A Herceg keresztútja (HP és SPOILER!)

[Illibeth]

A Herceg keresztútja

Írta: Tinuviel
Kategória: 7. rész
Korhatár: a dúúúrva átkokra és hentelõs részekre való tekintettel PG-13
Jogok: Ms. Rowling
Figyelmeztetés: Piton-imádat, Harry-fikázás , dark, death
Megjegyzés: Piton… *szerzõ vinnyogva tócsává olvad*
Javasolt kísérõzene: bármi, ami latin nyelvû, klasszikus és sötét hangulatú…
Figyelmeztetés: SPOILER. Sok. Nekem senki ne nyavalyogjon utólag.
Idézet:
„… S majd okát adandjuk,
Mért tettem így, ki, amidõn döfém,
Szerettem Caesart.” /Shakespeare: Julius Caesar, 3. felvonás, 1. szín/


Úgy menekült, mint egy üldözött vadállat. Tudta, hogy mindenki utolsó, aljas árulónak és gyilkosnak tartja…
Teljesítenie kellett a parancsot. Nem tehette tönkre a tervüket. Végig kell játszania a szerepét… amíg le nem gyõzik a Sötét Nagyurat.
Hiszen az igazgató annyiszor elmagyarázta neki! Annyiszor próbálta meggyõzni, hogy ha nincs más megoldás, meg kell ölnie õt!
Amikor elõször mondta, azt hitte, tréfál. Együtt üldögéltek az irodájában, vajsört kortyolgattak, és akkor õ hirtelen ránézett félhold alakú szemüvege fölött, azzal a jóságos, mosolygós szemével.
- Perselus, ugye tudod, hogy Voldemortnak nem szabad rád gyanakodni? Meg sem fordulhat a fejében… Ha Harryt véded, az nem feltûnõ, hiszen sikerült beadni neki, hogy csak falazásból teszed, és hogy ha rajtad állna, kitekernéd a nyakát…
- Ez így is van… - mormogta Piton, és megvillant a szeme.
- Viszont adódhat olyan helyzet, hogy engem támadnak meg, és nem tudom kivágni magam…
- Megvédem, uram, az életem árán is! – a sápadt arcon valami keserû elszántság látszott, és szinte fanatikus szeretet.
- Szó sem lehet róla! – Dumbledore tekintete hirtelen szigorú lett. – Rád nagy szüksége van a Rendnek. És jobban segítheted Harry gyõzelmét… Ha tehát ez bekövetkezik: ölj meg!
- Ezt nem mondja komolyan, ugye?
- A legkomolyabban, Perselus. Hidd el, így a jobb. Ha nem végzel velem, majd megteszi más, és meghalsz te is, amiért átverted a mi Tom barátunkat.
- Ne nevezze így! Úgy beszél róla, mintha a legjobb cimborája volna…
- Valamikor a tanítványom volt. Ahogy te is az vagy.
- És azt várja, hogy én is… - Piton felpattant, és felindultságában leverte az asztalról a vajsörös üvegeket. – Azt akarja, hogy menjek oda Voldemorthoz – kényszerítette magát, hogy kimondja a nevet – és… eláruljam magát? A mesteremet?
- Valamivel hamarosan bizonyítanod kell neki. Kétségtelen, hogy feni rám a fogát; fél, hogy megtalálom a titkot, amivel életben tudott maradni…
- De miért én? Képtelen vagyok rá!
- Mégis meg fogod tenni.

És megtette. Csak egy pillanatig viaskodtak a gondolataik.
„Nem! Ne kívánja ezt tõlem!”
„Meg kell tenned! Parancsolom!”
„Nem fizethetek árulással…”
- Perselus, kérlek… - és úgy nézett rá, hogy nem ellenkezhetett tovább.
Megölte. A mesterét, aki apja helyett apja volt, az egyetlen embert, akit tisztelt és szeretett…
Gyûlölte magát abban a percben. Tudta, hogy úgysem fogja senki megérteni – nem tudhatják, hogy amikor az halálos átkot kimondta, a szívében csak szeretet volt az igazgató, és megvetés önmaga iránt…
És most menekül. Az az ostoba Potter persze legszívesebben széttépte volna, de a hitvány tudásával sohasem érhet fel hozzá.
Alectóék hamarosan eltûntek az éjszakában. Fenrir egy darabig mellettük loholt, aztán bevette magát a Tiltott Rengetegbe; nem is bánta, hogy megszabadul tõle, úgy viszolygott ettõl az emberi fenevadtól, mint soha senki mástól.
Draco magánkívül volt a félelemtõl, és tehetetlenül hagyta, hogy Piton maga után húzza.
Amikor már a Tiltott Rengeteg is elmaradt mellettük, hoppanáltak, egyenest a Spinner’s Endre. A Rend tagjai közül senki sem tudott errõl a helyrõl; az egyetlen, aki ismerte, immár halott volt.
Amikor beléptek az ajtón, már várta õket Narcissa.
- Annyira féltem! – kiáltotta a kezét tördelve, aztán vadul magához szorította Dracót. – Köszönöm, Perselus, köszönöm… megmentetted a fiamat… - szipogott egy sort. – És Bella még kételkedni mert benned…
Piton nem felelt, átment a konyhába, és felébresztette az asztalnál bóbiskoló Féregfarkot.
- Már megint henyélsz, te nyomorult?!
- Roppant udvarias vagy, igazán! – nyafogott a patkány. – Mégis, ki segített a Nagyúrnak új testet ölteni?
- Attól még ugyanolyan gyáva senki maradsz! – Piton Féregfarkra zúdította a dühét, pedig valójában önmagának szólt minden szava. – Egy szemét gyilkos, egy hálátlan, utolsó gazember, aki eladta a lelkét harminc mocskos ezüstpénzért!
- Látom, már megint rád jött az ötperc, Pip… - Féregfark majdnem kimondta a gúnynevet, de még idejében észbe kapott. Nem értette, mi baja Pitonnak. Részérõl õrültnek tartotta.
Odakint a hálistenkedõ, ostoba nõszemély és a szerencsétlen balek fiú, itt meg ez a csúszómászó, aki ráadásul csak azt juttatja eszébe, hogy õ semmivel sem különb…
Gyûlölte õket, és gyûlölte magát… mégis végig kell csinálnia. Remélte, hogy már nem tart sokáig…

A kígyószerû szempár fürkészõn szegezõdött rá.
- Kedvünkre tettél, Perselus – szólt Voldemort nagyúr selymesnek szánt hangon, ami azonban borzongatóbb volt, mint amikor félelmetes próbált lenni. – Mivel hálálhatom meg hûségedet?
- Nem jutalomért tettem, kegyelmes uram! – A fekete tincsekkel keretezett, szikár arcon nem látszott érzelem. – Csakis azért, mert gyûlöltem, és mert végképp elegem lett a képmutatásból azoknál a szánalmas mugliimádóknál… - Sikerült megvetést csempésznie a hangjába. Nem, bármit, csak pénzt ne! Nem akarta azt az átkozott vérdíjat…
- De hát csak nem hagyhatlak jutalom nélkül, amikor megszabadítottál a vén bolondtól? – a keskeny ajkak mosolyra húzódtak, és kivillantak a hegyes fogak. – Hiszen világéletedben szegény voltál. Én gazdaggá és hatalmassá teszlek. De ha nem akarsz kincseket, kérhetsz bármi mást is… Mi kell? Mugli szüzek, akiket magadévá tehetsz és megölhetsz? Esetleg fiúk? Rabszolgák? Szeretnél az alvezérem lenni?
- Kegyelmes uram, talán, ha kérhetem… szeretnék egy házimanót. Féregfark hasznavehetetlen. Odaégeti a tükörtojást, a teája meg rosszabb, mint amit a mugli kórházakban adnak…
Voldemort felkacagott.
- Tetszel nekem, Perselus! Nem kísért meg a hatalom… tehát nem törsz ellenem. Kapsz házimanót, azt a patkányt meg néha csiklandozd meg egy-egy Cruciatusszal, ha kedved tartja…

[Illibeth]

A házimanót Bunnynak hívták, rongyos függönydarabot viselt, és még nagyon fiatal volt.
- Bunny alázatosan szót fogad a gazdának! – közölte szepegve. Piton nyomban látta, hogy szegény teremtést eddigi életében sokat verhették. – Bunny mindent megcsinál.
- Készíts nekem teát, Bunny, mert utoljára a Roxfortban ittam…
A házimanó térült-fordult, és percek alatt kész volt. Féregfark közben a konyhaasztalnál ült, és Mindenízû Drazsét eszegetett unottan egy tálkából. Utálta Pitont, de félt is tõle, fõleg, mióta megtudta, mit mûvelt. Ez az ember mindenre képes… Dühösen kiköpte a cukorkát, amit az imént bekapott, mert az történetesen káposztaízû volt.
- Bunny reméli, hogy ízleni fog, uram!
Piton belekortyolt a teába.
- Mmm! Köszönöm, ez remek – mondta szórakozottan.
A házimanó teniszlabdányi szemei, ha lehet, még nagyobbak lettek.
- Perselus Piton köszönetet mondott Bunnynak? Ó, uram, Bunnynak még soha-soha nem mondtak ilyet. Bunnyt csak ütötték seprûnyéllel. A fiatalúr egyszer eltörte Bunnyn a vadonatúj Nimbusz Kétezeregyesét, és azért is Bunnyt verték meg… Uram nem ver?
- Dehogyis! – fortyant fel Piton. – Minek is bántanálak?
- Perselus Piton jó ember, nagyon jó szegény házimanójához!
- Ugyan, Bunny, ne ítélj elhamarkodottan! Én gonosz vagyok, gyilkoltam… nem is egyszer…
- Hát biztosan kellett szegény gazdámnak! Õ nem gonosz. Bunny tudja.
Piton kiitta a teája maradékát, és nagyon szeretett volna hinni a kis manónak…

A Spinner’s End egyre kevésbé tûnt biztonságosnak. A fél varázsvilág õt üldözte, mint valami kopófalka, és Piton fejében különös terv kezdett körvonalazódni. Be kell avatnia valakit a Rendbõl – valakit, aki hisz neki.
De ki az, aki egyáltalán meghallgatná? McGalagonynak nem merne a szemébe nézni. Mordon elõbb ráküldene vagy húsz átkot, és utána jutna eszébe, hogy talán mondani akart valamit… Tonksnak bekékülne a haja dühében, és gondolkodás nélkül megölné… Arthur Weasley feladná…Hadrid? Hagyjuk…
Lupin… Igen, õ elég higgadt ahhoz, hogy végighallgassa, és talán még hinne is neki. Baglyot nem küldhet, mert lenyomoznák, nem keresheti fel elõkészítés nélkül, hiszen akárki nála lehet a többiek közül… Arról nem is beszélve, hogy valószínûleg a Grimmauld téren van.
- Bunny!
- Parancsolsz, gazdám? – ugrott lelkesen a házimanó.
- Keresd meg Remus Lupint, és vedd rá, hogy jöjjön a dartmoori Sötét Tanyára. Ismerni fogja. A kutya se lakik ott vagy ötven éve…

Lupin csodálkozva pillantott az elõtte megjelenõ aprócska lényre.
- Hát te meg ki vagy?
- Bunny, uram! Uram Remus Lupin? – a hatalmas szemek figyelmesen végignézték a szegényes külsejû varázslót.
- Én vagyok. Ki küldött, Bunny?
- Uram egyedül van?
- Egyedül… Tonks elment az Abszol Útra új süveget venni, ugyanis a sajátjára ráült, és ez megadta neki a kegyelemdöfést…
- Uramnak el kell mennie a dartmoori Sötét Tanyára. Gazdám beszélni akar vele. Gazdámnak el kell mondani valakinek az igazságot, és azt mondta, hogy Remus Lupin meg fogja hallgatni…
- Most kell odamennem? – Lupin elmosolyodott. – Ennyire sürgõs?
- Gazdámnak sürgõs, és Bunny szereti a gazdát!
- De áruld már el, ki õ?
- Perselus Piton! – húzta ki magát büszkén a házimanó. – Nem veri szegény Bunnyt, mint a régi gazdái! Jó ember!
- Csapdába akarsz csalni? – Lupin tekintete elsötétült. – Piton áruló.
- Uramnak nem szabad így beszélni a gazdáról. Gazda nem gonosz. Gazda szenved és bánata van. Bunny látja! Folyton sóhajtozik, ha azt hiszi, Bunny nem hallja. Nem alszik éjjel, csak járkál, és vitatkozik valakivel, aki nincs is ott!
- Tegyük fel, hogy hajlandó vagyok találkozni vele, de honnan tudhatom, hogy valóban nem akar kelepcébe csalni?
- Gazdám is megbízik Remus Lupinban, hogy nem hoz senkit magával a Minisztériumtól. Bízzon õ is gazdámban.
- Szeretnék bízni benne, Bunny… de azok után, amit tett…
- Éppen errõl akar beszélni urammal! Bunny csak egy szegény házimanó, uram, de azért tud ezt-azt a varázslókról. A régi gazdái gonosz emberek, de Tudodki elvett tõlük, és odaadott Perselus Pitonnak. Õ nem ver! Megköszöni, ha csinálok valamit, és aki ilyen jól bánik egy semmirekellõ rabszolgával, az nem lehet gonosz.
Lupin töprengve nézte Bunnyt, és úgy érezte: nem hazudhat…

A Sötét Tanya ódon, elhagyatott udvarház volt, egy rég kihalt aranyvérû családé. Kísérteteken kívül senki sem látogatta. A parti sziklák közelében állt, és örökké felhallatszott a hullámok morajlása. Mindig köd ülte meg ezt a környéket. A ház tárva-nyitva állt, de nemigen jártak itt betörõk: a muglik meg se találták, a varázslók pedig nem leltek benne elvinnivalót. A ház egyetlen állandó lakója Wally volt, a csipkés, földet söprõ hálóingben látható kísértet-lány, de napközben rendszerint aludt valamelyik zugban, éjjel pedig lement a partra, és hajdani szeretõjével karöltve andalgott. Rajta kívül csak egerek és patkányok tanyáztak itt.
Lupin kivont pálcával lépett be az ódivatú ajtón, amely tele volt giccses rokokó faragványokkal. A ház belül sem volt különb: kusza együttese különféle boltíveknek, koriszthoszi oszlopoknak, hosszú, homályos folyosóknak, egérrágta barokkos bútoroknak, festett üvegû ablakoknak, amelyek nagy része ki volt törve, de itt-ott még kivehetõk voltak a család történetét ábrázoló rikító színû képek.
Egy hosszú, sötét folyosón ment végig, amelybõl helyenként ajtók nyíltak, de a szobák itt üresek voltak. A végén egy fénysugár látszott, ahogy a világosság beszûrõdött a folyosón lévõ ablak zárt spalettájának egy résén.
- Hát eljöttél, Lupin? – hallotta Piton hangját úgy húszlépésnyi távolságból.
- Nem hitted?
- Tartottam tõle, hogy nem hiszel nekem.
- Mondtam én, hogy hiszek?
- Itt vagy…
- Az igaz.
Ekkor találkoztak, és megálltak, immár egymással szemben. Még mindig nem látták a másikat.
- Csak annyit kérek, hogy hallgass meg, Lupin.
Hallgattak egy ideig. Leültek a földre, a falnak vetették a hátukat, és mindketten némán bámultak a sötétségbe.
- Õ parancsolta, hogy öld meg, igaz? – szólt Lupin.
- Honnan tudod?
- Mert egyszerûen nem találok más magyarázatot. Akármilyen jó okklumens vagy, tizenöt éven át nem tudtad volna megtéveszteni.
- Másoknak is sikerült…
- De nem ilyen sokáig!
- Azt hittem, nekem kell majd magyarázkodnom, és te máris mindent kitaláltál, Lupin… csak remélhetem, hogy a Sötét Nagyúr nem jut majd ugyanerre a következtetésre. Hiszen erre ment ki az egész! – Piton hangja keserûen csengett. – Hogy megmaradhassak kémnek a halálfalók között, és belülrõl segítselek titeket, ha eljön az idõ… mert õ fontosabbnak tartotta Harryt és a Rendet, mint a saját életét! Merlinre, hisz tudod, hogy inkább meghaltam volna, mint hogy rá kezet emeljek, de azzal sem segíthettem volna rajta. Könyörgött – nem az életéért, hanem hogy tegyem meg!
- Hiszek neked, Perselus. Talán rosszul teszem, de úgy érzem, te igaz ember vagy, bármennyire is gyarló… ne érts félre! Hiszen nem tudod félretenni a gyûlöletedet Harry iránt, sõt irántam sem, ezt jól tudom – de mégis velünk harcolsz. Hidd el, ha vége az egésznek, tisztázódni fog a neved, és felmentenek majd…
- Felmentenek! – Piton váratlanul károgó nevetést hallatott. – Hát azt hiszed, érdekel? Látni akarom a Sötét Nagyúr bukását! Látni akarom, hogy volt-e értelme megölnöm az egyetlen embert, akit tiszteltem, hogy Harry elérhesse a célját! Számomra nem lesz irgalom, de legalább tudni fogom, hogy megérte vállalni a közmegvetést és az egész varázsvilág gyûlöletét… Átkozni fogják az emlékemet, de mit érdekel az engem! Csak õ ne átkozzon, õ mondja, hogy megbocsát, hogy igenis ezt kellett tennem…
- Perselus…
- Tudom, hogy még találkozni fogok vele valahol… Ne avasd be a Rendet! Még ne. Elég nekem, ha te tudod az igazságot.
Piton egyszerre felvillantott egy lángocskát a pálcáján. Most elõször látták meg egymást.
Lupin kopott volt és elnyûtt, mint mindig, a haja már majdnem egészen szürke, de a vonásai most mégis valami titkos örömet tükröztek, és kicsit mintha kipirult volna. Tonks, ha fõzni nem is tudott, puszta jelenlétével, energikusságával jót tett neki.
Megriadt, amikor rápillantott Pitonra. Soványabb volt, mint valaha, a szeme lázasan csillogott, és valami mérhetetlen fáradtság sugárzott belõle. Látta, hogy Bunny igazat mondott: csakugyan úgy festett, mintha hetek óta nem aludna. Egyszerre szánalmat érzett iránta, és csodálatot. Olyasmit tett, amire valójában nem volt képes. Mennyire szenvedhet! Hiszen nem törõdik azzal, hogy mások mit gondolnak róla; önmagát ítéli el, mert teljesítette ugyan Dumbledore parancsát, de nem értett egyet vele.
- Mi lesz veled? – szakadt ki belõle a kérdés.
- Emiatt aztán nem aggódom – mondta Piton fájdalmas mosollyal. – Ha eljön a végsõ csata, valaki úgyis elintéz majd. Vagy ti, vagy a halálfalók, ha rájönnek az igazságra; márpedig az fel fog tûnni nekik, hogy õket gyilkolom.
- A mieinket vissza fogom tartani.
- Ugyan! Elképzelem, amint Mordon, Harry vagy épp Ron szépen végighallgat, ahelyett, hogy kapásból megölne engem. Nem, Lupin, ne hidd, hogy megvédhetsz.
- És ha beavatom õket, mielõtt a csatára indulnánk?
- De legfeljebb a józanabb embereket! Minervát, Arthurt, Kingsleyt… Harryt, Hagridot, Tonksot vagy Rémszemet semmi esetre sem! Küldj egy üzenetet nekem, ha Harry készen áll, tehát ha megtalálta valamennyi horcruxot. Akkor már nem lesz más dolgom, mint feltüzelni a Sötét Nagyurat, hogy számoljon le végre a Renddel; elõtte valamivel megszöktetünk mindenkit Azkabanból, hogy úgy érezze, fölényben van. Naginit majd én intézem el, a kellõ pillanatban. A csata hevében talán nem fog feltûnni neki…
- Született intrikus vagy… - mosolyodott el Lupin.
- Meg kell tennem mindent, hogy Dumbledore terve mûködjön! Azt akarom, hogy elégedett legyen, akárhol is van most…
Megint hallgattak egy ideig.
- Tudod, Perselus… Jamesnek nem volt igaza veled kapcsolatban. Én jobban ismertelek, pedig nem voltunk barátok. Most már elkéstünk vele; de azért kibékülhetnénk.
Piton némán megszorította a kezét.
A szövetség megköttetett.


(folyt. köv.)

[achris]

Kedves Tinuviel!

Ez egy pocsék cím. A "keresztút" szót birtokos esetbe tenni... Hát, már önmagában is meredek ("Ezek a te útjaid, uram! Szedj útadót!"), de mindezt "választás" értelemben használni.. Szóval a "Herceg válaszútja" már klasszisokkal jobb lenne. Vagy valami egész más.

A történet... nem rossz, de én ezt hipotézist elvetem. Banálisnak érzem, és meglehetõsen nevetségesnek is... Bár ettõl még bejöhet.
Szóval: nem rossz, de nem tetszik. Piton kissé OOC, azt hiszem, a könyvbeli Piton inkább ment volna McGalagonyhoz, aki már amúgy is be lett volna korábban avatva...
A házimanó... hát... Tudom, hogy a saját kis egyszerû lelkével õ felfogja, Piton lelkének igazi mélységeit, mert mint a gyermek, érzékenyebb az ilyesmire, és különben is a szívével lát és a többi, és a többi... de... ugyan, kérlek!

Mit mondjak még? Úgy egyébként korrekt.

[Illibeth]

A keresztút nem útkeresztezõdés értelemben van. Amúgy meg gõzöm se volt, milyen címet adjak. Ha befejezem, majd keresek mást.

(Én, meg a címadás! Mindig az jön utoljára...)

[achris]

Akkor milyen értelemben? /me tényleg nem tudja. Ezért mondom, hogy a válaszút jobb... Mert igye, elképzelem, amint PP kiéll egy útkeresztezõdéshez és kitesz egy táblát (PP keresztútja) és vámot szed, és... jujj.

Jah, még nincs vége?

[Illibeth]

Hogy volna vége? A java csak most jön.

Keresztút... kálvária... hogy a fenébe mondjam másképp?

Bár ez a Piton, mint vámszedő kép

[achris]

Jajj!! Bassz, OKami kellett, h rájöjjek mia tökrõl beszélsz! Hogy kereszt-út! Az út, amin Jézusbácsi sétál, kereszttel a vállán! Mint kálvária... Értem én...

Nos... Nem lehetne inkább kálvária akkor?

[Illibeth]

A kálvária "nemmagyar"... ;D

Majd kitalálok vmit...

(OFF: Sétál, miután a drága kis vörös szívszerelmem odajuttatta... )

[Illibeth]

Újabb adag.


Ahogy teltek a hónapok, Voldemort egyre magabiztosabb lett. Sejtelme sem volt róla, hogy szilveszter napjára már csak Nagini és a kehely maradt meg a horcruxai közül; ellenben aznap megszöktek Azkabanból a Minisztériumban elfogott halálfalók. Jellegzetes voldemorti tréfaként a dementorok szabadították ki õket. A pót-õröket, akik trollok voltak, könnyedén elrendezték. Persze, éhesek maradtak, mert a trollok egyszerû érzelmei nem sokat jelentenek. Útban a Nagyúr rejtekhelye felé, mivel a halálfalók a lehetõ leggyorsabban elhoppanáltak közülük, elcsíptek a hegyekben egy osztrák mugli turistacsoportot, és roppant elégedetten tértek vissza gazdájukhoz…
Voldemort úgy vélte, most, hogy valamennyi híve szabad, nyugodtan rendezhetnek egy kis mulatságot. Egy hatalmas barlangrendszerben rejtõzködtek, és a fáklyák fényénél önfeledten vedelték a finomabbnál finomabb italokat. A nagyúr maga tiszafa-likõrt ivott, amibe Nagini is szolgáltatott némi alapanyagot; s bár vigyorogva kínálgatta a halálfalókat, senki sem mert megpróbálkozni a löttyel, amit õ olyan jóízûen fogyasztott…
Draco, valószínûleg életében elõször, úgy berúgott, mint egy matróz. Lucius mértékletes volt, mint mindig, de elnézõ mosollyal nézte a fiát. Hiába, megérdemel egy kis könnyebbséget… Piton nem ivott egy kortyot se, egy nonverbális bûbájjal tüntette el az italát mindannyiszor, és miközben elõadta, hogy becsípett, éberen figyelt mindenre. Bellatrix tizenegyre már olyan részeg volt, hogy az õ vállán kezdett el bõgni örömében, és zokogva ismételgette, hogy ha a Nagyúr gyõzedelmeskedik, õ bizony tizenkét sárvérû gyermeket fog feláldozni Mardekár Malazár sírján…
Piton finoman az asztal alá lökte a nõt, aki ott is remekül érezte magát, magában motyogva, hogy az a szerencsétlen hülye, hát nem bírta észrevenni, hol áll, õ meg ott vihogott, de az nem bírt hátranézni, hát ilyen lúzer alakot még nem látott a világ…és milyen gyönyörûen trafált bele egyenest abba a széép anyagba…Itt Piton titkon belerúgott, hogy hallgasson már el.
Éjféltájban aztán felállt faragott tölgyfa székérõl Voldemort, végigjártatta résnyi szemeit a társaságon, és felhúzta a szemöldökét, mert három dementor lépett a terembe.
- No, mi az? Azt mondtam, odakint õrködjetek! Talán ellenség jön?
A csuklyások nem szóltak, csak hörögtek.
- Imádom az ilyen egyoldalú társalgást – sóhajtott fel a Nagyúr. – Éhesek vagytok? Eriggyetek vadászni. Nem kell már sokáig éheznetek. Ha gyõzünk végre, és hamarosan gyõzni fogunk, dúskálhattok áldozatokban.
- Ezt el is várjuk tõled – felelte az egyik fagyos, rekedt hangon. Többet nem szóltak, de úgy álltak ott, mintha maradni akarnának.
Draco feleszmélt, és közelebb húzódott az apjához, mert a hideg valósággal áradt a három alak felõl.
- Elmehettek – vetette oda Voldemort, ám azok nem mozdultak. – Mondom ELMEHETTEK!
A dementorok továbbra is egyhelyben ácsorogtak, és süketnek tettették magukat.
- Perselus, légy oly kedves, és tanítsd meg nekik, hol a helyük. – intett oda Pitonnak Voldemort.
- Hogyne, uram… - kelt fel Piton, és hanyagul a dementorokra szegezte a pálcáját. – Expecto patronum!
Egy szárnyas, ezüstszínû lény röppent ki a pálcából, és a csuklyások pillanatok alatt eltakarodtak.
- Csinos kis patrónus – mondta csevegõ hangnemben Voldemort. – Hanem most, hû szolgáim, álljunk fel, és igyunk együtt a gyõzelemre! Ez a mi évünk lesz! Jövõ ilyenkorra nem marad egyetlen sárvérû sem Angliában, utána pedig – nem lesz megállás! Megtisztítom az egész világ varázslótársadalmát az alja néptõl, a muglik meg majd oda kerülnek, ahová valók! – E pillanatban a barlang falán lógó vénséges vén óra elkezdte elütni az éjfélt. – Boldog új évet, és halál az ellenségeinkre! Proszit!
Egyszerre ürítették ki kupáikat. Csak Piton csalt egyúttal is, de senki sem vette észre.

Lupin üzenetét februárban kapta meg, egy különösen hideg napon, amikor – némi enyhülés után – visszatérni látszott a tél, és újra havazni kezdett.
Tehát Harry megtalálta a kelyhet is. Persze a horcruxot Hermione Granger semmisítette meg – miután az utóbbi hónapokat több száz éves könyvek bújásával töltötte. „Sárvérû vagy sem, azért érti a dolgát” ismerte el magában Piton.
Eljött hát az idõ. Elõször is Bellatrixot kereste fel, hogy legyen egy támogatója az ötletének.
- Mondd, Bella, nem gondolod, hogy ideje volna végre lecsapni, és hazavágni azt a szánalmas Rendet?
- De még mennyire, hogy ideje volna! De hát ki beszélhetné rá a Nagyurat? Rám kissé neheztel a jóslat miatt. Hisz már olyan régóta mondogatom neki, hogy ne várjunk, de nem hallgat rám… Viszont te… téged szeret, Perselus. Hiszen mindenkinél fényesebben bizonyítottad hûségedet. Látod, és én még kételkedtem benned… milyen ostoba voltam! – A nõ ragyogó szemmel nézett Pitonra. – Segíts meggyõzni a Nagyurat… rád talán hallgat, és végre elindulhatunk, hogy leszámoljunk azokkal a mugliimádókkal… ráadásul te ismered a Grimmauld téri ház helyét.

Voldemortot a vártnál könnyebb volt meggyõzni. Az egyik legfõbb érv az volt, hogy a dementorok türelmetlenkednek. Meg amúgy is – minek hagyják élni „azokat”? Ennél erõsebbek már nem is lehetnének. Ráadásul úgy tûnt, szívesen hallgat Pitonra.
- Bebizonyítottad, hogy te vagy a leghívebb emberem – szólt. – Lépj közelebb.
Felállt, és homlokon csókolta. Szokatlan volt tõle az ilyen érzelmi megnyilvánulás, de Pitonban csak viszolygást keltett. Azzal biztatta magát, hogy hamarosan vége a színlelésnek.
- Talán a legjobb lenne, ha a Grimmauld téren kezdenénk, uram! – javasolta. – Lepjük meg õket a saját fészkükben!
S miközben valamennyien összegyûltek, arra gondolt, hogy ha most nem sikerül a terv, ha Voldemort gyanút fog, akkor mindennek vége…
Egyszerre hoppanáltak a Grimmauld térre. Esteledett, és mindent elborított a hó, ami még egyre hullott, hatalmas pelyhekben.

[achris]

Kissé zavaros és összefolyik... Már csak azért is, mert nagyon egyben van. A keretsztorira meg már alig emlékszem, de tudom, hogy nem tetszett... Piton furcsa benne, a nonverbális bûbáj meglepett, nem szeretem ahogy Luciust, Bellát és Cracot ábrázolod, Voldie kissé banális lett ebben a részben, fõleg ahogy Naigini pisijét issza... Piton még mindig elég OOC, meg ha jól emlékszem õ mindig becsülte Hermionét, mégha nem is mutatta.

Így elsõre ennyi.

[Illibeth]

A MÉRGÉT issza! Piton meg nekem ilyen, és kész.

[Illibeth]

(folyt. tehát a Grimmauld téren állnak)


- Voltaképpen hogy tudunk bejutni? – kérdezte Lucius. – Nem a vén hülye volt a titokgazda? Nyilván telerakták a házat védõbûbájokkal. És mibõl gondoljátok, hogy itt vannak?
- Õk is várják a csatát – horkant fel Fenrir. – És nincs tanítás. Az összes poronty odahaza lapul, de a Rend itt van. Kár, hogy ma nincs holdtölte…
- De vajon itt van-e az én Harry barátocskám is? – tûnõdött Voldemort. – No, mindegy; ha nincs, majd gondoskodunk róla, hogy tudomást szerezzen a csatáról. – A kígyóajkak mosolyra húzódtak, s a Nagyúr Pitonhoz fordult. – Te be tudsz juttatni minket, Perselus?
- Idehoztalak volna másként, uram? – A zsíros haj függönye mögött felizzottak a fekete szemek. - Eljött a leszámolás és a gyõzelem napja.
Azzal odalépett az egyelõre láthatatlan 12-es számú ház ajtaja elé, elõhúzta a pálcáját, és noha nem szólt egy szót sem, sejteni lehetett, hogy bonyolult nonverbális bûbájokat alkalmaz; két-három perc múlva láthatóvá vált az ajtó.
- Íme – húzta végig a pálcát a zárakon – és most már egészen egyszerû lesz. Az utolsó varázsige annyira nevetségesen primitív, hogy épp ezért biztonságos. Ki gondolna rá egy ilyen helyen? Alohomora!
Az ajtó feltárult, és a sötét köpenyes, álarcos alakok utat engedtek a Nagyúrnak, majd sorra beléptek…

A ház ebédlõjében a Rend tagjai körülülték az asztalt, és hallgattak. Lupin épp befejezte a Pitonnal kötött megállapodásáról szóló beszámolót, amit azzal zárt le: készüljenek mind a csatára, mert az most már bármikor bekövetkezhet.
Nem mindenki helyeslte, hogy megbízott Pitonban. Rémszem nyomban nekiállt hõbörögni, hogy õ aztán nem törõdik a mocskos halálfaló magasabb indokaival, hanem halálra kínozza, csak kerüljön a kezébe, Tonks sápadtan, izzó szemmel szorongatta a pálcáját, a máskor szelíd Fleur kifakadt: „Á’ kedvesh direktor úrér’ bosszút ’ell álláni!”, Mr. Weasley zaklatottan járkált fel-alá.
McGalagony az asztalfõn ült, és gonterheltnek látszott. Az utóbbi idõk megpróbáltatásai kimerítették, mintha még a szokott csípõs humora is elhagyta volna.
- Most nem az számít, hogy megbocsáthatunk-e Perselusnak – szólalt meg végül. – Akárhogy is, kieszközli a végsõ összecsapást, és fölényben vagyunk. Már csak a kígyó maradt meg Tudjukki horcruxai közül… - Itt kissé szemrehányóan gondolt Harryre, aki sokáig nem akarta a Rendet beavatni, pedig bennük igazán megbízhatott volna. De most már mindent tudtak. – Már küldtem baglyot Harrynek, Ronnak és Hermionénak. Perselusról nem írtam semmit, ahogy kérte. Bármelyik percben megérkezhetnek.
Ekkor történt, hogy hallották az ajtó csapódását, és a lépteket. Nem gyanakodtak, elvégre csak a közülük valók jöhettek be. Kingsley Shacklebolt kiballagott az elõcsarnokba, hogy Harryéket üdvözölje, de ehelyett a halálfalókkal és a Nagyúrral kellett szembenéznie. Kiáltani sem volt ideje, máris eltalálta egy zöld fénycsóva, Bellatrix pedig átlépett rajta, és kezdtek volna szétszéledni a házban, ám ekkor Féregfark, amilyen ostoba volt, félrerántotta ama bizonyos kárpitot, és ezzel felébresztette Mrs. Blacket.
A portré elõször nem is látta, kikkel van dolga, és rákezdte a szokásos visítozásra:
- Mocskos sárvérûek, nem átalljátok betenni a lábatokat atyáim házába?!
- Kuss! – sziszegte Bellatrix, álarcát levéve. – Kit nevezel sárvérûnek? Nyisd ki a szemed, öreglány!
- Ó, húgocskám! Végre! Végre! – örvendezett továbbra is sikoltozva Mrs. Black képe. – Kapjátok el a mocskokat! Öljétek meg mindet!
Voldemort dühösen belelõtt egy átkot a képbe, mire az elhallgatott, de már késõ volt; a Rend tagjai meghallották az ordibálást, és az utolsó mondatokból nyilvánvalóvá vált számukra, hogy nem Harryéket szidja a hölgy.
Mordon és Mr. Weasley kirohantak az elõtérbe, de addigra a halálfalók már az emeletre is felrohantak, és szétszéledtek a szobákban. Az elõtérben csak Draco, Avery és Nott maradt, s a szûk helyiséget hamarosan betöltötték az ide-oda cikázó átkok.
Bill, Charles és Tonks Mrs. Weasleyvel maradtak, és a felborított ebédlõasztal mögül lõtték ki átkaikat a berontó Luciusra, Bellára, Crakra és Monstróra. Rodolphus és Alectóék a konyhában kezdték feldúlni a berendezést, mintha keresnének valamit.
Fleur, McGalagony, Flitwick és Ginny az emeletre indultak. Dolohov és Piton elõttük rohantak a folyosón, idõnként néhány átkot lõve hátrafelé, de egyelõre nem tudtak kárt tenni egymásban. Ginny hirtelen egy hangot hallott a fejében: „Hívd ide az ikreket meg mindenkit, aki távol van!” Berohant Sirius egykori hálószobájába (Piton elnyomott egy elégedett vigyort), és már pattant is be a kandallóba, majdnem az egész hopp-port kiszórva. Elõbb az ikrek boltjába hoppanált, és elhadarta nekik, mi történt, aztán már ment is tovább Hagridhoz, akinél szerencsére ott volt Madame Maxime és Firenze – az erdõ széléig azért elmerészkedett. Mindhárman követték Ginnyt, s mikor kiestek a Grimmauld téri kandallóból, az ikrek már harcban álltak, és ugyancsak szorongatták Dolohovot. A ház mennyezete több helyen omladozott, vakolat és por hullott a küzdõkre.
Fleur közben utána eredt Fenrirnek a padláslépcsõn, és magánkívül szórta rá a legkülönfélébb átkokat, Fenrir viszont könnyedén hárította.
- O’structo!
- Korábban kell felkelned hozzám, te kis francia pipi – röhögött a vérfarkas. – És a kiejtéseden is van csiszolnivaló.
- Mocskos gázehmber! – sikította Fleur. – Most megkápod, ámit érdemelsz Billért!
- Ostoba liba, eleget veszõdtem már veled… Crucio!

[Illibeth]

- Mi lesz velünk? – vinnyogta Féregfark Pitonnak ugyanebben a percben. Mindkettõjükön felizzott a Sötét Jegy, és a tomboló fájdalom Féregfarkban rettegést keltett, de a bájitalok mestere elégedett volt. Megérte hát minden színlelés, bûn, gyötrelem és megaláztatás. Voldemortot végleg legyõzték.
- Megmondom, mi lesz! – Piton egy átokkal elintézte a mellettük tébláboló Amycust, aztán karon ragadta a patkányt. – Tartozol Harrynek. Tégy róla, hogy ne legyenek akadályok az útjában!
S õ maga a padláslépcsõ felé vette az irányt, ahol az idõközben magához tért Fleur és Lupin harcoltak Dolohovval és Rodolphusszal.
- Avada Kedavra!
Rodolphus elzuhant, Fleur pedig döbbenten hátranézett.
- Mágá áz?
- Perselus, mit jelentse… - kezdte volna Dolohov, de õt is elérte az átok.
- Nincs idõnk magyarázkodni – mondta Piton. – A Nagyúr halott. Remus, gyere, intézzük el a maradékot is.
- De ’ogyán…- értetlenkedett Fleur. Nem fért a fejébe, mi ez a nagy összhang a két ember között, akiknek ellenségeknek kellett volna lenniük.
- A tetõre! – mondta Lupin. – Alecto meg két másik arra menekült. Fleur, maga menjen inkább le! Hátha segíteni kell a többieknek.
Azzal Lupin és Piton kirontottak a lapos, hóborította tetõre, hogy megküzdjenek a megmaradt halálfalókkal. Átkok cikáztak a londoni éjszakában, az egyik – egy szõke férfi – velõtrázó üvöltéssel zuhant a mélybe, Alecto halálos átkokat lõdözött, de behúzódtak elõle az egyik kémény mögé. Lupin Obstructót mondott a másik férfira, de az is lezuhant a korláton át, Alecto pedig átugrott a szomszédos tetõre, és sikoltozva menekült.
- Hagyd csak – mondta Lupin. – Kis hal, majd elkapjuk késõbb.
A két férfi egymásra nézett, és nem szóltak többet, mert értették egymást anélkül is. A szövetségük sikerrel járt. A korán megõszült vérfarkas és a csapzott, fekete hajú kém némán kezet szorított…

Harry, amint a házban rohangálva kereste Pitont, kikerülte még Ginnyt meg a Hermionét gondjaikba vevõ ikreket is – a lány könnyebb sebet kapott egy lepattanó szilánktól – aztán az emeleten befordult a padláslépcsõ felé, és ekkor az egyik szobából Fenrir ugrott neki, aki mostanáig kényelmesen pipált, és nem sokat törõdött a harccal, de Harryt meglátva kiköpte a pipáját, és ocsmány vigyorral tûrte fel a talárja ujját.
- Gyere csak, fiacskám, úgyis éhes vagyok!
Harry nem tudott kitérni a rázúduló szörnyeteg elõl, de akkor a padláslépcsõ felõl megjelent egy riadt, patkányszerû kis alak, és kiáltozni kezdett:
- Fenrir, hagyd békén! Perselus parancsa!
- Köpök rá! A Fõnök feldobta a bakancsot, nekem pedig nem parancsolsz se te, se az a mocskos hajú kettõs ügynök!
Azzal már harapott is volna, de ekkor Féregfark, ki tudja, honnan merített bátorsággal rávetette magát, és tépte, ütötte, ahol csak érte. Fenrir lecsúszott Harryrõl, és a földre teperte a jóval gyengébb patkányt.
- Sokat képzelsz magadról! – lihegte, miközben dulakodtak.
Harry feltápászkodott, felszedte a pálcáját, és tétován szemlélte õket. Mi ütött Féregfarkba? Hogy mert rátámadni a vérfarkasra? Világéletében nyomorult, gyáva teremtés volt. Hát mégis pislákolt benne valami vitézség? Ki tudja – a Teszlek Süveg bizonyára tudta, miért osztotta annak idején a Griffendélbe.
A harc egyenlõtlen volt, és hamar eldõlt. Fenrir nem vacakolt a pálcával – kést rántott, és szúrt. Pettigrew fájdalmasan felnyögött, és végigkarmolta Fenrir arcát és nyakát. A hatás leírhatatlan volt. A vérfarkas üvöltve ugrott fel.
- Te mocsok!
Az ezüst karmok nyomán megállíthatatlanul ömlött a vér. Fenrir a kíntól elvakítva botladozott a padláslépcsõ felé, Harryre ügyet sem vetve.
- Menj utána! – suttogta Féregfark. – Holdsáp és Perselus odafent van! Ne engedd…
- Miért csinálta ezt? – értetlenkedett Harry.
- Tartoztam neked. És magamnak is. – A haldokló patkány keserûen mosolygott. – Talán betudják nekem odafent. Eredj!
- Hát mégis volt magában valami becsület – felelte Harry, és rohant. Most már tudta: odafent találja Pitont is…

Az õrjöngõ Fenrir kitámolygott a tetõre, épp akkor, mikor Piton és Lupin kezet szorítottak.
- Rohadék árulók! – hörögte. – Mind a ketten azok vagytok! Dögöljetek meg!
Lupinra akarta vetni magát, de megállította egy zöld fénycsóva. Piton leeresztette a pálcáját, és felsóhajtott.
- Ezzel is megvolnánk.
- Nézd azokat a karmolásokat! – bökött a halottra Lupin.
- Peter, úgy látszik, megtette, amit kellett – felelte Piton.
Megfogták Fenrirt, és odébb vonszolták. Piton egyszerre rettenetesen kimerültnek tûnt.
Hát vége az egésznek. Dumbledore terve bevált. A hûséges áruló végigjátszotta szerepét, Voldemort és hívei halottak, Potter diadalmaskodott.
Piton lehajtott fejjel állt ott, haja fekete függönyként keretezte arcát, Lupin pedig szótlanul nézte. Mintha várna valamire.
Hirtelen egy fénycsóva vágott feléjük a padlásról felvezetõ csapóajtó nyílásából. Harry tökéletesen végrehajtott egy nonverbális lefegyverzõ bûbájt – Piton kezébõl kirepült a pálca, és ragyogó ívet írva a levegõbe, eltûnt a sötétben.
- Gratulálok, Potter – szólt gúnyosan Piton, hátra sem nézve. – Csakhogy megtanultad végre. Nem éltem hiába.
- És nem is élsz már sokáig! – kiáltotta Harry, kilépve a tetõre, és rászegezve a pálcáját. – Követheted a pokolba Voldemortot!
- Harry, ne! Semmit sem tudsz! – próbálta megfékezni Lupin. – Hallgass végig, õ nem…
- Remus, te ne szólj bele! – vágott a szavába Harry.
- Hagyd csak – suttogta Piton is. – Úgy lesz, amint megmondtam. – Megfordult, és szembenézett Harryvel. Tekintetében a szokott undor és megvetés mellett most valami várakozás csillant. – Mire vársz, Potter? Alkalmazd végre, amit tõlem tanultál!
Harry reszketett a dühtõl. Még soha embert nem gyûlölt ennyire. Voldemort – ugyan! Piton volt az igazi ellenség számára. És most itt áll fegyvertelenül, mint azon a nyári éjszakán Dumbledore…
- Te utolsó, hitvány, gyáva orgyilkos! – sziszegte. Piton elsápadt haragjában, de nem felelt, szúrós, sötét tekintetét Harryébe fúrta, és minden legilimencia nélkül érezni lehetett, mit sugall: tedd meg végre!
Harry elvakult dühében nem törõdött vele, hogy pontosan azt teszi, amit a bájitaltantanár kíván tõle. Egy pillanatra megremegett a kezében a pálca, kereste a legmegfelelõbb átkot – mindeközben Piton mozdulatlanul állt, a szikrázó hóról visszaverõdõ holdfény megvilágította elgyötört arcát, s fekete talárja lobogott a szélben. Lupin nem mert beleavatkozni – megérezte, hogy õ itt és most csak statiszta lehet. „Széttépni… megölni… nem, nem, az Avada Kedavra nem elég jó neki… szenvednie kell!” gondolta lázasan Harry. És már tudta, mire van szüksége.
- Sectumsempra!
Piton megtántorodott, mintha karddal sújtott volna rá, és vér spriccelt fel a nyakából és a mellébõl; lehanyatlott a hóba, ami pillanatok alatt sötétvörös lett…
- NE! Finite Incantatem! Finite Incantatem! – kiáltotta Lupin, de semmi sem használt. – Harry, mit mûveltél?!
- Tõle kérdezd – intett Piton felé Harry. – Õ találta fel.
- Harry, az istenért, fogd már fel, hogy mindvégig a mi oldalunkon állt! – Lupin letérdelt a sebesült mellé, hogy megvizsgálja, mit tehetne. De a hagyományos vérzéscsillapító bûbájok nem mûködtek.
- Dumbledore is ezt hitte! – kiáltotta Harry.
- Õ maga parancsolta, hogy ölje meg! Azért, hogy belülrõl segíthessen minket a halálfalók között! Hogy TÉGED segíthessen, Harry!
- Gyûlölt engem, és gyûlölte Dumbledore-t – sziszegte a fiú, és közelebb lépett. – Mindvégig hazudott.
- A háromból csak az elsõ igaz, Potter – mondta Piton, s bár hangja gyenge volt, a gúny nem tûnt el belõle. – Amikor megöltem õt, legjobban önmagamat gyûlöltem. Nem az életéért könyörgött, hanem azért, hogy öljem meg, hogy a beképzelt kis Kiválasztott legyõzhesse a Sötét Nagyurat!
- Hazudsz! Dumbledore megbízott benned, te… te Júdás! És milyen rosszul tette! – Harry legszívesebben belerúgott volna.
- Harry, gondolkodj! – kiáltotta Lupin. – Ki volt az, aki annak idején rendszeresen megmentette az életedet?! Ki intézte el neked Naginit? Ki vette rá Voldemortot, hogy idejöjjön, ahol vártuk, ki jelentett nekem rendszeresen a halálfalók terveirõl?
- Hát be voltál avatva, Remus? Mi ez az egész? Már megint a hátam mögött cselekedett a Rend? – tajtékzott Harry.
- Állítsd le magad, Potter! – Piton egy percre megint a régi volt, izzott a szeme, ahogy felnézett a mellette álló fiúra. – Hittél volna nekem? Még most sem hiszel! Ostoba voltál, de Albus szeretett, és a kedvéért bármire hajlandó voltam! – Kezét a mély vágásra szorította a mellén, és egy pillanatra lehunyta a szemét. – Meghalni érte könnyû lett volna. De õ mást követelt – olyasmit, amitõl majdnem összeroppantam. Én azonban tudok józanul gondolkodni, nem úgy, mint te, Potter!
Elhallgatott, és Harry szótlanul nézte, amint sebeibõl patakzik a vér. Lassan kezdte megérteni, mire ment ki a játék.
- Miért nem mondtad el nekem, Remus?
- Úgysem hitted volna el.
- És én nem akartam, hogy tudd – suttogta Piton fáradtan, és megvetõen végigmérte Harryt. – Szükségem volt valakire, aki annyira gyûlöl, hogy végez velem. Te megtetted nekem ezt a szívességet.
- Azt… akarta, hogy megöljem? – kérdezte döbbenten Harry, önkéntelenül is abbahagyva a lenézõ tegezést.
- Mégis, mit hittél? Hagytam volna máskülönben, hogy lefegyverezz? Odaálltam volna a pálcád elé? – a fekete szempár lázasan csillogott. – Gyõztél. Én végigjátszottam ezt a mocskos szerepet. Nem tudok és nem is akarok tovább élni.
- Perselus, ne erõlködj… - szólt közbe Remus. – És ne beszélj ilyeneket. – Azonnal elviszünk a Szent Mungóba.
- Nem visztek sehová! – Piton megragadta Lupin kopott, megviselt talárját. – Hagyjatok békén! Én akartam így.
Harry tehetetlenül toporgott mellette. Egyszerre elfogta a szánalom. Most már mindent értett.
- De hát maga hõsként viselkedett! És ennyi éven át elhitette mindenkivel, hogy gyûlöl…
- Egy pillanat. EZ nem volt hazugság. Gyûlöltelek, és még most is gyûlöllek. És ha még ódát is akarsz zengeni rólam… - Piton arca megvonaglott, és megint lehunyta a szemét, mintha látni sem bírná Harryt. – Menj a pokolba, Potter, és hagyj engem nyugodtan meghalni! Nincs szükségem a hálálkodásodra meg a nyavalygásodra.
Egyre sápadtabb lett, és talárját már teljesen átitatta a vér. Lupin és Harry szótlanul térdeltek mellette, és mindketten fájdalmat és bûntudatot éreztek. Önkéntelenül is ara gondoltak, mennyit szenvedett ez az ember, és soha még egy jó szót sem kapott érte. Senki nem szerette, talán csak Dumbledore – õt pedig kénytelen volt megölni.
Harry azon kapta magát, hogy sír.
Piton elhomályosuló tekintetét érezte az arcán.
- Ne bõgj itt nekem, Potter! – hallotta a kemény hangot.
- De én megátkoztam… ártatlanul…
- Ha te nem teszed meg, öngyilkos lettem volna. Különben is megmondtam, hogy menj a pokolba, és ne gyötörj!
Harry felkelt, és odébb húzódott.
Sokáig csend volt. Piton nem szólt többet, lehunyt szemmel feküdt, és mind halványabb lett. Aztán halk sóhaj szakadt ki a keblébõl.
Lupin kollégája fölé hajolt, és szelíden megfogta a csuklóját. Nem érezte az érverését.
- Perselus… Perselus…
Nem kapott választ.

VÉGE