Post by kevin on Oct 26, 2005 10:54:25 GMT 1
Hogyan tovább?
Valamire várni, vágyni valakire.
Kérni és semmit sem kapni, vagy egyszerûen már nem is kérni.
Bízni, de magad soha ki nem adni, mert elveszel, mert beléd marnak és a húsodból esznek, mint a dögkeselyûk; prédájuk vagy!
Mondani, amit nem kellett volna, vagy ki sem mondani, pedig jó lett volna, de meg sem hallják, ezért végleg hallgatni, mintha minden rendben volna.
Hinni ott, ahol a hit már rég nem elég. Abban hinni, ami már rég elárult, megfosztott attól, amit szerettél volna, de tovább és tovább húzni a hiteddel, hogy még lehet jó…
Áldozni egy oltáron, holott te vagy az áldozat és észre sem veszed, amikor tõrt állítanak a hátadba. És azok, akiknek áldozol – véred veszik, lassan kifolyatják egy tálba. Isznak belõle és maguknak ajánlják.
Reményt remélni abban, amiben már sem élet, sem lélek, ott, ahol a remény csak egy felfoghatatlan buta szó.
Élni és megélni az életet a halott világban, egyetlen élõként, eleven húsként járni a pusztulás útján és nem félni. Sosem félni semmitõl, mert te élsz, mert Te VAGY!
Istent hívni, de magadban meglelni az erõt, hogy elérd a célod.
Látni, hogy felismerd azokat, akik hátráltatnak és hallani a szavaikat. Ehhez idõt kérni, hogy átgondolhasd és változz, ha rosszat te is láttál magadban, de rájuk tovább nem hallgatni és tovább menni, mert õk csak hangok, de Te ÉLSZ!
Magadban önmagad keresni és tudni, hogy te ki vagy és miért vagy. Másban a másikat látni, nem azt, amit hiszel, hogy õ az.
Jó lenne néha vaknak lenni, hogy ne láss, mert szörnyû az, ami körülvesz, túl sok a démon.
Jó lenne néha süketnek lenni és nem hallani a hangokat és neszeket, amik éjjel az ágyadban fekve kísértenek és nem hagynak aludni. Gondolatok… Ki, mit, kivel, miért, hogyan…
Legjobb lenne csak lenni.
Úgy, senki ellen, de mindenkiért. Úgy élni, hogy ne bánts és téged se bántsanak, hogy a lelked nyugodt legyen és tudj újra bízni, hinni, várni, vágyni, kérni, mondani, remélni, élni, látni, hallani. Vagy jobb lenne már semmit sem érezni?!
________________...________________
Egy gondolat
Kusza, össze-vissza gondolatok járják
át agyam minden részét rólad.
Kínlódva egyre csak várják,
hogy leírjam: Mi lesz holnap?!
Lesz e még holnap veled, kedvesem?
Mikor már szavad csak hazug,
s már szíved nem felel nekem,
s, ha kérdezem újra: Hazudj!
________________...________________
A második napon
Csak egy pillantás volt: meglátni mosolyod, ahogy ragyogsz.
Ennyi volt és magaman hordozlak azóta is. Bennem élsz, belõled táplálkozom, tõled élek! Kimondanám miért is szeretlek, de nem tudom, mert nincs szó, csak annyi: ÉREZLEK!- mert itt vagy bennem.
Bármit teszel, érzem. Bármit mondasz, mögé látok. És félek ettõl.
Te magad akarsz lenni, de nem...
CSak játszol egy színházban és a szerepedbõl olyan sokszor kiesel. Olyankor fájsz, olyankor nagyon elveszett vagy, de másnap újra játszol - csak reggelig szenvedsz.
Vége lehetne ennek! Légy önmagad és ne tört szárnyú madár, hanem légy te az az üldözött, aki végül hazatalál. Haza..., hozzám...
Minden amit tettünk megmarad, leírták odafönt. És belénk is vésõdött, hordozzuk, ahogy a ruháinkat hordozzuk, vagy viseljük elgémberedett, megfásul, fájó testünk.
És te is véded azt, ami még megmaradt kettõnkbõl.
Elengedtelek, te még most is itt vagy velem. És már nem fáj, hogy nem vagy az enyém, hanem az, hogy kudarcot vallottam és Te hagytál elveszni önmagamba.
Nem mérlegeltem jó, vagy rossz e amit teszünk, nem volt válasz, mert nem volt kérdés sem...
A hihtetlen pogány rátalált a hitre, vagy a hit találta meg õt?
Olyan mindegy már... a hit becsapta a pogányt és az leköpte a feszületet!
De akkor ez jó volt... Jó volt hinni, hogy van IGAZ!
KÉt test összefonódása, a szomjazó lelkeink összeértek és a porhüvely reszketett minden érintésrtõl.
Az arcomon át a lelkem símogatta kezed, forró volt minden érintés...
Szeretkeztünk, vagy dugtunk?
KIfakult most a kép elõttem. A lelkem szeretkezett, de a testem csak dugott.
Nem erre vágytam igazán. Az ölelésed kívántam, hogy bújjam a szád és halljam, ahogy lüktet pici szíved. De így is jó volt... Érezhettem azt a tüzet, amit csak Te tudtál neked adni, senki más. Köszönöm, hogy adtad, hogy kaphattam...
Pár napunk továsszállt és ami volt: kettõs:
Remény - telenség
szeretet - lenség
Új élet - új halál
A kezdet - és a vég
Meddig tarthatott volna? Nem tudom. Ahogy azt sem tudom miért kék az ég és miért süt a nap olyan fényesen, ha úgy is beborul egyszer és felhõk takarják el. Nem tudom miért van élet, ha a vége úgy is csak mondoton ugyanaz.
Így fogadom el, ahogy van, nem kutatva a miérteket, mert így jó, ahogy van.
Ülök a szobám mélyén és nem értem mit csinálok... Írok, de mit is?
Hallgatom a csöndet: Annyira üres és mégis annyira tele...
Valamire várni, vágyni valakire.
Kérni és semmit sem kapni, vagy egyszerûen már nem is kérni.
Bízni, de magad soha ki nem adni, mert elveszel, mert beléd marnak és a húsodból esznek, mint a dögkeselyûk; prédájuk vagy!
Mondani, amit nem kellett volna, vagy ki sem mondani, pedig jó lett volna, de meg sem hallják, ezért végleg hallgatni, mintha minden rendben volna.
Hinni ott, ahol a hit már rég nem elég. Abban hinni, ami már rég elárult, megfosztott attól, amit szerettél volna, de tovább és tovább húzni a hiteddel, hogy még lehet jó…
Áldozni egy oltáron, holott te vagy az áldozat és észre sem veszed, amikor tõrt állítanak a hátadba. És azok, akiknek áldozol – véred veszik, lassan kifolyatják egy tálba. Isznak belõle és maguknak ajánlják.
Reményt remélni abban, amiben már sem élet, sem lélek, ott, ahol a remény csak egy felfoghatatlan buta szó.
Élni és megélni az életet a halott világban, egyetlen élõként, eleven húsként járni a pusztulás útján és nem félni. Sosem félni semmitõl, mert te élsz, mert Te VAGY!
Istent hívni, de magadban meglelni az erõt, hogy elérd a célod.
Látni, hogy felismerd azokat, akik hátráltatnak és hallani a szavaikat. Ehhez idõt kérni, hogy átgondolhasd és változz, ha rosszat te is láttál magadban, de rájuk tovább nem hallgatni és tovább menni, mert õk csak hangok, de Te ÉLSZ!
Magadban önmagad keresni és tudni, hogy te ki vagy és miért vagy. Másban a másikat látni, nem azt, amit hiszel, hogy õ az.
Jó lenne néha vaknak lenni, hogy ne láss, mert szörnyû az, ami körülvesz, túl sok a démon.
Jó lenne néha süketnek lenni és nem hallani a hangokat és neszeket, amik éjjel az ágyadban fekve kísértenek és nem hagynak aludni. Gondolatok… Ki, mit, kivel, miért, hogyan…
Legjobb lenne csak lenni.
Úgy, senki ellen, de mindenkiért. Úgy élni, hogy ne bánts és téged se bántsanak, hogy a lelked nyugodt legyen és tudj újra bízni, hinni, várni, vágyni, kérni, mondani, remélni, élni, látni, hallani. Vagy jobb lenne már semmit sem érezni?!
________________...________________
Egy gondolat
Kusza, össze-vissza gondolatok járják
át agyam minden részét rólad.
Kínlódva egyre csak várják,
hogy leírjam: Mi lesz holnap?!
Lesz e még holnap veled, kedvesem?
Mikor már szavad csak hazug,
s már szíved nem felel nekem,
s, ha kérdezem újra: Hazudj!
________________...________________
A második napon
Csak egy pillantás volt: meglátni mosolyod, ahogy ragyogsz.
Ennyi volt és magaman hordozlak azóta is. Bennem élsz, belõled táplálkozom, tõled élek! Kimondanám miért is szeretlek, de nem tudom, mert nincs szó, csak annyi: ÉREZLEK!- mert itt vagy bennem.
Bármit teszel, érzem. Bármit mondasz, mögé látok. És félek ettõl.
Te magad akarsz lenni, de nem...
CSak játszol egy színházban és a szerepedbõl olyan sokszor kiesel. Olyankor fájsz, olyankor nagyon elveszett vagy, de másnap újra játszol - csak reggelig szenvedsz.
Vége lehetne ennek! Légy önmagad és ne tört szárnyú madár, hanem légy te az az üldözött, aki végül hazatalál. Haza..., hozzám...
Minden amit tettünk megmarad, leírták odafönt. És belénk is vésõdött, hordozzuk, ahogy a ruháinkat hordozzuk, vagy viseljük elgémberedett, megfásul, fájó testünk.
És te is véded azt, ami még megmaradt kettõnkbõl.
Elengedtelek, te még most is itt vagy velem. És már nem fáj, hogy nem vagy az enyém, hanem az, hogy kudarcot vallottam és Te hagytál elveszni önmagamba.
Nem mérlegeltem jó, vagy rossz e amit teszünk, nem volt válasz, mert nem volt kérdés sem...
A hihtetlen pogány rátalált a hitre, vagy a hit találta meg õt?
Olyan mindegy már... a hit becsapta a pogányt és az leköpte a feszületet!
De akkor ez jó volt... Jó volt hinni, hogy van IGAZ!
KÉt test összefonódása, a szomjazó lelkeink összeértek és a porhüvely reszketett minden érintésrtõl.
Az arcomon át a lelkem símogatta kezed, forró volt minden érintés...
Szeretkeztünk, vagy dugtunk?
KIfakult most a kép elõttem. A lelkem szeretkezett, de a testem csak dugott.
Nem erre vágytam igazán. Az ölelésed kívántam, hogy bújjam a szád és halljam, ahogy lüktet pici szíved. De így is jó volt... Érezhettem azt a tüzet, amit csak Te tudtál neked adni, senki más. Köszönöm, hogy adtad, hogy kaphattam...
Pár napunk továsszállt és ami volt: kettõs:
Remény - telenség
szeretet - lenség
Új élet - új halál
A kezdet - és a vég
Meddig tarthatott volna? Nem tudom. Ahogy azt sem tudom miért kék az ég és miért süt a nap olyan fényesen, ha úgy is beborul egyszer és felhõk takarják el. Nem tudom miért van élet, ha a vége úgy is csak mondoton ugyanaz.
Így fogadom el, ahogy van, nem kutatva a miérteket, mert így jó, ahogy van.
Ülök a szobám mélyén és nem értem mit csinálok... Írok, de mit is?
Hallgatom a csöndet: Annyira üres és mégis annyira tele...
