Post by Emily on Oct 26, 2005 19:02:47 GMT 1
CÍM: Vampyyrin Kirous ("vámpír átka")
ÍRTA: Emily
FANDOM: Harry Potter
IDŐSÍK: jóóóval a HP történetek előtt kezdődik, valamikor az 1700-as évek táján
HELYSZÍN: Észak- Finnország
KARAKTEREK: az összes karakter az enyém, kivéve Pitont, aki csak sok-sok fejezet múlva fog feltűnni
KORHATÁR: teljesen ártatlan, később talán egy 12-es
KATEGÓRIA: romantikus/fantasy
JEGYZETEK: Huh... Kicsit nehéz lenne így elmondani, miről is szól ez a regény. Balzsamcsepp című HP regényem előzménye, így nem szükséges hozzá ismerni a másik írást. A Bcs-ben szereplő saját karaktereim története ez. Ők voltak az első általam kitalált regényhősök, talán ezért is nőttek annyira a szívemhez, hogy külön regényt szenteljek nekik. Aki nem találkozott még a szereplőkkel, annak először ködös lehet a dolog, de ígérem, már a 3. fejezetben is fény derül pár 'titokra'.
Prológus
A fenyves sűrű volt és kihalt, fái között vad táncot járt a frissen lehullott porhó. A tél már jó pár hónapja beköszöntött, s a vidéket birtokba vette a kaamos, az örök sötétség és csend ura. A jég és a fagy birodalma volt ez, a holtak országa, hisz élő s ép eszű ember erre nem igen járt.
A nő gyorsan haladt a keskeny erdei úton, köpenyének széle nedvesen tapadt bokáihoz minden egyes lépésnél. Finom vonalú arcán nem fogott a metsző szél, bőre sápadt és porcelánszerű volt. Szőke haja vastag, hóáztatta hullámokban borult hátára, egészen kecses derekáig. A zöld macskaszemekben elszántság és fáradhatatlanság tükröződött.
Minél hamarabb haza kellett érnie, nővére már bizonyára nagyon aggódott távolléte miatt. Nem tervezte ilyen hosszúnak az utat, mindössze két napig lett volna oda, ha időben sikerül beszereznie mindent, amire a városból szükségük volt, ám a folytonos havazás mindent lelassított. Szekerekkel képtelenség volt közlekedni, s a lovasok közül is csak a legbátrabbak mertek nekivágni az utazásnak ebben a zord időben.
A nő megszaporázta lépteit, ám a homály még számára is nehézkessé tette a haladást. A szél továbbra is vadul süvített körülötte, így nem csoda, hogy a zokogást csupán akkor hallotta meg, mikor annak forrásához ért.
Az egyik fenyő tövében kuporgott a síró alak, kinek arcát teljesen eltakarták hosszú, csimbókos hajfürtjei. Ruhái rongyosak voltak, épp hogy csak eltakarták az apró alakot, ám védelmezni nem védelmezték a hideg ellen.
A nő egy kis ideig csak figyelte a gyermeket, aki még nem vette őt észre. Végül sikerült döntésre jutnia. Megoldotta köpenye szíját, majd lehajolt, hogy a földön ülő vállára terítse azt.
Érintése nyomán azonnal egy riadt szürkés-kék szempár szegeződött rá. A nő hirtelen azt hitte, egy leányt lát, de alaposabban megvizsgálva a vonásokat... És a szaga. A szaga hímé volt, nem is akármilyené! Különleges vér folyt a fiú ereiben, s a nőnek minden csepp akaraterejére szüksége volt, hogy meg ne kóstolja azt.
- Mit keresel itt, bolond gyermek? Hát nem tudod, kinek az erdejébe tévedtél?
A kis csavargó nem válaszolt. A nő felsóhajtott.
- Hol a családod?
Semmi válasz.
- Van mit enned, hol aludnod?
Fejrázás.
- Jól van, bolond, néma gyermek. Ha halálra akarsz itt fagyni, szíved joga azt tenni. Ha mégis az élet mellett döntenél, kövess - ezzel a nő megfordult, s folytatta útját, mintha mi sem történt volna. Csak a szeme sarkából látta, ahogy a fiú feláll és tétován elindul utána.
1. fejezet: Senkifia
Órákat gyalogoltak még a folytonosan növekvő hóban, egyre beljebb és beljebb vetve magukat az elvadult fenyves sűrűjébe. A nő néha megállt, hogy bevárja a homályban utána botladozó gyermeket. A fiú ajkai elkékültek a hidegtől, s apró kezeivel remegve igyekezett még szorosabban beburkolózni a hosszú, vastag köpenybe, melynek szélét a hóban húzta maga után. A vad téli vihar növekvő erővel tombolt körülöttük, s a metsző, jeges szél kegyetlenül tépett ruhájukba és hosszú, átázott hajukba.
Mikor a gyermek lábai felmondták a szolgálatot, a nő szótlanul ment vissza érte, majd karjaiba emelte a didergő alakot és folytatta útját.
'Liisa, hol jársz?'
A hang távoli volt és aggódó. A nő elmosolyodott.
'Úgy sejtem, már csupán fél órányira lehetek. Ne aggódj nővérem, tudok magamra vigyázni.'- felelte, száját ki sem nyitva. Elméjében érezte nővére közelségét, s tudta, már tényleg nem járhat messze céljától.
***
Valódi megváltás volt, mikor a fából és kőből emelt ódon ház végre felbukkant a látóhatáron. A fák ritkulni kezdtek körülöttük, s Liisa csakhamar kiért az otthonuk előtt elterülő tisztásra, melyet most vastag fehér takaró fedett. A szőke hajú nő tanácstalanul nézett le a karjaiban tartott gyermekre, aki idő közben elszenderedett. Tudta; nővére nem fogja jó néven venni, hogy halandót hozott a házhoz, ugyanakkor nem volt szíve az erdőben hagyni és ezzel elkerülhetetlen fagyhalálra ítélni a fiatal teremtést. Nem volt mit tenni, fel kellett készülnie az elkerülhetetlen családi vitára.
Ebben a pillanatban kitárult a vaskos bejárati ajtó.
- Liisa, Merlin szerelmére! Miért ácsorogsz még mindig odakint? - zendült egy mély, bársonyos női hang rosszallóan. Az ajtóban álló nő arcvonásaiban és termetre szinte szakasztott mása volt Liisának, az eltérés csupán hollófekete haján és szemeinek tengerkék színében mutatkozott meg.
A szőke hajú nő fellépdelt a vastag kőlépcsőn, majd a teraszon megállt. Nővére összeszűkült szemekkel fürkészte a karjaiban tartott fiút.
- Egy fiúgyermek! Húgom, elment az eszed? Miért hoztad ide ezt a halandót, a vesztünket akarod?
- Sanna, kérlek, csak nem hagyhattam ott az erdőben! Halálra éhezett vagy fagyott volna! Nincs senkije, mit árthat nekünk?
- Nem tudhatod, mi a célja! - csattant fel Sanna-Maria mérgesen. - Mi van, ha ő volt a csali, amely elvezeti ide a többi halandót? Nem bízhatunk az emberekben, húgom, ezt te is tudhatnád.
- Kérlek, csak fontold meg! Hadd maradjon itt a fiú adig, amíg egy kicsit megerősödik! Nem követett bennünket senki, ebben egészen bizonyos vagyok.
A fekete hajú nő feszülten hallgatta testvére érvelését. Az ő szíve sem volt kőből, ám jól ismerte már a halandók aljas trükkjeit. Mindnek az volt a célja, hogy rátaláljon rejtekükre, s elpusztítsa őket, noha sem ő, sem húga nem ártottak nekik egy ujjal sem. Ez az erdő és ház volt mindenük, amit még teljesen a magukénak tudhattak, ahol még biztonságban érezhették magukat, ezt pedig nem volt hajlandó feladni.
A fiú mocorogni kezdett Liisa karjaiban, s álmában halkan, fájdalmasan nyavajgott, mint egy apró állat.
Végül az észérvek helyett mégis a szív szava diadalmaskodott.
- Nem bánom, maradhat a fiú, ha bizonyos vagy abban, hogy nem okozhat számunkra semmiféle kárt - mondta Sanna sóhajtva. - Ám neked kell gondoskodnod róla. Most pedig menjünk be, a halandó nem tűri olyan jól a fagyot és zord szelet, mint mi.
Liisa hálásan elmosolyodott. Bár nem volt oka rá, mégis nagy örömöt érzett, amiért sikerült segítenie a gyermeken. A nő őszintén remélte, hogy nem döntött rosszul és nem hozott veszedelmet nővére fejére.
- Köszönöm, Sanna! Ígérem, nem fog gondot okozni a fiú.
- Azt nagyon remélem - motyogta a fekete hajú nő, majd szélesebbre tárta az ajtót és betessékelte húgát a meleg szobába.
A fiú lassan, nehézkesen ébredt, s meglepetten nyugtázta környezetét. Lehunyt szemmel csak annyit sikerült megállapítania, hogy egy puha, meleg, illatos ágyban fekszik, s erre rövidke élete során még nemigen volt példa.
- Látom, végre magadhoz tértél - szólalt meg egy kedves női hang a közelben, majd egy puha, selymes kéz simított végig a gyermek homlokán és loboncos szőke fürtjein. A fiú riadtan nyitotta ki a szemeit.
A gyönyörű hölgy volt az, aki az erdőben rátalált. A nő az ágy szélén ült és melegen mosolygott le rá.
- Mi a neved? - kérdezte a szépséges teremtés. A kisfiú némán rázta a fejét.
- Szóval nincs neved - mondta a nő halkan, majd a gyermek legnagyobb meglepetésére lehajolt és arcon csókolta. - Aludj hát még, senkifia, szükséged van rá.
A fiú tiltakozni akart, ám érezte, hogy szemhéjai ismét kezdenek elnehezülni, s pillanatokon belül ismét elnyomta az álom.
ÍRTA: Emily
FANDOM: Harry Potter
IDŐSÍK: jóóóval a HP történetek előtt kezdődik, valamikor az 1700-as évek táján
HELYSZÍN: Észak- Finnország
KARAKTEREK: az összes karakter az enyém, kivéve Pitont, aki csak sok-sok fejezet múlva fog feltűnni
KORHATÁR: teljesen ártatlan, később talán egy 12-es
KATEGÓRIA: romantikus/fantasy
JEGYZETEK: Huh... Kicsit nehéz lenne így elmondani, miről is szól ez a regény. Balzsamcsepp című HP regényem előzménye, így nem szükséges hozzá ismerni a másik írást. A Bcs-ben szereplő saját karaktereim története ez. Ők voltak az első általam kitalált regényhősök, talán ezért is nőttek annyira a szívemhez, hogy külön regényt szenteljek nekik. Aki nem találkozott még a szereplőkkel, annak először ködös lehet a dolog, de ígérem, már a 3. fejezetben is fény derül pár 'titokra'.
Prológus
A fenyves sűrű volt és kihalt, fái között vad táncot járt a frissen lehullott porhó. A tél már jó pár hónapja beköszöntött, s a vidéket birtokba vette a kaamos, az örök sötétség és csend ura. A jég és a fagy birodalma volt ez, a holtak országa, hisz élő s ép eszű ember erre nem igen járt.
A nő gyorsan haladt a keskeny erdei úton, köpenyének széle nedvesen tapadt bokáihoz minden egyes lépésnél. Finom vonalú arcán nem fogott a metsző szél, bőre sápadt és porcelánszerű volt. Szőke haja vastag, hóáztatta hullámokban borult hátára, egészen kecses derekáig. A zöld macskaszemekben elszántság és fáradhatatlanság tükröződött.
Minél hamarabb haza kellett érnie, nővére már bizonyára nagyon aggódott távolléte miatt. Nem tervezte ilyen hosszúnak az utat, mindössze két napig lett volna oda, ha időben sikerül beszereznie mindent, amire a városból szükségük volt, ám a folytonos havazás mindent lelassított. Szekerekkel képtelenség volt közlekedni, s a lovasok közül is csak a legbátrabbak mertek nekivágni az utazásnak ebben a zord időben.
A nő megszaporázta lépteit, ám a homály még számára is nehézkessé tette a haladást. A szél továbbra is vadul süvített körülötte, így nem csoda, hogy a zokogást csupán akkor hallotta meg, mikor annak forrásához ért.
Az egyik fenyő tövében kuporgott a síró alak, kinek arcát teljesen eltakarták hosszú, csimbókos hajfürtjei. Ruhái rongyosak voltak, épp hogy csak eltakarták az apró alakot, ám védelmezni nem védelmezték a hideg ellen.
A nő egy kis ideig csak figyelte a gyermeket, aki még nem vette őt észre. Végül sikerült döntésre jutnia. Megoldotta köpenye szíját, majd lehajolt, hogy a földön ülő vállára terítse azt.
Érintése nyomán azonnal egy riadt szürkés-kék szempár szegeződött rá. A nő hirtelen azt hitte, egy leányt lát, de alaposabban megvizsgálva a vonásokat... És a szaga. A szaga hímé volt, nem is akármilyené! Különleges vér folyt a fiú ereiben, s a nőnek minden csepp akaraterejére szüksége volt, hogy meg ne kóstolja azt.
- Mit keresel itt, bolond gyermek? Hát nem tudod, kinek az erdejébe tévedtél?
A kis csavargó nem válaszolt. A nő felsóhajtott.
- Hol a családod?
Semmi válasz.
- Van mit enned, hol aludnod?
Fejrázás.
- Jól van, bolond, néma gyermek. Ha halálra akarsz itt fagyni, szíved joga azt tenni. Ha mégis az élet mellett döntenél, kövess - ezzel a nő megfordult, s folytatta útját, mintha mi sem történt volna. Csak a szeme sarkából látta, ahogy a fiú feláll és tétován elindul utána.
1. fejezet: Senkifia
Órákat gyalogoltak még a folytonosan növekvő hóban, egyre beljebb és beljebb vetve magukat az elvadult fenyves sűrűjébe. A nő néha megállt, hogy bevárja a homályban utána botladozó gyermeket. A fiú ajkai elkékültek a hidegtől, s apró kezeivel remegve igyekezett még szorosabban beburkolózni a hosszú, vastag köpenybe, melynek szélét a hóban húzta maga után. A vad téli vihar növekvő erővel tombolt körülöttük, s a metsző, jeges szél kegyetlenül tépett ruhájukba és hosszú, átázott hajukba.
Mikor a gyermek lábai felmondták a szolgálatot, a nő szótlanul ment vissza érte, majd karjaiba emelte a didergő alakot és folytatta útját.
'Liisa, hol jársz?'
A hang távoli volt és aggódó. A nő elmosolyodott.
'Úgy sejtem, már csupán fél órányira lehetek. Ne aggódj nővérem, tudok magamra vigyázni.'- felelte, száját ki sem nyitva. Elméjében érezte nővére közelségét, s tudta, már tényleg nem járhat messze céljától.
***
Valódi megváltás volt, mikor a fából és kőből emelt ódon ház végre felbukkant a látóhatáron. A fák ritkulni kezdtek körülöttük, s Liisa csakhamar kiért az otthonuk előtt elterülő tisztásra, melyet most vastag fehér takaró fedett. A szőke hajú nő tanácstalanul nézett le a karjaiban tartott gyermekre, aki idő közben elszenderedett. Tudta; nővére nem fogja jó néven venni, hogy halandót hozott a házhoz, ugyanakkor nem volt szíve az erdőben hagyni és ezzel elkerülhetetlen fagyhalálra ítélni a fiatal teremtést. Nem volt mit tenni, fel kellett készülnie az elkerülhetetlen családi vitára.
Ebben a pillanatban kitárult a vaskos bejárati ajtó.
- Liisa, Merlin szerelmére! Miért ácsorogsz még mindig odakint? - zendült egy mély, bársonyos női hang rosszallóan. Az ajtóban álló nő arcvonásaiban és termetre szinte szakasztott mása volt Liisának, az eltérés csupán hollófekete haján és szemeinek tengerkék színében mutatkozott meg.
A szőke hajú nő fellépdelt a vastag kőlépcsőn, majd a teraszon megállt. Nővére összeszűkült szemekkel fürkészte a karjaiban tartott fiút.
- Egy fiúgyermek! Húgom, elment az eszed? Miért hoztad ide ezt a halandót, a vesztünket akarod?
- Sanna, kérlek, csak nem hagyhattam ott az erdőben! Halálra éhezett vagy fagyott volna! Nincs senkije, mit árthat nekünk?
- Nem tudhatod, mi a célja! - csattant fel Sanna-Maria mérgesen. - Mi van, ha ő volt a csali, amely elvezeti ide a többi halandót? Nem bízhatunk az emberekben, húgom, ezt te is tudhatnád.
- Kérlek, csak fontold meg! Hadd maradjon itt a fiú adig, amíg egy kicsit megerősödik! Nem követett bennünket senki, ebben egészen bizonyos vagyok.
A fekete hajú nő feszülten hallgatta testvére érvelését. Az ő szíve sem volt kőből, ám jól ismerte már a halandók aljas trükkjeit. Mindnek az volt a célja, hogy rátaláljon rejtekükre, s elpusztítsa őket, noha sem ő, sem húga nem ártottak nekik egy ujjal sem. Ez az erdő és ház volt mindenük, amit még teljesen a magukénak tudhattak, ahol még biztonságban érezhették magukat, ezt pedig nem volt hajlandó feladni.
A fiú mocorogni kezdett Liisa karjaiban, s álmában halkan, fájdalmasan nyavajgott, mint egy apró állat.
Végül az észérvek helyett mégis a szív szava diadalmaskodott.
- Nem bánom, maradhat a fiú, ha bizonyos vagy abban, hogy nem okozhat számunkra semmiféle kárt - mondta Sanna sóhajtva. - Ám neked kell gondoskodnod róla. Most pedig menjünk be, a halandó nem tűri olyan jól a fagyot és zord szelet, mint mi.
Liisa hálásan elmosolyodott. Bár nem volt oka rá, mégis nagy örömöt érzett, amiért sikerült segítenie a gyermeken. A nő őszintén remélte, hogy nem döntött rosszul és nem hozott veszedelmet nővére fejére.
- Köszönöm, Sanna! Ígérem, nem fog gondot okozni a fiú.
- Azt nagyon remélem - motyogta a fekete hajú nő, majd szélesebbre tárta az ajtót és betessékelte húgát a meleg szobába.
***
A fiú lassan, nehézkesen ébredt, s meglepetten nyugtázta környezetét. Lehunyt szemmel csak annyit sikerült megállapítania, hogy egy puha, meleg, illatos ágyban fekszik, s erre rövidke élete során még nemigen volt példa.
- Látom, végre magadhoz tértél - szólalt meg egy kedves női hang a közelben, majd egy puha, selymes kéz simított végig a gyermek homlokán és loboncos szőke fürtjein. A fiú riadtan nyitotta ki a szemeit.
A gyönyörű hölgy volt az, aki az erdőben rátalált. A nő az ágy szélén ült és melegen mosolygott le rá.
- Mi a neved? - kérdezte a szépséges teremtés. A kisfiú némán rázta a fejét.
- Szóval nincs neved - mondta a nő halkan, majd a gyermek legnagyobb meglepetésére lehajolt és arcon csókolta. - Aludj hát még, senkifia, szükséged van rá.
A fiú tiltakozni akart, ám érezte, hogy szemhéjai ismét kezdenek elnehezülni, s pillanatokon belül ismét elnyomta az álom.
;-) Köszi, örülök hogy tetszik. 