Post by kevin on Oct 16, 2005 22:45:09 GMT 1
Sziasztok!
Gondoltam publikálok egy egyperceset és 3 verset is, hátha valakinek tetszik majd...!
Puxee!
Az idõ
Lelketletlen csaló idõ fogságában árnyat vet szemem elé a boldogtalan percek által sokszor körbe rajzolt, elcsépelt szavakkal megfogalmazott boldogság.
Fáradtan zuhanok a földre és mocsokba túrom két kezem.
Elõttem remeg szép arcod, a képzeletemben mesélsz, ahogy a kezeim rajzolják a sárba nevednek betûit.
Fáj most az élet minden perce, de nem enged az idõ.
Hallom néha az órám ketyegni, mint ódon torony mû zakatolása, úgy hasít át dobhártyámon és agyamban kerreg drága és neved dallamát üti!
Karjaimmal ölelem magam, védem azt, ami megmaradt belõlem, belõled.
Gyenge vagyok.
Kitörtnék a semmibõl, ebbõl a sötét, magányos helyrõl.
Kezeimmel belemarkolok a fekete bûzös sárba és magasba emelem.
Végigfolyik rajtam az olajos iszap-sár; arcomra kenem.
Képlékeny és folyékony, tapadó, mint én.
Büzös, fekete, gusztustalan, mint önmagam.
Szótlan sikítok, csak szemeimben születik egy apró csepp, ami aztán felszikkad és elvész a semmibe.
Párolog, illan...
Ahogy én is tenném.
Szeretnék könnycsepp lenni.
Állok itt az utcasarkon, képzelgek rólad, magamról, arról, ami sosem volt és sosem lesz.
Még egy pillanat és elveszek.
Az óra ketyek, zakatol és egyre közelebbrõl hallom.
Megõrjít.
Félek.
Hol vagy?
Csak én és a lámpafényes út hazafelé: a semmibe.
Jó lenne, ha valaki most átkarolna, hogy ne érezzem magányos, elveszett haragom.
Lépek egyre csak...
még...
egyet...
még...
egy utolsót...
a semmibe.
_______...________
Engedj
Eressz el Vágy,
engedj Emlék.
Testem paptalan templom már,
nincs bennem remény.
Tünj el Sakál,
ne kísérts Bûntudat.
Mennem csak elõre, Halál,
ez lett az utam.
Töröld le a vörös vért!
Ó, Szeretet, menekülj messze el!
Az ember semmit sem ér,
engedd el remegõ kezem!
Deltaszárnyú Angyal, jöjj!
Gyógyítsd meg lelkem,
vagy ölj,
csak jól legyen...
_______...________
Utoljára
Elfáradt a szív, hamu már a volt parázs,
újra felém int a közöny és a magány.
Most ez fájni fog, mert fájnia kell;
nem múlik gyorsan az érzelem.
_______...________
Kenyér és víz
Üldözött ártatlan - futok az álom után,
én, kitoloncolt fogoly, szárnyatlan madár,
nem hint az ég elém többé mennyei mannát,
kenyér és víz csak utolsó vacsorám.
Sebzett vad vagyok, rohanok az erdõn át,
vadászaim egykor szerettek, barátok voltak tán,
s most elõluk futok, kerget a halál,
de nem tudják, hogy a sebzett vad támad csak igazán.
Híd vagyok, egy óriási folyó hatalmas hídja,
átengedek bárki magamon, mégha senki nem is hívta.
S most pilléreim mik a víz felett tartottak
elárulva törnek szét, letaszítanak a habokba.
Egy szép virág lehettem volna a zöld réten,
szálló pille nyugodalmas kis fészke,
s engem bimbóként a földbe tapostak,
nem nyílhattam többé - hiába zokogtam.
Logogó tûz, erõs vár falán világító fáklya,
tábortûz, kemence perzselõ melege, vagy öreg kályha,
de nem vagyok más csak elhamvadt parázs,
hamu és salak - elszállt varázs.
Akasztásra váró bûnbánó elítélt,
ki szánalmasan könyörögve mindent ígér,
hogy szánják és szeressék, ne akasszák,
kinek víz és kenyér jutott csak az utolsó vacsorán.
Gondoltam publikálok egy egyperceset és 3 verset is, hátha valakinek tetszik majd...!
Puxee!
Az idõ
Lelketletlen csaló idõ fogságában árnyat vet szemem elé a boldogtalan percek által sokszor körbe rajzolt, elcsépelt szavakkal megfogalmazott boldogság.
Fáradtan zuhanok a földre és mocsokba túrom két kezem.
Elõttem remeg szép arcod, a képzeletemben mesélsz, ahogy a kezeim rajzolják a sárba nevednek betûit.
Fáj most az élet minden perce, de nem enged az idõ.
Hallom néha az órám ketyegni, mint ódon torony mû zakatolása, úgy hasít át dobhártyámon és agyamban kerreg drága és neved dallamát üti!
Karjaimmal ölelem magam, védem azt, ami megmaradt belõlem, belõled.
Gyenge vagyok.
Kitörtnék a semmibõl, ebbõl a sötét, magányos helyrõl.
Kezeimmel belemarkolok a fekete bûzös sárba és magasba emelem.
Végigfolyik rajtam az olajos iszap-sár; arcomra kenem.
Képlékeny és folyékony, tapadó, mint én.
Büzös, fekete, gusztustalan, mint önmagam.
Szótlan sikítok, csak szemeimben születik egy apró csepp, ami aztán felszikkad és elvész a semmibe.
Párolog, illan...
Ahogy én is tenném.
Szeretnék könnycsepp lenni.
Állok itt az utcasarkon, képzelgek rólad, magamról, arról, ami sosem volt és sosem lesz.
Még egy pillanat és elveszek.
Az óra ketyek, zakatol és egyre közelebbrõl hallom.
Megõrjít.
Félek.
Hol vagy?
Csak én és a lámpafényes út hazafelé: a semmibe.
Jó lenne, ha valaki most átkarolna, hogy ne érezzem magányos, elveszett haragom.
Lépek egyre csak...
még...
egyet...
még...
egy utolsót...
a semmibe.
_______...________
Engedj
Eressz el Vágy,
engedj Emlék.
Testem paptalan templom már,
nincs bennem remény.
Tünj el Sakál,
ne kísérts Bûntudat.
Mennem csak elõre, Halál,
ez lett az utam.
Töröld le a vörös vért!
Ó, Szeretet, menekülj messze el!
Az ember semmit sem ér,
engedd el remegõ kezem!
Deltaszárnyú Angyal, jöjj!
Gyógyítsd meg lelkem,
vagy ölj,
csak jól legyen...
_______...________
Utoljára
Elfáradt a szív, hamu már a volt parázs,
újra felém int a közöny és a magány.
Most ez fájni fog, mert fájnia kell;
nem múlik gyorsan az érzelem.
_______...________
Kenyér és víz
Üldözött ártatlan - futok az álom után,
én, kitoloncolt fogoly, szárnyatlan madár,
nem hint az ég elém többé mennyei mannát,
kenyér és víz csak utolsó vacsorám.
Sebzett vad vagyok, rohanok az erdõn át,
vadászaim egykor szerettek, barátok voltak tán,
s most elõluk futok, kerget a halál,
de nem tudják, hogy a sebzett vad támad csak igazán.
Híd vagyok, egy óriási folyó hatalmas hídja,
átengedek bárki magamon, mégha senki nem is hívta.
S most pilléreim mik a víz felett tartottak
elárulva törnek szét, letaszítanak a habokba.
Egy szép virág lehettem volna a zöld réten,
szálló pille nyugodalmas kis fészke,
s engem bimbóként a földbe tapostak,
nem nyílhattam többé - hiába zokogtam.
Logogó tûz, erõs vár falán világító fáklya,
tábortûz, kemence perzselõ melege, vagy öreg kályha,
de nem vagyok más csak elhamvadt parázs,
hamu és salak - elszállt varázs.
Akasztásra váró bûnbánó elítélt,
ki szánalmasan könyörögve mindent ígér,
hogy szánják és szeressék, ne akasszák,
kinek víz és kenyér jutott csak az utolsó vacsorán.
