Sebzett lelkek (HP, alter)

[anneke]

Írta: Én (Anneke)
Szereplõk: Melody Baker - saját gyártmány, HP, DM és mások...
Történik: Jóval a 7. könyv után...
Korhatár: 16
Univerzum: alternatív HP
Forma: novellafüzér (5 novella)
Megjegyzés: ezt a novellát "rendelésre" írtam. A megrendelõ elégedett volt vele. Kérném a további véleményeket is!

Álom volt csupán? Vagy...?

Az Idõ is megszûnt létezni abban a pillanatban. Közel s távol nem moccant semmi. Mintha egy - minden hangot tökéletesen felfogó - burában álltak volna õk ketten.
A fiú karja a derekára fonódott, õ átkarolta a nyakát, szájuk egymáshoz ért, szinte sistergett köröttük a levegõ a kimondatlan, ám nagyon is jelen lévõ vágytól.
A csók egyre mélyült, egyre szenvedélyesebb lett, s õ érezte, ahogy teljesen elgyengül, ha a fiú nem szorította volna olyan erõsen, talán lecsúszik a padlóra.
Izgatottan vert a szíve. Testében a forró bizsergés egyre erõsödött, s állandósult a remegés is, mi minden porcikáját rázta most. Minden oly bódító volt: a fiú erõs karja a derekán, szájára tapadó szája, forró nyelve, mely szelíden ölelkezett az övével, remegõ testének feszülõ, izmos teste... Érezte, soha eddig, és soha ezután át nem fog élni íly, egyszerre magasztos, és mégis valószínûtlenül prózai pillanatot. Aztán ujjai lassan vándorútra indultak a fiú ruhája alatt... Miközben érezte, hogy amaz is lágyan simogatja õt. És már nem emlékezett rá, hogyan szabadult meg mindösszes ruhájától, és hogyan kerültek a fiú ágyára, szorosan összefonódva... A gyönyör és az, a mézízû, forró érzés, ami az elõbb még csak lappangott testében, most kitört; s elárasztotta õt... Úgy érezte; ennél szebb dolog a Túlvilágon sem létezhet...
Aztán... Csönd. Riadalom. Szégyenkezés. És...
- Te is el tudod végezni...?
Aztán vakító villanás... EXMEMORIAM!

De ekkor már az álom és ébrenlét keskeny határmezsgyéjén jár...

Melody Baker remegve riadt fel. Teste csuromvíz volt, s enyhén lüktetett, feje borzalmasan fájt. Mint mindig, ha ez az édes-kéjes, keserû gyönyörtõl gyötört álom meglátogatta. Soha nem emlékezett rá, mit is álmodott, nem tudta, hogyan és miért is ébredt fel. Csak az, az édes-bús enyhe sajgás maradt meg a testében - mintegy emléknek. De nem tudta, hogy mi okozza.
Felült, s kipillantott az ablakon. Ezúttal nem az éjszaka kellõs közepén verte fel ez a titokzatos álom: odakint már világos volt; s valahonnan a házak mögül most kapaszkodott fel az égi lajtorján a Nap.
Melody megdörzsölte homlokát, hogy a kínzó fejfájást egy kicsit enyhítse, majd felkelt, s magára öltötte a St. Mungo dolgozói számára fenntartott, citromsárga talárt. Felhajtotta a tegnapról maradt, hideg kávét, belebújt a klumpájába, kezébe vette jegyzeteit, s úgy vélte: készen áll az újabb napra.
Mikor kilépett a nõvérszálló fehérre festett ajtaján, a szokott halvány mosollyal köszönt oda a szembejövõknek:
- Jó reggelt!
- Jó reggelt, Miss Baker! - hangzott a sietõs, és udvarias válasz, s a gyógyítók már siettek is a dolgukra.
Melody a központi betegirányító felé vette útját, hogy megtudja: hoztak-e be valakit az éjjel. Minden reggel így tett, hacsak nem volt éjszakás.
A St. Mungo zsúfolásig telve volt az éppen folyó háború sérültjeivel, s nem telt úgy nap, hogy ne érkezett új beteg valamelyik osztályra. Az, az osztály, ahol Melody dolgozott - a Különösen Veszélyes Átkok és Ártások részlege, már hetek óta telt házas volt, az állandóan érkezõ betegeket kénytelenek voltak a Véletlen Balesetek részlegén elhelyezni. Melody munkája abból állt, hogy minden, az osztályhoz tartozó beteget végiglátogatott, beadta a rendelt gyógyitalokat, átkötözte sebeiket. S közben nem szûnt meg kérdezõsködni az újabbaktól: hol tart a háború, milyen esélyeik vannak a fehér mágusoknak, elpusztult-e Voldemort, és hogy mit gondolnak, mikor lesz vége ennek a borzalomnak. A betegek pedig, ha erejük engedte; válaszolgattak, s Melody éhesen csapott le minden kis hírmorzsára... Mert keresett valakit...
Megállt a recepciós kollega elõtt.
- Jó reggelt Mrs. Sheffield! Van valami újság?
Az idõs gyógyító asszony sokáig böngészte az elõtte fekvõ könyvet. Végül felnézett.
- Semmi különös, Miss Baker. Az öreg Sharon az éjjel meghalt. Egész éjszaka itt óbégattak a házimanói. Aztán volt valami kalamajka Miss Apple osztályán - tudja, ahol a menthetetlenek fekszenek... Az egyik beteg felkelt és a talárját meg a pálcáját követelte... Szörnyû volt... Alig tudtuk Mr. Brownsheed-del megfékezni....
- Új beteget nem hoztak? - vágott közbe Melody - elég tiszteletlenül - de kíváncsi lelke nem bírta kivárni, míg az öregasszony végére ér a beszámolónak.
Mrs. Sheffield újfent a könyvbe temetkezett.
- Nem, Miss Baker - mondta aztán enyhe rosszallással a hangjában, s megigazította szemüvegét - nem érkezett senki.
- Köszönöm, Mrs. Sheffield - biccentett Melody és elsietett a dolgára.
Végiglátogatta a betegeit, gyógyfõzetet adagolt, meghallgatott panaszokat, vigaszt nyújtott, életre rázott, új hitet adott. A maga módján próbálta visszapumpálni ápoltjaiba az elvesztett életkedvet.
Aztán - úgy tizenkettõ körül - fáradtan roskadt el a gyógyítók szobájában, s kezébe temette az arcát. Végiggondolta, hogy hány hete, hónapja, éve már... Voldemort már rég nincs ezen a világon, de a háború még mindig folyik... Kegyetlenebbül, mint valaha. Hát soha nem lesz vége az öldöklésnek? Aztán egy másik gondolat tolakodott elméjébe. Hátha hazudnak neki? Lehet, hogy látták, hallottak róla valamit... Mégsem mondják el. Talán félelembõl. Igaz, elég vészjóslóan hangzó nevû család túlélõit próbálja immár három vagy több éve megtalálni, de eddig hiába kutatott... S ennek a családnak a neve: Malfoy.

[anneke]

Kérem, értesítsen...

- Melody, gyere, új beteged érkezett! - állt meg a gyógyítók szobájának ajtajában a szõke, bodros hajú Darlene Nefrit. Hajának búzaszínét még inkább kiemelte az egyenruha, mindig rózsás alma-arca, ezúttal még inkább kipirosodott az izgalomtól. Hóna alatt hatalmas jegyzettömböt szorongatott, s izgatottan tördelte kezeit.
- Mi az, Darla? - nézett fel Melody, s letéve a pennát, csatlakozott az izgatott, fiatal boszorkányhoz. Darlene, még csak tizennyolc éves volt, nemrég kezdett a gyógyítóképzõben, és hihetetlenül érdekesnek talált itt mindent. Alig egy hete dolgozott az ispotályban, mikor a fõ javasasszony, Madam Hyppokrates, Melody osztályára küldte, Melody keze alá.
- Szóval... Hoztak egy új beteget. Egy nõt. Elég fiatal... De azért nem annyira. Talán veled lehet egyidõs - magyarázta lelkesen az újonc, ám amint rádöbbent, hogy mit is mondott, újfent pír futotta el az arcát.
- Jaj, ne haragudj, nem úgy értettem...
- Semmi baj - mosolygott Melody, magában megállapítva, hogy ezek szerint, õ a huszonhét évével már öregasszonynak tûnik e fiatal lányka szemében... - na és miért olyan különleges ez a beteg, hogy személyesen nekem kell vele foglalkoznom? - firtatta, míg befordultak a kórtermekhez vezetõ folyosóra.
- Te már kezeltél ehhez hasonló eseteket Melody - mondta Darlene, s szemét áhítattal emelte a nõre - sikereket is értél el, meg az a bájital is, amit kikísérleteztél.... Szóval, szerintem, te meg tudnád menteni. A... A kísérõjének is rögtön téged ajánlottalak.
- Értem - bólintott Melody - és mi a baja az illetõ hölgynek?
Csend, csak klumpájuk kopogása visszhangzott a szürke köveken.
- Darla...
- Igen... Szó-szóval... Eltalálta egy... Adava Kedavra... - az utolsó szót csak suttogni merte az ifjú tanonc.
Melody megállt.
- Elmesélnéd, hogy ezek után mi szükség van rám? - hangját nem emelte fel, de sütött belõle a szigorúság.
Darlene bûntudatosan hajtotta le a fejét.
- Csak... Csak tompítva érte az átok. Nem... Halt meg. De nincs eszméleténél. Kérlek, Melody...
- Mondd csak, Darla, miért olyan fontos ez neked? - firtatta a tapasztalt gyógyító, s a lány vállára tette a kezét.
- Azért mert... Mert maga Harry Potter hozta be! - susogta ijedten Darlene, s még a hangja is elcsuklott az izgalomtól - és... És láttam, hogy... Nagyon fontos neki, hogy a hölgy felépüljön. Olyan... Szomorúan nézett rám, amikor kérdezte, hogy tudok-e egy olyan gyógyítót, aki segíthet...
Melody megenyhült. Az alatt a néhány hónap alatt, amit Darlene az osztályon töltött eddig, nagyon is megkedvelte a kissé szeleburdi, de rettentõen segítõkész és tanulni vágyó lányt. S mivel a nyíltszívû Darlene rögvest a bizalmába fogadta feljebbvalóját, hát azt is tudta róla, hogy kimondhatatlanul tiszteli és rajongja Harry Potter-t, a Megmentõt...
"No lám csak - morfondírozott magában - a híres Potter megjelenik az ispotályban egy menthetetlen beteggel... S Darlene rögtön fût-fát ígér neki. Na, lássuk, mit tehetünk. De feltámasztani - ha mégis meghalt - még én sem fogom tudni..."
- Jól van, Darla - indult tovább e gondolatsor végén - Lássuk, mit tehetünk az ügy érdekében...
Hamarosan ott állt a jól ismert kórtermek elõtt. Figyelmesen körbenézett, hol lehet az új beteg. De Darlene megelõzte...
- Paracelsus, hetedik ágy - súgta oda, s már sarkon fordult volna, de Melody nem engedte.
- Nem, Darla, jössz te is szépen velem. Ha már így belerángattál...
Darlene elpirult, de egy szó nélkül követte Melody-t.
A "Paracelsus" ajtaja nyitva volt. A kórterem tátongott az ürességtõl; s Melody összeszoruló szívvel gondolt arra, hogy miért. Akik itt feküdtek, kivétel nélkül a menthetetlenek közé, vagy a temetõbe kerültek...
Az ablak felõli második ágyon, pedig ott feküdt egy újabb áldozat. Melody, ahogy közelebb lépett, elborzadva vette szemügyre. Igen, a sérült minden bizonnyal nõnemû volt; ám ezt alig lehetett megállapítani az arcát borító, rettenetes sebek, a halálsápadt bõr, és a rövidre nyírt, sûrû vörös haj miatt, mely éppenséggel lehetett volna egy kamasz fiú üstöke is.
Ám a szépen ívelt szemöldök, a formás száj, és a karcsú, kecses kezek, melyek a takarón nyugodtak, kétségtelenül mutatták a nemét. A beteg mozdulatlanul, szemeit becsukva feküdt, s ha alig hallható légvételei nem emelték volna meg olykor-olykor a takarót, halottnak lehetett volna hinni. Melody elgondolkodva nézte a fiatal nõt, aki valóban annyi idõs lehetett talán, mint õ, sõt, lehet, hogy fiatalabb... Igen, van az bájital, sõt egyes esetekben hatásosnak is bizonyult, de egy Adava Kedavra...
- Tud segíteni rajta?
A háta mögött megszólaló, idegeket és érzékeket borzoló, mégis bársonyos, mély hang, váratlanul érte, s felriasztotta gondolataiból. Megfordult.
- Errõl csak egy alapos vizsgálat után tudok érdemben nyilatkozni - közölte. S közben egy pillanatra sem vette pillantását az elõtte álló, középmagas, szikár, fáradt tekintetû férfiról, akinek a homlokán ott éktelenkedett - számtalan másik seb mellett - egy hosszú, villám alakú, vörös csík.
"Íme hát, a híres Megmentõ - gondolta magában - nyilván õ sem így képzelte el a nagy összecsapást. Vajon azok a fekete köpönyeges õrültek mikor unnak már bele a csatározásba? Vagy nekik fel se tûnt, hogy a Fõnök - halott?"
A szitáló csöndben, szinte harapni lehetett a feszültséget. A férfi idegesen túrt bele fekete hajába. Mintha nem tudná, hirtelen, mit tegyen, vagy mondjon. Próbált lehiggadni, és nyugodtnak látszani, pedig belül ordított a tehetetlen fájdalom: ha meghal, ha elveszíti...
Megköszörülte a torkát.
- Elnézést - kezdte újra - még be sem mutatkoztam: Harry Potter vagyok - mondta, s egy kicsit megbiccentette a fejét.
- Melody Baker - a lány kezet nyújtott, s a másik elfogadta. Mintha mindketten bíztatni akarnák a másikat, úgy szorították meg egymás kezét.
- Nos - köszörülte meg a torkát Melody - kolleganõm már nagy vonalakban tájékoztatott az esetrõl. Esetleg hallhatnám a részleteket?
Harry lehunyta a szemét egy pillanatra, ahogy élesen, erõszakosan agyába áradtak az iszonyú emlékek. Kínszenvedés volt minden szó, melyet ezután ki kellett mondania...
- A társam neve: Ginewra Weasley. Vele és még három másik társunkkal egy halálfaló-gyûlést mentünk kikémlelni. Észrevettek...
- Ne folytassa - Melody falfehér volt. Valahogy nem bírta hallgatni az ilyesfajta történeteket.
- Az átkot mi tompította le? - kérdezett inkább tovább.
- Az egyik auror ugrott elé - hangzott a színtelen válasz.
- Értem. Õ...
- Azonnal meghalt.
Melody hallgatott. Most mit mondjon? Hogy Ginewra is meghalhat? Hogy nem lehet tudni, milyen mértékben roncsolta testét, a mégoly tompa, de erõs átok?
- Nos, akkor talán megvizsgálnám a beteget - közölte higgadtan - addig szíveskedjék odakint várakozni.
Harry bólintott, és kiment. Melody kiszólt az eddig a folyosón ácsorgó Darlene-nek, s ketten, közös erõvel felállították a paravánt az ágy köré. Utána Melody munkához látott... Kitakarta a nõ testét, s ismét elborzadt a látványtól: a vékony, törékeny alakot is át- meg átszõtték a kisebb-nagyobb zúzódások, nagy, perzselt sebhelyek.
- Úgy látom, egynéhány kábító átok is eltalálta - jegyezte meg Darlene, amint segédkezett Melody-nak. Az idõsebb nõ erre csak biccentett, s tovább dolgozott. Amit lehetett, ráolvasással tüntetett el, a többi sebre, pedig gyógykenõcs került.
Aztán... Hamarosan kiemelkedett a többi közül a mellkasán tátongó, üres, fekete lyuk. Seb volt, ám mégsem...
- Itt találta el az Adava Kedavra - motyogta Melody. Sebösszehúzó fõzetet öntött a lyukba, mire az; sisteregve összeforrt. Ám Ginewra pillái meg sem moccantak.
Melody sóhajtott. Ettõl tartott. Hosszas kezelés, gyógyfõzetek, tinktúrák... És még akkor sem garantált az eredmény. Mindegy. Meg kell próbálnia, ezért van itt; ezért tanult és gyakorolt éveket. Átkötözte a beteg sebeit, majd ráborította a könnyû takarót.
- Adj rá egy hálóinget Darla, és töltsd ki a kórlapot - utasította tanonc lányt - én megyek, és tájékoztatom Mr. Pottert...
Darlene megnyikkant. Melody fáradtan rámosolygott.
- Õ is csak egy ember, Darla - mondta feddõen, s kiment a kórterembõl.
- Nos?
Melody zavarban érezte magát, az átható tekintetû, zöld szemek kereszttüzében. Mégis, mit mondhatna? Köhintett.
- Kérem, Mr. Potter... - kezdte - nem vagyok mindenható. Természetesen minden megteszek, ami tõlem telik; s úgy látszik a helyzet nem reménytelen, de...
- Ennyi nekem elég - vágott Harry Melody szavába; majd az órájára pillantott. Már több mint egy órája a bázison kéne lennie. De nem bírt úgy elmenni, hogy ne halljon valami bíztatót Ginny-rõl. Nem tudta miért, de úgy érezte; ha valaki, hát ez a nõ segíthet. Nézte alacsony, filigrán termetét; dús, göndör, dióbarna haját, mely szabadon omlott alá vállaira a zöld süveg alól, szelíd õzikeszemeit. Nyugalom és határozottság áradt lényébõl. S Harry valahol, a lelke mélyén érezte, hogy Ginny - meg fog gyógyulni - Most mennem kell - tette hozzá az elõbbi mondathoz, mintegy mentegetõzve, amiért megakasztotta a gyógyító asszonyt a beszédben - de kérem, azonnal értesítsen, amint változik az állapota - azzal egy darab pergament nyújtott át a csodálkozó Melody-nak, s a következõ percben köddé vált.
Melody elgondolkodva lépegetett vissza a gyógyítók szobájába. Leült, hogy folytassa a jelentést, mit félbehagyott; de elõbb vetett egy pillantást a pergamenre, amit betege furcsa kísérõje nyomott a kezébe.
Azon egyetlen szó állt:
"Dominium"

[anneke]

Családi kötelék

Karácsony van. A tizenhat éves Melody Baker elgondolkodva nézi a hóköpönyeggel borított parkot. Az elsõ emeleti folyosó boltíves ablakából olybá tûnt a táj, mint egy mesekönyv illusztrációja. Melody eltûnõdve húzta maga alá lábait, ahogy ott ült az ablakpárkányon, s fejében lusta méhrajként zümmögtek a kósza ideák. Mindig ide jött, ha valami bántotta; gondolkodni akart, vagy egyszerûen csak: egyedül lenni. Itt fent lényegesen melegebb volt, mint a Mardekár pincehelyiségeiben, hiszen az elsõ emeleti folyosót melegítette, a tantermekben izzó kandallókból kiáradó hõ. Meg a Mardekár társalgója mindig zsúfolt volt. Sehol egy kis sarok vagy lyuk, ahova az ember behúzódhatna egy könyvvel, vagy csak az eszméivel...
Melody szomorú volt. Most, amióta a Roxfortba jár, elõször fordult elõ, hogy nem mehetett haza Karácsonyra. Persze, megértette a szüleit, akik féltették...
"Az lesz a legjobb Melody, ha most ott maradsz a biztonságos iskolában... Furcsa, vészterhes idõk járnak kislányom, s lehet, hogy mi sem tudnánk jobban megvédeni téged, mint a Roxfort igazgatója. Dumbledore az egyetlen, akitõl Voldemort tart... Remélhetõleg hamar vége lesz ennek az egész õrületnek, és akkor végre akkor lehetünk együtt, amikor csak akarunk!" - mondta édesanyja, mikor eljött õt utoljára meglátogatni novemberben.
Könnyû volt akkor megígérni, hogy erõs lesz, és kibírja... Amikor édesanyja meleg, mogyorószín szemének tekintete simogatja az arcát; s illatos haja csiklandozza a nyakát, amikor összeölelkeznek egy búcsúcsókra... S mennyire szomorú most, itt ülve a hideg ablakpárkányon, tudva, hogy holnap reggel csak a szokásos ajándékokat fogja a fa alatt találni. Persze, anyja odaadta neki novemberben az ajándékaikat, amiket még nem nézett meg, de ez nem lesz ugyanaz. Arra a bizsergetõ érzésre vágyott, ami minden Karácsony reggelén eltöltötte, arra az izgatott várakozásra, a boldog együtt-bontogatásra. Idén - ez elmarad...
Sóhajtott. Nemsokára kezdõdik a Karácsony esti vacsora, ahol egy kis hangulatot próbálnak az itt maradottak szívébe csempészni... El sem tudta képzelni, milyen lehet itt egy Karácsony. Búsongva ballagott vissza a klubhelyiségbe, hogy átöltözzön a vacsorához.
Késõbb, sokkal késõbb az éjszaka még mindig ébren találta Melody-t. most a Mardekár kiürült társalgójában ült, lábait felhúzva, a kandalló melletti nagy, zöld fotelek egyikében, s elgondolkodva figyelte a skarlát lángok táncát. Az õ házukból, úgy látszik, nem maradt itt senki.. Visszagondolt, milyen rossz érzés volt egyedül üldögélni a Mardekár asztalánál, és figyelni a viháncoló többieket.. Komor hangulatában mindössze Piton professzor osztozott, aki ezúttal is szokott mogorvaságával lapátolta magába a vacsorát, s amint Dumbledore professzor feloszlatta a társaságot, elsõnek távozott. Rögtön utána, pedig Melody hagyta el a Nagytermet...
Lejött a társalgóba, leült a fotelbe, és azóta itt ül, és erõnek erejével próbálja visszatartani a könnyeit. Hirtelen elhatározással felpattant. Miért is várná meg a holnapot? Ez nem szokványos Karácsony... És hátha az otthon illatát és levegõjét árasztó, kicsiny semmiségek felvidítanák kissé?
Elsietett a lányok szobái felé. Felnyalábolta a gondosan a láda mélyére rejtett, csillagos papírba csomagolt ajándékokat, s - ki tudja miért - visszatért a társalgóba. Talán a miatt, mert az egyik tanulóasztalon álldogált egy kecsesen feldíszített fenyõfa?
Visszatelepedett a fotelba, s bontogatni kezdte apja, s anyja adományait...
Egy könyv a nehezen felismerhetõ ártásokról és a védekezésrõl - elmosolyodott. Ezt csakis az apja vehette neki. S néhány sor, a könyv belsõ lapján, apja elnagyolt, kusza betûivel: "Kívánom, hogy sose legyen szükséged rá! Boldog Karácsonyt! Apa"
Belelapozott, de máris kirázta a hideg. Most valahogy nem tudott volna ezekkel foglalkozni... Félretette, s a következõ csomagért nyúlt. Egy hosszú, bolyhos zöld-szürke sál, és hozzávaló sapka... Ezt biztos a nagymama - apja édesanyja - kötötte neki. Ez a szépen faragott pálcatartó, pedig egész biztosan asztalos nagyapjától származik. Most már csak egy csomag volt hátra. Szívdobogva bontogatta... Vajon anyjától mit kapott? Elállt a lélegzete, mikor kinyitotta... Egy bársony dobozka feküdt benne, s a dobozka egy csodálatos, ezüstbõl készült gyûrût rejtett, mely egy tekeredõ kígyót ábrázolt. Felhúzta, s az ékszer úgy simult az ujjára, mintha neki készült volna. A kígyó szemei - melyek zöld smaragdból voltak - szinte világítani látszottak a félhomályban.
S hozzá egy levélke...

"Drága Melody! Ezt a gyûrût akkor kaptam anyámtól, mikor iskolaelsõ lettem hatodikban. Roppant büszke volt rám, hogy a Mardekárba járok, és hogy milyen jó tanuló vagyok. Azt mondogatta, hogy én még sokra viszem... Sajnos, akkor még nem igazán tudtam, hogy, hogy érti ezt. Ma már - tudom. S én azért adom neked ezt a gyûrût, hogy ne szétszakítson, hanem összekössön. Boldog Karácsonyt, édes kislányom! Anya"

A Mardekáros gyûrû... Melody sokáig nézegette a kezén. Ismerte a családi történetet: anyját a családja kitagadta, amikor nem akart csatlakozni a Voldemort-féle csapathoz, és késõbb teljesen hátat fordítottak neki, miután anyja hozzáment az apjához - egy muglihoz! Aki ugyan híres régész és okkult-kutató volt, de hát ez nem érdekelte nagyanyját és nagyapját.. Egyedül anyja bátyja tartotta még velük a kapcsolatot. Pontosabban annak felesége... És nekik is volt egy gyerekük... Egy fiú... Aki két évvel volt idõsebb Melody-nál. De a lány nem õrzött szép emlékeket unokatestvérérõl... Azon is csodálkozott, hogy itt az iskolában nem szekálja halálra. De talán megtûri, mert õ is Mardekáros lett...
Ebben a pillanatban megkoppant az ajtó. Melody csodálkozva nézett oda... S megpillantott egy félénken álldogáló házimanót. Nagy, lapát fülei vitorlaként lengtek, kerek, golflabda nagyságú szemeit izgatottan kimeresztette. Konyharuha-tógája elegánsan simult vékony termetére. Kezében kicsiny csomagot tartott.
- Jó estét, kisasszonyom! - sipította, s odatotyogott a lányhoz, kezébe adva, amit hozott - Boldog Karácsonyt kíván kisasszonyomnak egy igen kedves fiatalúr! - azzal már ott sem volt.
Melody csodálkozva nézegette a kezébe nyomott csomagot. Azon sem volt levél, vagy kártya, semmi, ami arra utalhatna, hogy az ajándékot neki szánták. Elõször ki se akarta bontani - hátha a manó tévedett - de aztán a kíváncsiság felülkerekedett rajta. Ez a csomag is egy dobozt rejtett... Egy hosszúkás bársonydobozt.
Melody kinyitotta, s meglepetésében felsikkantott; egy míves ezüstlánc feküdt a selyempárnán, smaragdszemû, cizellált sárkánnyal medálként. S ekkor észrevette a melléklet kártyát is, melyen ez állt:

"Tudom, hogy egyedül érzed magad. És sajnálom, hogy nem álltam melletted akkor, amikor szükséged lett volna rá. Kérlek, fogadd el tõlem ezt a láncot egyfelõl bocsánatkérés gyanánt, másfelõl pedig a családhoz tartozás jelképeként. Én nem törõdöm nagymama és apa hülyeségeivel. Mindig is családtagnak tekintettelek... Téged, és anyukádat is. Bocsáss meg, ha ez nem igazán látszott. De most Karácsony van, a család ünnepe..."

Melody még mindig nem értette az egészet. Bár most már volt egy sejtése, kitõl származik az ékszer, valahogy... Úgy érezte; megbénult. Csak nézte a dobozban a láncot, de nem mozdult a keze, hogy a nyakába akassza. Ebben a pillanatban egy kéz érintette meg a vállát.
- Segítsek? - szólalt meg valaki a háta mögött. Valaki, akinek a hangja gyengéd volt, s lágyan mélyült; miként a tenger a lagúnák környékén. Összerezzent és hátrafordult. Megdobbant a szíve. A fotel háttámlájára támaszkodva ott állt az unokatestvére, de valahogy... Most teljesen másnak látta õt.
"Merlin szent seprûjére! - kiáltott fel magában - Draco vajon mióta ilyen?! Gyengéd, lágy a hangja, sehol semmi gunyor, a szemeiben kékezüst csillagfény, és ahogy néz...! A Nagy Sárkány szívére! Ez a pasi mióta ilyen jóképû?!"
De nem tudott válaszolni önnön kétségeire. Csak nézte megváltozott unokabátyját, és nem hitt a szemének. Draco megmozdult, áthajolt a válla felett, kivette a láncot a dobozból és unokahúga nyakába kapcsolta.
- Boldog Karácsonyt! - súgta közben a lány fülébe.
Melody megborzongott.
- Draco... - jött meg végre a hangja.
- Igen Melody? - a fiú várakozóan nézett rá; s letelepedett a padlót borító szõrmére a lány fotele mellett.
Melody úgy érezte, most túl távol vannak egymástól. Lecsusszant hát õ is a fiú mellé. S fürkészve nézte az arcát.
- Mondd csak, mitõl lettél ennyire... Más? - tette fel végülis a kérdést; ami az egész jelenet kezdete óta piszkálta.
- Más...? - visszhangozta Draco, tettetve, hogy nem érti, mirõl van szó.
- Hát... Ilyen figyelmes meg... Kedves - nyögte Melody és elpirult.
Draco elmosolyodott.
- Rájöttem, hogy az egész egy nagy marhaság - közölte könnyedén.
- Az egész...?
- Igen. Az egész halálfalóság, aranyvérûség... Apám elavult nézetei... Nem érdekel. Az sem érdekel, hogy nagymama kitagadott titeket, mert anyukád kiállt az elvei mellett. Szerintem bátor dolog volt. Mindig is csodáltam a nénikémet ezért - tette hozzá tûnõdve - titokban - pillantott Melody-ra.
A lány csodálkozva hallgatott. Ez az egész még nagyon új volt neki. Emlékezett még, az öt évvel ezelõtti, balul sikerült családi vacsorára...
- Akkor... Nem lesz belõled halálfaló? - kérdezte nagyvártatva.
- Nem - Draco hangja szenvtelen, de határozott volt.
- Átállsz Dumbledore-hoz?
A fiú habozott.
- Nos... Ezen még nem gondolkodtam el... De... Azt hiszem igen. Csak nem nyíltan.
- Hanem? - Melody õzikeszemei tágra nyíltak.
- Melody... Szerintem Dumbledore-nak fogalma sincs, mennyi kém garázdálkodik az õ berkein belül - magyarázta komolyan Draco - és lehet, hogy neki meg egy sincs... Gondoltam, én segíthetnék neki...
- Kém leszel?
- Afféle. Összekötõ.
- De hogyan, ha nem lépsz be közéjük?
- Még nem tudom... - vont vállat a fiú - egy biztos, engem nemsokára apám hazarendel, és vége. El kell tûnnöm innen mihamarabb.
- Értem... De hogyan? Beszélsz Dumbledore-ral?
- Na, azt azért nem. Piton professzorral fogok beszélni.
Melody tûnõdve nézte unokatestvérét. Igen, õ is hallotta a pletykát, hogy Piton az igazgató pártján áll... Biztos segítene Draco-nak... Aztán egyszercsak azt érezte, hogy Draco egészen közel hajolt hozzá...
- Melody... Errõl egy szót se, senkinek. Még otthon sem... Csak neked mondtam el... Megígéred?
Melody szeme megfényesedett.
- Megígérem... - suttogta.
Csak ültek, közel hajolva egymáshoz. A lány szíve a torkában dobogott; nem értette, hogy mi ez, és honnan jön, csak azt érezte, hogy édes... És hirtelen - maga se tudta miért és hogyan - még közelebb hajolt Draco-hoz és megérintette szájával a száját... Meg is riadt ettõl a merész lépéstõl, de attól mégjobban, hogy Draco nem húzódott el... Sõt. Átkarolta a derekát, jobban magához húzta és megcsókolta... Úgy... Igazán... És ettõl Melody teljesen elgyengült; és úgy érezte magát, mint az olvadt viasz. És - mielõtt még meggondolhatta volna magát - viszonozta a csókot. Úgy. Igazán. Ám mielõtt teljesen belemerülhettek volna, Draco felemelte a fejét, s elengedte õt.
- Ne... - suttogta, kapkodó lélegzettel - ne Melody, ez túl veszélyes...
- Túl... Veszélyes...? Miért? - kérdezte a lány, de már csak magától, vagy a falaktól, mert Draco ekkorra már nem volt a helyiségben...

[anneke]

Aki keres... Az talál...

Csöndes, sötét éjszaka van. A csillagok sem ragyognak, és a Hold is leballagott már a színrõl.
Egy elcsigázott, tántorgó alak állt meg a St. Mungo Ispotály rejtett bejárata elõtt. Szemmel láthatólag alig volt ereje elsuttogni a bejelentkezést, s a kapu nyílását már meg sem tudta várni: enyhén elõredõlt, s teljes súlyával nekiesett a kirakatnak, amely úgy vele fordult be a St. Mungo bejárati folyosójára. A hatalmas puffanásra, az éppen szundikáló recepciós boszorkány hirtelen felriadt, s áthajolva a pulton, megpillantotta az, inkább élettelen rongycsomónak, mint embernek látszó, fekete köpönyegbe burkolt alakot. Rögtön rátenyerelt a csengõre, s annak éles hangjára azonnal ott is termett három, citromsárga taláros gyógyító.
- Mi történt, Madam Sheffield? - kérdezte a szõke bodros hajú, mindig izgatott Darlene.
Madam Sheffield nem szólt semmit, csak a recepciós pult elé mutatott. Darlene követte szemével az asszony ujját, s felsikkantott.
- Merlin szakállára! Hordágyat, gyorsan lányok!
Két másik társa ekkorra már intézkedett is, s hamarosan egy lebegõ hordágy mögött ballaghattak. Darlene nagy buzgalommal sietett elõre, s kitárta az egyik - most éppen üres - kórterem ajtaját.
A vörös, hullámos hajú, és a rövid, barna fürtös lány belebegtette a hordágyat, majd ügyesen átkormányozták róla az egyik ágyra az ájultat.
- Köszönöm, lányok! - mosolygott Darlene, s közelebb lépett az ágyhoz. A beteg köpenye sáros volt, több helyen elszakadt, kilógó kezét véres karmolások, és egyéb sebek borították. Az arcát csuklya takarta. Darlene óvatosan hántotta le róla a megperzselõdött, és piszkos anyagot. Amikor elõbukkant az arc... Majdnem elájult. Az idegen bõre felismerhetetlenségig össze volt égve, homlokát és nyakát rút, fekélyeknek látszó sebek borították... Haja - mely valamikor szõke lehetett - csapzottan, kormosan, mocskosan lógott az arcába.
- Tessa - fordult az elszörnyedt Darlene, vörös hajú társához - hozz, kérlek, forró vizet és kérd el Miss. Darksheed-tõl az összes égési seb-gyógyító kenõcsöt...
Tessa Reed bólintott, és elsietett. Hamarosan újra feltûnt, egy kiskocsit tolva maga elõtt - rajta tégelyek, lombikok és egy tálban forró víz, mellette mosdószivacs. Darlene megköszönte, majd elkezdte óvatosan megtisztítani az idegen arcát és haját a rátapadt kosztól. Mire végzett, a jövevénynek egész emberi formája lett. S most már az is tisztán látszott; hogy az idegen... Hmm... Férfi. Tessa és Laila el is pirult, ahogy a markáns arcot nézték, melyet bár át- meg átszabdaltak a hegek; lehetett sejteni, hogy valaha igencsak megdobogtatta a nõi szíveket...
Darlene nagy levegõt vett. Most jön a kényesebbik része... Az elhasználódott ruhát lefejteni a betegrõl, tetõtõl-talpig átvizsgálni, hogy nincs-e súlyos sebe valahol, és... Hmm... Egyéb testrészeit is megszabadítani a mocsoktól.
Kicserélte a vizet, majd a két lányt kiküldve a szobából, hozzálátott a vizsgálathoz és a további mosdatáshoz. Bár kedves alma-arcát sûrûn öntötte el a pír, gyorsan és lelkiismeretesen dolgozott. Hamarosan konstatálhatta, hogy az idegennek nincsenek komolyabb sérülései, valószínûleg a nagy vérveszteségtõl gyengülhetett le ennyire, ugyanis a dereka táján egy hatalmas, szúrt seb tátongott - ám ezt a gyakorlott Darlene könnyûszerrel orvosolta. Majd tetõtõl-talpig bekente a férfi testét az égési sebeket gyógyító kenõccsel, s óvatosan betekerte egy tiszta gyolccsal. Rásegített egy hálóinget, s gondosan betakarta.
- Így ni - mondta hangosan, s összeütögette a kezét - halálos sérülés nem forog fenn - gondolkodott tovább fennhangon - tehát csak kimerült. Nos, minden bizonnyal ezzel magához tudom téríteni...
Azzal a betegre szegezte, pálcáját s elmormogta a varázsigét...
- Stimula.
A szõke férfi pillái lassan megmozdultak... Felnyíltak, majd újra lecsukódtak. Az idegen pislogott kettõt-hármat, majd Darlene-re tekintett a leggyönyörûbb ezüstkék szempár, melyet valaha a lány látott.
- Az ispotályban vagyok? - firtatta a beteg. Darlene érzékeit borzongatta a karcos, ugyanakkor lágy hangja, mely mély volt, mint egy gordonkaszólam.
- Igen uram - válaszolt tisztelettudóan - sikerült bejutnia. Elláttuk a sebeit. Egy-két nap fekvés, és mehet, ahová akar...
- Ahová akarok... - a szõke férfi elmélázott, majd tekintetét újfent a fiatal gyógyítóra függesztette - tudja kisasszony, nincs nagyon hova mennem...
Darlene zavarban volt.
- Bizonyára van valamilyen hozzátartozója, vagy barátja, aki keresi önt - motyogta - sokan keresik nálunk eltûnt szeretteiket... Talán ha szíveskedne elárulni a nevét, meg is mondhatom, hogy érdeklõdtek-e már, ön után, vagy sem...
Az idegen lehunyta a szemét. Barátok? Sose voltak. Család? Már mindenkit elvesztett... Ugyan ki keresné õt? A neve? Összeráncolta a homlokát. Egy kém annyi álnevet használ... Lassan már maga sem tudja, ki õ. De aztán... Felbukkant a múltból némi emlékfoszlány...
- A nevem - mondta lassan a szõke jövevény, s Darlene moccanatlanul figyelt - Malfoy - a fiatal gyógyító összerezzent, s már fordult volna sarkon, de a férfi még nem fejezte be - Draco Malfoy - hangzott el végül a teljes név.
Darlene röviden bólintott, aztán a kórterem ajtajához sietett.
- Tessa! - kiáltott ki.
- Igen, Darlene? - nézett be a vörös hajú lány.
- Azonnal keresd meg Miss. Baker-t! Ha kell, az ágyából is rángasd ki. Mondd neki, hogy fontos!
Tessa bólintott, s elsietett. Darlene pedig visszatért Draco Malfoy ágyához.
- Nos, Mr. Malfoy - mondta mosolyogva - hamarosan jön valaki, aki eddig égre-földre kereste önt... Pihenjen, gyûjtsön erõt, az örömteli viszontlátáshoz! - azzal Darlene már ott sem volt, sietett vissza az éjszakai ügyeletesek szobájához, nyomában a csodálkozó Laila-val.

Az álmos Melody kissé mérgesen ballagott a céltudatosan törtetõ Tessa nyomában. Vajon mit akarhat Darlene? Talán hoztak egy nehéz beteget és nem boldogul vele egyedül? Ugyan már, Darla ügyes, kitûnõen vizsgázott mindenbõl, a gyakorlata is megvan most már... Valami más lehet itt a háttérben...
Odaértek a nyitott ajtajú kórteremhez.
- Darlene ott van bent - bökött Tessa fejével a szoba belseje felé, majd elsietett õ is a dolgára.
Melody belépett, s elcsodálkozott, mert Darlene-t nem találta sehol. A szoba üresnek látszott, s egyre inkább nem értette az egészet, ám ekkor felfedezte a legszélsõ ágyon fekvõ, állig betakart alakot... Aki ebben a pillanatban fordította fejét az ajtó felé.
- Melody...? - kérdezte csodálkozva, rekedtes, régen használt hangon.
Draco Malfoy tûnõdve feküdt az ágyon, s azon tûnõdött, amit a kedvesnek tûnõ gyógyító lány az elõbb mondott neki. Most már sokkal jobban érezte magát. Oldalában megszûnt a szúró-lüktetõ érzés, s égõ bõrét is jólesõen hûsítette a sebkenõcs. Mindezért nagyon hálás volt, de... Mégsem tudta elhinni, amit a bodros hajú szõkeség mondott. Hogy õt keresi valaki. Hogy õ hiányozna valakinek... Hogy mindjárt be fog lépni az ajtón valaki, aki állítólag nagyon fog örülni neki... És akinek õ is örülni fog. Áh, badarság....
Hirtelen léptek hallatszottak, Draco az ajtó irányába fordította a fejét... És nem akart hinni a szemének. Nem... Ez nem lehet igaz... Pedig... Ez az alak összetéveszthetetlen.... A filigrán test... A göndör, dióbarna hajzuhatag... A nagy, álmatag õzikeszemek és a félénk-kedvesen mosolygó száj... Hát mégse halt meg? Hihet a szemének?
- Melody... - sóhajtotta.
Melody óvatosan közelítette meg a fekvõ alakot. Nyakig betakarva, és élénk színû kenõccsel az arcán vajmi nehezen ismerhetõ fel valaki... Ám Melody fülét megütötte az eddig csak szívében õrzött, álmaiban hallott, lágyan mélyülõ, gyengéd, bár kissé rekedtes hang... Közelebb lépett. Már ott állt az ágynál. Reszketve emelte tekintetét az ágyban fekvõ idegen arcára... S pillantása az oly vágyott, ezüstkék szemek simogató tekintetével találkozott... A hosszú, szõke tincsek szétterültek a párnán, s a zöld kence alatt ragyogó, kissé gunyoros félmosoly is olyan ismerõs volt...
- Draco...!
- Nagyon ronda vagyok? Felismerhetetlen? - érdeklõdött Draco, szelíd öngúnnyal, s tekintetét újfent Melody õzikebarna szemeibe mélyesztette.
- Teljesen be vagy kenve ezzel a hülye kenõccsel... - mosolygott Melody - persze, hogy nehezen ismerlek fel... S tudd: halottnak hittelek...
- Én is téged.
Melody nézte-nézte unokafivére összeégett arcát, sápadt bõrét, csillogó-fényes szemeit; s elöntötte a szeretet és az évek óta felgyülemlett aggodalom.
- Jaj, Draco! - borult óvatosan a férfi nyakába - ha tudnád, hogy aggódtam értetek! Évek óta csak kerestelek titeket, de hát... Háború van, és én gyógyító vagyok. Nem nagyon mozdulhattam az ispotályból... De most mesélj - ült fel, s igazgatta meg a heves szeretetnyilvánítás közben elcsúszott süvegét - mi történt a családoddal? Élnek...?
Draco hosszan hallgatott. Melody megrettent.
- Csak nem...?
- Az egész nyomorult családomat kiirtotta az a féreg. Felgyújtotta a kúriát... Én már a készre érkeztem. Senkit nem tudtam kimenteni. Senkit!
Melody részvevõ arccal tekintett unokatestvérére.
- Sajnálom.. De... Miért...? Hiszen apád...
- Apám elkövetett egy baklövést. A nagyszüleim már öregek voltak, s nem lehettek hasznára. Anyám, pedig sosem támogatta õt.
Melody hallgatott.
- És a te szüleid? - kérdezett most vissza Draco - remélem, õk legalább megúszták... Itt vannak veled?
- Nem... Nincsenek - Melody hangja elcsuklott - Apa... Mugli létére, fejébe vette, hogy harcolni fog. Anya nem engedhette el egyedül... Aztán egy összecsapáson... - Melody elfordult és sírni kezdett. Túlságosan régen hordozta már magában ezt a fájdalmat. Mindig erõszakosan elfojtotta, ha fel akart törni, mert arra gondolta, hogy több száz beteg belõle merít erõt és hitet... Nem lehet csüggedt. De most... Draco viszontlátása, és a tragédia, mely fivérével történt, s amit ugyanúgy átérzett, mint Draco... Megnyitotta, az erõnek erejével felépített gátat. S a zsilip átszakadt... Sírt, felszabadultan, keservesen, szívszaggatóan. Talán... Most tudta csak elsiratni halott szüleit. Aztán csendesedett a zokogás és fájdalom, s ekkor egy simogató kezet érzett az övén... Visszafordította a fejét, s tekintete hosszú-hosszú pillanatig fogva tartotta Draco pillantását...
- Most már csak mi maradtunk egymásnak - suttogta fivére, szomorúan mosolyogva.
Melody ugyanúgy visszamosolygott.
- De legalább mi, megmaradtunk...
Csönd. A szürkéskék és a barna szempár sokáig fürkészte egymást. Aztán Melody sóhajtott egy mélyet, és hatalmasat, mint aki most bukkant fel a vízbõl.
- Hát... Örülök, hogy megtaláltalak - mondta, s összehúzta a szemeit - és ha már így a kezem közé kerültél, hadd halljam, mi a fene történt veled, ami miatt Darla marslakót kellett belõled csináljon? - kérdezte megjátszott szigorúsággal.
Draco fáradtan sóhajtott.
- Ne is kérdezd... A legutolsó bevetésen azok az õrültek egy mugli családra rágyújtották a házat.. Szerencsére, sikerült mindenkit biztonságba helyezni.
- Csak te nem úsztad meg ép bõrrel...
- Itt vagyok, nem? - grimaszolt Draco.
- Az rendben van, de hogy ép bõrrel...
- Ez a kenõcs csodákra képes. Már nem is ég a bõröm. Meglátod, szebb leszek, mint újkoromban - tréfálkozott kissé kesernyés mosollyal Draco, s Melody vele nevetett.
- Jól van - takargatta be féltõn unokabátyját - meg ne fázz nekem... Most mennem kell, de holnap meglátogatlak... Jó éjt!
- Melody... - fogta meg az ellépni akaró nõ kezét Draco.
- Igen?
- Örülök, hogy egymásra találtunk...
- Hát igen - mosolyodott el Melody - aki keres, az talál...

[anneke]

Finite Incantatem...!

- Miss. Baker! Miss. Baker! Kérem, jöjjön gyorsan! - Laila Sharon lihegve állt meg a gyógyítók szobájának ajtajában.
- Mi az, Laila? - nézett fel Melody. Ez a szituáció nagyon ismerõs volt neki...
- Miss. Weasley... - Laila alig tudta folytatni, annyira zihált.
Melody felpattant.
- Mi történt Miss. Weasley-vel?!
- Magá... Magához tért - szuszogta Laila, és sarkon fordulva elindult visszafelé. Melody dobogó szívvel követte õt. Ginewra Weasley volt a legreménytelenebb betege, tulajdonképpen már maga Melody sem bízott abban, hogy valaha fel fog épülni. Érthetõ tehát, hogy izgatottan fogadta a jó hírt...
Amikor odalépett a vörös hajú nõ ágyához, megpróbálta kicsit csillapítani hevesen zakatoló szívét. A léptekre a beteg azonnal felnézett; s Melody-ra kedves, mogyorószínû szempár pillantott révetegen. Egy kicsit emlékeztette édesanyja szemére. De elfojtotta gyorsan eme feltörõ gondolatokat, s megnyugtatóan mosolygott páciensére.
- Nos, Miss. Weasley? Jobban érzi magát?
- Hol... Vagyok? - kérdezte Ginewra. Hangja rekedt volt és bágyadt - és hol van Harry? Talán...
- Nyugodjon meg, Miss. Weasley - nyugtatta Melody az izgatottá váló nõt - a St. Mungo-ban van, a lehetõ, legjobb helyen. Mr. Potter is a legjobb egészségnek örvend. Majdnem mindennap meglátogatta önt.
- Minden... nap? - Ginewra küzdött a szavakkal - mióta... Fekszem itt?
Melody nyelt egyet.
- Holnap lesz éppen két éve - mondta nyugodtan és csöndesen.
Ginewra elhallgatott. Döbbenten.
- Két... Éve? - hitetlenkedett.
Melody bólintott.
- Mi... Történt velem?
A javasasszony habozott. Mégsem illendõ, hogy megmondja betegének, hogy szinte a halálból hozták vissza... Aztán eszébe jutott egy régi-régi mondat... S elmosolyodott.
- Nos... Errõl majd Mr. Potter felvilágosítja - mondta tapintatosan - most pedig - ült le az ágy szélére - hadd lássam, hogyan is érzi magát...
- Ó... - mosolygott Ginewra - köszönöm, kitûnõen.
- Ennek örülök. Na, akkor...
Melody elégedett volt. Használt a kezelés. Ginewra Weasley, minden szempontból egészségesnek látszott; s ami a fõ: semmi káros hatás nem származott abból az átokból... Jöhetnek a látogatók!
Melody visszasietett a szobájába, elõvette azt a bizonyos pergamenlapot, s kimondta a jelszót:
- Dominium!
Kezében tartott pálcájából ekkor ezüstös-szürke fõnixmadár röppent ki, majd az ablak felé szárnyalva - eltûnt. Néhány perc múlva kopogtattak az iroda ajtaján, s Melody ismét szembetalálkozhatott a smaragdzöld szemek zavarbaejtõ pillantásával.
- Hivatott, Miss. Baker? - hallotta a mély hangot.
- Nos... Örömhírt közölhetek önnel, Mr. Potter - mondta Melody nyugodtnak látszó hangon, de legbelül õrült iramban dörömbölt a szíve, hiába, a sikert nem lehet megszokni - Miss. Weasley magához tért. És azt kell, mondjam, hogy - amennyire lehet, egy ilyen hosszú betegség után - kitûnõ állapotban van. Még néhány napig erõsítõ fõzeteket kell kapnia, de...
- Szóval, meggyógyult? - kérdezte, nagyot lélegezve Harry.
- Elindult afelé - bólintott Melody.
- Láthatnám?
- Hogyne. Jöjjön velem. Már nagyon várja magát...
Cipõjük hangosan koppant a köveken, ahogy végigsiettek a folyosókon. Melody kitárta Harry elõtt a kórterem ajtaját, de õ maga nem lépett be. Az ajtóból nézte, ahogy betege feljebb tornázza magát párnáin, s ragyogó szemmel figyeli a felé sietõ kedvest... Aztán összeborult a vörös és fekete fej... Melody sóhajtott. Valahogy szíven ütötte ez a látvány, Ginewra fénylõ tekintete...
Sarkon fordult, s elindult a szobája felé... De végül nem ott kötött ki. Lábai a felé a kórterem felé vitték, amit minden nap - ha ideje engedte - meglátogatott. Élvezett minden percet, amit Draco-val tölthetett. Beszélgettek, tréfálkoztak, néha-néha régi emlékeket idéztek fel... Draco mostanra már teljesen meggyógyult, bár arcát még itt-ott hegek rútították... Ám Melody-nak így is tetszett. Sõt... Szomorúan gondolt arra, hogy néhány nap múlva, muszáj lesz elengednie unokafivérét, hiszen más, súlyosabb betegeknek kell a hely...
Hirtelen rádöbbent, mi zavarja õt, már több napja. Megváltoztak az érzései unokabátyja iránt. S úgy érezte, ezzel nincs egyedül. Draco néha olyan furcsán néz rá... Meg ahogy néha elhallgat a mondat közepén, és csak fürkészi õt...
Melody sóhajtott. Benyitott a szobába.
- Azt hittem, ma nem jössz...
- Én is azt hittem...
Egymásra mosolyogtak. Melody tétovázva ült le Draco ágya szélére. Nem tudott szólni. Az elõbb látott gyengéd jelenet minden épkézláb gondolatot kisöpört a fejébõl. Csak nézte Draco-t... Nem tudott betelni a nézésével. S a semmibõl megjelenõ érzés, egyre ott motoszkált, vibrált, erõsödött benne. Szerelem? De mikor? Hogyan? És vajon, õ...
Hirtelen odahajolt Draco-hoz, és forrón megcsókolta. Aztán a férfi reakciója teljesen meglepte. Nem húzódott el. Kezei a derekára fonódtak, s éhesen, kétségbeesett szenvedéllyel viszonozta az érintést. Melody megremegett. Nem tudta abbahagyni... Nem bírta felemelni a fejét, felállni, és nagyon gyorsan, olyan messzire húzódni, amilyenre csak lehet. Aztán Draco megtette helyette. Elengedte õt, s eltolta magától. Melody azonban nem ült fel. Egészen közelrõl pillantott unokatestvére szemébe. Az a fény... Emlékeztette õt valamire, nagyon halványan...
- Ne, Melody, kérlek... - suttogta Draco s lehunyta a szemét - Exmemoriam... - tette hozzá, még halkabban.
Melody fejében, mintha lámpát gyújtottak volna. Exmemoriam...? Emléktörlõ bûbáj? Vajon...?
- Finite Incantatem...! - suttogta hasonlóan halkan, mint az elõbb Draco. Egy villanás... S hirtelen a fejébe áradtak az emlékek. Arcpirító emlékek voltak... Látta tizenhatéves önmagát, és az akkor tizennyolc éves Draco-t; a fiú szobájában, szorosan ölelték, és úgy csókolták egymást, mint az elõbb... Igen... Most már emlékszik... Megtették... Vért fertõztek... Legalábbis akkor még úgy gondolták... És utána emléktörlõ bûbájt mondtak egymásra. Hogy ne emlékezzenek... Ne vágyakozzanak... És Draco másnap eltûnt...
Aztán elszabadult a Pokol. Most már tudta, mirõl álmodik éjszakánként... Talán a bûbáj nem volt elég erõs? Vagy az évek múltával gyengül a hatása...? De mindegy. Most már nincs jelentõsége. Hiszen nagyon fontos dolgot tudott meg...
- Draco... - hajolt ismét közelebb a férfihoz. Nézte kétségbeesett szerelemtõl izzó pillantását, s nagy sóhajjal belefogott a történetbe - figyelj... Tudom, hogy most mit érzel... De hidd el, nem követtünk el semmiféle törvénybe ütközõt. Anya... A halálos ágyán hatalmas titkot bízott rám. Elmondta... Hogy édesapád és õ... Csak mostohatestvérek. Õ csak a nevelt lánya volt nagymamának és nagypapának... Érted...? Nem vagyunk... Vérrokonok.
Elhallgatott. Mit mondhatna még? Õ már megtette az elsõ lépést... Most már Draco-n múlik minden. Hirtelen erõs kezek ragadták meg a derekát. Remegve simult oda a forró, izmos testhez, melyet nem borítottak már kötések.
- Melody... - hallotta a rekedtes-mély hangot - ez igaz?
- Igen Draco - susogta a nõ. Egyszerre nagyon gyengének érezte magát. Pont, mint akkor... Ajkaik találkoztak. A csók forró volt, s egyre tüzesedett, miközben Draco gyengéden simogatta Melody hátát...
Egyre inkább belefeledkeztek egymásba, s Melody csak az utolsó pillanatban eszmélt fel, hol is vannak tulajdonképpen... Felült, s zavartan kezdte igazgatni igencsak zilált ruházatát. Draco derûsen figyelte.
- Tulajdonképpen meddig kell még itt heverésznem? - kérdezte.
- Nos... - húzta Melody - azt hiszem, gyógyultnak vagy tekinthetõ... A legteljesebb mértékben - tette hozzá és elvörösödött - holnap el is engedlek - fejezte be, még mindig zavartan.
Draco elmosolyodott. Aztán komolyan pillantott Melody-ra.
- Van még némi pénzem... Ami a Gringottsban volt, az legalább megmaradt. Az anyai örökségem... Talán elég lesz, hogy vegyek valahol a külvárosban egy házat. Hozzám költöznél? Gondolom, nem akarod az egész életedet ebben a kócerájban tölteni?
- Úgy volt... - sóhajtott Melody.
- Úgy volt... - ült fel Draco s megfogta szerelme kezét - de most már nincs úgy. Melody, kedvesem... Lassan vége ennek az õrületnek, és minden visszatér a régi kerékvágásba. Vagy nem tudom, milyen vágásba... - legyintett - szóval rend lesz, na. És én normális életet akarok élni, nem úgy, mint az apám. Leszel a társam ebben?
Melody lélegzete elakadt.
- Draco... - suttogta - te most... Megkérdeztem a kezem?
- Tulajdonképpen... - vont vállat Draco, de a mosolya elárulta, hogy egyáltalán nem veszi félvállról a dolgot - veheted annak is. Szóval?
- Igen - mondta Melody némi gondolkodás után.
- Most mire mondtál igent?
"Mire is? - tûnõdött el megint Melody. Aztán elmosolyodott.
- Mindenre, amit felajánlottál. Mellesleg... Szeretlek.
Draco gúnyondárosan elmosolyodott.
- Melody - mondta komolyan, de a szeme derûs-vidáman csillogott - én nem mellesleg szeretlek...
Melody is elmosolyodott.
- Én sem úgy értettem...
Draco hirtelen magához vonta a nõt és megcsókolta. Õrjítõen. Izgatóan.
- Tudom... - suttogta eközben kedvese fülébe.
Melody borzongott. Teste zsibongott, lüktetett. Már nem volt ura érzékeinek többé. Felállt, s kibújt a köpenyébõl.
- Tessék - nyomta Draco kezébe - vedd ezt magadra...
Néhány perc múlva, már a folyosó köveit koptatták, óvatosan lépve, hogy ne csapjanak zajt. Melody tudta, hogy az állásával játszik, amiért magával viszi Draco-t a szállóra, de ez ebben a pillanatban nem nagyon érdekelte.
Megérkeztek Melody szobájához. A nõ remegõ kézzel zárta kulcsra az ajtót, s erõsítette meg a védõvarázslatokat. Aztán... Már nem állíthatta meg õket semmi. Gyengéden vetkõztették le egymást, s hamarosan Melody ágyában feküdtek szorosan összeölelkezve. Melody már nem gondolkodott... Csak érzett. És emlékezett... A kéj, az édes érzés, a vágy és a gyönyör, mind-mind ugyanolyan volt, mint álmaiban. Mégis más. Másként égetett; másként bizsergette meg érzékeit... Sóhajtozva ölelte magához a férfit, az egyetlent, akit valaha is szeretni tudott, és nem gondolkodott azon, hogy miért is nem jött utána soha, senki...
A csúcspont olyan volt, mint egy valóra vált álom. Melody elpilledve csukta le szemeit, s lustán figyelte, ahogy testében fel s alá futkostak a vibráló, zizegõ, mézízû érzések...
Hallgatva feküdtek. Draco gyengéden ölelte a derekát, õ pedig - a férfi mellkasára hajtva fejét - csendesen figyelte annak lassuló szívverését.
- Melody - szólalt meg Draco hosszú-hosszú hallgatás után - szeretném, ha tudnád, hogy rajtad kívül nem volt más nõ az életemben. Téged nem lehetett elfelejteni... Azóta erre vágyom, hogy elõször megtettük...
Melody felemelte a fejét. Csodálkozva pillantott bele a kékezüst, csillagként ragyogó szemekbe.
- Te is emlékszel, Draco?
Kedvese elmosolyodott.
- Nem volt olyan erõs az, a bûbáj...
- Finite Incantatem... - suttogta Melody és megcsókolta Draco-t. s utána ismét sokáig nem szóltak semmit...


Vége...?