melléfeküdt, s rimánkodni kezdett.
- Kedveském, csak most ne hagyj el! Nélküled eddig sem jutottam volna el, mi lesz velem, ha itt hagysz? – összeszorított ajkakkal körülkémlelt, majd belesuttogott a ló fülébe. – És mi lesz veled? A hollók martaléka akarsz lenni? Mert, ha nem, akkor állj fel! – rivallt rá. Szegény jószág ettõl kicsit magához tért. Talpra nyögte magát, hagyta, hogy Gobolio felmálházza. Végül újból talpuk alá kapták az utat, ám ezúttal a parasztfiú is sétált.

* * *

[xwoman]

Érdekes történet... Várom a folytatást!

[Alida-Erdogan Atalay Fan]

Szerintem is érdekes kis írás.várom a folytatást.

[kamu]

Végre itt a folytatás...

Másnap délben tûnt fel a horizonton a városfal. Egy tábla szerint Nodav, a férik fõvárosának falai.

Mikor közelebb értek, akkor láthatták csak a város gyönyörû égig érõ tornyait. Minden ablakban volt valami zöld növény, ami barátságosabbá tette a komor kõtéglákat. A gebe élénken szippantotta be a virágillatot. Sebesen megindult a városkapu felé, gazdája szinte futott utána.

A kapunál azonban meg kellett állniuk. Egy apró zöldruhás nõalak, zöld pillangó szárnyakkal a hátán útjukat állta. Kék haja kontyba tûzve. Valami ismeretlen nyelven halandzsázni kezdett. Hangja mély volt, semleges. Ennek ellenére a parasztfiú, ha vak lenne, a nõalakot férfinek hinné.
- Qui bûé, ihmemgn?
- Mi? – értetlenkedett Gobolio.
- Tl mi? – kérdezte az õr. – Mó û gnebeh?
- He? Sajnálom, de nem értem… - mondta a fiú. Az õr összevonta szemöldökét, és úgy nézte, mintha sose látott volna embert. Majd hirtelen megfordult és bekiáltott valamit a kapun. Alig telt el egy perc, mikor megjelent a kapuban egy másik nõalak. Ez másmilyen volt, mint az õr. Testét kék pikkely borította, erre vette fel szintén apró, aranyszín ruhácskáját. S az arca! Nem emberi volt. Leginkább teknõsre emlékeztetett, de a halvány emberi vonások és a tengerkék szemek bájossá tették. Miután az õr elmondta neki, amit akart, a pikkelyes a parasztfiú felé fordult.
- Ki vagy te? – enyhe akcentussal beszélt, de legalább meg lehetett érteni. Hangja egészen vékony volt, mint egy három éves gyermeké.
- Gobolio a nevem – felelt megkönnyebbülten a fiú.
- Honnan jöttél? Mit akarsz itt? – jött a következõ kérdéssorozat, némi konzultáció után.
- A király városából jöttem. A sivatag felé tartok, és keresztül szeretnék menni a városon.
- Itt nincs hatalma a királyodnak – szólt lenézõen a pikkelyes. – Itt druidák uralkodnak.
- Rendben – felelte gyorsan, bár kissé csodálkozva a fiú. Azt hitte druidák csak a mesékben léteznek.
- Én leszek az idegenvezetõd – közölte a kék, majd a kapu felé invitálta. Tétovázni sem volt ideje, mert a gebe a lény után rántotta.

Gyönyörû macskaköves utcákon haladtak végig. Minden ablakban színes virágok illatoztak; sõt, némelyik háznál még az ajtót is körberakták velük. Valahonnan csodaszép énekszó hallatszott:

Kû û idzófcsny jéy éfszeh,
Enynemi tignhegn quniõnemi.
Kû û jéy szüh iûnyüny,
Û quniõefegn jéy éfszeh tûsz.

Gobolio nagyon sajnálta, hogy nem érti. Bár a dallamot ítélve valami nagyon szép dologról szólhatott. Meg is kérdezte errõl vezetõjét.
- Öhm… Figyelj… - kezdte.
- Oceana a nevem – vágott közbe a kék.
- Oceana, hallod ezt a csodaszép éneket? Mirõl szól? – kérdezte felbátorodva.
- A fényrõl – felelte és hátrafordult, hogy Gobolio szemébe nézhessen. – Gyere, sietnünk kell, különben nem kapsz szobát!
Oceana gyorsabbra fogta a tempót. Gobolio mellette kocogott.
- Mi a fény?
A pikkelyes megállt, szembefordult a fiúval. Gobolio nem tudta megfejteni azt a tekintetet, ahogy a bájos lény ránézett.
- Jéy.

* * *

[kamu]

Vidám fuvolaszó próbálta túlzengeni a rengeteg vendég hangját, akik sört iszogatva jártatták beszélõkéjüket. Mind azt a furcsa, itteni nyelvet használta. (Miért is beszélnének úgy, mint a király városában? – gondolta elmélázva Gobolio.) A helyiségben kellemes meleg volt. A fapadlón faszékek- és asztalok helyezkedtek; mindegyiken látszott, hogy rengeteg látogatót kiszolgáltak már, ennek ellenére még mindig jó állapotban vannak. Az egyik ilyen asztalnál ült õ is, s meredten bámulta az elõtte lévõ gyertyalángot. Monoton zúgásként érzékelt mindent, ami körülötte történt. Be kellett vallania magának, hogy mióta itt ücsörög, már másodszorra jutott eszébe a gondolat, hogy reménytelen, amire vállalkozott. Pontosabban, amire édesapja kérte. Illetve nem is kérte, mert nem kérdezte meg, akar-e menni. Persze ha megkérdezi, igent mond, de ez most nem számít…

Oceana a söntéspultnál beszélgetett a csapossal, szemlátomást éppen a szoba árát próbálta minél alacsonyabbra lealkudni. Az apró színpad felé fordult. A fuvolás trió most egy szomorúbb nótába kezdett bele. Szívszaggatóan hangzott, aminek következtében Gobolio még reménytelenebbül látta helyzetét. Néhány vendég érdeklõdve mustrálta õt. Nem mintha õt nem érdekelték volna az eddig soha nem látott lények, de ilyen feltûnõen nem bámulná õket. Kezdte kellemetlenül érezni magát, a sok-sok szempár reflektorfényében. Pechére pont a színpad elõtt ült, így abból az apropóból, hogy a zenészeket figyelik, titkon jól megnézhették õt maguknak.

Mikor ismét maga elé fordította fejét, s majdnem ugrott egyet ültében. Oceana foglalta el a vele szemközti széket. Kérdõn nézett rá.
- Csak… csak meglepõdtem, olyan hirtelen itt termettél… - préselte ki magából a szavakat a fiú, mikor úgy érezte, nagyjából megnyugodott.
- Nagy a hangzavar, nem hallottál – mondta a kékség. – Kifizettem a szobád. Elsõ emelet, kettes ajtó. Két éjszakát maradsz.
- De én holnap már indulnék – ellenkezett Gobolio.
- Te igen, a lovad nem – zárta le a vitát Oceana.
- Az egy gebe, neki úgyis mindegy… - kezdte a parasztfiú, de a pikkelyes közbevágott.
- Nem mindegy! – szólt szigorúan. – Õ is érez, mint te! Sokat kell még tanulnod, ifjú Gobolio – fejezte be nagy bölcsen.
- Ha te mondod… - sóhajtotta unottan. – Egyébként... Mi vagy te? Ha nem veszed sértésnek… - kérdezte félénken.
- Nem sértõdök meg egy suhanc csip-csup szavára! – mondta egy árnyalatnyi sértõdöttséggel a hangjában Oceana. – Féri vagyok.
- Hogy mi?
- Ef-é-er-i, fé-ri! – magyarázta fontoskodva, bár kissé ingerülten.
- Értem én! De mi az?
Oceana sóhajtott egyet, de nem mondott semmit.
- Jó-jó, értem! – mondta gyorsan a fiú.
- A druidák szerint a férik egy, a jövõben élõ faj elõdei. Merthogy mi kihalunk majd – horkantott egyet. – De én ezt nem hiszem el! Csak azért mondják, mert azok a semmire kellõk a segédeik! – kicsit elgondolkodott, majd hozzá fûzte: - De te ezt úgysem érted meg azzal a csöppnyi ember-agyaddal.
- Nem is akarom! A világ minden kincséért sem akarom, hogy közöm legyen Nodav politikájához!
Oceana lesújtó pillantást vetett rá.
- Holnap visszajövök. Reggel, nem sokkal pirkadat után – azzal felállt.
- Várj! – kiáltott utána Gobolio. – Velem mi lesz?
- Te itt maradsz! – szólt a válla fölött a féri.
- És… de…
Oceana érdeklõdve figyelte, de a fiúnak nem jött ki hang a torkán. Egyszerûen csak nem akar egyedül lenni olyan helyen, ahol csak egyvalaki érti meg, s az most ott akarja hagyni.
- Kérdéseid vannak?
Gobolio bólintott.
- Holnap! – vágta rá, s mielõtt a parasztfiú ellene érvelhetett volna, elhagyta a kocsmát.

* * *

[ megtámadott a múzsa ]

[Alida-Erdogan Atalay Fan]

Hello

Ez tetszett,mikor lessz folytatás? ;D

[kamu]

örülök, hogy tetszett hamarosan lesz folytatás, csak ne lennék ilyen lusta...