Post by achris on Oct 3, 2005 21:06:42 GMT 1
Cím: Vihar a Bakonyban
Írta: A. Chris (kurisu@freemail.hu)
Készült: Bp., 2005. október 2.-3.
Fandom: Ars Magica - A Honalapítás Saga
Korhatár: nincs (G)
Megjegyzés#1: Ez egy RPG fanfiction. A játék még csak az elején áll, így ez csak egy jövõbe tekintés, ha tetszik, AU. (Egyébként semmi komoly.)
Megjegyzés#2: Az állat, ami itt szerepel, természetesen nem természetes, egy Björnaer mágus állatalakja, és egyébként egy rozsomák. (Sokat segít a dolgok megértésében, ha kapcsolatot próbálsz keresni közte és a gács sámánnõ között)
Ajánlás: Kírának… Mindenért.
Az inkvizítor ismét átlépte a magyar határt. Bár már másodszor járt Béla király országában, nem túl sok kedvel érkezett. A táj, az utak, a mocsarak, a végeláthatatlan erdõsségek, a nyelv, melyet az emberek beszéltek, és az arcok… mind-mind réges-régi emlékeit idézték.
Franz von Stillgrenz nem szívesen emlékezett.
Napjait imával töltötte, még a nyeregben is kántált, és próbált belezuhanni abba a vallásos, mély önkívületbe, ami még tulajdon nevét is elfeledteti vele. De a gács sámánnõ még így is befurakodott álmaiba, és emléke minduntalan kísértette.
Egy napon hatalmas zápor kapta el õt és kíséretét. Megpróbáltak visszatérni a faluba, ahol elõzõleg szállást kaptak, de a zápor viharrá, majd felhõszakadássá erõsödött, a villámlás megriasztotta a lovakat, így az inkvizítor és csatlósai néhány perc alatt elkeveredtek egymás mellõl.
Von Stillgrenz sokáig kereste embereit, de az ítéletidõben szinte semmit sem látott, hangját pedig elnyomta a mennydörgés. Rá kellett döbbennie, hogy egyedül maradt a Bakonyban, és ha nem talál hamarosan menedéket annyira meghûl, hogy talán a holnapot sem éli meg. Kutatni kezdet tehát, és egy idõ múlva apró barlangra bukkant a hegyoldalban.
Levetette átázott ruháit, csak nehéz köpenyét terítette vállára, miután kicsavarta, és némi nedves fából igyekezett tüzet csiholni. Sokáig tartott, mire sikerült, és az apró tüzecske nem is adott túl sok meleget, de még mindig jobb volt, mint odakinn bolyongani a viharban.
Így kiterítette ruháit a tûz köré a földre, palástját maga köré tekerte, hátát a barlang falának vetette és csak bámulta a zuhogó esõ függönyét, mely elnyomott minden más képet, hangot vagy illatot, még a közelében pattogó tûzét is. Közben pedig önmagát átkozta, amiért csak a málhájában tartott váltóruhát.
Sokáig ült így, mikor egyszer csak lépteket hallott; puha, könnyû, sietõs, négylábú lépteket. Azonnal talpra ugrott, mert tudta, hogy nyilván valami erdei vad tart a barlang felé, ami talán rendes szállása, és most, hogy õ elfoglalta nem akar majd osztozni, annál inkább elkergetni a betolakodót. Bölény, szarvas nem lehetett, hiszen az ilyen nem tanyázik barlangban, és léptei is inkább a lóéra hajaznak, medve jár így, ilyen puhán.
Mindez villámgyorsan cikázott át elméjén, és épp elegendõ ideje volt hogy kardjához ugorjon, de kirántani már nem tudta, mert a következõ pillanatban egy nedves, fekete orr jelent meg az esõfüggönyön belül, és hamarosan csapzott, szõrös pofa, és nagy, karmos tappancsok követték. Von Stillgrenz még sosem látott ilyen állatot: olyan volt, mint egy medvebocs, de bundája néhol világos csíkokat tartalmazott, farka pedig hosszú volt, és lapított, mint a menyété. Ragadozó volt, ez elsõ látásra világossá volt az inkvizítor elõtt… De hogy miféle, és mennyire veszélyes, arról fogalma sem volt.
Sokáig néztek farkasszemet. Az állat mintha meglepõdött volna. Beleszagolt a levegõbe és egyáltalán nem ijedt meg a tûztõl. Közelebb lépett, ismét szaglászott. Majd odatrappolt a dermedt von Stillgrenzhez, kutyamód megszimatolta, és ismét ráemelte csillogó, fekete szemeit.
Nem támadott. Fejét simogatásra kínálta, és mikor az inkvizítor nem reagált, orrával, finoman, mint egy macska, ütögetni kezdte a kezet, mely még mindig mozdulatlan volt a meglepetéstõl.
- Micsoda furcsa teremtés vagy te… – suttogta végül a német, és finoman végigsimogatta az állat latyakos bundáját. – De valahogy nem érzek benned sem gonosz hatalmat, sem rossz szándékot. Azt viszont látom, hogy nem tartozol ide… Mond csak honnan szalajtottak?
Választ természetesen nem kapott, csak a lapos farok emelkedett csóválásra, és mint egy seprû fel-le táncolt egy ideig. A fekete szemek élénken figyeltek, és mintha mosolyogtak volna.
Von Stillgrenz újból letelepedett korábbi helyére, és vendégére nézett.
- Megosztjuk ma ezt a barlangot, kis barátom? Ugye nem zavarnál ki az ítéletidõbe, hogy ott vesszek el?
Ismét hiába várt válaszra. A jövevény csak nézelõdött, a tûzbe bámult, végül rá, aki még mindig reszketett a kellemetlen nedvességtõl. Õ maga is megrázta mágát, a víz csak úgy repült szeret széjjel. Az inkvizítor, bár komor – sõt, mogorva – ember hírében állott nem tudta megállni, hogy ne nevessen fel láttára. Ez a kis állat olyan mókás volt, határozottságával, emberszerûségével, hogy már-már emlékeztette õt valakire…
Az õ emlékét azonban el akarta kergetni a szívébõl, így tovább figyelte az állat ténykedését. Nagy meglepetésére a különös vad hozzákacsázott ismét, és mellételepedett, arcát az õ ölébe fúrta.
Melegítette, mint anyamedve a kicsinyét. Védelmezte.
Von Stillgrenz egy pillanatra ismét elcsodálkozott, de aztán eszébe idézte mindazt, ami magyar földön mindeddig történt vele, és ráébredt, hogy korántsem ez a legfurcsább. Nyugodtan aludt hát el, oldalán érezve az apró szív dobogását, kezét az állat fejére helyezte, és érezte a belõle áradó jóindulatot. Õ ugyanis, még azok közé a klerikusok közé tartozott, akik hittek, és szolgáltak, így szívével gyakran jobban látott, mint szemével, és néha jobban is döntött…
Csak álmait ne kísértette volna az a múltbeli döntés…!
Ez volt az elsõ gondolata, mikor másnap reggel felébredt. Szívesen megosztotta volna ezt a gondot új barátjával, de a barlangot már üresen találta.
- vége -
Írta: A. Chris (kurisu@freemail.hu)
Készült: Bp., 2005. október 2.-3.
Fandom: Ars Magica - A Honalapítás Saga
Korhatár: nincs (G)
Megjegyzés#1: Ez egy RPG fanfiction. A játék még csak az elején áll, így ez csak egy jövõbe tekintés, ha tetszik, AU. (Egyébként semmi komoly.)
Megjegyzés#2: Az állat, ami itt szerepel, természetesen nem természetes, egy Björnaer mágus állatalakja, és egyébként egy rozsomák. (Sokat segít a dolgok megértésében, ha kapcsolatot próbálsz keresni közte és a gács sámánnõ között)
Ajánlás: Kírának… Mindenért.
Vihar a Bakonyban
Az inkvizítor ismét átlépte a magyar határt. Bár már másodszor járt Béla király országában, nem túl sok kedvel érkezett. A táj, az utak, a mocsarak, a végeláthatatlan erdõsségek, a nyelv, melyet az emberek beszéltek, és az arcok… mind-mind réges-régi emlékeit idézték.
Franz von Stillgrenz nem szívesen emlékezett.
Napjait imával töltötte, még a nyeregben is kántált, és próbált belezuhanni abba a vallásos, mély önkívületbe, ami még tulajdon nevét is elfeledteti vele. De a gács sámánnõ még így is befurakodott álmaiba, és emléke minduntalan kísértette.
Egy napon hatalmas zápor kapta el õt és kíséretét. Megpróbáltak visszatérni a faluba, ahol elõzõleg szállást kaptak, de a zápor viharrá, majd felhõszakadássá erõsödött, a villámlás megriasztotta a lovakat, így az inkvizítor és csatlósai néhány perc alatt elkeveredtek egymás mellõl.
Von Stillgrenz sokáig kereste embereit, de az ítéletidõben szinte semmit sem látott, hangját pedig elnyomta a mennydörgés. Rá kellett döbbennie, hogy egyedül maradt a Bakonyban, és ha nem talál hamarosan menedéket annyira meghûl, hogy talán a holnapot sem éli meg. Kutatni kezdet tehát, és egy idõ múlva apró barlangra bukkant a hegyoldalban.
Levetette átázott ruháit, csak nehéz köpenyét terítette vállára, miután kicsavarta, és némi nedves fából igyekezett tüzet csiholni. Sokáig tartott, mire sikerült, és az apró tüzecske nem is adott túl sok meleget, de még mindig jobb volt, mint odakinn bolyongani a viharban.
Így kiterítette ruháit a tûz köré a földre, palástját maga köré tekerte, hátát a barlang falának vetette és csak bámulta a zuhogó esõ függönyét, mely elnyomott minden más képet, hangot vagy illatot, még a közelében pattogó tûzét is. Közben pedig önmagát átkozta, amiért csak a málhájában tartott váltóruhát.
Sokáig ült így, mikor egyszer csak lépteket hallott; puha, könnyû, sietõs, négylábú lépteket. Azonnal talpra ugrott, mert tudta, hogy nyilván valami erdei vad tart a barlang felé, ami talán rendes szállása, és most, hogy õ elfoglalta nem akar majd osztozni, annál inkább elkergetni a betolakodót. Bölény, szarvas nem lehetett, hiszen az ilyen nem tanyázik barlangban, és léptei is inkább a lóéra hajaznak, medve jár így, ilyen puhán.
Mindez villámgyorsan cikázott át elméjén, és épp elegendõ ideje volt hogy kardjához ugorjon, de kirántani már nem tudta, mert a következõ pillanatban egy nedves, fekete orr jelent meg az esõfüggönyön belül, és hamarosan csapzott, szõrös pofa, és nagy, karmos tappancsok követték. Von Stillgrenz még sosem látott ilyen állatot: olyan volt, mint egy medvebocs, de bundája néhol világos csíkokat tartalmazott, farka pedig hosszú volt, és lapított, mint a menyété. Ragadozó volt, ez elsõ látásra világossá volt az inkvizítor elõtt… De hogy miféle, és mennyire veszélyes, arról fogalma sem volt.
Sokáig néztek farkasszemet. Az állat mintha meglepõdött volna. Beleszagolt a levegõbe és egyáltalán nem ijedt meg a tûztõl. Közelebb lépett, ismét szaglászott. Majd odatrappolt a dermedt von Stillgrenzhez, kutyamód megszimatolta, és ismét ráemelte csillogó, fekete szemeit.
Nem támadott. Fejét simogatásra kínálta, és mikor az inkvizítor nem reagált, orrával, finoman, mint egy macska, ütögetni kezdte a kezet, mely még mindig mozdulatlan volt a meglepetéstõl.
- Micsoda furcsa teremtés vagy te… – suttogta végül a német, és finoman végigsimogatta az állat latyakos bundáját. – De valahogy nem érzek benned sem gonosz hatalmat, sem rossz szándékot. Azt viszont látom, hogy nem tartozol ide… Mond csak honnan szalajtottak?
Választ természetesen nem kapott, csak a lapos farok emelkedett csóválásra, és mint egy seprû fel-le táncolt egy ideig. A fekete szemek élénken figyeltek, és mintha mosolyogtak volna.
Von Stillgrenz újból letelepedett korábbi helyére, és vendégére nézett.
- Megosztjuk ma ezt a barlangot, kis barátom? Ugye nem zavarnál ki az ítéletidõbe, hogy ott vesszek el?
Ismét hiába várt válaszra. A jövevény csak nézelõdött, a tûzbe bámult, végül rá, aki még mindig reszketett a kellemetlen nedvességtõl. Õ maga is megrázta mágát, a víz csak úgy repült szeret széjjel. Az inkvizítor, bár komor – sõt, mogorva – ember hírében állott nem tudta megállni, hogy ne nevessen fel láttára. Ez a kis állat olyan mókás volt, határozottságával, emberszerûségével, hogy már-már emlékeztette õt valakire…
Az õ emlékét azonban el akarta kergetni a szívébõl, így tovább figyelte az állat ténykedését. Nagy meglepetésére a különös vad hozzákacsázott ismét, és mellételepedett, arcát az õ ölébe fúrta.
Melegítette, mint anyamedve a kicsinyét. Védelmezte.
Von Stillgrenz egy pillanatra ismét elcsodálkozott, de aztán eszébe idézte mindazt, ami magyar földön mindeddig történt vele, és ráébredt, hogy korántsem ez a legfurcsább. Nyugodtan aludt hát el, oldalán érezve az apró szív dobogását, kezét az állat fejére helyezte, és érezte a belõle áradó jóindulatot. Õ ugyanis, még azok közé a klerikusok közé tartozott, akik hittek, és szolgáltak, így szívével gyakran jobban látott, mint szemével, és néha jobban is döntött…
Csak álmait ne kísértette volna az a múltbeli döntés…!
Ez volt az elsõ gondolata, mikor másnap reggel felébredt. Szívesen megosztotta volna ezt a gondot új barátjával, de a barlangot már üresen találta.
- vége -
)
Gondolom nem sokat értettél belõle... De a dolog lényege az, h a pasas szerette a gács (halicsi) lányt, aki sámánnõ volt, és ezért halva született gondolat volt az egész. A rozsomák valójában a lány állatalakja. 